Koinónia Kiadó strana 3 z 4

A kötet első kiadása a kommunista rendszerben illegálisan nyomtatott és terjesztett könyvek között sikerkönyvnek számított. Most a negyedik kiadását bocsátjuk közre: aktualitását a rendszerváltozás óta sem veszítette el, hiszen az az ellenzéki tett, amelyet a református lelkipásztor meghurcoltatásának és bebörtönzésének elbeszélésében a szenvedés és az öröm páratlan összekapcsolásával egykor végrehajtott, maradandó megvalósítása a kereszténység lényegének. Egy ártatlanul és látszólag cél nélkül megélt szenvedéstörténet tényszerű dokumentuma helyett egy a szenvedést kiváltságként megélő, elragadtatott misztikus lélek Krisztusban való elmélyülésének naplóját olvassuk. A szenvedésnek és a próbáknak elébesiető derűs készenlétével a szerző tulajdonképpen nevetségessé teszi az elnyomás mindenféle szellemtelen, a szenvedőkben győzelmes Krisztushoz képest unalmasnak bizonyuló megnyilvánulásait.

Egyéni kolozsvári mitológiát teremt Magyari Tivadar a kötet címadó írásában, amely egy belvárosi, zsúfolt társasház lakói között, illetve mellett a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli közélet jellegzetes, karikírozott alakjait is felvonultatja. Az eredetileg zsidók által épített, és számos épületrésszel megtoldott ház lakóit egy hosszas beszélgetésből ismeri meg az olvasó: köztük Becsedek Andor professzort, aki az élete főművét jelentő disszertációját Kőmíves Nagy Lajosról írja; feleségét, a néprajzos skiccelő Petyete-Szabó Nancsát; Gyla bácsit, akit nemi irányultsága miatt figyel a rendőrség; Tricskó nénit, a ház őslakóját, aki a negyvenes években két anyósával együtt kapott lakást. A felületesen elválasztott lakásokban mindent hallani, amit a szomszédban beszélnek, a szöveg egyik humorforrása ez az állandó, „áthallásos” beszélgetés, ami a falakon keresztül is zajlik. A kisregénynek valós szereplői is vannak, akik fiktív – de jellegzetesen kolozsvári – problémákra reflektálnak, a többi között maga a szerző is nyilatkozik benne, oktatáspolitikai ügyben. A kötet második írása, az Endre és Ágnes szürreális elemekkel átszőtt szerelmi történet – a főhős barátja képzelt kedvesébe szeret bele. A magányról, szexről és az égi szerelemről szóló, a valóság és a képzelet síkjait váltakoztató játékon alapuló novella Magyari Tivadar egyik legkiforrottabb írása. A Civilek és bolondok a képzeletbeli Brassó állomására vezeti az olvasót: ebben a párhuzamos világban egyre kevesebben dolgoznak hivatalosan az állomáson, viszont egyre több önkéntes csatlakozik hozzájuk – valamennyien megpróbálják felvenni a harcot az épületet és környékét ellepő piszokkal.

A sorban immár harmadik Boia-kötet fordítása a maga módján része annak az állandó erőfeszítésnek/odafigyelésnek, amely a meghatározó román történészek és gondolkodók munkáinak magyar közegben való ismertetését célozza: így válik a mostani kötet a Negu Djuvara, Andrei Pleşu könyvek „utódává”. A kötet Rostás-Péter István publicista, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese fordításában lát napvilágot. Bár a magyar olvasót főként az erdélyi magyarság sorsával kapcsolatos megállapítások érdekelhetik, minden bizonnyal számos új információra bukkanhat benne a többi kisebbséggel kapcsolatban is. Így például a zsidó többségű moldvai városok népességének vagy a dobrudzsai bolgárság sorsának alakulásáról.

