Péter Popper

Lehet, hogy az állandó szorongás, rossz közérzet és reményvesztettség, amelyet ma sokan érzünk, valójában nem egyéni probléma, hanem jogos reakció egy beteg, erkölcsileg züllött világra? Talán nem is azt kellene gyógyítani, aki ilyen sötét időkben rosszul érzi magát, hanem azt, aki minden szörnyűséghez gondtalanul alkalmazkodik, és vidáman lubickol a mocsárban? - teszi fel a kérdést Popper Péter, aki "keserű gyógykönyvében" azt veszi számba, hogy "miféle szelek havazzák ránk rosszkedvünk telét". Popper a klasszikus Európát nem földrajzi egységként, hanem karakterként, lelki alkatként határozza meg. Éppen ezért álláspontja szerint Európa valójában akkor kezdett hanyatlani, amikor elveszítette belső mércéjét. Amikor a bűntudat eltűnt, a nyelv fegyverré, a gondolkodás pedig kényelmetlen és kockázatos szokássá vált. Amikor az európai ember elfelejtette, melyik az a pont, amelyet nem szabad átlépni. A könyv hosszú ívben rajzolja meg az utat attól az embertől, aki még képes volt együtt élni belső ellentmondásaival a modern tömegemberig - Popper szóhasználatával: tökjaniig -, aki már minden kételytől meg akar szabadulni. Aki nem vívódik, hanem igazodik; nem érvel, hanem jelzőkkel minősít; és morálisan infantilis, kívülről irányítható emberként mindig azt lesi, mit szólnak a viselkedéséhez mások. Önmagáért erkölcsi felelősséget nem vállal - parancsra tettem, mondja, ha szorul a hurok. A szerző viszolyogva ír a mindent ellepő locsogás kultúrájáról, a rongyosra koptatott, gyakran értelmüket vesztett szavak tömegéről, amellyel korunk gyermekei leplezik a mondanivaló hiányát. Az "egykönyvű" emberekről, akik úgy tanítanak, vezetnek, informálnak, hogy sosincs kétségük magukban, öntudatosan képviselik az "egyetlen igazságot", amelyet ismernek. A "percemberkékről", akiket csakis a pillanatnyi siker, a buksza tömöttsége igazol - s ha elmúlik a siker, lesoványodik a buksza, úgy tűnnek el, hogy senki sem emlékszik rájuk. A nagyszájú, nagyra bíztató prófétákról, akikről végül mindig kiderül, hogy meglehetősen kicsik, reszkető önbizalmúak és kisebbségi érzésektől meggyötörtek. És persze vizsgálja az egyén lehetőségeit: mit tehet, ha viszonylag egészséges lélekkel szeretne túlélni egy beteg világban? Van-e számára remény?

Popper Péter e kis könyvében a szexualitás titkait kutatja - a maga szubjektív, személyes és rendkívül szórakoztató módján. Nyíltan ír az úgynevezett "kényes kérdésekről": önkielégítésről, megjátszott orgazmusról, potenciazavarról, hűtlenségről, szexuális össze nem illésről, erotikus fantáziákról, szégyenkezésről és erőszakról. Férfi és nő kapcsolatának örök dilemmáiról mesél, rámutatva, hogy a szexualitás nem csupán a test, hanem a lélek és a bátorság próbája is. Lehet puszta ösztönkiélés, lehet a szorongás, a gátlások és a mélységes megszégyenülések terepe, de érzelmekkel átszőtt, extatikus varázslat is. A szerző provokál, vitára sarkall, elgondolkodtat, megérint - és legfőképpen arra hív, hogy merjünk őszinték lenni. Önmagunkkal és egymással is.

