Mór Jókai strana 12 z 23

?De hát hol van az egetvívó asszony? Mit csinál Katalin? Eltunt-e az örökre? Egy óriási nagy, borbe kötött fóliáns könyv felel meg erre. Ez az asszony, ez az anya, azon ido alatt, amíg gyermekét nagyra nevelte, azt a hihetetlen feladatot vitte tökéletességre, hogy a fia törvényességét bizonyító adatokat összegyujtse, városról városra járt, tanúkat vallatott, ahol egy morzsát megtalált, azt is fölvette! minden szó, minden tény, mely világot vethetett rá, meg lett örökítve. Asszonyok, leányok, cselédek, kufárnék, királyi konziliáriusok, papok, szuperintendensek, bírák, porkolábok, javasasszonyok, festok, patikások, doktorok, az emberi társaságok minden képviseloi sorra kényszeríttettek a vasakaratú asszony által, hogy tanúbizonyságaikat letegyék. Ez volt egész életének gondja, erre költötte minden jövedelmét. A nagy fóliáns egyre telt, lap lap után szaporodott, s majd mikor az utolsó lap is tele lesz írva, akkor oda fogja tenni a legfobb törvényszék elé, itt van! Ítéljetek! Mondjátok ki a fiam becsületét! S ugyan mire gondolt ez az asszony, mikor a legfobb törvényszék elé készült az ügyével? Hol az a törvényszék??

Kapor Ádám kiöregedett váltóőr és élettársa előtt felcsillan a remény: végre bekerülhetnének a városi szegényházba. Már-már úgy látszik, beteljesedik életük nagy vágya, ám egyszeriben fény derül fél évszázada rejtegetett szégyenükre: a példásan élő öreg pár pénz híján annak idején nem tudott összeházasodni. Segítségükre az egész környék megmozdul, mindenki a lagzira, a stólapénzre gyűjt. Sok-sok humoros, torokszorító fordulat után az öregek révbe érhetnek, a játék résztvevői pedig levonhatják a tanulságot: ha egyszer a szegény emberek mind összefoghatnának, az lenne ám az igazi nagy erő! Jókainak ez a kevésbé ismert műve az író új arcát villantja fel. A századfordulón játszódó történet költészete mögött megcsillannak a valóság igazi színei.

?Aki most a mi gyönyöru Fiuménkat meglátogatja, el ne mulassza, hogy kirándulást tegyen a szomszéd Abbáziába. Az egy darab Olaszország. Ott még láthatni (az úri kertekben) a maradékait azoknak a tölgyfáknak, amikbol Velence hajóhadai készültek. Egy ilyen két ágra nott óriást ma is annyi forinttal fi zetnének, ahány gyurut számlál a törzsök, de ma nem eladó már. Magas és fenséges uraságok vették oltalmuk alá a partvidék ösvényeit. Ott járhatni még a szabadon tenyészo babérfa-erdokben, miknek törzsét, koronáját befutotta a tearózsa, melynek buja sárga virágai akkor nyílnak legszebben, mikor nálunk, a Karszton innen, csikorgó tél van. Ott csak tavasz van és osz. A gyümölcsfa januárban virágzik, s áprilisban szüretet ad. Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most egészben eladó. Igen olcsón meg lehetne kapni. A szolo egészen beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a kilátása, a tündériesen kiemelkedo Fiuméval, s a komor Veglia szigettel, délnek pedig éppen egy kis temetore látni rá, mely szintén a kolostorhoz tartozik, hozzá is van kofallal csatolva??

A kötet különböző időben keletkezett, más-más tárgyú írásokat tartalmaz, melyekben a hiteles korrajz és a szubjektív emlékezés műfaji elemei keverednek. Az írások főbb témakörei a reformkori színházi élet, a sajtó és a cenzúra, a forradalom és a szabadságharc emberi adalékai, visszaemlékezések, találkozások írókkal, festőkkel, politikusokkal. "A karácsonyi műkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levő eredeti olajfestmény után. "A históriai tarokkparti"-nak neveznek. Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az együttjátszók s a nekik asszisztáló "bíbicek" itt csinálnák ennél az asztalnál a világtörténetet, hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak históriája van. Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sőt segített buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud tarokkozni. Nagy hiba egy olyan szép talentumú embernél! Úgy hiszem, hogy modern társaságban egészen fölösleges fáradság arról értekezni, hogy a tarokkozás milyen nevezetes tudomány, több, mint tudomány - művészet! Sőt, mondhatám: diplomácia - az is az haute finance-szal összekötve. Itt a szerencse magában nem segít, az ember a legjobb kártyákkal bukik meg, s nagyon rosszakkal diadalmaskodik. Ilyenkor azt mondják: ángol ész"