Idestova negyven esztendeje született ez a könyv vagy inkább drámai elrendezésű feljegyzés-sorozat a 20. századi magyar ébredéstörténetről. Írója, Szikszai Béni (1908–1985), a Bethánia CE Szövetség főtitkára (gyakorlatilag vezetője) negyedszázaddal az egyesület feloszlatása után, fizikai munkásként, csendesnapok és összejövetelek szervezőjeként és prédikátoraként írta feljegyzéseit, melyek hosszú ideig csak legendák szárnyán keringtek, szélesebb nyilvánossághoz nem juthattak el, s most jelenhetnek meg családja jóvoltából. A történet sok szálon fut: a magyar református egyház (és protestáns egyházak) állapotának bemutatása, a hitbuzgalmi egyesületek, közösségek felvirágzása, a mozgalommá (mozgalmakká) terebélyesedő megújítási igyekezetek, személyes sorsok, teológiai és egyházszervezeti küzdelmek, az ország társadalmi helyzetének elemzése és történelmi katasztrófáinak bemutatása váltogatják egymást, mind-mind közvetlen elevenségben úgy, hogy ez még a mai olvasót is áthatja. Bogárdi Szabó István, püspök

A Miért más Románia? című nagyesszé vitathatatlan közönségsikere után Lucian Boia újból jelentkezik ugyanebben a műfajban, és megközelítésében, illetve témaválasztásában egyaránt izgalmas munkát ajánl figyelmünkbe. A Bukaresti Egyetem professzora megőrzi eddigi státusát, és a mérsékelt alapállású megfigyelő rációra támaszkodó alaphelyzetéből nyújt látszólag könnyen felhasználható értelmezési keretet a nyugati (európai) civilizáció hanyatlásának folyamatához. Boia kijelentései lehangoló jövőképet vetítenek ki a kontinens számára, amely – véleménye szerint – mostani formájában az összeomlás küszöbén áll. Bár elismeri, hogy a jelenlegi világberendezkedés a Nyugat alkotása, amelyet a kereszténység és a világnak e köré való egyesítésébe vetett meggyőződés tett valós konstrukcióvá, Boia meg van győződve arról, hogy ez a civilizáció már kifáradt. Az ötlet nem teljesen új, első ízben Oswald Spengler fogalmazta meg. Lucian Boia érdeme a kifinomult esszéíró könnyedségén túl a gondolatok és ötletek kiegyensúlyozottsága és az emberiség sorsába vetett hit. Boia tisztában van azzal, hogy tudása véges, de nem kapitulál. Akkor sem, ha a fáradt és elaggott Európáról elmélkedik, ha a mindenható és egyben sérülékeny Egyesült Államokat veszi górcső alá avagy a régi (orosz) és új (japán) regionális hatalmak esélyeit latolgatja, vagy a feltörekvő (kínai, brazil és indiai) hatalmak okozta kihívás részleteit elemzi. Nem maradnak el a globális felmelegedés aspektusai sem, az ideológiai adok-kapok, a gazdasági vagy vallási egymásnakfeszülések. Adat- és erőforrások tekintetében sok részletet tart szemmel a historikus, körültekintően, mint ahogyan a NASA szakemberei teszik, akik tudják – az Apolló tragikus esetéből tanulva –, hogy elegendő, ha a 40 ezer alátétből egyetlenegy is hibás. Lucian Boia nem veszíti el a bizakodását, és nem óhajt a mindentudó Kasszandra szerepébe lépni. A Nyugat sorsáról szóló elmélkedése a következő módon zárul : „Zárjuk egy vigasszal: az ember a leginkább alkalmazkodó lény; úgyhogy aggodalomra nincs okunk, mert tökéletesen fog idomulni bármelyik lehetséges történelmi fejleményhez, és nem lesz oka megbánni egykori mivoltát.”

