Dezső Kosztolányi strana 3 z 8

Pacsirta nagydarab, csúnya vénlány. Pacsirta Sárszegen él szüleivel, ahol egész évben hamuszürke por hull az utcákra, de a Magyar Király étterméből a pörkölt remek, paprikás illatát viszi a szél, és mulatás zaja, cigányzene veri fel az éjszakákat. Pacsirta szülei – kisvajkay és köröshegyi Vajkay Ákos és kecfalvi Bozsó Antónia – régóta elszoktak már e zajoktól. Maguknak élnek, csendesen. Áhítatos rajongással imádják, féltik egyetlen kincsüket: Pacsirtát, a csúnya lányt. Boldogok, elégedettek. Legalábbis ezt hiszik magukról. De egy napon, ennek a történetnek a kezdetén Pacsirta vidékre utazik a rokonaihoz. Egy hétig van távol a szülői háztól, és ez az egy hét elegendő arra, hogy könyörtelenül szembesítse Vajkayékat az igazsággal. Egy csúnya arcban felmutatni az emberi lét iszonyatos kegyetlenségét, az öreg házaspár néhány napjában a tömlöcbe zárt sorsok groteszk tragikumát – könnyű kézzel, halálos biztonsággal – ez Kosztolányi művészete, a Pacsirta halhatatlanságának titka.

Több, mint huszonöt esztendővel ezelőtt, 1930-ban jelent meg először a Zsivajgó természet, a Révai kiadásában: a bibliofil kis könyvritkaság, szinte fellelhetetlen. Kosztolányi ebben a kötetében játékosan, olykor tréfásan, máskor költői gondolatokat közölve virágokat, állatokat, lepkéket, fákat, rovarokat, bogarakat, ásványokat, drágaköveket szólaltat meg, hogy találóan és politikusan jellemezve tárgyát egyben a maga ars poeticájáról és világszemléletéről valljon. Hol versben, hol prózában szólal meg, de a műfajtól függetlenül mindig a játékos költészet, a magával ragadó líraiság hangján. Kiemelkedő ciklusa a kötetnek a „gyümölcsös-kosár”, lírai miniatűrök tökéletes foglalata.

A Kosztolányi-stílus feltűnő vonása valami éber kíváncsiság, valami éles fogékonyság, valóságos lesben állás a témák, az élmények, az emberi, állati, növényi sorsok ijesztően izgalmas őserdejében, egyrészt az eszményi újságíró tökéletes szimatja, másrészt a magát feledni vagy tágítani vágyó lélek más, távoli, minél távolibb lelkekben való elmerülése… »a részvét – mint az Édes Anná-ban mondja –, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét« – ez termi a legmeghatóbb, legemberibb Kosztolányi-műveket…"

Kosztolányi a magyar hírlapírásnak is halhatatlan mestere. A Füst című gyűjtemény a költő hírlapi írásait közreadó sorozat második kötete, 1914 és 1920 közötti írásokat tartalmaz, jobbára olyanokat, amik kötetben még nem jelentek meg.

„Sovány, halvány fiatalember bandukolt a Körúton, kopottan, a rongyos barna ruhájában, az utolsó ruhában, melyet földi életében viselt. Üres kezekkel ment kifelé ebből a városból. Oda, ahova igyekezett, csak az életét vitte. Pusztán arra volt szüksége. Arra is csak azért, hogy kioltsa."

Kosztolányi Dezső legismertebb írásai közé tartoznak az Esti Kornél-novellák: „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk… – írja Kosztolányi Esti Kornél alakjáról. – Mióta az eszemet tudom, közel volt hozzám. Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellettem, vagy ellenem. Imástam vagy utáltam. Közönyös sosem voltam iránta.” Esti Kornél figurája a húszas évek közepén született, aztán egyre nagyobb szerepet kapott Kosztolányi novelláiban, sőt verseibe is belopózott. Ki ez az Esti Kornél, Kosztolányi novelláinak e halhatatlan hőse? A költő alteregója, jobbik vagy rosszabbik énje, akinek alakját megteremtve önmagáról vall: fordulatos, játékos, költői elbeszéléseiben Kosztolányi az emberi élet fonákságait írja meg, mély lírával.

