Milan Kundera strana 2 z 8

"A regény állandó, hűséges kísérője az embernek a modern idők kezdete óta. A megismerés szenvedélye (amit Husserl az európai szellem leglényegesebb vonásának tekint) ekkor uralkodott el rajta, hogy megvizsgálja az ember konkrét életét, és megóvja a lét feledésé-től, hogy az életvilágra-ra állandó fényt vetítsen. Így értelmezem és egyszersmind osztom is azt a konokságot, amellyel Hermann Broch azt hajtogatta: Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel - ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés. Hadd tegyem hozzá: a regény Európa műve, felfedezései, jóllehet különböző nyelveken történnek, egész Európa osztályrészének tekintendők. A felfedezések egymásra következése (és nem a szövegek összegezése): ez az európai regény története." Ezt a történetet írja meg Milan Kundera hét többé-kevésbé független szövegből, "hét részből álló esszé"-jében. Az egyik szöveget Cervantesnek szenteli az író, a másikat Brochnak, a harmadikat Kafkának, s közben minduntalan vissza-visszatér, szüntelenül hivatkozik azokra a szerzőkre, akik irodalmi támaszpillérei az ő "személyes regénytörténetének": Rabelais-ra, Sterne-re, Diderot-ra, Flaubert-re, Tolsztojra, Musilra... Két dialógusban saját művészetéről, saját regényeiről beszél: a polifóniáról, a kompozícióról, a "kísérleti ego" (az irodalmi alak) megteremtésének módozatairól, a fordítás művészetéről... Kundera esszéje nem más, mint az "Isten nevetéséből született művészet", a regény regénye, amely sok-sok szellemi izgalmat, felfedezést, kalandot kínál az olvasónak.

Co zbylo z umírajících lidí v Kambodži? Jedna velká fotografie americké herečky, která drží v náručí žluté dítě. Co zbylo z Tomáše? Nápis: Chtěl království Boží na zemi. Co zbylo z Beethovena? Zamračený muž s nepravděpodobnou hřívou, který pronáší temným hlasem: „Es muss sein!“ Co zbylo z Franze? Nápis: Po dlouhém bloudění návrat. A tak dál a tak dál. Dříve než budeme zapomenuti, budeme proměněni v kýč. Kýč je přestupní stanice mezi bytím a zapomenutím.

Feltűnő, hogy a harmadik évezred küszöbén nem a jövő, hanem a múlt van napirenden, és hogy a múlt, amelyet már megéltünk, a maga módján éppoly kiismerhetetlen, mint a jövő. A kerek évszám, a kerek évforduló a számvetés ideje. Milan Kundera 2000-ben publikált regényében a számvetés nemcsak visszanézés a távoli és a közvetlen múltba, hanem szó szerint matematika. Számsorok: Odüsszeusz, a legnagyobb nosztalgiázó átbolyongott húsz éve, a huszadik századi cseh történelem három húszasa, húsz év franciaországi, húsz év dániai emigráció, a német zene százéves hegemóniája, amelyet Schönberg tizenkét hangú esztétikájától remélt, a francia forradalom és a kommunizmus bukása között eltelt pontosan kétszáz év, Jan Skácel cseh költő háromszáz év szomorúsága... De a logika itt sem tudomány, hanem dermesztően szenvedélyes kísérlet az idő tagolására, az érzelmek léptékének bemérésére az Emigráns (a Nagy Áruló vagy a Nagy Szenvedő, ahogy tetszik) alakján keresztül.

Milan Kundera talán leghíresebb, ma sem halványuló népszerűségű regénye sztori és filozófiai-történelmi-politikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindvégig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomáą. Nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép napon e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán: hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, és feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel nagy fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomáą ellentmondásos alakja mögé pedig Kundera a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforikus gyűlöletét, végül a "normalizáció" éveinek megaláztatásait rajzolja fel háttérnek. Miféle sors, milyen jövő várhat itt Tomáąra, Terezára vagy épp Sabinára, a festőnőre, Tomáą egyik szeretőjére? Megoldás-e, ha az emigráns megszabadul minden kötöttségtől? Hiszen súlya csak annak van, ami örökkévaló vagy örökkön ismétlődik. Az egyének és a nemzetek sorsa nem ilyen. Az igazi dráma azonban - mondja Kundera - nem a súlyosság, hanem a könnyűség drámája: hogy minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. Hogy a jóvátétel, a bosszú vagy a megbocsátás szerepét a feledés veszi át.

