Alaine Polcz

"Mit teszünk, mit tehetünk, ha a gyermek kopogtat a titkok kapuján?" Ha például egy hozzátartozója elvesztésével vagy esetleg a saját közelgő halálával kell szembesülnie? Ha bármilyen egyéb okból kérdés merül fel benne a halállal kapcsolatban? Egyáltalán, miért övezi titok a halált? Miért lett tabu belőle napjainkra? Polcz Alaine pszichológusként, tanatológusként és a Hospice Alapítvány létrehozójaként a téma avatott ismerőjének, elismert szaktekintélyének számít. Ebben a könyvében saját klinikai tapasztalatait osztja meg, esetleírásokat, interjúkat közöl, amelyeket azután kommentál, elemez. Mivel tudása mellett empátiája is megkérdőjelezhetetlen, könyve amellett, hogy hiánypótló mű, valódi segítséget képes nyújtani ebben a nehéz helyzetben. Mert kétségtelenül nehéz ez a helyzet. Mégis fontos és megkerülhetetlen az ezzel való foglalkozás. Ugyanakkor kevesen képesek szembenézni a halál kérdésével, márpedig enélkül a válaszadás sem lehetséges. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy megkönnyítse a válaszokat és ezzel tulajdonképpen az elfogadhatatlan elfogadását is

Polcz Alaine pszichológus, író születésének 100. évfordulója alkalmából jelenik meg ez a kötet, amely a szerző életútját, szerteágazó szakmai és írói munkásságát mutatja be, megidézve ennek a különös női sorsnak a jelentősebb fordulópontjait.  Az emlékkönyvben Polcz Alaine írásaiból, interjúiból és levelezéséből vett idézetek segítségével rajzolódik ki pályájának íve, a fiatalkor nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal terhelt időszakától az elismert tanatológus és népszerű író utolsó éveiig. A kötet kronologikus szerkezete feltárja egy sokféle irányban, tudatosan építkező intellektus szellemi és személyes történetének alakulását.  A Magam világa számos fényképet, dokumentumot, korabeli cikket is közöl, valamint a hagyatékból újonnan előkerült, Mészöly Miklóshoz írt leveleket.  "Az, hogy elhurcoltak, megerőszakoltak, kemény iskola volt. A szexualitás nekem két iszonyatos ütéssel kezdődött. Az első szerelmem, a férjem, aki életemben először megcsókolt, már a nászút alatt megcsalt, és megfertőzött. Utána meg az oroszok. Hát értheti ezt, el tudja viselni ezt egy fiatal nő? Tudja. A nyitja nagyon egyszerű: még nagyobb szörnyűségek vettek körül."  

Polcz Alaine könyve férjéhez, Mészöly Miklóshoz fűződő szerelméről, élethosszig tartó szerető gondoskodásáról, kapcsolatuk több mint ötven évéről, a halálra való felkészülésről és a gyászról szól. Az olvasó találkozhat az élettel teli, alkotó Mészöly Miklóssal, láthatja öregségében a külvilágtól eltávolodó, betegséggel küzdő alakját, és leülhet egy pillanatra felesége mellé elbúcsúzni a haldoklótól. Az írónő személyes tragédiáját megosztva, őszinte hangjával támogatja mindazokat, akik félnek saját haláluktól, félnek látni szeretteik elmúlását; azokat, akik gyászban vannak; azokat, akik elakadtak az úton, és félnek visszanézni; mindazokat, akik kezükbe veszik ezt a könyvet, mely az ember egész lényében élő szeretetről szól. "Véget ért a háború.Aztán egy idő múlva - véget ért az első házasságom is. Még volt egy-két próbálkozás helyreállítani. Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről.Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk - ami akkor tilos volt -, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél. A közmondás szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta. Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: >>Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot.  