?A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták, s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól, bujkálva a fuzbozótok között, néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elol, tájékozva az utat, s jelt adva remekül utánzott vadlúdkiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt. A Göncöl-csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az ido, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gúla volt rakva nádkévékbol. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nostény farkas. Ez volt a jel, hogy célnál vannak. A nádastul egy hosszú sor törpefuzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje kétakkora, mint a fala, s mely félig belefekszik a Sióba. Ez ,az uzdi malom. Egy ablaka vérveres fénnyel világít a távolba, körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedo sugár jegenyefák zúgnak a koronként feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledo léptek zaját. Az ellenfélnek még csak eloorsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember. A támadó csapat akadálytalanul, nyílt kapun keresztül juthatott az udvarra.?

„A kiskirályok a megye urai, a régi dinasztiák regénye. A Tanussy-család tagjai köré a többé-kevésbé jelentékeny szereplők hosszú sora, a régi világ legkülönbözőbb elemei és alakjai sorakoznak – írja a regényről Acsády Ignác. Mágnások, kortesek, táblabírák, katonák, a hazai és bécsi magyar előkelő körök mindenféle egyéniségei, komoly emberek és szédelgők, szép leányok és kacér asszonyok lépnek elénk s tarkítják a színpadot, melyen az élénk jelenetek gyors változatban, humoros és tragikus fordulatokkal gyorsan követik egymást. Némi pikáns mellékízt ad a regénynek az is, hogy alakjaiban sokan olyan emberekre vélnek ismerhetni, kik valóban éltek, s úgy pusztultak el, mint Jókai királyai. Tuhutum vármegye rajza némileg hasonlít Szabolcs megyééhez, s a Tanussyak történetében sok olyan van, mint állítólag ma is meglevő ottani híres nemesi család körében történt.”

?Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és a novícius, segítve tolni a szekeret hegynek fölfelé, visszatartani völgy felé, sohasem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek, s lakomáztak a vadkörtefa alatt a hullott gyümölcsbol.  ,A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésu budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melybol a külvilágra nem nyílt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé, majorlak lett belole, a hajdani oltár helyén tuzhely van, a refektóriumból lett pálinkafozo.  ,II. Ulászló idejében még az a kolostor egy foapátság székhelye volt, melynek fennhatósága alá tartoztak a felso-magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hírhedett volt a zárda a tagjainak rendkívül szigorú életmódjáról, egyházi fegyelmérol. A pálosok asztalára soha hús és halféle étel nem került, még a gabonanemuekbol is azt válogatták, amelybe a zsizsik bele nem esik. Maguk sajtot készítettek, de azt soha nem ízlelték, mert abban is lehet élo állat. Idegen embernek a kolostor küszöbét nem volt szabad átlépni. Egyszer Hunyadi Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli, rideg szertartásaikat.  ,Fráter Antonius éppen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba, megrakott kordéjával, szamarával s az új neofitával.  ,A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy ?Deo gratias.? Éppen vecsernyére harangoztak a kis toronyban.?

A ?mi lengyelünk az idős Jókai „lelkiismeretesen, szépen kiírt, helyenként régi legjobb önmagára emlékeztető” regénye, búcsúja. Visszatérnek a régi témák és helyszínek: a szabadságharc, szülővárosának, Komáromnak drámai napjai. A regény a szabadságharc egyik utolsó csatájának idején kezdődik. A kozákok elleni harc ütközetében megsebesül Lippay Tihamér, a görög püspök unokahúgának, Natáliának a vőlegénye. Negrotin – a lengyel kapitány, Lippay harcostársa – és Natália mentik meg életét. A püspök Negrotinra bízza húgát és annak vőlegényét, előre látván az orosz túlerővel szembeni harc reménytelenségét. Negrotin vezetésével számos izgalmas kalandon mennek át, míg a kis csapat elérkezik Komárom várába, melyet még hősiesen tart Klapka György tábornok. E városban esküszik örök hűséget egymásnak Lippay és Natália. A vidám esküvői vacsora közben kapják a világosi fegyverletétel hírét. Lippayék Negrotin kíséretében az ősi birtokra vonulnak vissza, melyet a lengyel rendbehoz, jövedelmező vállalkozásokat indít. Tihamér léha életet él, adósságot adósságra halmoz, amikor Natália előtt teljesen világossá válik férje életmódja, az adósok börtönébe csukatja. Tihamér onnan kiszabadulva bosszút forral, de az általa szervezett gerillacsapatot is elárulja, a gerillavezér végez vele. Natália a gyászév letelte után Negrotinhoz szeretné kötni az életét, de a végzet ezt megakadályozza.

?Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kohíd van építve. A híd mellett kétfelol a patak oldalában emelkedik két roppant fuzfa, és ezen két fuzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnoni, s ivadékról-ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna? ?Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labanc világ legszebb divatjában vala, ma a kuruc, holnap a labanc osztott törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon. A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett, hogy oket látogatják, inkább egymást keresnék fel, de ezek bölcs urak voltak, és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmiszereibol kipusztítják. Ok ezt vevék gyakorlatba. Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbor-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalyboröket viselo dragonyosokból s célbalövo muskétásokból állottak, addig szanaszét az országban ogyelgo kalandornép csavargott alá s fel, szemre-fore egymáshoz annyira hasonlatos, hogy máig is fennmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labanc?? (A nagyenyedi két fuzfa ,? részlet) A kötet elbeszélései: A nagyenyedi két fuzfa - Mégsem lesz belole tekintetes asszony - Hol leszünk két év múlva? - Sonkolyi Gergely - A két szász Székely asszony - A remete hagyománya - A Nepean-sziget - A láthatatlan csillag - A kalmár és családja - Kelet királynéja - Szolimán álma - Tsong-nu

A ?regény 1904-ben jelent meg először könyv alakban, de már korábban, 1902-ben a Budapesti Napló elkezdte közölni folytatásokban. A romantikus történet keretét egy brazil kereskedelmi hajón szolgált magyar tengerésztiszt elbeszélése adja. Egyik útján a dél-amerikai partok közelében tengerből kimagasló vulkán tetején egy vashajót vesz észre. Sikerül megközelítenie a helyet, s meglepetéssel fedezi fel, hogy a vidéken és a hajón emberek élnek. A parancsnok, a Capitano és házanépe barátságába fogadja, s így alkalma van megismerni különös történetüket. A hajó és utasai Európából kerültek ide, és csodával határos módon menekültek meg a biztos pusztulástól. A gazdag, termékeny földön valóságos kis paradicsomot teremtettek, s olyan társadalmi rendet alkottak, ahol a szeretet a jelszó, nem tudják, mit jelent „ölni”, s nem ismerik a pénz hatalmát. Teljes megelégedésben élnek, s hiába a tengerésztiszt minden rábeszélése, hogy aknázzák ki a föld mélyében rejlő drágakincsek értékét, s térjenek vissza gazdagon, hatalmasan az emberek közé – a Capitano hajthatatlan, s neki kell belátnia, hogy a Capitanónak igaza van.

?Ekkor én is elovettem a jobbik eszemet. Azt mondtam: »Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint amilyennek híresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor énnekem most már tizenhatmillióm van? Hát van énnekem valami szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: »magaviselete: huséges, erkölcse: kielégíto«. Aztán keress magadnak más bolondot, aki befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek. Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, odajön a boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát, mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja hány, akiket az öreg be nem vallott? A ,fekete boru ,Hathor?, a mandulaszemu ,Anaitis?, a pici szájú ,Milytta?, a szép keblu ,Baaltis?, akikkel a rossz nyelvek gyanúsítják a tátit. Hát miért legyek én jobb, mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserusége volt az elsoszülöttével, Kain úrfival. Ájh, hájh! Az a história Sátánnal meg az almával nagyon furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitol fogva. Az élet csupa illúzió. Ha analizáljuk, csupa ,fex?. Az a mienk, ami a kezünkben van. Bolond, aki hisz, de nagyobb bolond, aki nem hisz és kutat. Én bizony neked, édes ördögöcském, felmondok. Szép az élet: én élni akarok. Elmehetsz ördög hírével amerre akarsz.«?