Popper Péter életének egy válságos időszakában – az öregedéstől és különböző betegségektől szenvedve – búskomorrá vált és feleslegesnek érezte magát. Legmélyebb elkeseredéséből egy tibeti lámával való találkozás emelte ki, felesége pedig kiváló ösztönnel rávette, hogy az irodalomterápia segítségével gyógyítsa tovább önmagát. Azt javasolta neki: írjon egy könyvet azokról az irodalmi művekről, amelyek érzelmileg a legfontosabbak számára, amelyek gazdagították az önismeretét és formálták a karakterét, amelyeket rendszeresen újraolvasott. Ne törődjék az esztétikával, a kritikával, az irodalomtörténettel, csakis azzal, hogy az adott könyv az ő számára mit jelent. Az ötlet termékeny talajra hullt: a válogatás során Popper elmerült legkedvesebb könyveinek gyógyító világában, és egyszeriben úgy érezte, újra van dolga a földön. Végül 33 kötetről írt, amelyek a legmaradandóbb hatást gyakorolták rá. A rendkívül színes válogatásban éppúgy helyet kaptak népszerű klasszikusok, mint olyan ritkaságok, amelyeket ma már alig ismer valaki. Az összekötő kapocs közöttük, hogy Popper mindegyiket úgy hordozta a lelkében egy életen át, akár egy szerelem emlékét. Állította: a jó könyvek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk és hogyan kellene élnünk a világban. Azt, hogy a választott könyvek ezt miként mutatták meg neki, egy-egy szubjektív miniesszében tárja az olvasó elé. "Amikor az ember néha fülel elhangzott szavai után, meghökkenve tapasztalhatja, hogy tulajdonképpen nem ő szólt, hanem ‘valaki belőle’. Szerb Antal, Dante, Jókai, Thomas Mann, Füst Milán és még sok más író hangja, mondatai hallatszanak. Észrevétlenül belém lopództak volna? Ez az írás arról a 33 könyvről és íróról szól, akiknek a világlátásából annyi minden elkeveredett saját gondolataimmal és érzéseimmel, hogy ma már nemigen tudom szétválasztani őket. Ezért mesélek ezekről a könyvekről az Olvasónak, akit barátomnak érzek."

A Holdidőben, mely a Popper-életmű legnépszerűbb darabjai közé tartozik, a neves pszichológus múltjának emlékezetes szereplőivel ismerkedhetünk meg, akik erősen formálták a személyiségét és a gondolkodását - családtagjaival, barátaival, mestereivel, példaképeivel, sőt, olyan ellentmondásos, kétes megítélésű figurákkal is, akik valamiért mégis mély nyomot hagytak benne. A szerző éles szemű pszichológusként lenyűgözően színes, érzékletes karakterrajzokat ad, tehetséges történetmesélőként pedig emlékezetes anekdoták és kalandok sokaságával szórakoztatja az olvasót. De nem okoz csalódást azoknak sem, akik az élet érdekes dolgairól elmélkedő, filozofikus Poppert kedvelik, hiszen ebben a kötetben is bebizonyítja, hogy - amint azt Pető Andrásról írja - ő maga is a lélek fenekéig látott. Néha mélyebbre is. "Ez a könyv tanúságot akar tenni arról, hogy a tegnapban is volt szerelem, jókedv, alkotás, szellemi fény, ami időnként beragyogta az utólag kizárólag sötétség birodalmának hazudott világot. És bőven volt részünk gyötrődésekben, tanácstalanságban, kegyetlenségben és butaságban is, akárcsak ma. Mégis, még mindig szeretünk élni. A portrét választottam műfajul. Őseimről és azokról a korszakra jellemző figurákról írok, akik személyesen is jelentős hatással voltak rám. Művészek, politikusok, misztikusok, filozófusok, szélhámosok arcéle villan fel, tekintete, szavai, mozdulatai elevenednek meg, ahogy emlékezetemben, a legszubjektívebb torzításokkal megőrződtek. Csak halottakról írok. Életben lévő hozzátartozóiktól, barátaiktól elnézést kérek."

