Koinónia Kiadó strana 3 z 4

Richard Wurmbrand (1909–2001) zsidó származású evangélikus lelkész első alkalommal 1948-ban került börtönbe, az utcáról rabolták el a titkosszolgálat ügynökei. Húsz évre ítélték, amiből nyolc és fél évet töltött le, ebből hármat magánzárkában. 1956 tavaszán szabadult. Ekkor, bár visszavonták lelkészi működési engedélyét, újrakezdte szolgálatát az üldözött egyházban. Így 1959-ben másodszor is letartóztatták. Ítélete huszonöt évre szólt, végül öt év és öt hónap lett belőle. Álnéven szerepelt a börtönök nyilvántartásában, családjával halálhírét közölték. Az utána érdeklődő külföldi diplomáciai testületeknek azt mondták, hogy külföldre szökött. Az embertelen kínzások ellenére hite és humora megmaradt. Ezt Visky Ferenc szavai magyarázzák legtalálóbban: „Az evangéliumért való szenvedés az evangéliummal való együttszenvedést jelenti. Együtt szenvedni az evangéliummal: közösségben maradni az örömhírrel.” „Maga is csak test, és végül megtörik!” summázza a lutheránus lelkipásztort besúgásra buzdító kommunista tiszt az álláspontját. Akad-e bármi, ami a megőrülésnél vagy az ellenség gyötréséről szőtt gyűlölet-fantáziáknál erőteljesebben helyezhető szembe a fegyintézetek poklával, ahol az elítéltnek neve sem marad, és ahol puszta testként „még meghalni sem lehet”? A korbácsos verőemberek mellett orvosok vigyázzák a rabok életben maradását, nehogy a túlvilágra szökjenek. A remény kiirtását szolgálják az éjjel-nappal harsogó hangosbemondók, amelyek a fogvatartottak fülébe ordítják „Már senki sem szeret”. Mégis: napjaink börtöneinek mindennapi tapasztalatait is megcáfolva előfordul, hogy a házasság a távollét évei alatt megerősödik, a depriváció okozta hallucinációk a megküzdést segítő látomásokká válnak, az egymást korábban elárulók között pedig létrejön valamiféle bajtársiasság. Fiáth Titanilla börtönpszichológus

Visky Ferenc református lelkésznek az év minden napjára szóló bibliai elmélkedései hiteles bizonyságai az Istennel való élő kapcsolatnak, olyan egyetemes témákat feszegetnek, mint a boldogság, a szenvedés és a szabadság.

„Jézus azt mondja, nagyobb van itt a prófétánál, a próféciánál, a gyógyításnál. Most is tele a világ prófétákkal, új egyházakkal, új irányzatokkal. Mi mégsem azt mondjuk, hogy nem tud Jézus meggyógyítani, nem akarjuk lekicsinyelni azt, ha valaki prófétai szemmel meglát valamit, csak azt mondjuk, hogy nekünk ez nem elég. Ha nem Jézust láttad, akkor – bocsáss meg – nekünk ez nem elég. A mi szívünk már nem tud kevesebbel betelni, nagyobb van itt.” A sziklából mézként fakadó Ige gazdagon elégítette meg az elmúlt évtizedekben mindazokat, akik Visky Ferencnek az év minden napjára szóló, 2003-ban megjelent bibliai elmélkedéseivel kezdték mindennapjaikat. E kötetben, Visky Ferenc születésének centenáriumán, most újra felfakad a méz, hogy bizonyságot tegyen arról, Isten szívében megszületett a kegyelem.

