E-knihy - História strana 2 z 3

Famed Czech Avant-garde photographer Jan Lukas snapped an offhand portrait of twelve-year-old Vendulka Vogl in March 1943. A friend of the Vogls, Lukas was saying goodbye to the family, who were soon to leave Prague for a concentration camp. The photograph almost didn’t see the light of day—Lukas knew that if the Nazis found it on him, he could wind up in the camps as well—but the image was eventually developed and came to symbolize the Holocaust and humanize its victims. Seventy years after this famous picture was taken, investigative journalist Ondřej Kundra discovered that, despite all odds, Vendulka Vogl had survived the camps of Terezín, Auschwitz, and Christianstadt, and was in fact still alive and living in the United States. Kundra persuaded her to tell the remarkable story surrounding the photograph: her survival, her later decision to flee the Communist regime for America, and how she later reconnected with Jan Lukas, maintaining a lifelong friendship. Vogl’s thrillingly moving story, Kundra’s sharp and engaging writing, and Lukas’s striking photography all combine to make Vendulka an inspiring investigation into the horrors of totalitarianism and the redemptive beauty of friendship.

Adolf Eichmann – symbol takřka absolutního zla. Architekt holocaustu, který organizoval pohyb obrovského množství přecpaných železničních transportů, jejichž konečnou stanicí byly plynové komory. A byl to také on, kdo se nechtěl zodpovídat ze svých činů – patnáct let trval jeho krkolomný útěk před spravedlností, který za dramatických okolností ukončilo v květnu 1960 operační komando izraelské tajné služby. Od dubna do prosince 1961 stanul před izraelským soudem v procesu, o kterém se právem říká, že změnil dějiny. Byly zde s mnoha dosud nikdy nezveřejněnými podrobnostmi odhaleny a pojmenovány hrůzy holocaustu, jednoho z nejbrutálnějších zločinů dvacátého století. Pečlivý až pedantický, hluboce věřící, lidmi ve svém okolí ceněný, ale trochu nudný účetní Adolf Karl Eichmann, zaměstnanec elektrotechnického závodu v porýnském Solingenu, městě proslaveném výrobou a zpracováváním oceli, byl kromě jiných předností i nadmíru plodným mužem. V rodině přišlo na svět celkem osm dětí: sedm chlapců a jedna dívka. Nejstaršímu z potomků mužského pohlaví, narozenému ve znamení Ryb dne 19. března 1906, bylo jako projev naděje v synův životní úspěch přiděleno otcovo křestní jméno, tedy Adolf. Upřesněněji: Adolf Otto. „Otce jsem uznával v nejvyšší možné míře. Byl pro mne bezvýhradnou autoritou,“ svěří se Adolf Otto Eichmann po mnoha desetiletích. Víra v bezvýhradnou autoritu.. Nelze ji nevnímat jako ústřední hnací sílu v zavrženíhodném životě tohoto muže. Vždy a všude se tím bude přiznávaně řídit. Od počátku až do konce, doslovného konce. V době, kdy třetí říše vítězila na všech frontách a chystalo se konečné řešení židovské otázky, což nebylo nic jiného než plán na zavraždění více než deseti milionů lidských bytostí. A stejně tak na sklonku nacistické éry, kdy v Sověty obklíčené Budapešti usiloval o likvidaci desetitisíců zdejších Židů a Raoulu Wallenbergovi, švédskému diplomatovi, který se snažil o jejich záchranu, vmetl do tváře svou vražednou mantru: „Vůdce mě pověřil tímto očistným posláním a já je hodlám za všech okolností splnit.“ Ještě zásadněji se vyjádřil pár týdnů před koncem války: „Plnil jsem dějinný úkol. Pocit, že mám na svědomím pět milionů Židů mě naplňuje tak neobyčejným uspokojením, že půjdu do pekla spokojen.“ Pak ovšem nadešly jiné časy. Takže o šestnáct let později, kdy se před izraelským soudem už zcela aktuálně řešila otázka Eichmannovy osobní „cesty do pekla“, prohlásil: „Budete se možná smát, ale věřím v Boha, v Otce a Ducha svatého. Nebylo mojí touhou zabíjet lidi. Kdybych ale měl splnit rozkaz velitele koncentračního tábora k zabití jakéhokoli množství Židů plynem či zastřelením, nezaváhal bych nad splněním tohoto rozkazu ani na minutu.“ Takhle – od rozkazu k rozkazu – se ubíral život Adolfa Eichmanna. Lemovaný utrpením a smrtí nesčetného množství nevinných lidí.