„Mindenkinek van olyan haverja, akinek a történeteit szívesen hallgatja akár reggelig. Ha nincs, akkor itt ez a könyv. Ha van, akkor itt van még egy: ez a könyv. Annak, aki valaha egy kicsit is jól érezte magát Kolozsváron, vagy egy kolozsvári társaságában, kötelező olvasmány. Csak annak nem ajánlom, akit zavar, ha hülyének nézik, amiért utazás közben, könyvvel a kezében, néha hangosat horkanva felnevet.” Tóth Szabolcs, Szomszédnéni Produkciós Iroda „Az odáig még rendben is volna, hogy Tihamér emlékeiben az enyémeket ismerem fel. Csakhogy ő olyan részletgazdagsággal emlékezik, amilyennel én – attól félek – még csak nem is éltem. Ettől utolér az irigység, hogy ez a Tihamér tán többet élt volna, mint én. Ettől utolér a szégyen, attól meg az elszánás, hogy na, ezentúl én is jobban odafigyelek. A saját életemre, a másokéra. Talán mától.” Szakáts István, AltArt Alapítvány Magyari Tivadar 1968-ban született Kolozsváron. Szociológus, oktatáspolitikus, korábban újságíróként is dolgozott. Az utóbbi években heti, kétheti rendszerességgel közli humoros írásait a Transindex internetes portálon. Jelen kötetben ezekből nyújtunk válogatást, új, eddig még nem közölt írások – többek között a Tihamér és Jóska című kisregény – kíséretében.

A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet a romániai magyar közbeszéd egyik kiemelt témájával foglalkozik. Borbély Tamás többnyire olyan értelmiségiek véleményének ad helyet a kötetben, akik az elmúlt két évtizedben kisebb-nagyobb mértékben a közélet aktív résztvevői voltak. Az interjúkötet kizárólag szakmai szempontok szerint közelíti meg a témát a tudomány egy-egy szakterületének „szemüvegén” keresztül, mint például a közgazdaságtan, a szociológia, az antropológia, a történelem, vagy a politológia, de a művészet sem marad ki. Összesen tizenegy beszélgetés olvasható a könyvben, az interjúk alanyai: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Biró A. Zoltán és Bárdi Nándor. A kötet szerzője arra keresi a választ, mire lenne szükség ahhoz, hogy Székelyföld területi autonómiája megvalósulhasson, illetve hogyan működne az önrendelkezés. Az elmúlt huszonhárom esztendőben csaknem tucatnyi autonómia-tervezet készült Romániában, amelyek romániai magyar értelmiségiek tollából születtek. Ezekből a tervezetekből kiindulva, a kötet megpróbál választ adni arra a kérdésre, hogy milyen tanulság vonható le ezekből az elképzelésekből, amelyek a romániai magyarság kollektív jogait próbálták jogi formába önteni. A beszélgetésekben a történelmi példákra is visszatekintünk, a könyv feleleveníti a különböző magyar autonómia-elgondolások eredetét, de kitér a Magyar Autonóm Tartomány időszakára is.

