Najnovšie - Svetové dejiny, dejiny štátov strana 19 z 20

Štvrtý diel edície Slovenské dejiny zahŕňa obdobie ohraničené rokmi 1914 – 1938, teda od začiatku prvej svetovej vojny po vznik samostatnej Slovenskej republiky. Predmetné obdobie je mimoriadne dôležité a súčasne hektické, bohaté na prelomové zmeny a zvraty, ktoré výrazne zasiahli a formovali celú slovenskú spoločnosť. Ide o stále živé a diskutované dejiny, ktoré často až dodnes pôsobia polarizujúco. Širokej kultúrnej verejnosti ako aj študujúcej mládeži prináša základnú orientáciu v slovenských dejinách. Zároveň sa stáva nezastupiteľnou učebnou pomôckou s dostatočným zdrojom pôvodných informácií a pramenných materiálov.

Történeti áttekintés a szociáldemokrácia születéséről és fejlődéséről, a nemzeti szociáldemokrata pártok történetéről, neves skandináv, brit, osztrák és német képviselőiről, röviden: minden, amit a szociáldemokráciáról, nevezetesen reformista szárnyáról, ennek problémáiról és fejlődési tendenciáiról tudni kell. Hatalmas ismeretanyag, a szerzőre jellemző szellemes, olvasmányos előadásmód, amely a humort sem nélkülözi.

Huszár Tibor tudományos alapossággal, egyszersmind olvasmányos, színes stílusban mutatja be a XX. század meghatározó, ellentmondásosan megítélt alakjának, Kádár Jánosnak az életét. A monográfia „az első átfogó, tudományos igénnyel, a nagyközösség számára készült Kádár-életrajz.” Az 1912-ben született kommunista politikus Nagy Imre körének tagja volt, ám az ’56-os forradalom idején a moszkovita oldalra állt. A szabadságharc után, 1956 novemberétől az MSZMP első titkára 1988-ig; kétszer választották miniszterelnöknek. Az első kötet Kádár politikai életútját mutatja be születésétől az 56-os forradalomig. Apa nélküli gyermekkorát, az illegalitásban végzett tevékenységeit, belügyminiszterségét, börtönéveit tárja az olvasó elé.

A könyv 1956 decemberében jelent meg Párizsban: ez volt a világon az első kiadvány, amely az események sűrűjében elemezte a történteket, a forradalomhoz vezető és a forradalmat, kiváltó okokat. A Tragédie hongroise nemcsak kordokumentum, hanem a szellemi erőviszonyok megváltozásának első jele. Előszavát a 20. század legbefolyásosabb francia filozófusa, Jean-Paul Sartre írta. "Számomra a magyar forradalom valójában nem 1956. október 23-án, a magyar egyetemisták Lengyelország iránti rokonszenvtüntetésével kezdődött" – írja könyvében Fejtó Ferenc, aki a magyar forradalomról szóló munkájának nagyobb részét a forradalom előtti hónapokban írta.

A hazai parlamentarizmus történetében 1848 óta harminchat „szabályos” parlamenti választást tartottak: az elsőt 1848-ban; a dualizmus idején tizenhármat; a két világháború között hatot; a koalíciós időkben kettőt; 1949. és 1985. között kilencet; majd az 1989-1990-es rendszerváltás óta ötöt. Jelen kötet természetesen nem szólhat külön-külön valamennyi választásról, csak azoknak szán külön fejezetet, amelyek különösen fontosak a modernkori Magyarország történetének megértéséhez. Szerkesztői kezdeti időpontnak az 1920-as esztendőt választották, innen indulva elemzik a két világháború közötti választások sajátosságait. A II. világháború után megtartott két választás még megfelelt a többpárti demokrácia követelményeinek, 1949-től azonban a hatalommegosztás elvére épülő polgári demokráciát a hatalom egységére épülő, szovjet mintájú államszocialista rendszer váltotta fel. (Ezután több, mint négy évtizeddel került sor ismét többpárti parlamenti választásra Magyarországon.) A kötet így az 1947. és 1990. között megrendezett képviselőválasztások közös vonásait egyetlen tanulmányban ismerteti, hiszen e téma a magyar társadalom politikai tagoltságának vizsgálatához csak áttételesen adhat ismeretet. A szerzők összesen tehát 13 többpárti parlamenti képviselőválasztást mutatnak be önálló tanulmányban, azonos szerkezetben. A kötet jó szívvel ajánlható a felsőoktatásban érintett hallgatóközönségnek, a politikával hivatásszerűen fogalakozóknak, médiamunkásoknak és mindenkinek, akit magával ragad a választások páratlanul izgalmas világa. Olyan mikrokozmosz ez, amely gyakori rútságában is mutatja, társadalom és az egyén életének különleges, de rendszeresen visszatérő heteiben milyenek tudunk lenni mi emberek, választók és választottak egyaránt.