Frankl auschwitzi beszámolója olvasók millióit rendítette meg. De vajon milyen volt az élete előtte és utána? Ki az ember a könyvek mögött? Önéletírásában a világhírű pszichológus azokról a tapasztalatokról is mesél, amelyek a rezilienciakutatás előfutárává és az értékközpontú pszichoterápia megalapozójává tették: a zsidó szülői házról, Sigmund Freudhoz és Alfred Adlerhez fűződő fiatalkori kapcsolatairól, az öngyilkosság által fenyegetett fiatalok körében végzett munkájáról, a nácik eutanáziaprogramjával szemben kifejtett ellenállásáról, politikai üldöztetéséről, deportálásáról, majd hazatéréséről Bécsbe, ahol majd egész életét leélte. Frankl visszaemlékezéseit az elszenvedett veszteségek és szenvedések ellenére mélységes emberszeretet hatja át. Visszaemlékezését a családi archívumból származó képek egészítik ki. „Segített megbirkóznom a fájdalmaimmal” Edith Eva Eger

Szendrey Júlia egyszerre volt a „feleségek felesége”, és saját és a nemzet gyászát eláruló bukott és megvetett nõ. Egyszerre volt a költõ fiát elhanyagoló rossz anya, és második férjétõl született három gyermekét példásan nevelõ, gondos asszony. Egyszerre volt ünnepelt írónõ, és egy a szerelmére érdemtelen, kéjhajhász férfi meggyötört, testileg-lelkileg kizsákmányolt felesége. Szendrey Júlia csak egy valami nem lehetett gyötrelmes és keserves kínok közt lelt haláláig soha: önmaga. Vannak a múltnak örökké vitatott és meg nem értett személyiségei. Petõfi felesége, majd özvegye kétségtelenül ezek közé tartozik. Ez a Szendrey Júlia naplórészleteit, válogatott mûveit és egyben Szana Tamás 1891-es, kortárs forrásokból táplálkozó életrajzát tartalmazó kötet ennek a szerencsétlen sorsú, tragikusan korán elhunyt asszonynak a portréját igyekszik bemutatni elfogultságtól és haragtól mentesen, hogy végre megláthassuk benne azt, aminek született: a tehetséges, rendkívül okos és érzékeny írónõt.

A Korona című világsikerű sorozat történész szakértője Vilmos és Harry herceg gyermekkori szövetségéről, későbbi elhidegülésének okairól, valamint a családi viszályokról tár az olvasók elé újabb, eddig eltitkolt részleteket. A kötetből megtudhatjuk, hogyan alakult a két herceg kapcsolata annak tükrében, hogy Vilmosra a trón és a vele járó felelősség vár, miközben Harry avval a tudattal kénytelen élni, hogy ő a „tartalék”.

FAKTOGRAFICKÁ DETEKTIVKA O PÁTRÁNÍ PO BAŤOVCI SILVESTRU NĚMCOVI... Autorův prastrýc Silvestr Němec se narodil v jihomoravských Vémyslicích a v devatenácti letech odjel jako zaměstnanec firmy Baťa do Singapuru. Zde, tak daleko od domova, ho zastihly válečné události a Silvestr zahynul za nejasných okolností jako dobrovolník při obraně Singapuru proti japonské invazi v únoru 1942. Jan Beránek se chtěl dozvědět víc a tři roky zasvětil zkoumání Silvestrových osudů a okolností jeho smrti. Takřka detektivní pátrání ho přivedlo do archivů ve Zlíně, Znojmě a Praze, ale i v Londýně a Singapuru. S pomocí dalších historiků a pamětníků se mu podařilo shromáždit řadu unikátních fotografií a dosud nepublikovaných dokumentů, včetně deníků a vzpomínek několika singapurských baťovců. Kniha popisuje autorovo pátrání od prvních okamžiků, čtenář se postupně seznámí se Silvestrovým rodinným zázemím, s prací u Bati i podmínkami, za jakých stovky mladých pracovníků vyrážely do exotické ciziny. Největší pozornost je samozřejmě věnována Silvestrovu působení v Singapuru a dramatickým událostem, které vedly až k jeho předčasné smrti. O ní na základě dochovaných pramenů, hovorů s potomky pamětníků, spekulací i zkušeností z osobní návštěvy Singapuru Jan Beránek nakonec zjistil více, než zpočátku doufal…