Figyelem: ez a mű drasztikus változást okozhat olvasója életében! John Piper - hűen egész életpályájához - most is arra hív, hogy Krisztus-centrikus módon, a Szentírásból vegyünk iránymutatást életünk helyes megéléséhez. Részletesen és magával ragadóan fejti ki, hogy az örökkévalóságra való tekintettel szükség van kockázatvállalásra és áldozatok meghozatalára a földi életben. Jó szívvel ajánlom ezt a kötetet mindazon bátrak számára, akik készek nagy téttel bíró döntéseket meghozni legfontosabb célunk érdekében, hogy életünk végén azt mondhassuk: nem fecséreltem el az életemet!Engem mélyen megragadott Piper megalkuvást nem tűrő odaszántsága, amellyel bennünket is életünk teljes átadására hív - hogy a régi életünknek történő meghalás valóban nyereséggé válhasson számunkra. Fiatalok, újonnan hitre-jutottak számára - és megújulni kívánó hívő embereknek - életváltoztató, érett tanítványságra hívó írás. dr. Steiner József, a missziológia és tanítványképzés professzora, TCM Nemzetközi Intézet Lelkész vagyok. Szakmám a semmittevés. Mások szerint legalábbis. Sok ember konkrétan úgy érzi, hogy nem csinálok semmit, amikor az Igét olvasom és Istennel beszélgetek. Én pedig azonosultam ezzel a véleménnyel, és úgy érzem, hogy eltékozlom az életemet. Elhalványul bennem az én Uram figyelmeztetése, hogy aki Ővele foglalkozik, a lábainál ül, Őbenne gyönyörködik, az választja a jobbik részt.Erre érkezik Piper, és visszaültet engem az Isten ölébe: meggyőzően, ragyogó lelkesedéssel beszél arról, hogy a létezésemnek az a legfőbb oka, hogy élvezzem az Ő gyönyörűséges jelenlétét. Én pedig minden szavát elhiszem. Mike Pál lelkész, Magyarkéci Református Egyházközség

Elégedettség… Boldogság… Öröm. John Piper szerint a boldogságra törekvés Istennel kapcsolatban nemcsak lehetséges, hanem fundamentális jelentőségű. Szenvedélyem, Isten című műve drámai módon rengeti meg az Istennel kapcsolatos hagyományos perspektívánkat. Piper feltárja, hogy valójában nem kell választanunk a Krisztust követő életben a kötelesség és az öröm között. Sőt, Jézus követője számára éppen a Krisztusban való örvendezés „kötelessége” az, amely által – Isten népe tagjaként – a leginkább magasztalni tudja Urát. Ahogy Piper fogalmaz: „Istent az dicsőíti meg leginkább, ha minél nagyobb megelégedést találunk Benne.” A szerző által elénk tárt ún. „keresztyén hedonista” célja nem az, hogy eszközként használja fel Istent világi, testi vágyai megelégítésében. Az a megelégedettség, amire a keresztyén hedonista törekszik, az az öröm, amelyre csak Istennél találhat rá – sőt, magában Istenben. Márkus Tamás lelkész, Károli Gáspár Református Egyetem A kereszténység legnagyobb ellenségei nem a pogány vallások, nem az istentelen ideológiák és izmusok, még csak nem is a Sátán. Hiszen Jézus maga mondta az egyházáról, hogy a pokol kapui sem diadalmaskodnak rajta. A keresztyénség legnagyobb ellensége saját maga, az ízetlen, képmutató, langymeleg keresztény élet. Nem véletlenül mondta Jézus, hogy az megízetlenült sót kidobják és eltapossák, a langyos vizet kiköpik. Gyülekezeti életünk egyik legnagyobb bűne, hogy intézményesítettük a közömbösséget. Ezt tartjuk természetesnek. John Piper Szenvedélyem, Isten könyve ebből az állapotból kínált nekem is kiutat. Földi örömeink, szenvedélyeink addig nem kerülnek az őket megillető helyükre, amíg nem Isten és a Vele való kapcsolatunk lesz a legfőbb Gyönyörűségünk és Szenvedélyünk. Közel harminc évvel a rendszerváltás után Piper könyve nagy segítség az e világi örömöket, sikereket kóstolgató, azokat túl sokra értékelő kereszténység számára. Mike Sámuel, a Kecskeméti Baptista Gyülekezet lelkipásztora

