& kiadó strana 2 z 3

Azt mondják, a katasztrófák mindig akkor ütnek be, amikor a legkevésbé számít rájuk az ember. Az under­ground körökben is csak mérsékelten népszerű író, Mark O’Kane esetében ez viszont egyáltalán nem igaz, az ő élete alapból is kész katasztrófa: évek óta képtelen megírni az új regényét, a felesége elhagyta, az alkoholizmusa pedig kezd végképp kezelhetetlenné válni. Egy véletlen találkozás egy titokzatos üzletemberrel azonban váratlan esélyt nyújt neki az újrakezdésre: kényelmes reklámszövegírói állás egy mesés, trópusi szigeten, ahol végre meglelheti önmagát és kitörhet a lefelé tartó spirálból. Az édenkertnek azonban ára van. Marknak rá kell ébrednie, hogy a múlt démonjai elől egyáltalán nem olyan könnyű elmenekülni, főleg, ha az embert közben gyilkossággal is megvádolják. Tod A sodró lendületű, szókimondó, izgalmas pulp noirba mártott regénye mindenkinek szól, aki valaha is álmodozott már arról, hogy mindent hátrahagyva újrakezdi az életét.

Egy vak utcazenész alászállása a 60-as évek New Yorkjának mélyére, a frissen ásott sírból a felhőkarcolók luxuslakásának tetőkertjéig.A neves, magyar származású Los Angeles-i filmes és író közel ötvenéves regénye immár magyarul is olvasható. Miután Daniel, a vak New York-i utcazenész megtudja, hogy egy szemműtéttel látó emberré válhat, egy haldokló barátja felajánlja neki, hogy eladja neki a szemeit, hogy az árukból segíthesse árván maradó családját. Daniel elfogadja az ajánlatot, azonban ahogy magához veszi minden megtakarított pénzét, a metrón kirabolják. Ő pedig Mungóval, hűséges vakvezető kutyájával együtt elindul, hogy visszaszerezze azt, ami az övé… Egyetlen napja van rá. Daniel alászállása „Bábel vermébe” pikáns ­humorú, bizarr kalandok sorozata, vágyak, remények, csalódások, álom és a rémálom, emberség és embertelenség kiszámíthatatlan kavargása – mindeközben megelevenedik a hatvanas évek végének New Yorkja, a frissen ásott sír mélyétől a felhőkarcolók luxuslakásának tetőkertjéig. Az egyetlen nap alatt lejátszódó pikareszk történet során a „szeme világát” kereső utcazenész, aki kétségbeesetten szeretne valami értelmet adni az életének, a társadalomból kiszorult, magányos egyén reménytelen küzdelmének szimbólumává válik.  Joseph Zsuffa (1932) magyar származású amerikai író, forgatókönyvíró, filmes. A Színművészeti Főiskolán végzett, majd 1956-ban külföldre menekült. Az emigrációban John Ralmon néven először Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval készített egy Cannes-ban is bemutatott rövidfilmet, majd dokumentumfilmezni kezdett, amellyel többek között két Golden Eagle-díjat is nyert. A dokumentumfilmzésen kívül íróként is jelentős. Balázs Béláról szóló nagymonográfiája alapművé vált a nemzetközi filmes körökben, Báthory Erzsébetről szóló életrajza pedig igazságot szolgáltat a világszerte hírhedt grófnőnek. A Bábel verme című regénye ­1975-ben jelent meg az Egyesült ­Államokban, számos nyelvre lefordították, és még Braille-írással is publikálták. 

Arnold Schönberg (1874–1951) zsidó származású osztrák-amerikai zeneszerző a maga idejében nemzetközi ikon volt, tizenkétfokú kompozíciós technikáját, a dodekafóniát sokan a zene jövőjének tartották. Manapság azonban ritkán játsszák műveit, neve jobb esetben közömbösséget, rosszabb esetben ellenszenvet vált ki. Harvey Sachs, a neves zenetudós megkísérli visszahelyezni Schönberget az őt megillető helyre mint a huszadik század egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjét és tanárát, aki dacolva kritikusaival – köztük a műveit „degeneráltnak” nevező nácikkal –, akkora változásokat indított el, amelyek a mai napig érzékelhetők, és akinek a kompozícióival mindenkinek érdemes megismerkednie, akit érdekel a nyugati zene múltja, jelene és jövője. Harvey Sachs (1946) amerikai-kanadai muzikológus, számos kiváló zenei könyv – egyebek mellett egy nagy Toscanini-életrajz – szerzője éppen azt tudja, amit egy jó biográfusnak tudnia kell: olvasmányosan írni és a sok éves kutatáson alapuló tényeket úgy bemutatni, hogy az minden, a 20. század hihetetlenül gazdag kultúr- és zenetörténete iránt érdeklődő olvasó számára érdekes legyen. „…rendkívül értékes forrás mindazok számára, akik a 20. századi zene e végtelenül ellentmondásos és krónikusan félreértett óriásának közérthető megközelítésére vágynak.” John Adams, New York Times Book Review „A 2023-as év egyik legjobb könyve.” The New Yorker