A számos publikálatlan szöveget, ritkán látható fényképet is tartalmazó, izgalmas kötet rabbik, írók, tudósok többnyire levéltárakban lappangó, önéletrajzi jellegű írásai alapján keresi a választ a kérdésre: milyen volt zsidónak lenni 1790 és 1918 között, a "hosszú 19. század" Magyarországán.

Mi ?volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népfelkelés – ezek a leggyakoribb meghatározások. Olykor jelzőkkel is árnyalva: népi, nemzeti, demokratikus.Szükséges a pontosítás, mert az értelmezés: értékelés; ötvenhatot sem lehet anélkül értékelni, hogy értelmeznénk. 1956 forradalom volt. Elsősorban azért, mert az ország népe meg volt győződve, hogy forradalmat csinál. Bármilyen terminológiát használtak az elmúlt évtizedekben politikusok, történészek, zsurnaliszták, gondolkodók, a nép az első pillanattól kezdve forradalomnak érezte és nevezte a maga mozgalmát. Így él mindmáig az ország tudatában. A nép tudja, mit él át, s élményét tovább örökíti.A könyv az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó napok részletes története, az előzmények rövid ismertetésével s a forradalomhoz múlhatatlanul hozzá tartozó, január elejéig tartó időszak epilógusával. Ami utána következett, már más történet. A könyvben a szokásosnál többet idézek; meggyőződésem, hogy a történelem megismeréséhez a kor légkörének, hangulatának ismerete is elen- gedhetetlen, nem csak a tények. Idézni csak a forradalom résztvevőit, szemtanúit idézem, vitázni is csak velük vitázom. A történészek, gondolkodók, politikusok közötti véleményütköztetések ismertetésére, értékelésére nem vállalkoztam.

Radó Sándor, aki Dóra fedőnéven vált ismertté, minden idők legeredményesebb magyar hírszerzője volt, a mű ebbe a különleges világba vezeti be az olvasót. A „Dóra jelenti” az ő írásait, jelentéseit tartalmazó memoárkötet, amely kordokumentumként is szolgál: megelevenedik benne a huszadik század első fele, bepillantást enged Svájc akkori sajátos helyzetébe és manőverezésébe a náci birodalom tőszomszédságában. Mozaikszerű szerkesztési módja miatt elsőre talán nehezen követhetőnek tűnik, de a magas színvonalú olvasmány magával ragadja az olvasót, egy különleges életutat mutat be egészen szokatlan nézőpontból. Az új, első teljes kiadás azokat a részleteket is tartalmazza, amelyeket az 1971-es kiadásból a szovjet katonai cenzúra nyomására kimaradtak.