Tento svazek Edice pamětí Československé obce legionářské je trochu netypický. Jedná se o kompilaci různých prací legionáře a učitele Václava Valenty, který byl v meziválečném období jako Valenta-Alfa známým autorem knih a her pro děti s legionářskou tematikou. Kniha se tak skládá ze tří částí. Textů o službě v rakousko-uherské armádě, zajetí a legionářských vzpomínek z různých knih a časopisů, nikdy nepublikovaného zápisníčku ze zajateckého tábora v Šadrinsku a knihy Česká škola na Sibiři. Ta zachycuje málo známkou část legionářských dějin, školu pro nezletilé dobrovolce československého vojska. Jednalo se většinou o sirotky, kteří s legionáři prodělávali jejich válečnou anabázi, ale po stažení k ochraně Transsibiřské magistrály roku 1919 byli posláni do školních lavic! Valenta byl jejím řídícím učitelem a svým nezaměnitelným humorem zachycuje její osudy až po příjezd do Československa. Text je doplněn mnoha unikátními fotografiemi.

Vzpomínky Karla Prášila začínají vypuknutím války a odvodem do rakousko-uherské armády. Následuje popis peripetií na východní frontě a pád do ruského zajetí. Přes Dárnici u Kyjeva se dostal do zajateckého tábora Tockoje, kde panovaly otřesné životní podmínky. V zimě 1915/1916 zde téměř polovina zajatců zemřela zimou, hladem a na šířící se nemoci. Také Karel Prášil onemocněl, ale díky silné vůli se uzdravil a v létě 1916 vstoupil do řad československého vojska. Jako příslušník 2. čs. stř. pluku se účastnil rozvědek v Pinských bažinách, slavné bitvy u Zborova a během tarnopolského ústupu skončil zcela vyčerpán v nemocnici. Poté se přes 1. záložní pluk, se kterým bojoval u Bachmače a proti bolševikům, dostal k armádní intendanci, se níž spojil zbytek své profesní kariéry. Autor však nepopisuje jen bojové akce. Mnohem více se věnuje životu vojáků, jejich všedním starostem i radostem a také ruské kultuře a historii. Byť zůstaly jeho vzpomínky nedokončeny, tvoří zajímavý příspěvek do dějin legií a jsou ilustrovány více než stovkou dobových fotografií a dokumentů.

Věra Pohlová, absolventka Masarykovy státní školy zdravotní a sociální péče, je jednou z mnoha žen, které zasvětily svůj život poválečné sociální práci, ale jako jedna z mála nám o svém životě, rodině i cestě praxí a příprav na ni mohla ještě dnes vyprávět. Její život protnuly všechny významné události domácích dějin 20. století, které se objevují na pozadí jejího osobního příběhu a zároveň tvoří milníky v popisovaných proměnách podoby sociální práce.

Dvadsiateho piateho marca 1942 takmer tisíc mladých nevydatých židovských žien a dievčat nastúpilo v Poprade do vlaku. Oblečené v najlepších šatách dôverčivo zakývali na rozlúčku svojim rodičom a vo vidine dobrodružstva odišli do sveta. Prihlásili sa na „prácu“, lebo verili, že si odkrútia pár mesiacov v nejakej továrni a vrátia sa domov. Realita však bola celkom iná – poslali ich rovno do Osvienčimu, kde ich nútili otročiť. Vláda slovenského štátu zaplatila Nemcom 500 ríšskych mariek za každého takto „vysídleného“ Žida alebo Židovku. Z 999 deportovaných žien a dievčat z prvého transportu prežilo len niekoľko. O prvom oficiálnom židovskom transporte do Osvienčimu sa vie len málo, ale tieto skutočnosti sú ešte aj dnes veľmi dôležité. V dobytčiakoch sa netlačili partizáni ani vojnoví zajatci, muži v ňom totiž vôbec neboli. Len necelá tisícka mladých dievčat a žien, ktoré slovenské vládne orgány poslali na takmer istú smrť. Bezmocné a bezvýznamné neboli len pre svoj židovský pôvod, ale aj preto, že to boli ženy. Heather Dune Macadam, uznávaná autorka z USA, odkrýva ich tragické príbehy založené na rozhovoroch s preživšími, na konzultáciách s historikmi, očitými svedkami a na rozhovoroch s príbuznými prvých žien deportovaných zo Slovenska do Osvienčimu. Jej kniha je dôležitým doplnkom v mozaike literatúry o holokauste a o histórii žien.