"Én csalódtam a szerelemben és Istenben is. Ha azt, ami a háborúban volt, amit átéltem másokkal együtt, ha azt megengedte, akkor nincs Isten. Aztán rájöttem, hogy a háborút mi emberek csináltuk, nem kértünk engedélyt hozzá, mert szabadok is vagyunk. Meg aztán Isten nem kívül, hanem belül van. Mindenkinek olyan az istene és a szerelme, amilyet magának megteremt." "Az, hogy elhurcoltak, megerőszakoltak, kemény iskola volt. A szexualitás nekem két iszonyatos ütéssel kezdődött. Az első szerelmem, a férjem, aki életemben először megcsókolt, már a nászút alatt megcsalt, és megfertőzött. Utána meg az oroszok. Hát értheti ezt, el tudja viselni ezt egy fiatal nő? Tudja. A nyitja nagyon egyszerű: még nagyobb szörnyűségek vettek körül." Polcz Alaine pszichológus, író, tanatológus születésének 100. évfordulója alkalmából jelenik meg ez a kötet, amely a szerző életútját, szerteágazó szakmai és írói munkásságát mutatja be, megidézve ennek a különös női sorsnak a jelentősebb fordulópontjait is. Az emlékkönyvben Polcz Alaine írásaiból, interjúiból és levelezéséből vett idézetek segítségével rajzolódik ki a pályakép teljes íve, követve az életrajzi kronológiát, a fiatalkor nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal terhelt időszakától a tanatológusként és íróként beérkező szerző utolsó éveiig. A személyes, a szakmai és az írói kanyarulatok persze éppúgy szövevényesen kapcsolódnak az emlékkönyvben, ahogy Polcz Alaine életét is jellemezte a folytonos útkeresés és a vele történt eseményeket illető önreflexió. A kötet kronologikus szerkezete feltárja egy sokféle irányban, tudatosan építkező intellektus szellemi és személyes eseménytörténetének alakulását. A Polcz-centenáriumot méltóképpen reprezentáló könyv számos fényképet, dokumentumot, korabeli cikket közöl, valamint a szerző hagyatékából újonnan előkerült leveleit Mészöly Miklóshoz.

A kötet írásai személyes hangvételű vallomások olyan feledhetetlen barátokról, mint Nemes Nagy Ágnes, Vajda Júlia vagy Weöres Sándor, akik a rendkívül gazdag életút meghatározó szereplői voltak. Polcz Alaine pátosz nélkül szól az emberi találkozások ünnepi és színes pillanatairól egy kietlen korszak szürke hétköznapjaiban. Visszatekint izgalmas élete meg-megcsillanó történéseire, megosztja velünk tapasztalatait barátságról, ártatlan flörtről, bizakodásról, nélkülözésről, tunéziai utazásról. Ismét tanulhatunk Polcz Alaine-től. Öregedni tanít csendes, konok szeretettel. Megmutatja, hogyan válik örömtelivé az időskor, amely az életnek éppoly értékes és természetes része, mint az ifjúság. A sorsunkban való tevékeny jelenléttel érdemeljük ki az öregség szelíd bölcsességét, ami kárpótol a múltba vesző ifjúságunkért. "Ötvenéves barátság fűzött Nemes Nagy Ágneshez. Ott voltam vele betegségében az utolsó évben, hetekben, napokban, a halála napján és óráján - míg elvitték a lakásból, és valahogy mégsem ismertem fel, hogy mi történik. A szellemi harcok közöttünk (előzőleg és akkor) elfedték a nyilvánvalót. Filozófiai, emberi és halálküzdelmének problémáit megírta előre, de erre csak a temetésen döbbentem rá, hallgatva a búcsúbeszédeket. Pedig mondjuk, oktatjuk, tanuljuk, hogy mindenki saját halálát éli, teljes személyiségét viszi halálába. De hogy egy nagy költő ennyire tudja előre, hogy milyen gondokkal és hogyan végzi az életét - megdöbbentő élmény számomra."