Egy pedagógusi életpálya emlékei, élményei sűrűsödnek Cseh Katalin Tanerőtlen című kötetének fő versciklusában, a kötetben ezen kívül még két ciklus – a Lila közérzet és a Csönd és Isten – kapott helyet. A főként gyermekirodalmi szerzőként ismert Cseh Katalin ezúttal elsősorban a felnőtteket kívánja megszólítani verseivel – nem csak a pedagógusokat, hanem mindnyájunkat, akik életünk valamely szakaszában így vagy úgy (akár diákként, szülőként, munkatársként) kapcsolatba kerülünk velük. A kötet zömét képező, a Tanerőtlen versciklushoz tartozó művekben a költő a tanári élet, a tanári munka tapasztalatait, élményeit, humoros és keserű emlékeit, pillanatképeit sűrítette verssé. Cseh Katalin versei úgynevezett „érzékenyítő” szövegek, az irodalom eszközeivel világítanak rá arra: ezen hivatás gyakorlásához nemcsak tudásra van szükség, hanem nagyfokú empátiára, önzetlenségre, odaadásra. A kötet második, Lila közérzet című versciklusában az élet különböző vetületei, fény- illetve árnyoldalai jelennek meg: szerelem, elhidegülés, anyaság, hiányérzetek, kételyek, örömök, ballépések, kötődések. A harmadik, egyben utolsó versciklus címe: Csönd és Isten. Cseh Katalin istenes verseinek központi témái a bűn, a kegyelem, a lélek útkeresése, a modern ember világba vetettségének szorongató érzése, a halandó ember és a halhatatlan Isten egymástól való távolodása, illetve egymáshoz való közeledése. A három versciklus között a költő finom humorral teremt kapcsolatot, a záró versciklusban ismét visszautalva az első rész „tanár- és ember-lét” sajátos kérdéseire. Erre a humoros átvezetésre egy példa: „Isten a végén becsukja a naplót / megigazítja félrecsúszott nyakkendőjét / komor tekintete végigpásztáz rajtunk / majd szó nélkül sietős léptekkel távozik”.

Terápiás céllal kezdett hozzá a múltja feldolgozásához, de a végeredményt látva kiderült, hogy nemcsak önmagán, másokon is segíthetne tapasztalatai megosztásával. Gombola András így kezdi vallomása bevezető részét: „A szöveggel kapcsolatban olyan kérdések foglalkoztattak, hogy miért kellett mindezt leírnom, és mi volt a célom azzal, hogy ilyen nyíltan kiteregettem az életemet, azaz hogy mi történt a múltban, hogyan viselkedtem, hogy reagáltam le dolgokat... Ezeket mind fel kellett dolgoznom, végig kellett pörgetnem, mivel egy nagy gödörben voltam, halálközeli élményeken mentem keresztül az alkohol miatt.” Az egykori vívóbajnok talán maga sem tudta, mikor belekezdett élete történetébe, hogy a tolla egyszer csak ugyanolyan könnyedséggel szántja a papírt (Visky Anna a kézírásos szöveget kapta kézhez), amilyen fürgén a vívótőrrel bánt a többszörös bajnok, szatmárnémeti születésű vívó. Gombola András sodró vallomása többféleképpen is értékelhető: egyrészt érvényesül benne a segítő szándék a szintén valamilyen szenvedélybetegséggel küszködő sorstársak, illetve azok hozzátartozói irányában, másrészt mozgalmas regényként, korrajzként is olvasható. A szocializmus utolsó éveire felcseperedő sportoló mindenestől birtokba akarja venni az életet, az élvezetek halmozásának kényszere pedig már gyerekkorától kíséri, ebben mindenképp része van sajátos életformájának is. A sportolólétnek, a folyamatos sikereknek köszönhető a hamissá torzult énkép is, amit csak most próbál felülvizsgálni az önéletrajz írója. A vallomás zárásaként nem próbál szentenciákat megfogalmazni, mint aki mindentől megszabadult. A „szupersztár” életet élő Gombola Andrást esendő és reménykedő emberként látjuk viszont a könyv végén, aki nem szentenciákban mondja ki a tanulságot: az önismeret nagyon fontos, neki – például – az életét mentette meg.