A nyugati civilizáció elszánt védelmezője, korszakos jelentőségű államférfi, vagy háborús bűnös, holokauszt-tagadó diktátor? Winston Churchill életéről immár több mint 1000 könyv született, ám mértékadó kritikusok szerint a napjaink legelismertebb brit történészei között számon tartott Andrew Roberts műve a legjobb választás, ha meg akarunk ismerkedni a 20. századi történelem egyik mitikus alakjával. A Churchill karakterét és korszakát hosszú évtizedeken át tanulmányozó Roberts könyve több kimerítő részletességű adathalmaznál és korábban nem ismert történelmi dokumentumok bemutatásánál: a szerző a rendkívül sokoldalú brit politikus egyéniségére koncentrál, aki mindig tovább tudott lépni, újra és újra felépítette önmagát.  Az ő olvasatában Churchill egyszerre angol és amerikai, előkelő származású és demokrata, hazárdőr, katona, álmodozó, művész, nagydumás, pillangókedvelő, újságíró, forgatókönyvíró, regényíró, bölcs és nyámnyila.  Churchill hosszú élete során a legnagyobb mélységeket és magasságokat járta meg. Ide-oda ugrált a Konzervatív és a Liberális Párt között, hol nyert, hol veszített. Hozott ma is elismert és kárhoztatott döntéseket. Sokszínű katonai és politikusi pályája mellett haditudósító és termékeny író, hobbitörténész is volt, történelmi munkáiért irodalmi Nobel-díjat kapott. Öröksége máig meghatározó - nem csupán az egykori brit birodalomban, hanem az egész világon.

Kunok, kipcsakok – a sztyeppe középkori történelmében kulcsszerepet játszó népesség családi kapcsolatai elevenednek meg e kötetben. Katancsijev Szultan Talevics észak-kaukázusi (azon belül is kabard-balkáriai) családtörténész ugyanis a XIII–XIV. századi kunok történelmi szerepét, etnikai és politikai folyamatait főleg a kun előkelők házassági kapcsolatai és későbbi családtörténetükön keresztül láttatja. A szerző maga is a Magyarországon 1241-ben meggyilkolt Kötöny kun vezér (kán) nemzetségének leszármazottja; azon a földön él, ahol Besse János, a híres magyar néprajzkutató utazó járt a XIX. század elején, hogy felkeresse őseink leszármazottait, általa feltételezett rokonainkat. A kunok jelentős része a XIII. században nemcsak Magyarországra települt be, hanem a Kaukázus északi előterébe és a Balkánra is jutott belőlük, sőt, az egykori orosz fejedelemségek – akikkel hosszú ideig hadakoztak – szintén befogadtak kunokat, akik előkelő családokba is beházasodtak. Kun volt például Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkijnek, 1242-ben, a „Jégcsatában” a livóniai német lovagrend hadseregét leverő vezérnek az egyik nagyanyja, de családi kapcsolatok fűzték a kun fejedelmeket például Borisz Godunov cárhoz is. Minderről szinte semmit sem tud az érdeklődő magyar közvélemény. A szerző bőven értekezik könyvében az észak-kaukázusi családok és nemzetségek egymás közötti kapcsolatairól, jellegzetes családi szokásokról, amelyeket forráskutatásai és saját tapasztalatai révén ismertet, hiszen ő maga adatközlő is, nem csupán kutató. Ezekről a családi szálakról hazánkban még a szakirodalom is keveset tud.A kötet előszavában Erdélyi István régész-történész ad a kárpát-medencei kunokról, azok betöréseiről, majd a király általi behívásukról és történetükről rövid tájékoztatást, szakirodalmi utalásokkal. Sorozatunk jelen kötete kissé rendhagyó, hiszen nem egy hazánkban vagy nemzetközileg elismert tudós szerző műve, hanem egy, a saját családját, nemzetségét és őseit kutató észak-kaukázusi családtörténész életművének összefoglalása. Témája azonban teljes mértékben beleillik elképzeléseinkbe, hiszen a számunkra, magyarok számára is jelentős délkelet-európai és a magyarság egyik fontos alkotórészét is képező kunok középkori családi kapcsolatairól szól, bevallottan szubjektív stílusban és a magyar szakirodalomtól sokszor eltérő következtetésre jutó orosz nyelvű munkák alapján, azokat idézve; nem tankönyvnek vagy tudományos összefoglalásnak készült, hanem egy fontos sztyeppei nép feloldódásának egyéni értelmezését olvashatjuk benne.