A román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából ha nem is fordulatot, de mindenképp az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat jeles képviselője Lucian Boia. A Bukaresti Egyetem Történelmi Karának professzora szakmai felkészültsége kétségtelen, és külföldi tudományos berkekben is közismert. Tanulmánykötetei aránylag rövid időn belül több kiadást is megértek: a sok vitát kavart Történelem és mítosz a román köztudatban című kötet másfél évtized alatt nem kevesebb, mint hat kiadást ért meg (1999-ben magyar fordításban is megjelent), további négy könyvét pedig háromszor adták ki. Műveit a többi között francia, angol, német és spanyol nyelvre is lefordították. A Miért más(milyen) Románia? című nagyesszé a 2013-as Gaudeamus Könyvvásár legkeresettebb kiadványa volt. A történész legutóbbi kötete a műfajváltás lehetőségeit is kihasználva kilép a historikus eddigi rigurózus szerepéből, és az olvasmányosan színvonalas tudományos értekezés medrében tekinti át a román társadalom fejlődéstörténetének dilemmáit, ellentmondásosságait, a sajátosan összetett, fonákságokat ötvöző gazdasági és szociálpolitikai, illetve kulturális folyamatokat. Az etnogenézis homályos foltjai, a történelmi léptékekkel mérhető megkésettség, az újításra való nyitottság, illetve a továbbra is rurális világra alapozó Románia konzervativizmusa egyaránt foglalkoztatja Lucian Boiát, aki nem is annyira a válaszokban, részmagyarázatokban tűnik ki, mint inkább a kérdésfelvetés nemegyszer provokatív, ám ezáltal elgondolkodtató (továbbgondolandó) technikájával. Moralitástörténeti boncolgatásai nemcsak a modern kori Románia nemzetközi szerepvállalását, hanem az aktuálpolitikai fejleményeket is érintik. Boia kritikus és finoman (ön)ironikus álláspontja nem nélkülözi a humort, ami egy történésznél ritka vonás. Az esszé arról az etnokulturális térségről készít leltárt, amely koronként továbbörökítette a negatív jegyeket, úgy zárt le hivatalosan fejlődési szakaszokat, hogy nem tisztázta azok alapvető konzekvenciáit, és nem használta fel az éppen következő periódusban konstruktív tanulság formájában. A hatalomhoz való mindenkori igazodás, a sajátosan kimódolt vitalitás, (kül- és belföldi) erőviszonyok függvényében való agilis helyzetfelismerés megannyi állandó motívum, amely a köteten végigvonul, és mindannyiszor elnyeri a történész-gondolkodó (méltó?!) jutalmát, értékelését. Stílusa tömörségében is könnyed, elegáns, ugyanakkor fogalmi rendszerében igen magabiztos – az eddigi visszhang ismeretében a fordítás jó eséllyel válik a szintén a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Djuvara-kötet, A románok rövid története „utódává”. A kötet Rostás-Péter István publicista, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese fordításában lát napvilágot. Lucian Boia 1944 február elsején született Bukarestben. Évfolyamelsőként diplomázott, és 1967-ben kezdte el egyetemi oktatói pályafutását. 1993-ban hozta létre a Képzeletbeli Történelem Kutatóközpontot, amelynek egyben igazgatója is. Művei közül többet lefordítottak angol, francia, spanyol, német és francia nyelvre, a Kriterion Kiadónál pedig 1999-ben jelent meg a Történelem és mítosz a román köztudatban című könyve.

Egy küzdelmes életút stációinak korabeli dokumentumokkal és fotókkal ellenpontozott emlékfüzérét tartalmazza e kötet. A szerző "huszadik százada" a második világháború idején a mátészalkai lelkészi szolgálattal vette kezdetét, majd a kommunista Romániában kellett folytatnia hivatása gyakorlását, mégpedig folyamatos egyházi és hatósági zaklatások, fenyegetések, áthelyezések közepette, melyek közül a leginkább embert próbáló a 22 évnyi börtön- és kényszermunkára való ítélet, családja távoli kényszerlakhelyre való kitelepítése volt. Visky Ferenc mégsem elsősorban az elviselt szenvedésekről ír, hanem arról a hatalmas jelentőségű eseményről, amelynek debreceni teológus korában szemtanúja és részese volt, később pedig apostola lett: az ébredésről, amely a népegyház laikus tagságát az Isten iránti közönyből az élő keresztyén hitre hívta meg, és református kegyességi hagyományokhoz vezette vissza. A belsőleg megélt szabadság derűvel és humorral vértezte fel az elmúlt erőszakos század e szelíd vándorát, aki felismerte, hogy megpróbáltatásainak végső okát nem a démoni rendszerben kell keresnie, hanem annak szerelmében, aki életét és hitét a próbákban is megtartotta.