„Az ember közvetlenül érintett. Lehetetlenné válik számára, hogy pusztán elbeszéljen valamit, nagy a kísértés, hogy ítélkezzék is. A történész szenvedélye – feltámasztani és magyarázni a múltat – összefonódik a hazája életében részt vállaló, az ország jövőjéért aggódó politikai átéléssel. (...) Nézzék tehát el nekem, ha sorsdöntő pillanatok kapcsán, amikor választani lehetett két út között, nem fogom tudni megállni, hogy túllépjem az elbeszélést, és értékítéletnek is hangot adjak (mivel úgy fogom érezni, hogy saját magam vagyok a döntés előtt álló személy helyzetében).” (Neagu Djuvara) Neagu Djuvara, a bojár családból származó jogász, diplomata és történész a román történetírás ma közel százesztendős fenegyereke. Az olvasó most legnépszerűbb kötetét tartja kézben, mely tizenegy kiadást ért meg román nyelven, és valóságos fordulatot jelentett az 1989 utáni román történetírásban. Második újranyomásra is szükség volt a nagy példányszámban és gyors ütemben fogyó kötetből, melyhez ezúttal Szentes Zágon készített új borítót.

„Megannyi aggódó szülőhöz hasonlóan már világos volt számomra, hogy valami nagyon nincs rendben a leánygyermekek körül amiatt, hogy túl gyorsan nőnek fel. Valóban, a nyugati társadalmakban – az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Hollandiában és Nagy-Britannában – egész sor tanulmány azonosította és elemezte ezt a jelenséget. De az összes átfogó kutatás – és a kormányoknak a média, a piaci szereplők és az internet szabályozására irányuló felgyorsult törekvései ellenére – nagyon kevés tanácsot találtam, amely arra készítené fel a szülőket, hogyan védjék meg kislányaikat.” – írja a Hová lett a kicsi lányom? című könyv bevezetőjében Tanith Carey. A Londonban élő író, újságíró két gyermek anyjaként, továbbá szakmai kíváncsisággal felvértezve indult el, hogy utánajárjon a többek között korai anorexiát vagy korai szexualizációt eredményező jelenség okainak, illetve hogy megpróbáljon használható tanácsokkal szolgálni más, hasonló helyzetben levő szülőnek is. A lendületesen és olvasmányosan megírt könyvben rengeteg adatot felvonultat a szerző, amelyeket a saját tapasztalataival, kutatásaival egészít ki. Tanith Carey lendületes és olvasmányos szövege méltán érdekelhet valamennyi lányos szülőt. Bár a könyvben taglalt egyes jelenségek – mint a korai plasztikai sebészet – nem érintik számottevően az erdélyi magyar társadalmat, a kiváltó okok nálunk is éppúgy fennállnak, és a legtöbb, meglehetősen könnyen azonosítható jelenség itt is megtalálható. A könyv három irányból közelíti meg a témát. Az első rész arra összpontosít, hogy a szülők miként kezeljék saját viszonyulásaikat és gondolataikat, hogy a kislányaiknak küldött tudatos és öntudatlan üzeneteik tiszták és következetesek maradhassanak. A második rész a kislányok önbecsülésének kiépítését célzó tanácsokat foglalja össze. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az önbizalom kulcszerepet játszik abban, hogy a kislányok később engednek-e a társadalmi nyomásnak – annak a nyomásnak, amelynek eredményeképpen pusztán fizikai jellemzőik összességének tekintik önmagukat. A harmadik rész a gyerekek szemszögéből vizsgálja a társadalmat. Arra összpontosít, hogy ők miként látják azt, illetve hogy a szülő milyen esélyekkel segítheti eligazodni a gyerekének a világban. A könyvet Kiss Judit újságíró, a Magyar Közoktatás pedagógiai szaklapjának főszerkesztője, a Krónika napilap Életmód rovatának vezetője fordítja magyar nyelvre. Tanith Carey angol újságíró, író, eddig öt könyve látott napvilágot (a fent bemutatott művén kívül: How to be an Amazing Mum When You Just Don`t Have the Time, Never Kiss a Man in a Canoe, Russell Brand, A Mother`s Love). A Daily Mirror volt munkatársaként Az Év Fogyasztóvédő Újságírója címet nyerte el, tavaly pedig – immár Nagy-Britanniában – a legjobb, egészségneveléssel foglalkozó újságírónak járó kitüntetésre terjesztették fel.