Világszerte olvasók egész generációi számára nyújtott megrázó élményt Viktor Frankl pszichiáter klasszikus memoárja, amelyben a náci haláltáborokban zajló mindennapi életről számol be. Frankl négy koncentrációs tábort járt meg 1942-45 között, ezek egyike Auschwitz volt. Meg kellett tapasztalnia szülei, fivére és várandós felesége halálát, és később ezekből a tragikus élményekből, saját és mások végletes gyötrődéséből kiindulva hozta létre terápiás módszerét. A szenvedést nem kerülhetjük el, állítja Frankl professzor, azt azonban eldönthetjük, hogy milyen módon viszonyulunk hozzá, és találunk-e benne értelmet. Értelmet találni az életben, bármilyen is az; kitűzni bizonyos célokat, és azok felé haladni - Frankl logoterápiájának ez a törekvés az alapköve. Sok tekintetben a pszichoanalízisre épít ez az elmélet, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén mindenkit szíven talál. Az ember egyedi, senki mással össze nem téveszthető lény, hangsúlyozza dr. Frankl, éppen ezért mindenkire rá van bízva, hogyan éli meg, hogyan értelmezi saját személyes tapasztalatait. Hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségeinkből, forduljunk bizakodással a jövő felé, és legyünk elfogadóak - a logoterápia módszere ebben segít. Viktor E. Frankl 1997-ben, kilencvenkét évesen hunyt el. Könyvét azóta több mint harminc nyelvre fordították le, gondolatai olvasók tízmillióihoz jutottak el. Visszaemlékezését az amerikai kongresszusi könyvtár már évtizedekkel ezelőtt beválogatta a tíz legnagyobb hatású könyv közé.

Ez ?az izgalmas regény gróf Benyovszky Móricról (1741-1786) szól, talán a legkalandosabb életű magyar utazóról szól, aki rövid élete során négy világrész több országának történetébe írta be a nevét. Egészen fiatalon lépett katonai pályára, huszár lett. Apja halálakor örökösödési vitába keveredett, s Mária Terézia megfosztotta birtokaitól. Ezután került Lengyelországba, hősiesen vette ki részét a lengyelek oldalán az oroszokkal vívott háborúban. 1769-ben súlyosan megsebesülve orosz fogságba esett, Szibériába száműzték. A művelt Benyovszky hamar kivívta a helyi kormányzó bizalmát. Közben elkészítette Kamcsatka első földrajzi, néprajzi és álattani leírását. 1771 tavaszán a fegyenctelepre száműzött cári tisztekkel felkelést szervezett, elfoglalt egy erődöt, a kikötőben horgonyzó hajókat, és kiáltványt szerkesztett. Ez az írásmű a későbbi oroszországi forradalmi mozgalmak manifesztumainak mintájául szolgált. Hajóval előbb a Bering-szigeteket érintette, majd a Mátyás-, Lőrinc-szigetek érintésével Amerika partjától délnek vette útját, eljut az Aleut-szigetekre, majd a Kurili-szigetek érintésével kikötött a japán szigeteken is. 1773-ban megtelepedett Madagaszkáron, ahol két erődöt is emelt támaszpontul, s 1774-ben megalapítja (a francia uralkodó tiszteletére) Louisbourg városát. Ebben az időben még az európaiak nem ismerték Madagaszkár belsejét. Három nagy expedíciót szervezett, a tapasztalatairól szóló beszámolók Madagaszkár megismerésének fontos részei. Benyovszky végül is kilépett a francia király szolgálatából, és a madagaszkári népet választotta, sőt írásba is foglalta a sziget népeinek szánt alkotmányt, melyet a törzsfőnökök elfogadtak…