Az erdélyi protestáns családokban régen természetes volt, hogy a hívő családok rendszeresen körbeülik az asztalt, és a családfő vezetésével legalább hetente egyszer áhítatot tartanak. Horváth Levente Két találkozás között című kötete ezeket a család- és közösség-, illetve hitépítő alkalmakat kívánja feleleveníteni, fogódzót nyújtani ezekhez, tartalmas olvasmányt kínálva az év mindegyik hetére. A Koinónia Kiadó „gyakori használatra” ajánlja a könyvet, hiszen azokban a családokban, ahol a hit a mindennapi élet része, ott a legzaklatottabb napon is keresik az elcsendesedést, a lelki megújulást. A gyerekek igénylik a napirend adta biztonságot, és a családi áhítatok ebben jó támpontot jelenthetnek. Éppen ezért, a szerző szempontjait is figyelembe véve a kiadó vezetősége olyan könyvet tervezett, amely nem a könyvespolc óvni való dísze lesz, hanem a recepteskönyvek, az iskolai füzetek és a kulcstartó közelében kapna helyet. Dr. Horváth Levente (1960– ) a Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után gyülekezeti lelkészként szolgált Marosvásárhelyen öt évig, majd Istvánházán két évig. Ezt követően pár évig a Kolozsvári Református Kollégium vallástanára, majd a Vallástanárképző Teológiai Kar előadótanára, valamint az IKE első erdélyi titkára volt. A 90-es évek elején a Koinónia Kiadó alapító tagja, a Genéziusz Társaság diákmissziójának szervezője volt. 1993-ban újraindította dr. Kecskeméthy István, az erdélyi egyházi ébredés egyik atyjának a lapját, a Kis Tükör című újságot. 1993 óta missziói lelkész: a Református Mentő Misszió és a Bonus Pastor Alapítvány szenvedélybeteg- és alkoholfüggők missziójának a vezetője. 2007-ben megalapította a bibliaiskolaként működő Trans-Silvanus Intézetet. 2009-ben védte meg Walesben a doktori disszertációját, amit az erdélyi református egyház 1895-1950 közötti missziófogalmának vizsgálatáról írt. Feleségével és öt gyermekével Kolozsváron él.

„Megannyi aggódó szülőhöz hasonlóan már világos volt számomra, hogy valami nagyon nincs rendben a leánygyermekek körül amiatt, hogy túl gyorsan nőnek fel. Valóban, a nyugati társadalmakban – az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Hollandiában és Nagy-Britannában – egész sor tanulmány azonosította és elemezte ezt a jelenséget. De az összes átfogó kutatás – és a kormányoknak a média, a piaci szereplők és az internet szabályozására irányuló felgyorsult törekvései ellenére – nagyon kevés tanácsot találtam, amely arra készítené fel a szülőket, hogyan védjék meg kislányaikat.” – írja a Hová lett a kicsi lányom? című könyv bevezetőjében Tanith Carey. A Londonban élő író, újságíró két gyermek anyjaként, továbbá szakmai kíváncsisággal felvértezve indult el, hogy utánajárjon a többek között korai anorexiát vagy korai szexualizációt eredményező jelenség okainak, illetve hogy megpróbáljon használható tanácsokkal szolgálni más, hasonló helyzetben levő szülőnek is. A lendületesen és olvasmányosan megírt könyvben rengeteg adatot felvonultat a szerző, amelyeket a saját tapasztalataival, kutatásaival egészít ki. Tanith Carey lendületes és olvasmányos szövege méltán érdekelhet valamennyi lányos szülőt. Bár a könyvben taglalt egyes jelenségek – mint a korai plasztikai sebészet – nem érintik számottevően az erdélyi magyar társadalmat, a kiváltó okok nálunk is éppúgy fennállnak, és a legtöbb, meglehetősen könnyen azonosítható jelenség itt is megtalálható. A könyv három irányból közelíti meg a témát. Az első rész arra összpontosít, hogy a szülők miként kezeljék saját viszonyulásaikat és gondolataikat, hogy a kislányaiknak küldött tudatos és öntudatlan üzeneteik tiszták és következetesek maradhassanak. A második rész a kislányok önbecsülésének kiépítését célzó tanácsokat foglalja össze. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az önbizalom kulcszerepet játszik abban, hogy a kislányok később engednek-e a társadalmi nyomásnak – annak a nyomásnak, amelynek eredményeképpen pusztán fizikai jellemzőik összességének tekintik önmagukat. A harmadik rész a gyerekek szemszögéből vizsgálja a társadalmat. Arra összpontosít, hogy ők miként látják azt, illetve hogy a szülő milyen esélyekkel segítheti eligazodni a gyerekének a világban. A könyvet Kiss Judit újságíró, a Magyar Közoktatás pedagógiai szaklapjának főszerkesztője, a Krónika napilap Életmód rovatának vezetője fordítja magyar nyelvre. Tanith Carey angol újságíró, író, eddig öt könyve látott napvilágot (a fent bemutatott művén kívül: How to be an Amazing Mum When You Just Don`t Have the Time, Never Kiss a Man in a Canoe, Russell Brand, A Mother`s Love). A Daily Mirror volt munkatársaként Az Év Fogyasztóvédő Újságírója címet nyerte el, tavaly pedig – immár Nagy-Britanniában – a legjobb, egészségneveléssel foglalkozó újságírónak járó kitüntetésre terjesztették fel.