Popper Péter „India-könyve” az életmű egyik legszínesebb, legolvasmányosabb darabja, melyben a szerző arról vall, mit tanított neki a Kelet, hogyan változtatta meg a nyugati pszichológiára és filozófiára épülő gondolkodását. A személyes élményekkel és szórakoztató anekdotákkal teli kötet három indiai utazás történetén keresztül avat be mindabba, amit a neves pszichológus e nagy spirituális hagyománnyal bíró, ám gyorsan változó kultúrában megtanult, megtapasztalt. „Talán ez India legfontosabb tanítása az én számomra: ne sirasd, ami nem jött el hozzád, vagy amihez te nem érkeztél el idejében. Ebből tudhatod, hogy nem volt megírva sorsdöntő találkozásotok az Élet Könyvében - vagy a karmádban, ahogy tetszik. Nem vagyok Ázsia-rajongó. Nem hiszem, hogy a Távol-Keleten boldogabbak, egészségesebbek, harmonikusabbak az emberek, közelebb élnek a teremtés műhelyéhez, mint bárhol a világon. Nem hiszem, hogy aki a saját hazájában - ahova talán nem véletlenül született - nem találja meg a szellemi útját, idegen kultúrában megtalálja. Terentius híve vagyok, aki kétezer évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy csak égboltot vált, nem lelket, aki áthajózik a tengeren. Nem akarom, hogy megtérj a hinduizmushoz, Buddhához, a dzsain Mahavirához, sem a jógát mai formájába öntő Patandzsalihoz. Én csak mesélni akarok Indiáról, szélsőséges szubjektivitással mindarról, ami ott közel jött hozzám.”

"És ez a legfurcsább: a semmi, hogy lehet többé sohse lenni, - ez a legérthetetlenebb: végső lakójául agyamnak a nagy csodálkozás marad csak, hogy voltam és hogy nem leszek." Szabó Lőrinc: Csak az imént Ebben a könyvben Popper Péter Szabó Lőrincéhez hasonló borzongó csodálkozással igyekszik farkaszemet nézni a nagy, félelmetes titokkal: a halállal. Igen, titokról van szó, hiszen míg a meghalás folyamatáról fiziológiai és pszichológiai értelemben is tudunk egy keveset, magáról a halálról semmit. A halálról csak hiteink, reményeink, feltételezéseink, elméleti konstrukciónk vannak, bizonyosságunk nincs. Ez a kötet sem adhat - nem ezért érdemes kézbe venni. Hanem azért, mert a halál kikerülhetetlenül eljön mindannyiunkért, és minél jobban igyekszünk elnyomni, elhárítani ezt a titokban mindig ott kísértő gondolatot, annál nagyobb lehet bennünk a feszültség és a félelem. Ezek pedig azt is megnehezítik, hogy a maga teljességében éljük meg az életünket, amíg még tart. Popper Péter fel mer tenni magának számos izgalmas kérdést, melyek időről időre bennünk is felmerülhetnek. Jó lenne-e örökké élni? Vagy talán az élet értéke éppen abból fakad, hogy mulandó? Lehet-e már valaki életében halott? Joga van-e az embernek megölni magát? Valóban a semmi, a nemlét marad csak, vagy valamilyen formában a halál után is folytatódhat az élet? Lehetséges-e, hogy van lélekvándorlás, s ha van, az új lény azonos-e a régivel: én fogok újra megszületni, vagy nem én? Megvédhet-e a vallás (vagy bármi más) a halálfélelemtől? Megbékülhetünk-e végül az elmúlással?