Az évtized botránykönyve Svédországban! Valahol a messzi Svédországban, hegyeken és erdőkön túl, áll egy vadászkastély. Lakói estéről estére összegyűlnek, hogy történeteket meséljenek egymásnak. Egyik nap viszont csatlakozik hozzájuk egy rejtélyes idegen, aki elfoglalja a mesélő székét, és kimeríthetetlen képzeletéből különleges történetek egész sora bújik elő. Az ő jóvoltából megismerkedhetünk többek között egy vidéki lelkészlak mindennapjaival, valamint egy olyan romantikus hajóúttal, amely aztán alaposan felkavarta a svéd közélet állóvizét. Carl Jonas Love Almqvist (1793–1866) a svéd irodalom klasszikusa, a romantika és a realizmus meghatározó írója. Élénk fantáziájú és eredeti gondolkodású író volt, aki szívügyének tekintette a társadalom jobbá formálását – gondolatai azonban jó pár évtizeddel megelőzték korukat. Regénybe illő élete során volt vidéki gazda, ígéretes író, botrányhős, a svéd irodalom fekete báránya és bigámista, vádolták váltólopással és gyilkossági kísérlettel. Almqvist helyzete végül olyan mértékben tarthatatlanná vált, hogy menekülnie kellett Svédországból. Amerikába ment, majd évekkel később visszatért Európába, de hazájába már nem jutott vissza: Németországban halt meg magányosan, nyomorúságos körülmények között 1866 szeptemberében. „Egy egészen sajátságos szörnyűség.” Svenska biet, 1840 „Persze, lehet, pontosabban lehetne, ha…” Dagligt Allehanda, 1840 „Sara Videbeck »Svédország legkiválóbb filozófusa«.” Freja, 1840

Az angol–mexikói festőművésznő zabolátlan fantáziával megírt, morbid humorú novelláiban minden teketóriázás nélkül rántja be a gyanútlan olvasót a szürrealizmus legmélyére. A történetek kivétel nélkül a tündérmese és a (rém)álom határmezsgyéjén mozognak, és át- meg átszövi őket a dekadencia és a színtiszta lázadás. Az ódon házakban, elhagyott kertekben, elátkozott erdőkben, elvarázsolt sivatagokban a legnagyobb természetességgel bukkannak fel és elevenednek meg a festményeit is benépesítő teremtmények: egyszerre emberi és állati lények, beszélő hiénák, öntudatra ébredt hinta­lovak, halált hozó nyulak, harcias erdei nimfák, tékozló szentek, vidám hullák… Leonora Carrington történeteiben semmi sem az, aminek látszik, viszont a lények, stílusok, témák, sőt nyelvek kavalkádjából messzi tündököl egy csodálatos művész zseniális és elnyomhatatlan szelleme.

Mentő száguld egy haldoklóval a kórházba. A kihunyó elmében emlékszilánkok villannak be: Klauzál tér. Hatvanas évek. Omladozó falú gangos házak, egy zöld bódé, egy kiskocsma és egy ételkimérés. Gyermekkor. Átmeneti emberek átmeneti időben. Elveszett lelkű felnőttek vonszolják magukat céltalanul: sehonnan jöttek és ugyanoda tartanak, megrágta és kiköpte őket a történelem, vágyaik legfeljebb a lavór helyetti fürdőszobára vagy a folyosó végi közös budi helyetti saját vécére szorítkoznak. A gyerekek pedig csak próbálnak gyerekek lenni, kajlasággal, első szerelemmel, első lerészegedéssel, a szülők lesajnálásával, a világra való rácsodálkozással – keresve önmagukat, identitásukat, valódi múltjukat és lehetséges jövőjüket. Hogyan lehet feloldozást adni és kapni, hogyan lehet identitást találni a megfosztottságban, önnön halálán túl is megtartani egy már az életében elveszett generációt? A filmszerűen megírt, lírai hangú, önéletrajzi ihle­tésű regényt ezek a kérdések feszítik széjjel, a válasz megtalálásának leghalványabb reménye nélkül.