II. Rákóczi Ferenc, a magyar történelem egyik legjelentősebb alakja, a róla elnevezett 1703–1711-es szabdságharc vezetője, patrónusa volt. Alakja, életének példája évszázadokon át a szabadságra vágyó, érte harcoló emberek jelképe. Színes korrajz, izgalmas események és egy nagyszerű életpálya bontakozik ki ebből az írásból, melyet a szokottnál is gazdagabb képanyag tesz még változatosabbá, még érdekesebbé.

Ajtony és Gyula · Álmos és Árpád · Asbóth Sándor és Stahel-Számvald Gyula · Béla király · Bem József · Bocskai István · Budai Nagy Antal · Dálnoki Miklós Béla · Dobó István · Dózsa György · Esterházy Miklós · Fejérváry Géza · Gáll János és Zalka Máté · Görgei Artúr · Hadik András · Horthy Miklós · Hunyadi János · Jurisich Miklós · Károlyi Sándor és Bottyán János · Kemény János · Kinizsi Pál és Magyar Balázs · Kiss János · Klapka György · Kmety György és Guyon Richárd · Kováts Mihály · Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő · Makk József és Noszlopy Gáspár · Nádasdy Tamás és Nádasdy Ferenc · Nagy Lajos király · Pálffy Miklós · Stromfeld Aurél és Böhm Vilmos · Szent László király · Thököly Imre · Tomori Pál · Tüköry Lajos és Türr István · Zrínyi Miklós

A szirakuzai óriás – Arkhimédész, az ókor egyik legkiválóbb tudósa. Nevét minden iskolás gyermek ismeri, híres törvényét kívülről tudja, de vajon tudja-e, hogyan jött rá a kiváló tudós az úszó testek törvényére? Vajon tudja-e, hogyan számította ki a kör területét, a gömb, a henger és más testek köbtartalmát, hogyan találta fel a vízikígyót? És azt tudja-e, hogy Arkhimédész nemcsak tudós volt, hanem nagyszerű hadvezér, aki hazája, Szirakuza védelmére kitűnő hadigépeket talált fel és az ő vezetésével két évig védte magát a kis Szirakuza a túlerőben levő római légiók támadásával szemben? Arkhimédész kora, az időszámításunk előtti III. század óta igen sok idő telt el. Sokat fejlődött és gazdagodott a tudomány. Ma, amikor már emberkéz alkotta űrrakéta kering a Nap körül, mégis érdekesnek és izgalmasnak fogják találni olvasóink Száva István regényét a tudomány egyik ősatyjának életéről és munkásságáról.

Pallasz Athéne, a tudományok és művészetek istennője senkit sem tüntetett ki annyira kegyeivel, mint Periklészt, aki sem művész, sem tudós nem volt, mégis többet tett a művészetekért és tudományokért bárkinél.Az istennő szent városának, Athénnak Periklész a legnagyobb államférfija. Az ő korszaka nemcsak Athénnak, nemcsak az egész emberiségnek egyik kimagasló virágkora, hanem máig is az egész embeiség kimagasló időszaka. Befelé az ókor legtökéletesebb demokráciáját, kifelé egy óriási birodalom hatalmát építi ki Periklész Athénból, mindezen felül mintaképet állít az egész hellén világ elé, hogy megtanítsa az élet szépségeire és a szépségek élvezetére. Periklész csak annyit kér az istennőtől, hogy városa Athén, a maga korában Hellász tanítómestere legyen. Hogyan lett azzá, milyen volt az élet ebben az ókori világvárosban és az ókori világbirodalomban – erről szól Száva István új könyve.

A gazdagon illusztrált kötetből nemcsak azt tudja meg az olvasó, hogyan élt és harcolt Dózsa György az 1514-es magyar parasztháborúban, hanem azt is, hogyan élt tovább neve és szelleme a magyar irodalomban – Taurinus, Petőfi, Jókai, Ady, Illyés, Szabó Pál, Gergely Sándor, Juhász Gyula, Kiss József,Várnai Zseni, Rónay György, Juhász Ferenc írásaiban, Derkovits Gyula rajzaiban.