Nemcsak ?hazai és külföldi nagy elődeitől tanult szívesen, hanem idősebb kortársaitól is, de a vele egykorúaktól, sőt a nála fiatalabbakról is: az esztéta kíváncsisága és az alkotó művész örök tanulni vágyása késztette arra, hogy magyar kortársainak, pályatársainak minden művét ismerje, olvassa. Ifjúkorában Kiss József tisztelői közé tartozott: „drága magyar szavainknak esztergályosát és gyémántköszörűsét" látta benne; Rippl-Rónai Józsefről ezt írja: „Szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, hogy varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán"; Krúdyról pedig ezt: „Az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek"; Móricz Zsigmondban azt csodálja, hogy „úgy dolgozik, mint a természet, biztosan, bátran"; Bartók Bélában azt, hogy „testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő"; a „robbantó és folytató" Babits Mihályban azt, hogy „vére lüktetése törvény a szóknak". Páratlan leleménnyel talál rá a vizsgált életmű vagy egy-egy alkotás lényeges mozzanataira, s a művészet bonyolult, rejtőző titkairól, de magáról a művészetről is mindig érzékletesen ír, olyan kristályos szerkezetben, olyan nyelvi-stilisztikai eleganciával, hogy a művészről és a műről alkotott véleménye egyértelműen, világosan fejeződik ki.

Novák ?Antal világa a kívülállók számára egyszerű, szelíd, tiszta és titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma, lelkiismeretessége legendás hírű, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél, melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az évek lassú vonulatában a hitves falon függő, néma képe összeépült egy másik, egy élő, egy mind vonzóbb arccal – a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebből semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában találkozik először a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ettől fogva, mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenvedő ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak, mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. „Szép”, mert fénylő, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-testű. Csodálni való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gyűlöletes, mert jelzése, parancsoló istene az elmúlásnak.

Válogatott novellák, elbeszélések Kosztolányi Dezsőtől.

Tartalom: Két világ Ligeti zene Mária Komédia A csillagász fia A kövér bíró Mese a tengerről és a szegény emberről Ozsonna Néhány levél a „Zöld napló”-ból Április bolondja Kártya A vörös szék Valaki áll a küszöbön…

A mű a korai publicisztikai írásokat tartalmazó Álom és ólom, a fiatal költő és újságíró 1904 és 1913 között megjelent cikkeinek gyűjteménye, kivétel nélkül olyan írások, amelyek kötetben nem jelentek meg máshol.

Kosztolányi ?Dezső szinte minden műfajban – a drámát kivéve – kimagaslót alkotott. Fölényes írástudása, ragyogó stílusa mint prózaírót is az élvonalba emelte, európai léptékű lírája mellett, ezért is nehéz eldönteni, hogy költői vagy az epikus művészete jelentősebb-e hatalmas életművében; annál is inkább, mert lírája és epikája között az ún. átmeneti művek egész sorát alkotta. Jelen kötete – az 1929-ben megjelent kiadás hasonmása – olyan írásokat tartalmaz, amelyek az újságírás kényszere alatt születtek meg, műfajilag azonban legjobb novelláival egyenértékűek. ; A 35 műfajilag nehezen meghatározható írás egy-egy foglalkozás, hivatás leírását adja a „bölcsőtől a koporsóig”, vagyis a bába ténykedésétől a sírásóig. Kosztolányi azt kutatja segítségükkel, hogy mit jelent az embernek, a különböző foglalkozást űzőknek maga az élet. Végső indítéka itt is az a – költői ars poetikájából már ismert – sajátos meggyőződése, hogy az élet olyan csoda, amelynek megélése során végig küzdeni kell létéért. Hogy miként éli meg ezt a borbély, a szemetes, a telefonos kisasszony, a fényképész vagy a diplomata, és természetesen az író, az egy-egy válasz a végső nagy kérdésre: érdemes-e élni, és hogyan oldja fel az életet a halál. Kosztolányi tehát tulajdonképpen nyomozást folytat alakjai megkérdezésével. Riportalanyai szánalmasak, az élet értelméről – Kosztolányi „szomorú tudásával” megegyezően – csak lehangoló ítéletet mondhatnak. Valamennyi írást áthatja a valóságtisztelet, a már-már orvosi pontosságú társadalomrajz, amelyet feloldanak a humánus tartalmú megfigyelések azzal a végkövetkeztetéssel, hogy a szegénység még mindig közelebb viszi az embereket az általános emberi értékek elfogadásához, mint az „úri silányság” mindennapos megnyilvánulásai. Az írásokat Molnár C. Pál csodálatos rajzai illusztrálják, amelyek művészi teljesítménye nem marad el Kosztolányi prózaművészetétől. ; A szépkiállítású kötet a bibliofil gyűjtők érdeklődésére is számot tarthat, ám azoknak is maradandó élményt nyújt, akik a Kosztolányi-próza remekműveit olvassák (újra) lapjain.