Sviatok bezvýznamnosti je ako náhodné stretnutie Sartra s Fellinim. Nepotrebujú veľa slov, všetkému rozumejú. Rozsahom útly, no obsahom hutný román je príbehom štyroch priateľov v súčasnom Paríži. Ramon by si rád pozrel Chagallovu výstavu, ale nechce sa mu stáť v nekonečnom rade. Charles čítal Spomienky Nikitu Chruščova, vŕtajú mu v hlave a sníva o hre pre bábkové divadlo. Caliban je nezamestnaný herec očarený cudnosťou mladej Portugalky, ktorú stretol na narodeninovej oslave. Alaina vzrušujú odhalené pupky parížskych dievčat a myslí pritom na svoju matku. Nebude to čítanie a premýšľanie patetické, skôr vecné, a najmä úsmevné. Úsmev môže byť ironický, no určite nie cynický. Lebo pristupovať k vážnym veciam s humorom je dar, ktorým Milan Kundera oplýva a má ho na rozdávanie.

Všechno se mi líbí, cos mi už vyprávěl, všechno se mi líbí, co vymyslíš, a nemám co dodat. Možná jen s tím pupkem. Pro tebe je vzor bezpupečné ženy anděl. Pro mě je to Eva, první žena. Nenarodila se z břicha, ale z rozmaru, z rozmaru stvořitelova. A první pupeční šňůra vyšla z její vulvy, z vulvy bezpupečné ženy. Mám-li věřit Bibli, vyšly z ní ještě další šňůry a na konci každé z nich byl zavěšen malý muž nebo malá žena. Těla mužů zůstávala bez pokračování, zcela neužitečná, zatímco z pohlaví každé ženy vycházela další šňůra a na jejím konci další žena nebo další muž, a to všechno se v miliontém a miliontém opakování proměnilo ve velikánský strom, strom tvořený nekonečnem těl, strom, jehož větvoví sahá do nebe. A představ si, že ten obří strom je vkořeněný do vulvy jediné malé ženy, první ženy, ubohé bezpupečné Evy. Když jsem otěhotněla já, viděla jsem se jako část toho stromu, visící na jedné z jeho šňůr, a tebe ještě nenarozeného jsem si představovala, jak se vznášíš v prázdnotě, zavěšený na šňůře čouhající z mého těla, a tehdy jsem začala snít o vrahovi, který tam úplně dole tu bezpupečnou ženu podřízne, představila jsem si, jak její tělo dokonává, umírá, jak se rozkládá, takže celý ten ohromný strom, který z ní vyrostl, naráz ztrácí kořeny, svůj základ, a začíná se kácet, viděla jsem nekonečné množství jeho větví padat jako obrovský déšť, a chápej mě dobře, nesnila jsem o tom, že skončí lidské dějiny, že se zruší budoucnost, ne, ne, přála jsem si totální zánik lidí s jejich budoucností i minulostí, s jejich počátkem i koncem, s celým trváním jejich existence, s celou jejich pamětí, Neronem i Napoleonem, s Buddhou i Ježíšem, přála jsem si totální zničení stromu vkořeněného do malého bezpupečného břicha první hloupé ženy, která nevěděla, co dělá a jaké hrůzy nás bude stát její mizerná soulož, která jí určitě nepřinesla ani tu nejmenší rozkoš...

Šestý svazek esejů Milana Kundery se jmenuje Zahradou těch, které mám rád. Texty této knihy autor napsal a publikoval v letech 1989-2008. Spolu s jinými úvahami vyšly v knize Une rencontre (Gallimard 2009). Na záložce se dočtete: „Tato kniha je věnována zejména umění románu, které je pro Kunderu ze všech umění to nejevropštější (Rabelais, Cervantes...) a umí odhalit na lidském životě, co jinak nelze uvidět (Carlos Fuentes, Anatole France, Curzio Malaparte...); kniha mluví též o tom, co znamená žít v jiné zemi, než je ta rodná (Věra Linhartová, Škvorečtí, Danilo Kiš...), a vzdává poctu těm, kdo neváhali jít proti vládnoucí blbosti (milovaný Fellini...); ti všichni pro Kunderu tvoří ‚zahradu těch, které má rád‘.“

„Celá tato kniha je román ve formě variací. Jednotlivé oddíly následují po sobě jako jednotlivé úseky cesty, která vede dovnitř tématu, dovnitř myšlenky, dovnitř jedné jediné situace, jejíž pochopení se mi ztrácí v nedohlednu. Je to román o Tamině, a ve chvíli, kdy Tamina odchází ze scény, je to román pro Taminu. Ona je hlavní postavou i hlavním posluchačem a všechny ostatní příběhy jsou variací jejího příběhu a sbíhají se v jejím životě jako v zrcadle. Je to román o smíchu a o zapomnění, o zapomnění a o Praze, o Praze a o andělích. Ostatně není to vůbec náhoda, že mladík, jenž sedí u volantu, má andělské jméno Rafael.“

Hra Jakub a jeho pán, znamenitá a úspěšná variace na Diderotův román Jakub fatalista. JAKUB: Byla v tom? (Pán přikyvuje, Jakub ho objímá) Pane, můj maličký a drahý pane. Teď už vím, co je to nejhorší možný konec každého příběhu. Nejhorší možný konec každého lidského příběhu je spratek. Ta smutná tečka za dobrodružstvím. Ta kaňka na konci lásky. Kolik je mu dnes let? PÁN: Deset. Nechal jsem ho celou tu dobu na venkově. Chci se tam během naší cesty stavit, zaplatit naposledy tam těm lidem a klacka dát do učení. JAKUB: Vzpomínáte, jak se mě na začátku ptali (gesto do publika), kam jdeme, a já jim řekl: Copak člověk ví, kam jde? A vy jste zatím věděl úplně přesně, kam jdeme, můj maličký a smutný pane. PÁN: Nechám z něho udělat hodináře. Anebo stolaře. Stolaře. Udělá za život spoustu židlí a bude mít děti a ty budou vyrábět další židle a další děti, které zas budou plodit další spousty dětí a židlí... JAKUB: Svět bude plný židlí a to bude vaše msta. PÁN (se smutným znechucením): Tráva neporoste, květiny nebudou kvést, všude budou jen samé děti a židle. JAKUB: Děti a židle, samé židle a samé děti, to je strašná představa budoucnosti. Jaké štěstí, pane, že zemřeme včas.

Milan Kundera regénye a szűkebb értelemben vett sztori, valamint filozófiai-történelmi-politikai eszmefuttatások mesteri ötvözete, amely azonban mindig megőrzi szépirodalmi jellegét. Főhőse egy jó nevű sebész, Tomás, nagy szoknyabolond, naponta váltogatja szeretőit. S egy szép nap e Don Juan-i figura mögött felsejlik egy másik legendás férfialak, Trisztán; hősünk beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, s feleségül veszi. Korábbi gazdag és mozgalmas szexuális életéről azonban nem tud és nem akar lemondani, jóllehet ezzel elmondhatatlan fájdalmat okoz az egyetlen valóban szeretett lénynek. Tomás ellentmondásos alakja mögé háttérnek Kundera felrajzolja a "prágai tavasz" eseményeit, majd 1968 drámáját, az orosz inváziót, az első napok euforisztikus gyűlöletét, végül a "normalizáció" éveinek megaláztatásait. Tomás és Tereza a nemzeti remények bukásával Svájcba költözik, de később hazatér, hogy otthon vállalja sorsát. Sabina, a festőnő, Tomás egyik szeretője, az emigráció útját választja, megkapaszkodik odakint, de minden kötöttségtől megszabadulva a lét elviselhetetlen könnyűségét érzi. Jellemző életérzés ez korunkban, amikor a történelem és a technika a világot olyan jövő felé vezeti, melyet az ember sem alakítani, sem előre látni nem képes.

"Szép... mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon": Lautréamont-nak, a francia szürrealisták előfutárának híres sorát variálva illeszti Milan Kundera a nyolcvanadik születésnapjára megjelentetett esszékötete legközepébe ezt a fejezetcímet: "Szép, mint a sokszoros találkozás." Átdolgozott régebbi és vadonatúj írásokat sorakoztatva ad számot találkozásairól művekkel, művészeti ágakkal, művészekkel, világtájakkal, s noha számára a művészet egyedüli értelme a szépség (az életé pedig a művészet), nem csak a szépre emlékezik. Mérleget készít a történelmi helyzetekről, véletlenekről és törvényszerűekről, melyeket átélt, kritikusan elemezve önmagát is, s önmagán keresztül az emberi természetet. Szerinte ugyanis a regényíró az ember megismerésére teszi fel életét...