Nagymama leteremtette az Úristent. Régi, bensőséges kapcsolat volt az övék, hiszen addigra az Úristen már nagymama egész küzdelmes életét végigkísérte: türelmes hallgatóságként, kíméletlen vitapartnerként, akinek sohasem kalandoznak el a gondolatai. Megértőn figyelte, hogyan válik Agnes némi megalkuvással és kitartó vasakarattal nehéz sorsú cselédlányból köztiszteletben álló, vagyonos, teljhatalmú nővé, és hogyan tölti meg szépen lassan udvarházuk elrontott, ablaktalan, titkos szobáját családi csontvázakkal: szégyennel, mulasztással és megaláztatással. A számtalan különc figurát fölvonultató svéd családregényen nem fog az idő: líraisága örök érvényű, humora fanyar és finom, a történetben elrejtett kimondatlanságok pedig az emberi lélek legmélyére vezetik az olvasót. Hjalmar Bergman klasszikusa fordulatokban gazdag, egyszerre szórakoztató és drámai történet az emberi jellem, valamint az emlékezés összetettségéről. Arról, hogy a történeteinket mi magunk írjuk, és ezért mi döntjük el, miként emlékezünk vissza rájuk. Hjalmar Bergman (1883–1931) svéd regény- és színműíró – akit a skandináv regény egyik megújítójaként tartanak számon – művészete félúton helyezkedik el a realizmus és a modernista irodalom között. A szülővárosa, Örebro alapján megmintázott képzeletbeli kisvárossal, Wadköpinggel saját írói univerzumot teremtett, ahol a szereplők szabadon járkálnak a történetek között. A regény- és színműíráson kívül a film világába is belekóstolt, még Hollywoodba is kiutazott, de nem találta meg a számításait. Egyre inkább eluralkodó depressziója, alkoholizmussal és a narkotikumok iránti szenvedélyével súlyosbítva, önpusztító életmódba sodorta, míg végül egy berlini szállodai szobában valószínűleg önkezével vetett véget az életének.

Faludy András (Andrew Faludy) – a népszerű magyar író, költő, műfordító Faludy György Angliában élő fia – fanyar humorral meséli el nem mindennapi gyermekkorát. Kötetünk számos aspektusból is érdekes. Az Apámat nem láttátok? első megközelítésben egy az édesanyját 1963-ban, 9 évesen elvesztő kisfiúból felnőtté váló férfi története. Másrészt egy olyan ember regényét olvashatjuk, aki a XX. század egyik legkalandosabb sorsú magyar írójának gyermekeként élte át a 60-as 70-es évek önmagában is regénybe illő időszakát. A kézenfekvően adódó harmadik réteg a páratlan sorsú apa és a kezdetben nehezen tájékozódó fiú kapcsolatának – pontosabban szólva az igazi kapcsolat hiányának – kevéssé szokványos története.

Leonora Carrington regényes élete Leonora Carrington (1917–2011) a legismertebb és legemblematikusabb szürrealista művésznő mozgalmas életében egyszerre testesültek meg a 20. század álmai és rémálmai. Apja textilbirodalmának örökösnőjeként megelégedhetett volna a léha úri léttel, de a túláradó képzelőerővel megáldott, már gyermekként is különc Leonorának hamar rá kellett döbbennie, hogy más, mint a többiek. Még húszéves sem volt, amikor végérvényesen fellázadt társadalmi osztálya szigorú szabályai, szülei, a vallás és a konzervatív gondolkodás hegemóniája ellen, és kitört a teljes művészi és személyes szabadsága felé. Botrányos kapcsolata Max Ernsttel a párizsi művészvilág egyik legféktelenebb szerelmi történetévé vált, amelyet csak a második világháború volt képes romba dönteni. Amikor Maxot letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták, Leonora összeomlott, és egy spanyol elmegyógyintézetbe került, ahonnan Portugáliába szökött, majd New Yorkba menekült. Végül Mexikóban telepedett le, és mind a képzőművészet, mind az irodalom terén egyedülálló alkotások sorát készítette el. Elena Poniatowska Cervantes-díjas regénye valósághűbben teremti meg ezt a kivételesen inspiráló, megalkuvást nem ismerő személyiséget, mint ahogyan erre egy hivatalos életrajz képes lenne. Leonora lenyűgöző élete nem csupán izgalmas kaland vagy megrázó szerelmi történet, hanem betekintés a 20. század első felének művészvilágába, és egyben szívszorító kiáltvány az alkotói szabadságért.