A modern nő elvárások kereszttüzében hivatott megtalálni identitását, ezért a folyamatos megfelelési kényszernek engedve lassú önpusztításba kezd, vagy túlzott önmegvalósítási szerepet vállal. Az őszinte törekvések közepette észrevétlenül korlátok közé szorul a női mivolt, jóllehet Isten a kezdetektől fogva szabaddá tesz a szépség feltárására, a férfiszív megszelídítésére, majd az anyai szerep boldog megélésére. A könyv több, mint a női lélek puszta megismerése, a háromgyerekes lelkigondozó, Stasi Eldredge hiteles szavai (melyek férje, John Eldredge gondolataival egészülnek ki) személyes példákon keresztül válnak megindítóan bensőségessé. Az Elbűvölőben sokféle nővel találkoztam: a lány, a menyasszony, az egyedülálló nő, az anya és az idős nő történetei elevenedtek meg benne. Együtt sírtunk és nevettünk, s míg összeértek gondolataink, rengeteget tanultunk egymástól. Visky Anna, műsorvezető, Erdélyi Magyar Televízió Amint azt a könyv Bevezetője mondja, a nőisséget ugyan egyetlen képlet sem tudja megragadni, a könyv alapfeltevése szerint mégis létezik valami lényegi, amivel Isten minden nőt megajándékozott. „Mindannyiunk szívében van valami, ami mély és igaz” – állítja Stasi. És az Elbűvölő ezt az univerzális női szívet reméli feltárni, meggyógyítani, kibontakoztatni és ünnepelni. Lisa Ann Cockrel, FaithfulReader.com Éva bukott lányaiként meg kell birkóznunk Isten eredeti szándékával. Vagy siránkozás, hiányérzet és magány lesz a vége, vagy megpróbáljuk életünk minden apró mozzanatát ellenőrzésünk alatt tartani, hogy elkerüljük az újabb sérüléseket… John és Stasi összeveti és szembeállítja a valóságot azzal, amit megélhetnénk, és megmutatja a gyógyulás mikéntjét az elesettségünket okozó sebeinkre. A szerzőpáros számtalan módon bátorít az Isten szándéka szerinti út megtalálására. A keresztény nőiesség olyan képét nyújtják, amellyel, ki merem jelenteni, még sohasem találkoztam, de amelyet megélni mindig is vágytam… Janel Messenger – a Christian Woman’s Page szerkesztője