Popper Péter „India-könyve” az életmű egyik legszínesebb, legolvasmányosabb darabja, melyben a szerző arról vall, mit tanított neki a Kelet, hogyan változtatta meg a nyugati pszichológiára és filozófiára épülő gondolkodását. A személyes élményekkel és szórakoztató anekdotákkal teli kötet három indiai utazás történetén keresztül avat be mindabba, amit a neves pszichológus e nagy spirituális hagyománnyal bíró, ám gyorsan változó kultúrában megtanult, megtapasztalt.„Talán ez India legfontosabb tanítása az én számomra: ne sirasd, ami nem jött el hozzád, vagy amihez te nem érkeztél el idejében. Ebből tudhatod, hogy nem volt megírva sorsdöntő találkozásotok az Élet Könyvében – vagy a karmádban, ahogy tetszik. Nem vagyok Ázsia-rajongó. Nem hiszem, hogy a Távol-Keleten boldogabbak, egészségesebbek, harmonikusabbak az emberek, közelebb élnek a teremtés műhelyéhez, mint bárhol a világon.Nem hiszem, hogy aki a saját hazájában – ahova talán nem véletlenül született – nem találja meg a szellemi útját, idegen kultúrában megtalálja. Terentius híve vagyok, aki kétezer évvel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy csak égboltot vált, nem lelket, aki áthajózik a tengeren. Nem akarom, hogy megtérj a hinduizmushoz, Buddhához, a dzsain Mahavirához, sem a jógát mai formájába öntő Patandzsalihoz. Én csak mesélni akarok Indiáról, szélsőséges szubjektivitással mindarról, ami ott közel jött hozzám.”

Popper Péter 2023. november 19-én lenne 90 éves. A 90. születésnapjára jelenik meg újra az életműsorozat keretében Mihancsik Zsófia beszélgetőkönyve, amelyből páratlanul összetett, árnyalt képet kaphatunk a legendás pszichológusról. Mihancsik Zsófia bátran és sokszor kritikusan kérdez, Popper Péter pedig hasonlóan bátran és nagyon őszintén válaszol. Éveken át beszélgetnek, tabuk nélkül: családról, párkapcsolatokról, politikáról, vallásról, hitről, pszichológiáról, társadalomról, félelmekről, döntésekről - mindenről, aminek Popper életében jelentős szerepe volt. Ritka izgalmas kitárulkozás ez, lebilincselő olvasmány mindazok számára, akik szeretnék jobban megismerni egy korszak megkerülhetetlen gondolkodóját, és megnézni az ő szemével a világot. „'Hát nem tudja? Csak két típusú ember van a világon. Majmok és tigrisek. A majmok nagy csapatban élnek a fákon, mindig izgatottak, valami nagyon fontos történik közöttük. A tigrisek barlangokban laknak, egymástól nagy távolságokra, nyugodtan, méltósággal. Ők a nagyvadak. A beszédükről lehet felismerni őket. A majmoknak sztorijaik, panaszaik, aranyköpéseik vannak. A tigriseknek bolyongásaik, szenvedéseik és megismeréseik. De csak az egyik nyelven lehet beszélni, vagy majomul, vagy tigrisül. A másikat elfelejtjük.' Nagyon fiatal voltam akkoriban, amikor ezek a szavak megmentettek az elmajmosodástól, amire komoly hajlamom volt. Azután egyszer ezt felidéztem Mihancsik Zsófiának, aki addig beszélgetett velem, amíg egy interjúkötet nem lett belőle. Igyekeztem végig az igazat mondani, még ha rossz fényt is vet rám. Fogadják jóindulattal és megértéssel.”

Popper Péter egyik legkülönlegesebb művét tartja a kezében az olvasó: egy rendhagyó életmód- és szakácskönyvet, melyet elsősorban a neves pszichológus indiai tartózkodásai ihlettek. A keleti életbölcseletet és -gyakorlatot saját személyiségén szűri át, és azt mutatja meg belőle, ami meggyőződése szerint egy mai nyugati ember számára is befogadható és hasznos. Szemléletmódot vázol fel az egészség testi és lelki feltételeiről, s mindarról, ami ezen a téren rajtunk múlik, amit önmagunkért tehetünk. A szerző célja semmiképp sem az volt, hogy tankönyvet vagy módszeres ismeretterjesztő művet írjon - a kötetet szabad asszociációi építik fel és teszik igazán élvezetessé. Ha vele tartunk, számos területre nyerhetünk bepillantást ebben a színes szellemi kalandban. Olvashatunk sorsról és végzetről, betegségről és gyógyulásról, a szexuális élet zavarairól és serkentőiről, az ájurvédikus szellemi gyakorlatokról, az ásványi kövek és a gyógynövények használatáról, az ételek színének és ízének hatásairól, masszázsról, légzéstechnikákról, meditációról és jógáról - közben pedig megtanulhatunk különböző izgalmas keleti ételeket és italokat (többek között lasszit, halvát, raszát, dahlt, curryt) készíteni.