1913. június 6-a emlékezetes napként került be Wadköping város krónikáiba: ezen a napon érettségizett le Markurell úr rajongásig imádott fia, Johan. Azonban míg a jóképű Johan nagy népszerűségnek örvend a városlakók körében, addig ez apjáról már korántsem elmondható. A Markurell család botrányai és kétes ügyletei miatt eleve minden gyanú hajlamos a Pléhkas zöldvendéglő kocsmárosára vetülni. Markurell úr legnagyobb hibája azonban egyértelműen az, hogy túl nagy ambícióval bír, amire semmi elfogadható indoka sincs, és ami végzetesnek bizonyul a békés, megfontolt, ájtatos Wadköpingben. A mindössze egyetlen nyári nap eseményeit felelevenítő regény a szerzőtől megszokott fanyar humorral, egyben megrendítő drámaisággal mesél az emberi jellemről, a szülői szeretet mibenlétéről, valamint arról, hogy mi történik akkor, ha valaki nem csupán meghallja, de meg is érti mások mondandóját. Hjalmar Bergman tabudöntögető főművét jelen kötetben a Markurell úr halála című novella követi és egészíti ki.

Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak. Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük… Fenyvesi Orsolya mágikus ars poeticája minden címkét levet magáról: talán mesekönyv, de akkor az összes korosztály számára. Vagy bizarr sci-fi a felnőtté válásról? Utópia? Akkor már inkább disztópia. Netalán egy társasjáték játékszabálya? Még az is meglehet, hogy egy titkos társaság alapító ok­irata. Egy dolog bizonyos: emlékezetes képeivel és zabolátlan fantáziájával hosszú időre rabul ejti az olvasó képzeletét.

"Miért bolyong a Hold? A Mincéirí (közismert nevükön: Irish Travellers, azaz ír vándorok) népmeséiből a címadó kérdésen kívül többek között választ kapunk arra, hogy miért nőnek a tiszafák szinte kizárólag temetőkben, hogyan keletkezett a pitypang, miért csíkos a borz, hogyan végződött a méhek és az óriások csatája, vagy éppen miért ennyire hátborzongató a róka hangja. Az ír nomádok történetei keresetlen líraisággal beszélnek a természettel való harmonikus együttélésről, az állatok védelmezésének jelentőségéről, az embertársaink iránti empátia és a "közös sors" fontosságáról. A Mincéirí hagyományosan ekhós szekereken, sátrakban lakva, többnyire kézműveskedésből és kereskedésből élve, keresztül­kasul vándorolt Írországban - mindaddig, amíg a hatvanas években, a nomád életmód kriminalizálásával, letelepedésre nem kényszerítették őket. A szerző, Oein DeBhairduin is egy ilyen letelepített családból származik, és nem csupán összegyűjtötte a gyermekkorában hallott, addig kizárólag szájhagyomány útján terjedő meséket, de elmesélésük körülményeibe és az ír vándorok mindennapjaiba is beavatja az olvasót. A könyvet a szintén vándor származású Leanne McDonagh grafikusművész illusztrálta."

A könyv főhőse Marian Leatherby, egy kilencvenkét éves, nagyothalló öregasszony, aki, miután barátnőjétől egy hallókürtöt kap ajándékba, elsőként családja beszélgetését hallgatja ki arról, hogy hamarosan beadják egy öregek otthonába. A különös intézményben a lakóknak egészen bizarr formájú bungalókban kell élniük, és az otthont mintha egy okkult szekta működtetné. Mariannal egyre különösebb és fantasztikusabb kalandok esnek meg - főleg miután felbukkan egy kacsingató apáca. Leonora Carrington (1917-2011) Egy angol textilmágnás kitagadott örököse, a szürrealisták vonakodó múzsája, feminista hős, lázadó menekült, nagy hatású művész: az angol-mexikói szürrealista festőművész, szobrász és író rengeteg szerepet játszott el hosszú életében; rendkívüli életútja és munkássága a mai napig sokakat inspirál. A hallókürtöt amely ötven év késést bepótolva immár magyarul is olvasható, az Alice Csodaországban méltó párjaként szokták emlegetni, amely történetesen egy öregek otthonában játszódik. Luis Bunuel és Björk is az egyik kedvenc könyvének nevezte, a magyar kiadás utószavát a Nobel-díjas Olga Tokarczuk jegyzi.