Terápiás céllal kezdett hozzá a múltja feldolgozásához, de a végeredményt látva kiderült, hogy nemcsak önmagán, másokon is segíthetne tapasztalatai megosztásával. Gombola András így kezdi vallomása bevezető részét: „A szöveggel kapcsolatban olyan kérdések foglalkoztattak, hogy miért kellett mindezt leírnom, és mi volt a célom azzal, hogy ilyen nyíltan kiteregettem az életemet, azaz hogy mi történt a múltban, hogyan viselkedtem, hogy reagáltam le dolgokat... Ezeket mind fel kellett dolgoznom, végig kellett pörgetnem, mivel egy nagy gödörben voltam, halálközeli élményeken mentem keresztül az alkohol miatt.” Az egykori vívóbajnok talán maga sem tudta, mikor belekezdett élete történetébe, hogy a tolla egyszer csak ugyanolyan könnyedséggel szántja a papírt (Visky Anna a kézírásos szöveget kapta kézhez), amilyen fürgén a vívótőrrel bánt a többszörös bajnok, szatmárnémeti születésű vívó. Gombola András sodró vallomása többféleképpen is értékelhető: egyrészt érvényesül benne a segítő szándék a szintén valamilyen szenvedélybetegséggel küszködő sorstársak, illetve azok hozzátartozói irányában, másrészt mozgalmas regényként, korrajzként is olvasható. A szocializmus utolsó éveire felcseperedő sportoló mindenestől birtokba akarja venni az életet, az élvezetek halmozásának kényszere pedig már gyerekkorától kíséri, ebben mindenképp része van sajátos életformájának is. A sportolólétnek, a folyamatos sikereknek köszönhető a hamissá torzult énkép is, amit csak most próbál felülvizsgálni az önéletrajz írója. A vallomás zárásaként nem próbál szentenciákat megfogalmazni, mint aki mindentől megszabadult. A „szupersztár” életet élő Gombola Andrást esendő és reménykedő emberként látjuk viszont a könyv végén, aki nem szentenciákban mondja ki a tanulságot: az önismeret nagyon fontos, neki – például – az életét mentette meg.

„Az ember közvetlenül érintett. Lehetetlenné válik számára, hogy pusztán elbeszéljen valamit, nagy a kísértés, hogy ítélkezzék is. A történész szenvedélye – feltámasztani és magyarázni a múltat – összefonódik a hazája életében részt vállaló, az ország jövőjéért aggódó politikai átéléssel. (...) Nézzék tehát el nekem, ha sorsdöntő pillanatok kapcsán, amikor választani lehetett két út között, nem fogom tudni megállni, hogy túllépjem az elbeszélést, és értékítéletnek is hangot adjak (mivel úgy fogom érezni, hogy saját magam vagyok a döntés előtt álló személy helyzetében).” (Neagu Djuvara) Neagu Djuvara, a bojár családból származó jogász, diplomata és történész a román történetírás ma közel százesztendős fenegyereke. Az olvasó most legnépszerűbb kötetét tartja kézben, mely tizenegy kiadást ért meg román nyelven, és valóságos fordulatot jelentett az 1989 utáni román történetírásban. Második újranyomásra is szükség volt a nagy példányszámban és gyors ütemben fogyó kötetből, melyhez ezúttal Szentes Zágon készített új borítót.

Kelemen Attila Ármin interjúkötete nem a hagyományos értelemben vett beszélgetőkönyv, hosszabb lélegzetű portréinterjú. A kérdező és interjúalanya, Markó Béla, nem hátradőlve beszélgetnek, Kelemen Attila nem hagyja szabadon csapongani a beszélgetést, egy pillanatra sem engedi ki kezéből a gyeplőt. A politikus–olvasó–író–költő–színházbarát interjúalanyról így talán többet megtudunk, ha nem si törnek elő minduntalan elfejtettnek hitt gyerekkori emlékek a párbeszéd során. A gondolatmenet szándékos, és sokszori megszakítása hasznosnak bizonyult: meglepetésszerűen záporozik a következő kérdés, és a válaszadó éppolyan hirtelen, és őszintén válaszol. A kötet egyik kulcsszava éppen ez, az őszinteség, egy olyan ember szavait olvashatjuk, aki két világ határán, a közéleti szereplésből való kivonulást követő, intenzívebb alkotói munka kezdete után vall gondolatairól, emberekről, könyvekről, művészetről.

Ebben a történelmi esszében a szerző röviden vázolja fel saját nézeteit a románok történetével, valamint a jelen és jövő Romániájával kapcsolatban. Próbálja megmagyarázni (és lerombolni, ha szükséges) azokat a mítoszokat, amelyeket iskolai történelemórákon tanítanak, vagy a média sugallja. Az elemzés az ókori Dáciával kezdődik, ami sokak számára alapmítosz, a szuperközpontosított államé, melynek területe a jelenkori Romániáéval esik egybe. Az eredeti kiadás 2018-ban Gaudeamus-díjas bestseller lett.