A román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából ha nem is fordulatot, de mindenképp az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat jeles képviselője Lucian Boia. A Bukaresti Egyetem Történelmi Karának professzora szakmai felkészültsége kétségtelen, és külföldi tudományos berkekben is közismert. Tanulmánykötetei aránylag rövid időn belül több kiadást is megértek: a sok vitát kavart Történelem és mítosz a román köztudatban című kötet másfél évtized alatt nem kevesebb, mint hat kiadást ért meg (1999-ben magyar fordításban is megjelent), további négy könyvét pedig háromszor adták ki. Műveit a többi között francia, angol, német és spanyol nyelvre is lefordították. A Miért más(milyen) Románia? című nagyesszé a 2013-as Gaudeamus Könyvvásár legkeresettebb kiadványa volt. A történész legutóbbi kötete a műfajváltás lehetőségeit is kihasználva kilép a historikus eddigi rigurózus szerepéből, és az olvasmányosan színvonalas tudományos értekezés medrében tekinti át a román társadalom fejlődéstörténetének dilemmáit, ellentmondásosságait, a sajátosan összetett, fonákságokat ötvöző gazdasági és szociálpolitikai, illetve kulturális folyamatokat. Az etnogenézis homályos foltjai, a történelmi léptékekkel mérhető megkésettség, az újításra való nyitottság, illetve a továbbra is rurális világra alapozó Románia konzervativizmusa egyaránt foglalkoztatja Lucian Boiát, aki nem is annyira a válaszokban, részmagyarázatokban tűnik ki, mint inkább a kérdésfelvetés nemegyszer provokatív, ám ezáltal elgondolkodtató (továbbgondolandó) technikájával. Moralitástörténeti boncolgatásai nemcsak a modern kori Románia nemzetközi szerepvállalását, hanem az aktuálpolitikai fejleményeket is érintik. Boia kritikus és finoman (ön)ironikus álláspontja nem nélkülözi a humort, ami egy történésznél ritka vonás. Az esszé arról az etnokulturális térségről készít leltárt, amely koronként továbbörökítette a negatív jegyeket, úgy zárt le hivatalosan fejlődési szakaszokat, hogy nem tisztázta azok alapvető konzekvenciáit, és nem használta fel az éppen következő periódusban konstruktív tanulság formájában. A hatalomhoz való mindenkori igazodás, a sajátosan kimódolt vitalitás, (kül- és belföldi) erőviszonyok függvényében való agilis helyzetfelismerés megannyi állandó motívum, amely a köteten végigvonul, és mindannyiszor elnyeri a történész-gondolkodó (méltó?!) jutalmát, értékelését. Stílusa tömörségében is könnyed, elegáns, ugyanakkor fogalmi rendszerében igen magabiztos – az eddigi visszhang ismeretében a fordítás jó eséllyel válik a szintén a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Djuvara-kötet, A románok rövid története „utódává”. A kötet Rostás-Péter István publicista, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese fordításában lát napvilágot. Lucian Boia 1944 február elsején született Bukarestben. Évfolyamelsőként diplomázott, és 1967-ben kezdte el egyetemi oktatói pályafutását. 1993-ban hozta létre a Képzeletbeli Történelem Kutatóközpontot, amelynek egyben igazgatója is. Művei közül többet lefordítottak angol, francia, spanyol, német és francia nyelvre, a Kriterion Kiadónál pedig 1999-ben jelent meg a Történelem és mítosz a román köztudatban című könyve.