A Budapest vonzáskörzetében található Gyömrő járási székhely volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében. A második világháború utolsó hónapjaiban, de a front levonulása után, akkor, amikor már mindenki fellélegezhetett volna, hogy a rémségeknek vége, drámai hónapokat éltek meg a járás falvainak lakói. 1945. február elejétől április végéig Gyömrőről és a környékbeli falvakból internálás címén különböző ürügyekkel elhurcolták és meggyilkolták a Horthy-korszak prominenseit, jegyzőket, főjegyzőket, papokat, irodatiszteket, földbirtokosokat, egy járásbírót, egy vendéglőtulajdonost, egy uradalmi intézőt, még egy postamestert is. Megalázták, megkínozták, majd az esetek többségében a velük megásatott sírba temették őket. Az áldozatok száma több mint húsz fő, de pontosan számot ma sem tudunk mondani. A tettesek az új, formálódó hatalom képviselői voltak, felelősségre vonásuk – a többszöri erre tett kísérlet ellenére is – elmaradt. Hogy mi is történt valójában Gyömrőn és környékén, azt a hivatali oldalról a felderítetlenség, az átélők részéről pedig sokáig a félelem homálya fedte. A rendszerváltás után kezdett oldódni valamelyest a tragikus eseményeket rejtő titok feltárásától való félelem. A szerző levéltári források, tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, visszaemlékezések és a korabeli sajtó alapján – az országos politikai folyamatokkal összefüggésben – kísérli meg követni, mi is történt a Gyömrői járásban 1944–1945 telén és 1945 kora tavaszán, illetve hogyan próbálta kezelni a történéseket a mindenkori államhatalom. A szerző célja az volt, hogy ne krimi vagy rémhírek szintjén kezelve igyekezzen bemutatni a gyilkosságokat, illetve mindazt a politikai fordulatot, amit egy viszonylag szűk helyi közösség drámai körülmények között kényszerült megélni a második világháború végeztével.

A kötet a magyar jobboldal elmúlt két évtizedének történetét öleli fel. Az elemzés mindenekelőtt a nemzeti-, keresztény-, jobbközép pártok egymás közötti viszonyának összefüggéseire irányul; ennek keretében a rendszerváltás utáni magyar jobboldal fejlődésének legfőbb vonásait, az integrációs és dezintegrációs tendenciákat, ezek gazdasági-társadalmi mozgatórugóit, a szavazótáborok változásait igyekszik feltárni. A polgárosodás kérdését, amely mintegy másfél évtizeden keresztül a jobboldal jellegzetes problematikája, szintén részletesen tárgyalja. A konzervatív ideológia pártjainak több mint két évszázados történelméből levonható tanulság, hogy igen nehéz, sőt talán lehetetlen olyan általános érvényű definíciót megfogalmazni, amely minden kor minden országának minden jobboldali irányzatára találó. A magyar jobboldal húsz éve is azt bizonyítja, hogy a baloldaliság és jobboldaliság tartalma, identitásképző ereje ki van téve a történelmi változásoknak.

A neves történészprofesszor ebben a könyvében a 13. századba kalauzol bennünket. 1222-ben születik az az aranypecsétes szabadságlevél, amellyel II. András magyar király Szent István alkotmányát helyreállította s azt újabb intézkedésekkel bővítette (ez a szabadságlevél volt 1848-ig a magyar alkotmány alapja). Ez a korszak a magyar história egyik legmozgalmasabb időszaka, amikor az aranybullák, a tatárjárás, a belháborúk, az országmegosztások és a tartományúri törekvések közepette a magyarság sikeres modernizációs lépéseket tett (az árutermelés és városiasodás, a köznemesség kialakulása, a rendiség jelentkezése, a lovagi kultúra és a gótika terén) a Nyugat-Európába való felzárkózás érdekében.