Halil Patrona és Gül-Bejáze szerelmének mesés-fordulatos története mögött valódi történelmi eseményei állnak. Halil Patrona a XVIII. század első felének nevezetes török történelmi alakja volt, aki személyes adottságai és az események összejátszása révén a hatalmas felkelés népvezére lett, s aki reformtervével akarta megújítani az alaposan elkorhadt szervezetű Törökországot. Ezt a történelmi eseményt idézte föl és színezte ki a hiteles török és általában mohamedán szokások, mesemozzanatok, adatok felhasználásával Jókai, megteremtvén ezt a szép, rövid lélegzetű regényt, amely egyszerre keleti színekből, hangulatokból szőtt mese és felemelkedő hőstörténet.

Jókai Mór, a nemzet mesemondója mélyen hitt a forradalomban. Részt vett a 12 pont megfogalmazásában, és 1848. március 15-én este ott volt a Nemzeti Színház ünnepi előadásán. Más aligha írhatta volna hát meg a hazaszeretet legnagyobb magyar regényét, A kőszívű ember fiait. A Manó Könyvek Klassz!-sorozatában Nógrádi Gergely az eredeti cselekményt követve, ám rövidebb formában meséli újra a klasszikus irodalom gyöngyszemeit, azzal a céllal, hogy a remekművek a mai fiatalok számára is érthető és szerethető olvasmányok legyenek. Ugyanakkor a kiadó nemcsak a nagy nemzeti legendák megismertetéséért, de az értékes írói örökség megóvásáért is síkra száll: a sorozat köteteit számos, az eredeti regényekből kiemelt szövegrészlet gazdagítja. 

?A király egyet intett csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével, arra csend lett, s aztán három ujjával az ifjúra mutatva így szólt: ? Úgy van. Rákóczi György vagy. Fia Rákóczi Ferenc fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, aki e fényes nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt, aki a nevét a történelem legfényesebb lapjaira írta fel. Mint oseimnek ellensége, nyílt csatában harcolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi gyozzünk és o bukjék el. De amidon minden fényes címét elvesztette is, megtartotta a legfényesebbet: a »jó keresztény« címét. Távol e világrésztol a Fekete-tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hívével együtt, kiket isteni félelemben egyesít. ? És te igaz fia vagy a te nagynevu atyádnak, velünk anyai ágról vérrokon: kedvelt hívünk, kit születésének kituno fénye s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk, s ki huséges magaviselete, engedelmessége s jóakarata által kegyelmes indulatunkat magára vonta ? s akinek mi kiváló érdemeiért két hubért adományozunk, mint Szicília királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikát Valle di Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit szicíliai grófsággá tesszük, s adományosát a szicíliai grófok minden elojogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdíjat adományozunk a birtokhoz, mely hívünket, Rákóczi Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetetlenül megillesse, s az alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne vétethessék. A király szavainak elhangzásával örvendezo suttogás támadt a foúri hallgatóság közt.?

    Our story opens in an Italian railway station, in the spring of 1848. From a train that had just arrived, the passengers were hastening to secure their places in another that stood waiting for them. A guard had succeeded in crowding a party of two ladies and a gentleman into one of these itinerant prison-cells, which already contained seven occupants, before the newcomers perceived that they were being imposed upon. A vigorous protest followed. The elder of the two ladies, seizing the guard by the arm, addressed him in an angry tone, first in German, then in French.     With the calm indifference of an automaton, the uniformed official pointed to a placard against the wall. Per dieci persone was the inscription it bore. Ten persons, it seemed, were expected to find places here.     "But we have first-class tickets," protested the lady, producing a bit of yellow pasteboard in proof of her assertion.

?Csak egy oly »csatákban edzett hos« mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett, s egyszerre közepette találta magát annak a zurzavarnak, aminohöz hasonlót csak Párizs operabáljai mutatnak fel. A vendégsereg, meghívott és betolakodó, ezerével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végigjátssza még a színpadon túl is a hódító királyno szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait. Az egész balett jelen van, ugyanabban a jelmezben, amiben a színpadon táncolt, s az énekesnok, perzsa és más fejedelemnonek öltözve, s ,velük együtt a fováros ifjú és vén »aranyfiatalsága«. Mikor a diadalmenetbol visszatéro úrhölgy ? Galban lovag karján ? megjelent a ,táncteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendített az üdvözlo nyitányra, mely közé a vendégsereg részérol általános »hurrá« vegyült, és a közelállók siettek a kéz csókolására. Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni. Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendorügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak, s feszes üdvözlet mellett kettos sziszegést hallatott, amit azután minden mondat végéhez is hozzátoldott, s ami annyit jelent, mint »szudár« és »szudarinya« (uram és asszonyom).?