Az erdélyi protestáns családokban régen természetes volt, hogy a hívő családok rendszeresen körbeülik az asztalt, és a családfő vezetésével legalább hetente egyszer áhítatot tartanak. Horváth Levente Két találkozás között című kötete ezeket a család- és közösség-, illetve hitépítő alkalmakat kívánja feleleveníteni, fogódzót nyújtani ezekhez, tartalmas olvasmányt kínálva az év mindegyik hetére. A Koinónia Kiadó „gyakori használatra” ajánlja a könyvet, hiszen azokban a családokban, ahol a hit a mindennapi élet része, ott a legzaklatottabb napon is keresik az elcsendesedést, a lelki megújulást. A gyerekek igénylik a napirend adta biztonságot, és a családi áhítatok ebben jó támpontot jelenthetnek. Éppen ezért, a szerző szempontjait is figyelembe véve a kiadó vezetősége olyan könyvet tervezett, amely nem a könyvespolc óvni való dísze lesz, hanem a recepteskönyvek, az iskolai füzetek és a kulcstartó közelében kapna helyet. Dr. Horváth Levente (1960– ) a Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után gyülekezeti lelkészként szolgált Marosvásárhelyen öt évig, majd Istvánházán két évig. Ezt követően pár évig a Kolozsvári Református Kollégium vallástanára, majd a Vallástanárképző Teológiai Kar előadótanára, valamint az IKE első erdélyi titkára volt. A 90-es évek elején a Koinónia Kiadó alapító tagja, a Genéziusz Társaság diákmissziójának szervezője volt. 1993-ban újraindította dr. Kecskeméthy István, az erdélyi egyházi ébredés egyik atyjának a lapját, a Kis Tükör című újságot. 1993 óta missziói lelkész: a Református Mentő Misszió és a Bonus Pastor Alapítvány szenvedélybeteg- és alkoholfüggők missziójának a vezetője. 2007-ben megalapította a bibliaiskolaként működő Trans-Silvanus Intézetet. 2009-ben védte meg Walesben a doktori disszertációját, amit az erdélyi református egyház 1895-1950 közötti missziófogalmának vizsgálatáról írt. Feleségével és öt gyermekével Kolozsváron él.

A modern nő elvárások kereszttüzében hivatott megtalálni identitását, ezért a folyamatos megfelelési kényszernek engedve lassú önpusztításba kezd, vagy túlzott önmegvalósítási szerepet vállal. Az őszinte törekvések közepette észrevétlenül korlátok közé szorul a női mivolt, jóllehet Isten a kezdetektől fogva szabaddá tesz a szépség feltárására, a férfiszív megszelídítésére, majd az anyai szerep boldog megélésére. A könyv több, mint a női lélek puszta megismerése, a háromgyerekes lelkigondozó, Stasi Eldredge hiteles szavai (melyek férje, John Eldredge gondolataival egészülnek ki) személyes példákon keresztül válnak megindítóan bensőségessé. Az Elbűvölőben sokféle nővel találkoztam: a lány, a menyasszony, az egyedülálló nő, az anya és az idős nő történetei elevenedtek meg benne. Együtt sírtunk és nevettünk, s míg összeértek gondolataink, rengeteget tanultunk egymástól. Visky Anna, műsorvezető, Erdélyi Magyar Televízió Amint azt a könyv Bevezetője mondja, a nőisséget ugyan egyetlen képlet sem tudja megragadni, a könyv alapfeltevése szerint mégis létezik valami lényegi, amivel Isten minden nőt megajándékozott. „Mindannyiunk szívében van valami, ami mély és igaz” – állítja Stasi. És az Elbűvölő ezt az univerzális női szívet reméli feltárni, meggyógyítani, kibontakoztatni és ünnepelni. Lisa Ann Cockrel, FaithfulReader.com Éva bukott lányaiként meg kell birkóznunk Isten eredeti szándékával. Vagy siránkozás, hiányérzet és magány lesz a vége, vagy megpróbáljuk életünk minden apró mozzanatát ellenőrzésünk alatt tartani, hogy elkerüljük az újabb sérüléseket… John és Stasi összeveti és szembeállítja a valóságot azzal, amit megélhetnénk, és megmutatja a gyógyulás mikéntjét az elesettségünket okozó sebeinkre. A szerzőpáros számtalan módon bátorít az Isten szándéka szerinti út megtalálására. A keresztény nőiesség olyan képét nyújtják, amellyel, ki merem jelenteni, még sohasem találkoztam, de amelyet megélni mindig is vágytam… Janel Messenger – a Christian Woman’s Page szerkesztője