Kosztolányi ?korai költészetének legsikerültebb kötete az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai, mellyel lírájának leggazdagabb forrása fakadt föl: az örök gyermek egyszerű érzékeléseiből eredő, eleven hangulatiság, a homályos ösztönök és bizonytalan félelmek szorongása, a rideg felnőtt világtól a gyermekkor emlékeibe való visszahúzódás vágya, az ártatlanság hamva. Vagyis ahogy maga írja a ciklus nyitó versében: „cikázva lobban sok-sok ferde kép / és lát, ahogy nem látott sose még” (Mint aki a sínek közé esett). Ehhez az életérzéshez és látáshoz társul az impresszionisták pillanatrögzítő szándéka, a sugallatok megérzékítése, a metaforikus jelbeszéd, a szimbolizmus jelentéstöbblete. A költő így idézi föl gyermeksége emlékeit és egykori – immár örök – önmagát, és eközben úgy tesz, mintha véletlenül talált volna rájuk, elérzékenyül az idő múlásán, és mellérendeléssel sorolja egymás után tétova emlékeit, melyeknek végül teljesen odaadja magát (A doktor bácsi; Már néha gondolok a szerelemre; Mostan színes tintákról álmodom stb.). A tétova állapotrajzokban passzív örömmel a költő titkokat sejt meg, és ügyel arra, hogy ezek mások számára is sokat mondóak, fontosak és érthetőek legyenek. Ezért szinte átvilágítja, irizáló-remegő fénybe állítja eleven élményként ható hajdani emlékeit (A délutánoktól mindig futottam; Jaj, az estét úgy szeretem; Mi van még itt?; Milyen lehet az élet ott kívül? stb.). A századelő magyar költészetének különös színfoltját jelentő és ritka értéket megtestesítő ciklus.

Esti Kornél Kosztolányi Dezső hasonmása. Esti Kornél novellák összekötő eleme a főszereplő Esti Kornél. Van olyan novella, amelynek Esti Kornél nem is szereplője csak elmesél egy érdekes történetet. A novellás kötet  nagy időt fog át (1925–1936). Esti Kornél egy rejtélyes és talányos alak. Társadalmi erkölcsök, tilalmak nem  érdeklik, gátlástalan és nagyon összetett személyiség, így a jó és a rossz folyamatos harca zajlik le benne.

Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy. - Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice. - Ha nem volnál bolond - válaszolt a Macska -, nem jöttél volna ide.

Kötetünkbe Kosztolányi Dezsőnek azokat a tanulmányait, esszéit gyűjtöttük egybe, amelyek klasszikus magyar költők, elbeszélők, drámaírók műveivel foglalkoznak, nagyokkal és kisebbekkel egyaránt – Balassi Bálinttól Makai Emilig. Pázmány Péter, „a magyar próza atyjá”-nak műveiben a hév és az a lendület foglalkoztatja, amely évszázadokig példaképe lesz minden magyar írónak; Kazinczy Ferencről ki meri mondani: „Nincs remekműve. Élete a remekmű.”; fiatalosan lelkesedik „első tárcaírónkért”, az Ázsia szélén élő Mikes Kelemenért; Vörösmartyt azzal jellemzi, hogy költészetét nem lehet egyetlen hangszerhez hasonlítani, úgy szól, mint egy hatalmas zenekar; Arany Jánosról kilenc tanulmányt ír, Dantéval és Shakespeare-rel egy sorban említi – és folytathatnánk a sort. Páratlan leleménnyel talál rá a vizsgált életmű lényeges mozzanataira, az irodalmi alkotásról, a művészet bonyolult titkairól mindig érzékletesen beszél, jelzői megvilágítanak egy-egy verset vagy regényt felejthetetlenül, tanulmányainak szerkezete mindig tiszta, világos, nyelve gazdag, elegáns, előadásmódja természetes. Ebben a kötetben csaknem negyven magyar íróról, költőről írt tanulmányait kapja kézhez az olvasó – a legnagyobbak, Balassi, Csokonai, Katona József, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách, Eötvös, Kemény, Jókai, Mikszáth mellett a kisebbek – Gvadányi József, Virág Benedek, Gyulai Pál, Vargha Gyula, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő és mások – portréi sorakoznak. Némi túlzással azt mondhatjuk: egy kis magyar irodalomtörténet vázát olvashatjuk ebben a gyűjteményben. Szerkesztő-válogató: Réz Pál.jelentkezett.