Alaine Polcz

Polcz Alaine szakácskönyve két évtizede jelent meg először, s mindmáig nélkülözhetetlen darabja a családi könyvtáraknak. A szerző élvezetesen és gyakorlatiasan vezeti be az olvasót a konyhájába: javarészt egyszerű, takarékos, hétköznapi recepteket mutat be, de a hazulról hozott különleges erdélyi ízek és személyes történetek sem maradnak ki a könyvéből. Mindemellett praktikus tanácsokkal is szolgál: mire figyeljünk a hús vásárlásakor, mit kezdjünk a leégett, elsózott étellel, s főképpen, hogyan varázsoljunk ízletes ételt a család asztalára kevés pénzből. A Főzzünk örömmel mégsem csupán egy szakácskönyv a sok közül, hanem "egy hiteles személyiség konyha- és életvezetési kalauza".

Egy fiatalasszony valamikor a hetvenes években a Fekete-tengerhez megy nyaralni. S bár Erdélyt, Romániát, gyermekkora helyszínét jól ismeri, az utazás tartogat számára meglepetéseket. Polcz Alaine kötelességtudó útleírás helyett történetmeséléssel emeli ki azokat a mozzanatokat, amelyek minden kommentár nélkül, önmagukban képesek felvillantani a másságot, a megértés vágyával pedig elmélyíti a tengerparti nyaralás történetét, és felidézi a hajdani kelet-európai szeglet mindennapjait: a barátságos besúgókat, az utcasarki adok-veszeket, a félelmet és a túlélni akarást.

Polcz Alaine életének meghatározó helyszíne volt Erdély, ahova idősebb korában is rendszeresen visszajárt, hogy látogassa és segítse, támogassa az ott élőket. Jelen kötet két ilyen út krónikáját tartalmazza, melyek a Ceausescu-rendszer végnapjainak Romániájába kalauzolják az olvasót. Az első utazás során a szerző Vízaknára, gyermekkora helyszínére látogat, ahol találkozik rokonaival, barátaival. A második út célja Kolozsvár és Kide, a fiatalság helyszínei. A két útleírásban Polcz Alaine a rá oly jellemző bölcsességgel és szeretettel, emberismerettel és remek megfigyelőképességgel mutatja be az ott élő embereket, a Ceausescu-korszakban egyre elviselhetetlenbbé váló Romániát, és azt, hogy Erdélyben bár "több a szenvedés, az emberek melegebbek és igazabbak", mint Magyarországon.

"Én csalódtam a szerelemben és Istenben is. Ha azt, ami a háborúban volt, amit átéltem másokkal együtt, ha azt megengedte, akkor nincs Isten. Aztán rájöttem, hogy a háborút mi emberek csináltuk, nem kértünk engedélyt hozzá, mert szabadok is vagyunk. Meg aztán Isten nem kívül, hanem belül van. Mindenkinek olyan az istene és a szerelme, amilyet magának megteremt." "Az, hogy elhurcoltak, megerőszakoltak, kemény iskola volt. A szexualitás nekem két iszonyatos ütéssel kezdődött. Az első szerelmem, a férjem, aki életemben először megcsókolt, már a nászút alatt megcsalt, és megfertőzött. Utána meg az oroszok. Hát értheti ezt, el tudja viselni ezt egy fiatal nő? Tudja. A nyitja nagyon egyszerű: még nagyobb szörnyűségek vettek körül." Polcz Alaine pszichológus, író, tanatológus születésének 100. évfordulója alkalmából jelenik meg ez a kötet, amely a szerző életútját, szerteágazó szakmai és írói munkásságát mutatja be, megidézve ennek a különös női sorsnak a jelentősebb fordulópontjait is. Az emlékkönyvben Polcz Alaine írásaiból, interjúiból és levelezéséből vett idézetek segítségével rajzolódik ki a pályakép teljes íve, követve az életrajzi kronológiát, a fiatalkor nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal terhelt időszakától a tanatológusként és íróként beérkező szerző utolsó éveiig. A személyes, a szakmai és az írói kanyarulatok persze éppúgy szövevényesen kapcsolódnak az emlékkönyvben, ahogy Polcz Alaine életét is jellemezte a folytonos útkeresés és a vele történt eseményeket illető önreflexió. A kötet kronologikus szerkezete feltárja egy sokféle irányban, tudatosan építkező intellektus szellemi és személyes eseménytörténetének alakulását. A Polcz-centenáriumot méltóképpen reprezentáló könyv számos fényképet, dokumentumot, korabeli cikket közöl, valamint a szerző hagyatékából újonnan előkerült leveleit Mészöly Miklóshoz.