Kelemen Attila Ármin interjúkötete nem a hagyományos értelemben vett beszélgetőkönyv, hosszabb lélegzetű portréinterjú. A kérdező és interjúalanya, Markó Béla, nem hátradőlve beszélgetnek, Kelemen Attila nem hagyja szabadon csapongani a beszélgetést, egy pillanatra sem engedi ki kezéből a gyeplőt. A politikus–olvasó–író–költő–színházbarát interjúalanyról így talán többet megtudunk, ha nem si törnek elő minduntalan elfejtettnek hitt gyerekkori emlékek a párbeszéd során. A gondolatmenet szándékos, és sokszori megszakítása hasznosnak bizonyult: meglepetésszerűen záporozik a következő kérdés, és a válaszadó éppolyan hirtelen, és őszintén válaszol. A kötet egyik kulcsszava éppen ez, az őszinteség, egy olyan ember szavait olvashatjuk, aki két világ határán, a közéleti szereplésből való kivonulást követő, intenzívebb alkotói munka kezdete után vall gondolatairól, emberekről, könyvekről, művészetről.

Fancsal Zsolt saját gyermeke elvesztéséről ír úgy, hogy a kisgyerek születése körüli néhány napot a lehető legrészletesebben meséli el. Mindenről, ami ezen az időintervallumon kívül esik, csak érintőlegesen értesül az olvasó. A szerző foglalkozására nézve lelkész, a szövegen minduntalan átüt a tágabb összefüggéseket, magyarázatokat kereső prédikátor hangja – ami összecseng a fájdalom előtt megtorpanó, értetlen és kétségbeesett apa hangjával. Ebben a „kettős” hangnemben hallgathatjuk ezt a különös siratóéneket – ez lenne talán a második műfaj, amelyet hozzárendelhetünk ehhez a könyvhöz –, ezt a szöveget, amelyből nem marad ki egyetlen mozzanat sem. Úgy eleveníti fel a fájdalmat, mint ami – mikor már nem fokozódhat tovább – lassan végül megülepedik az emberben; ez a hosszas gyászmunka összekapcsolódik a lelkész, a hívő ember megpróbáltatásával. Fancsal Zsolt az utóbbi években bibliodráma-csoporttal is foglalkozik, könyve részben szintén terápiás célt szolgálhatna. Egyedi, vallomásos lendülete azonban kiváló olvasmánnyá is emeli a művet.

A kötet első kiadása a kommunista rendszerben illegálisan nyomtatott és terjesztett könyvek között sikerkönyvnek számított. Most a negyedik kiadását bocsátjuk közre: aktualitását a rendszerváltozás óta sem veszítette el, hiszen az az ellenzéki tett, amelyet a református lelkipásztor meghurcoltatásának és bebörtönzésének elbeszélésében a szenvedés és az öröm páratlan összekapcsolásával egykor végrehajtott, maradandó megvalósítása a kereszténység lényegének. Egy ártatlanul és látszólag cél nélkül megélt szenvedéstörténet tényszerű dokumentuma helyett egy a szenvedést kiváltságként megélő, elragadtatott misztikus lélek Krisztusban való elmélyülésének naplóját olvassuk. A szenvedésnek és a próbáknak elébesiető derűs készenlétével a szerző tulajdonképpen nevetségessé teszi az elnyomás mindenféle szellemtelen, a szenvedőkben győzelmes Krisztushoz képest unalmasnak bizonyuló megnyilvánulásait.

A sorban immár harmadik Boia-kötet fordítása a maga módján része annak az állandó erőfeszítésnek/odafigyelésnek, amely a meghatározó román történészek és gondolkodók munkáinak magyar közegben való ismertetését célozza: így válik a mostani kötet a Negu Djuvara, Andrei Pleşu könyvek „utódává”. A kötet Rostás-Péter István publicista, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese fordításában lát napvilágot. Bár a magyar olvasót főként az erdélyi magyarság sorsával kapcsolatos megállapítások érdekelhetik, minden bizonnyal számos új információra bukkanhat benne a többi kisebbséggel kapcsolatban is. Így például a zsidó többségű moldvai városok népességének vagy a dobrudzsai bolgárság sorsának alakulásáról.