"A Cigányidők, Jónás Tamás első prózakötete még a múlt évezredben, 1997-ben jelent meg szinte azonnal az első két verseskötete után. Azóta követte sok más könyv, vers és próza, nekem mégis ez maradt és marad az egyik kedvencem. [...] Hogy a Cigányidőket több mint huszonöt év után az olvasók kérését teljesítve újra ki kell adni, azt jelzi, hogy szomorúan aktuális maradt. Hogy a magyarországi cigányság sorsa a rendszerváltás után sem rendeződött, jóval kevesebb lett a kedvező változás, mint annak idején reméltük (sőt talán jóval több a kedvezőtlen). Ugyanakkor megmutatja azt is, hogy az olvasók számára fontos ez a találkozás Tamás emlékein keresztül a városi értelmiség helyzetétől ennyire eltérő sorsokkal." Kiss Judit Ágnes

"Hosszas hallgatás után jelentkezik új kötettel Jónás Tamás (1973), akit pálya­kezdőként József Attila költészetének kortárs továbbgondolójaként tartott számon a kritika. A kilencvenes-­kétezres években folyamatosan jelentek meg könyvei, amelyek jelentős szakmai figyelmet és elismerést kaptak. 2002-ben Esterházy Péter ajánlására Herder-ösztöndíjban részesült, 2009-ben Önkéntes vak című kötete Aegon-díjat kapott. Prózakötettel utoljára 2013-ban jelentkezett (Apuapuapu), verseskötettel pedig 2016-ban (Törzs). Hét év után a Kívülálló című regényével töri meg a csendet. "Kívülállónak lenni nem választás kérdése. A kívülállás bélyeg. És lehetőség. Mindig másik, mindig új perspektíva. Kényszeres távolságtartás. Az intimitás kétségbeesett keresése. Érzéki, gátlástalan erotikus kaland, miközben fegyelmezett szellemi feladat. Megzabolázhatatlan szabadság, gyilkos függés. A valóság mélye, széle, párlata. Jónás Tamás regénye az emberi sodródás elkerülhetetlen, felfüggeszthetetlen örvényébe vezet be, hogy megmutassa a szabályszerűségeket, a képleteket. Hogyan válik a jó szándék gyilkos hazugsággá. Közömbös, elejtett szavakból hogyan jegecesedik ki a lényeg. És hogyan tisztulnak ki, lényegülnek át a legszennyesebb, legfülledtebb és legreménytelenebb történetek is, ha van ezekhez elég bátor szó és elég pontos mondat. A Kívülállóban van. Ez a regény addig merészkedik, ameddig irodalom merészkedhet, hogy megajándékozza olvasóit azzal, amiben még bíznak, amit még remélnek. És azzal is, amiben már nem bíznak és nem reménykednek." - Parászka Boróka

Nagymama leteremtette az Úristent. Régi, bensőséges kapcsolat volt az övék, hiszen addigra az Úristen már nagymama egész küzdelmes életét végigkísérte: türelmes hallgatóságként, kíméletlen vitapartnerként, akinek sohasem kalandoznak el a gondolatai. Megértőn figyelte, hogyan válik Agnes némi megalkuvással és kitartó vasakarattal nehéz sorsú cselédlányból köztiszteletben álló, vagyonos, teljhatalmú nővé, és hogyan tölti meg szépen lassan udvarházuk elrontott, ablaktalan, titkos szobáját családi csontvázakkal: szégyennel, mulasztással és megaláztatással. A számtalan különc figurát fölvonultató svéd családregényen nem fog az idő: líraisága örök érvényű, humora fanyar és finom, a történetben elrejtett kimondatlanságok pedig az emberi lélek legmélyére vezetik az olvasót. Hjalmar Bergman klasszikusa fordulatokban gazdag, egyszerre szórakoztató és drámai történet az emberi jellem, valamint az emlékezés összetettségéről. Arról, hogy a történeteinket mi magunk írjuk, és ezért mi döntjük el, miként emlékezünk vissza rájuk.