Mit reméljünk a szerelemtől, az együttéléstől, a házasságtól, ha ahova csak nézünk, kudarcos próbálkozásokat látunk? Hiszen a párkapcsolat évezredek óta megoldatlan problémája az emberiségnek, vélte Popper Péter, aki ennek ellenére - vagy tán épp ezért - rengeteget foglalkozott a témával. Hitte, hogy ha nincsenek is mindenki számára jól működő, univerzális megoldások, néha a sors kegyéből, vagy talán saját döntéseinknek és cselekedeteinknek köszönhetően, létrejöhet két ember között a valódi összetartozás. Az pedig olyan nagy érték, hogy minden erőfeszítést megér. Ebben a válogatáskötetben a szerző életművét jól ismerők is sok csemegét találhatnak, hiszen olyan (pár)kapcsolati témájú előadásokat gyűjt egy csokorba, amelyek kisebb közösségek előtt hangzottak el: a bensőséges légkörben Popper Péter ritkábban tárgyalt kérdésekről is megszólalt, és bátran fogalmazott. Mesélt empátiáról és tapintatról, durvaságról, szeméremről és intimitásról, szakításról és újrakezdésről, férfi- és női szerepekről, hűtlenségről és illúziókról, kompromisszumos kapcsolatokról, elmérgesedett viszonyokról - és nagyon őszintén a szexről. Vagyis a párkapcsolatról, a szerelemről úgy, ahogy józan nappalon nézi az ember: realistán, önbecsapások nélkül, de azért szem előtt tartva a valódi értékeket, és sohasem feladva a reményt.

Ismerd meg önmagad, és tudni fogod a sorsodat - mert a sorsod te vagy! Nem külső erők uralkodnak rajtad, jellemed, személyiséged alakítja jövődet, mondta a delphói jósda papnője a hozzá fordulóknak, s ennél nehezebb, ugyanakkor izgalmasabb feladványt aligha adhatott volna nekik. Az ember gyakran önmaga számára is megfejthetetlennek tűnő rejtély: mást gondol, mint amit érez, mást mond, mint amit gondol, és mást tesz, mint amit mond. Valódi belső motivációink nyomába eredni életre szóló kaland, tele olykor felszabadító, máskor zavarba ejtő és fájdalmas felfedezésekkel. A Nyitott Akadémia-sorozat sok év után újra megjelent kötetének neves szerzői azt a kérdést járják körül, hogy mennyire vonhatjuk befolyásunk alá sorsunk alakulását, s a nehéz helyzetekben hogyan szabadíthatjuk fel belső erőforrásainkat.