"A Befejezhetetlen szépen illeszkedik Polcz Alaine időskori, összegző könyveinek sorába, amelyekben visszatekint egész életére, és a halállal néz szembe. Témái közül nyilván ezért sem maradhattak ki azok a mindannyiunkat foglalkoztató nagy kérdések és titkok, mint az élet értelme és a szerelem" - írja utószavában Ablonczy Anna. "Az ember hosszú utat jár végéig életében, már aki jár: a szerelemben és a hitben. Van, aki megreked, gyűlöletben marad, esetleg még rosszabb. Mit csinálnak a szerelmi csalódottak? Menekülnek, jön az új házasság és új gyermek. Megismétlik az élet első szakaszát. Vagy jön a szüntelen partnerváltás. Ez menekülés. Vagy védekezem: - Ha én hagyom el őt, nem ő hagy el engem - mert az kevésbé fáj. Vagy folytatom a játszmát - halálig gyűlölködöm. Hosszú utat teszek meg, keresek és csalódom. Vagy mit se törődöm az egésszel. Koitál vagy sem, közömbös leszek. Vagy fejlődöm, korrigálok, tovább lépek, és fölismerem a lényeget. Ülök és tűnődöm. Keresem a kivételeket. Az életben, az irodalomban, a pácienseim és barátaim között. Nagy munka. De szórakoztató is."

Gyászban lenni megkerülhetetlen pszichológiai tapasztalat. Polcz Alaine szerint kapcsolatunk az eltávozottal életünk egyik leglényegesebb problémája, mégis alig tudunk valamit a gyászról. Míg régen rítusok segítették a gyászolót vesztesége feldolgozásában, manapság a halált tabu övezi, és ez nagyban nehezíti a gyászmunkát. Márpedig ha a bennünket ért súlyos veszteség után nem tudunk gyászolni, mert ehhez nincs kapaszkodónk – hiszen nem áll már rendelkezésre olyan társadalmi hagyomány, ami megszabná az ilyenkor szokásos teendőket, és ezáltal segítene, vezetne bennünket –, akkor könnyen előfordulhat, hogy a minket ért tragikus veszteség nemcsak a saját további sorsunkat, de az utánunk jövő generációk sorsát is negatívan befolyásolhatja, súlyosan megnehezítheti. Polcz Alaine élete során rengeteget tett mind a halálra készülők méltóságáért, mind a gyászolók megsegítéséért. A Magyar Hospice Alapítvány megalakítása és a klinikai munkája mellett kutatásokat végzett, tanfolyamokat szervezett, tanulmányokat írt, és nemcsak elméletben, de a szó szoros értelmében is fogta a haldoklók és a gyászolók kezét.

Polcz Alaine a Hospice Alapítvány létrehozója, író és pszichológus volt, aki a gyermekpszichológia és tanatológia területén is kiemelkedőt alkotott, és akit a halál és a gyász témaköre kiemelten foglalkoztatott. Ebben a könyvében a különböző történelmi korok és civilizációk halál- és gyászrítusának bemutatása mellett a mai modern ember tanácstalanságára is kitér, aki a régi hagyományok kiveszésével egy időben gyakorlatilag eszköztelenné vált, ezért keresi az utat, hogyan tudná elfogadni és feldolgozni a halál elkerülhetetlenségének és végérvényességének tényét, továbbá megadni a méltóságát és az emberségét a haldoklásnak, és tulajdonképpen magának a halálélménynek. A könyv ebben az útkeresésben és a halálhoz való viszonyuláshoz, a haldoklóval, a gyászolóval való kommunikációhoz, valamint a gyász folyamatához kíván hathatós segítséget, releváns kapaszkodót nyújtani.

Polcz Alaine regénye életének talán legnagyobb megpróbáltatását idézi fel, a második világháborúban fiatal asszonyként átélt borzalmakat. Saját meggyalázásának megrendítő történetét elmesélve hiteles, elfogulatlan, ezért perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról. "A világtörténelem falára festett magánfreskójából" a háború emberi - kegyetlen és esendő - arca is feltárul az olvasó előtt. "Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! - kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak."

„Minden háborúnak ezer arca van. Ez az enyém, ahogy én élem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek, lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok. Ez az élet nem csak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. Az orosz katonák megtámadtak, elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek. Milyenek voltak ők, és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy esetleg az életükkel fizessenek érte? Nem csak a bombák és a lövedékek pusztítottak, nem csak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért harcoltak ők? És mi?” - Polcz Alaine. Száz éve - 1922. október 7-én - született az egyik legmegrázóbb második világháborús emlékirat, az Asszony a fronton (1991) szerzője, Polcz Alaine. Az erőszakról való hallgatás tabuját megtörő, nagy hatású regény különleges kiadása erre az évfordulóra jelent meg.

Polcz Alaine 1922-ben született Kolozsváron. Gyermek- és ifjúkorának színhelye, Erdély mindig is fontos maradt számára. 1949-ben fejezte be pszichológiai tanulmányait, ugyanebben az évben férjhez ment Mészöly Miklós íróhoz. Gyermek-ideggondozóban dolgozott, majd gyógyíthatatlan, daganatos beteg gyermekekkel foglalkozott.Könyveinek nemcsak a témája, de közvetlen, derűs, őszinte, meleg hangvétele és hiteles, bölcs, eleven, életszagú történetmesélése is rabul ejti olvasóit.A Befejezhetetlen szépen illeszkedik Polcz Alaine időskori, összegző könyveinek sorába, amelyekben visszatekint egész életére, és a halállal néz szembe. Témái közül nyilván ezért sem maradhattak ki azok a mindannyiunkat foglalkoztató nagy kérdések és titkok, mint az élet értelme és a szerelem - írja utószavában Ablonczy Anna.

A kötet írásai személyes hangvételű vallomások olyan feledhetetlen barátokról, mint Nemes Nagy Ágnes, Vajda Júlia vagy Weöres Sándor, akik a rendkívül gazdag életút meghatározó szereplői voltak. Polcz Alaine pátosz nélkül szól az emberi találkozások ünnepi és színes pillanatairól egy kietlen korszak szürke hétköznapjaiban. Visszatekint izgalmas élete meg-megcsillanó történéseire, megosztja velünk tapasztalatait barátságról, ártatlan flörtről, bizakodásról, nélkülözésről, tunéziai utazásról.Ismét tanulhatunk Polcz Alaine-től. Öregedni tanít csendes, konok szeretettel. Megmutatja, hogyan válik örömtelivé az időskor, amely az életnek éppoly értékes és természetes része, mint az ifjúság. A sorsunkban való tevékeny jelenléttel érdemeljük ki az öregség szelíd bölcsességét, ami kárpótol a múltba vesző ifjúságunkért."Ötvenéves barátság fűzött Nemes Nagy Ágneshez. Ott voltam vele betegségében az utolsó évben, hetekben, napokban, a halála napján és óráján - míg elvitték a lakásból, és valahogy mégsem ismertem fel, hogy mi történik. A szellemi harcok közöttünk (előzőleg és akkor) elfedték a nyilvánvalót. Filozófiai, emberi és halálküzdelmének problémáit megírta előre, de erre csak a temetésen döbbentem rá, hallgatva a búcsúbeszédeket. Pedig mondjuk, oktatjuk, tanuljuk, hogy mindenki saját halálát éli, teljes személyiségét viszi halálába. De hogy egy nagy költő ennyire tudja előre, hogy milyen gondokkal és hogyan végzi az életét - megdöbbentő élmény számomra."

Tudnivaló, hogy Erdélybe semmiféle nyomtatványt, írást, napilapot nem lehet bevinni, könyvet végleg nem. Utoljára nagyon megtáncoltattak a vámon a magyar vámosok. Ezelőtt hat vagy nyolc héttel, május végén mentünk Zolival és Marival a csíksomlyói búcsúra, Vízaknára és aztán Kolozsvárra. Akkor még az autó kerekét is leszerelték, úgy kellett ugráltatni a földhöz vágva, hogy nincs-e benne valami - és közben a foguk között odasziszegték, hogy "könyvet ne, azt tudhatják, hogy nem szabad!" Polcz Alaine életének meghatározó helyszíne volt Erdély, ahova idősebb korában is rendszeresen visszajárt, hogy látogassa és segítse, támogassa az ott élőket. Jelen kötet két ilyen út krónikáját tartalmazza, melyek a Ceauşescu-rendszer végnapjainak Romániájába kalauzolják az olvasót. Az első utazás során a szerző Vízaknára, gyermekkora helyszínére látogat, ahol találkozik rokonaival, barátaival. A második út célja Kolozsvár és Kide, a fiatalság helyszínei. A két útleírásban Polcz Alaine a rá oly jellemző bölcsességgel és szeretettel, emberismerettel és remek megfigyelőképességgel mutatja be az ott élő embereket, a Ceauşescu-korszakban egyre elviselhetetlenebbé váló Romániát, és azt, hogy Erdélyben bár "több a szenvedés, az emberek melegebbek és igazabbak", mint Magyarországon.

Polcz Alaine könyve férjéhez, Mészöly Miklóshoz fűződő szerelméről, élethosszig tartó szerető gondoskodásáról, kapcsolatuk több mint ötven évéről, a halálra való felkészülésről és a gyászról szól. Az olvasó találkozhat az élettel teli, alkotó Mészöly Miklóssal, láthatja öregségében a külvilágtól eltávolodó, betegséggel küzdő alakját, és leülhet egy pillanatra felesége mellé elbúcsúzni a haldoklótól. Az írónő személyes tragédiáját megosztva, őszinte hangjával támogatja mindazokat, akik félnek saját haláluktól, félnek látni szeretteik elmúlását; azokat, akik gyászban vannak; azokat, akik elakadtak az úton, és félnek visszanézni; mindazokat, akik kezükbe veszik ezt a könyvet, mely az ember egész lényében élő szeretetről szól. "Véget ért a háború. Aztán egy idő múlva - véget ért az első házasságom is. Még volt egy-két próbálkozás helyreállítani. Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről. Miklóst megismertem. Már egy éve együtt éltünk - ami akkor tilos volt -, de nem mertem házasságot kötni vele. Féltem a házasságtól. Aki egyszer majdnem belehal, az fél. A közmondás szerint, akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél. Meg túlságosan szép is volt Miklós. Hódító atléta. Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védőn ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot."

Tudnivaló, hogy Erdélybe semmiféle nyomtatványt, írást, napilapot nem lehet bevinni, könyvet végleg nem. Utoljára nagyon megtáncoltattak a vámon a magyar vámosok. Ezelőtt hat vagy nyolc héttel, május végén mentünk Zolival és Marival a csíksomlyói búcsúra, Vízaknára és aztán Kolozsvárra. Akkor még az autó kerekét is leszerelték, úgy kellett ugráltatni a földhöz vágva, hogy nincs-e benne valami - és közben a foguk között odasziszegték, hogy "könyvet ne, azt tudhatják, hogy nem szabad!" Polcz Alaine életének meghatározó helyszíne volt Erdély, ahova idősebb korában is rendszeresen visszajárt, hogy látogassa és segítse, támogassa az ott élőket. Jelen kötet két ilyen út krónikáját tartalmazza, melyek a Ceauşescu-rendszer végnapjainak Romániájába kalauzolják az olvasót. Az első utazás során a szerző Vízaknára, gyermekkora helyszínére látogat, ahol találkozik rokonaival, barátaival. A második út célja Kolozsvár és Kide, a fiatalság helyszínei. A két útleírásban Polcz Alaine a rá oly jellemző bölcsességgel és szeretettel, emberismerettel és remek megfigyelőképességgel mutatja be az ott élő embereket, a Ceauşescu-korszakban egyre elviselhetetlenebbé váló Romániát, és azt, hogy Erdélyben bár "több a szenvedés, az emberek melegebbek és igazabbak", mint Magyarországon.

A felnőtt író és pszichológus, az éles szemű, mégis együttérző megfigyelő tekintetével látjuk a két háború közötti "román világban" Kolozsvár, Vízakna és Bukarest között hányódó családot, a megélhetésért szívós harcot folytató édesanyát, a hébe-hóba felbukkanó apát, akinek ügyvédi praxisát a magyar kisebbséget sújtó diszkrimináció veszélyezteti, a testvéreket és féltestvéreket, a közelebbi és távolabbi rokonokat - megannyi elgondolkodtató sors, dokumentumértékű megfigyelés a Polcz Alaine hagyatékából előkerült önéletrajzi írásokban. "Akkor kezdődött, hogy hallgattam. Sok mindenről hallgattam, egészen késő felnőtt koromig. A legfontosabb, legnehezebb dolgokról nem beszéltem. De akkor csak azért hallgattam, mert láttam, hogy ők nem értenek engem. Úgy éreztem, hogy áthidalhatatlan távolság van köztem és a felnőttek közt. Nem volt kellemetlen ez a távolság, mert egyébként tényleg nagyon szeretett apám is, anyám is."