Kati Marton szülei a legjelentősebb amerikai hírügynökségek - az UPI és az AP - budapesti tudósítói voltak a 40-es évek végétől - azokban a sötét években, amikor a leggátlástalanabbul dühöngött az ÁVO terrorja, amikor rajtuk kívül már nem volt külföldi tudósító a külvilágtól egyre hermetikusabban elzárt Magyarországon. Tudósítottak Rajk és Mindszenty peréről - és igyekeztek igazat írni, fittyet hányva a hatóságoknak. Úgy viselkedtek ?mintha ?? - mintha normális dolog lett volna magyar létükre amerikai újságírónak lenni az ötvenes évek Magyarországán. Helyzetük kényes volt, és mondhatni eleve gyanús mindenki szemében - a hidegháború általános kémhisztériája idején nemcsak a magyar hatóságok, de az amerikaiak is kémet sejtettek bennük. Az ÁVO minden lépésüket figyelte, és besúgókkal vette körül őket, mialatt a Marton-házaspár szinte felszabadult könnyedséggel - valójában hihetetlen feszültségek közepette - élte a nyugati újságírók életét, ami a kor Magyarországán természetesen merő látszat lehetett csupán. A hatóságok lassan, de biztosan egyre szorosabbra húzták a hurkot körülöttük, de - ki tudja, miért? - egészen 1954-ig eltűrték a tevékenységüket. Akkor aztán letartóztatták előbb az apát, majd az édesanyát is - kislányaik pedig, a 9 éves Kati, és három évvel idősebb nővére egyszerre kicsöppent az addigi védettségből, és egy ismeretlen családhoz került, mélységes szegénységbe.A család viszontagságos története az ÁVO börtönével, a szabadulással és az emigrációval azonban nem ér véget: a Marton-család már évek óta Amerikában élt, hitük szerint teljes biztonságban, amikor ide is utánuk nyúlt a magyar titkosszolgálat keze...

Huszár Tibor tudományos alapossággal, egyszersmind olvasmányos, színes stílusban mutatja be a XX. század meghatározó, ellentmondásosan megítélt alakjának, Kádár Jánosnak az életét. A monográfia „az első átfogó, tudományos igénnyel, a nagyközösség számára készült Kádár-életrajz.” Az 1912-ben született kommunista politikus Nagy Imre körének tagja volt, ám az ’56-os forradalom idején a moszkovita oldalra állt. A szabadságharc után, 1956 novemberétől az MSZMP első titkára 1988-ig; kétszer választották miniszterelnöknek. A második kötet 1957-től haláláig kíséri végig Kádár életét. Részletesen tárgyalja például a szabadságharc utáni politikai megtorlásban való részvételét, a Nagy Imre perben tett vallomását, a „gulyáskommunizmus” intézkedéseit.

1920-ban a forradalmi Oroszország győztesen került ki a polgárháborúból – kivérezve, gazdaságilag szétzilálva, nemzetközileg elszigetelve. A jóval kisebb, megcsonkított Magyarországon szintén kilátástalannak tűnő helyzetben épült ki az új, ellenforradalmi hatalom. Hogyan alakulhattak a kapcsolataik? Erről olvashatunk Kolontári Attila könyvében. A szovjet–magyar viszony két évtizedes történetét a szerző kronologikusan dolgozta föl, de nem egyszerűen diplomácia-történetet írt: a kétoldalú kapcsolatokat mélyen beágyazta az európai kapcsolatrendszerbe. Emellett nem került meg egyetlen kényes kérdést sem: foglalkozik egyebek között a revansizmussal, a Szovjetunió és a Komintern viszonyával, a Szovjetunió elleni német támadás hátterével és azzal, milyen gépek bombázták Kassát. E keretben ismerteti a magyar–szovjet diplomáciai viszony mindennapjait a levéltári dokumentumok, a visszaemlékezések és a napi sajtó alapján. Ha az események felgyorsulnak, napról napra, óráról órára követi őket, s közben megeleveníti a cselekvő személyeket: Sztálint, Csicserint, Litvinovot, Molotovot – Horthyt, Jungerth-Arnóthyt, Kristóffyt és másokat. Kolontári könyve hasznos munka és érdekes feldolgozás mindenkinek, akit érdekel a történelem és a politika.