Mit reméljünk a szerelemtől, az együttéléstől, a házasságtól, ha ahova csak nézünk, kudarcos próbálkozásokat látunk? Hiszen a párkapcsolat évezredek óta megoldatlan problémája az emberiségnek, vélte Popper Péter, aki ennek ellenére – vagy tán épp ezért – rengeteget foglalkozott a témával. Hitte, hogy ha nincsenek is mindenki számára jól működő, univerzális megoldások, néha a sors kegyéből, vagy talán saját döntéseinknek és cselekedeteinknek köszönhetően, létrejöhet két ember között a valódi összetartozás. Az pedig olyan nagy érték, hogy minden erőfeszítést megér. Ebben a válogatáskötetben a szerző életművét jól ismerők is sok csemegét találhatnak, hiszen olyan (pár)kapcsolati témájú előadásokat gyűjt egy csokorba, amelyek kisebb közösségek előtt hangzottak el: a bensőséges légkörben Popper Péter ritkábban tárgyalt kérdésekről is megszólalt, és bátran fogalmazott. Mesélt empátiáról és tapintatról, durvaságról, szeméremről és intimitásról, szakításról és újrakezdésről, férfi- és női szerepekről, hűtlenségről és illúziókról, kompromisszumos kapcsolatokról, elmérgesedett viszonyokról – és nagyon őszintén a szexről. Vagyis a párkapcsolatról, a szerelemről úgy, ahogy józan nappalon nézi az ember: realistán, önbecsapások nélkül, de azért szem előtt tartva a valódi értékeket, és sohasem feladva a reményt. 

Hazudunk hiúságból és érdekből. Tekintélyünk és presztízsünk féltése miatt. Becsvágyaink megvalósításáért. Félelemből. Sőt, sokszor élvezetből is - ez utóbbi egyfajta hatalmi játék a lelkekkel. A fölény mámora, hogy be tudtuk csapni őket. Okosabbak vagyunk náluk. A hatalmunkban vannak. A hazugsággal úgy manipuláljuk őket, ahogy akarjuk. Igen, ez valódi mámor lehet. S közben ritkán vesszük észre ennek a fölénynek a szánalmas voltát. Ugyanakkor lehet-e hazugság nélkül élni? Valószínűleg nem lehet. És mégsem tudunk ebbe belenyugodni. Valaki hazudik bennünk, valaki pedig haragszik érte. Ketten volnánk?

Popper Péter e könyvében a klinikai lélektan ismert képviselőjeként bepillantást enged szakmája műhelytitkaiba. Ismerteti a leginkább elterjedt egyéni és csoportos pszichoterápiás módszereket, a beszélgetéstől a pszichoanalízisen és a hipnózison át a pszichodrámáig. Megírja, hogy a mai társadalmi valóságban milyen gondok és kétségek gyötrik a pszichoterapeutát, és hogy szerinte kiből válhat sikeres gyógyító. A könyv igyekszik eloszlatni a pszichoterápiával szemben támasztott túlzott reményeket, illúziókat és csodavárást. Ugyanakkor fontos ismereteket kínál a kételkedőknek, a fölényeskedőknek, a pszichoterápiára előítéletekkel tekintőknek.

Popper Péter indiai útja során tanulmányozta az ősi gyógymódokat, a jógát, a sok évezredes életbölcseletet. Azt tapasztalta, hogy a hinduizmusban nem ködös misztikus sejtésekről, erőlködve megvalósított "gyakorlatokról", hanem élő szellemi áramlatról van szó, amelynek nincs merev szabályrendszere. Álláspontja szerint a modern európai kultúrába nem lehet mechanikusan átemelni a Távol-Kelet ősrégi tanításait és gyakorlati útmutatásait, amelyek teljesen más történelmi és társadalmi viszonyok között keletkeztek. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia a számára megfelelő szellemi utat, kialakítani az önnevelés és -fejlesztés egyénre szabott módszereit. Ehhez kíván segítséget nyújtani ez a könyv.

Mindenki igazán felnőtt-e, aki testileg nagyra nőtt, sok évet tudhat maga mögött, és állampolgári jogai vannak? Hátha csak egy felnőtt méretű cipőben, jelmezben botladozó gyerek? Mit jelent felnőttnek lenni gondolkodásunkban, érzelmeinkben, kapcsolatainkban, szexuális fantáziánkban és az ágyban? Nem jobb-e valamit megőrizni és vállalni gyermeki és kamaszos világlátásunkból, érzelemvilágunkból? Az ifjúság és vénség közötti évtizedekről töpreng és vitatkozik önmagával ebben a könyvében a szerző.