Ennek a Polcz Alaine-nel folytatott beszélgetéseimből készült, először 2007-ben megjelent könyvnek a sikere nyomán már 2012-ben elkezdtem gondolkozni egy olyan, utószóval bővített második kiadáson, amely beszámolna arról, mi minden történt Alaine halála óta a jobb életvég elérése érdekében. Nyugaton, ahol sok minden megvalósult abból, amiről beszélgettünk, illetve itthon, ahol jószerével semmi. Ám be kellett látnom, hogy pusztán a kérdésfelvetés is messze túlmenne egy utószó szokványos keretein. Így ezekkel a kérdésekkel a Boldogabb élet - jó halál című könyvem második, bővített kiadásában foglalkoztam, amely 2014-ben jelent meg. Ennek az új, beszélgetéseinknek az eredeti hangfelvételei alapján bővített kiadásnak a végén található Visszatekintésben inkább csak azzal foglalkozom, amit Alaine feladatként rám hagyott; még utolsó hónapjaiban sikerült belefognunk annak a kórházi hospice-osztálynak a megvalósításába, amelyről ő is álmodozott. A könyvnek ez a fejezete, képekkel is alátámasztva, főleg azt a célt szolgálja, hogy közelebb hozza ezt a mindig támogatásra, bővítésre szoruló intézményrendszert a potenciális támogatókhoz. És segítsen eloszlatni azoknak a félelmét, akik a kíméletes, méltóságteljes távozás érdekében rászorulnak a hospice-gondozásra, és a szeretteikét is, akik talán el sem tudják képzelni, milyen barátságos lehet egy ilyen életből kisegítő intézmény.

Polcz Alaine könyve férjéhez, Mészöly Miklóshoz fűződő szerelméről, élethosszig tartó szerető gondoskodásáról, kapcsolatuk több mint ötven évéről, a halálra való felkészülésről és a gyászról szól. Az olvasó találkozhat az élettel teli, alkotó Mészöly Miklóssal, láthatja öregségében a külvilágtól eltávolodó, betegséggel küzdő alakját, és leülhet egy pillanatra felesége mellé elbúcsúzni a haldoklótól. Az írónő személyes tragédiáját megosztva, őszinte hangjával támogatja mindazokat, akik félnek saját haláluktól, félnek látni szeretteik elmúlását; azokat, akik gyászban vannak; azokat, akik elakadtak az úton, és félnek visszanézni; mindazokat, akik kezükbe veszik ezt a könyvet, mely az ember egész lényében élő szeretetről szól. "Véget ért a háború. Aztán egy idő múlva - véget ért az első házasságom is. Még volt egy-két próbálkozás helyreállítani. Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről. Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk - ami akkor tilos volt -, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél. A közmondás szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta. Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot."

Amikor Polcz Alaine a macskákról ír, akkor mindig másról is beszél, vagyis a megélt időről, önmagáról a tragikusan nehéz és mégis felemelő élettörténetéről. Ám ahogyan Polcz Alaine mesél, az utánozhatatlan: egyszerűen, pontosan és teli életszeretettel. És derűvel. Igen, a derűje utánozhatatlan.