A rendszerváltás után kialakult-kialakított kapitalizmus legitimációs válsággal küzd. A máig kiépült magyar újkapitalizmus ugyanis az eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rendszerváltás sikerességét – sem a fejlett országokhoz való felzárkózás tekintetében, sem a lakosság jólétének, boldogulásának és biztonságának megalapozásában. Teljesítményével képtelen önmagát legitimálni, lényegében azt sem tudja igazolni, hogy az átmenet során hozott súlyos társadalmi „áldozatok” a „nemzet” érdekét szolgálták. A szerző, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa amellett érvel, hogy merőben új politikai stílusra van szükség ahhoz, hogy valóban kikristályosodjon egy mindenkire kiterjedő nemzeti érdek és nemzeti stratégia.

Székházlángok - utcai csaták - terrorizmus, ahogy Nagy József lejegyezte. Vert le lázadást repülőgépen 10 000 méterrel a tengerszint felett, álló hétig ücsörgött egy kuplerájban, hogy lebuktasson szerb bűnözőket. Vadászott illegális fegyverszállítmányokra a délszláv háború idején, hajkurászott NDK-s határsértőket még a rendszerváltás előtt, beépült az albán kábítószer- kereskedő maffiába, mázsaszám hordta szemétégetőbe a Magyarországon lefoglalt hasist, heroint, marihuánát. Védte a köztársaság vezetőit, védett külföldi diplomatákat, védte az Egyesült Államok elnökét, kísérte a dalai lámát. Tanult, majd tanított terrorelhárítást Európában és a tengerentúlon. Kommandós volt, parancsnok. Tarjányi Péter saját sztorijain keresztül meséli el a magyar rendőrség utóbbi húsz évének történetét. Az apropó nem más, mint a 2006 szeptembere, a tévészékház ostroma óta tartó, újra és újra fellángoló utcai randalírozások. A szerző célpontja a politika és a rendőrség. Biztonságpolitikai műsorok állandó szakértője.

A napjainkban olyan élesen látható „árkok és törésvonalak” gyökerei legalább száz évre, az 1905–1918 közötti évtizedre nyúlnak vissza – érvel monográfiájában Bihari Péter. Döntőnek bizonyultak szerinte az első világháború évei: akkor roppant meg a hazai középosztály, s vált ezzel véglegessé a szakadás a „keresztény” és a „zsidó” középrétegek között. Rögzült az az erősen túlzó sztereotípia, amely szerint a zsidók kerülik a harctereket, de meggazdagszanak a hátországban, és elfoglalják a tönkremenő magyar középosztály helyét.A szerző a külföldi szakirodalom alapján igazolja, hogy a magyarhoz hasonló folyamatok játszódtak le Németországban és Ausztriában. A nagy háború – a kezdeti lelkesedés után – ott is lerombolta a látszólagos nemzeti egységet, majd átterjedt a hátországra. Eközben az erős középosztállyal rendelkező antant államokban megerősítette a szolidaritást, az összetartozást.A könyv sorra veszi a politika, az élelemellátás, a vidéki és városi társadalom, az elit- és a tömegkultúra alakulását. A háborús mindennapok leírásakor bőven idéz a napisajtóból, felhasználja Karinthy piaci riportjait, Kaffka Margit novelláit, Kosztolányi publicisztikáját, Illyés Gyula, Nagy Lajos és Várnai Zseni visszaemlékezéseit.Mindezek alapján képet ad a munkába álló nők megpróbáltatásairól, a tömegnyomor és a luxus ellentétéről, az oktatás átalakulásáról és a mozi fellendüléséről. A háborús nyelv elemzéséből kiderül, hogy Magyarországon a „törésvonal” mindkét oldalán lévő erők a végső leszámolásra készültek. A hátországban 1916–1918 között keletkezett „lövészárkok” pedig máig megosztják közéletünket.

Melyek Budapest nagyvárossá fejlődésének legfontosabb korszakai? Hogyan változott. a fogyasztási kultúra? Milyen reprezentatív szerepet töltött be, és ez hogyan jelent meg a korabeli festményeken és fotókon? A kötet élvezetes stílusban és tárgyi alapossággal foglalkozik e kérdésekkel.

Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric –, hogy rajta kívül „nincs is más”.A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt. Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem. Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, melyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk.”