Tudnivaló, hogy Erdélybe semmiféle nyomtatványt, írást, napilapot nem lehet bevinni, könyvet végleg nem. Utoljára nagyon megtáncoltattak a vámon a magyar vámosok. Ezelőtt hat vagy nyolc héttel, május végén mentünk Zolival és Marival a csíksomlyói búcsúra, Vízaknára és aztán Kolozsvárra. Akkor még az autó kerekét is leszerelték, úgy kellett ugráltatni a földhöz vágva, hogy nincs-e benne valami - és közben a foguk között odasziszegték, hogy "könyvet ne, azt tudhatják, hogy nem szabad!" Polcz Alaine életének meghatározó helyszíne volt Erdély, ahova idősebb korában is rendszeresen visszajárt, hogy látogassa és segítse, támogassa az ott élőket. Jelen kötet két ilyen út krónikáját tartalmazza, melyek a Ceauşescu-rendszer végnapjainak Romániájába kalauzolják az olvasót. Az első utazás során a szerző Vízaknára, gyermekkora helyszínére látogat, ahol találkozik rokonaival, barátaival. A második út célja Kolozsvár és Kide, a fiatalság helyszínei. A két útleírásban Polcz Alaine a rá oly jellemző bölcsességgel és szeretettel, emberismerettel és remek megfigyelőképességgel mutatja be az ott élő embereket, a Ceauşescu-korszakban egyre elviselhetetlenebbé váló Romániát, és azt, hogy Erdélyben bár "több a szenvedés, az emberek melegebbek és igazabbak", mint Magyarországon.

Dokumentární román maďarské spisovatelky Alaine Polczové (1922 - 2007), věcně nazvaný Žena na frontě, líčí přirozeným, bezprostředním jazykem otřesné osobní zážitky z posledních dvou let druhé světové války. Autorka se bez známek sentimentu po padesáti letech vrací k nejtěžšímu období svého života, kdy se v raném mládí ocitla v nelidských podmínkách válečného běsnění přímo na frontě a tváří v tvář čelila smrti v jejích rozličných, absurdně extrémních podobách. Ať už jde o jednotlivé popisy z fronty, intimní portrét jednoho nevydařeného manželství anebo autentický příběh mimořádné ženy, kterou cyklicky zažívané hraniční situace nezlomily, ale naopak zocelily její humánně založenou povahu, pokaždé se jedná o zobrazení lidské síly a současně naivity víry či naděje, která nás znovu a znovu sráží na kolena a zároveň pomáhá opět vstát. Silně autobiograficky laděný román vyšel v Maďarsku v roce 1991, získal titul Knihu roku a stal se rázem bestsellerem.

A felnőtt író és pszichológus, az éles szemű, mégis együttérző megfigyelő tekintetével látjuk a két háború közötti "román világban" Kolozsvár, Vízakna és Bukarest között hányódó családot, a megélhetésért szívós harcot folytató édesanyát, a hébe-hóba felbukkanó apát, akinek ügyvédi praxisát a magyar kisebbséget sújtó diszkrimináció veszélyezteti, a testvéreket és féltestvéreket, a közelebbi és távolabbi rokonokat - megannyi elgondolkodtató sors, dokumentumértékű megfigyelés a Polcz Alaine hagyatékából előkerült önéletrajzi írásokban. "Akkor kezdődött, hogy hallgattam. Sok mindenről hallgattam, egészen késő felnőtt koromig. A legfontosabb, legnehezebb dolgokról nem beszéltem. De akkor csak azért hallgattam, mert láttam, hogy ők nem értenek engem. Úgy éreztem, hogy áthidalhatatlan távolság van köztem és a felnőttek közt. Nem volt kellemetlen ez a távolság, mert egyébként tényleg nagyon szeretett apám is, anyám is."

Polcz Alaine regénye életének talán legnagyobb megpróbáltatását idézi fel, a második világháborúban fiatal asszonyként átélt borzalmakat. Saját meggyalázásának megrendítő történetét elmesélve hiteles, elfogulatlan, ezért perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról. "A világtörténelem falára festett magánfreskójából" a háború emberi - kegyetlen és esendő - arca is feltárul az olvasó előtt. "Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! - kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak."