Múlt és Jövő Lap és Könyvkiadó strana 2 z 2

Soros Tivadar 1966-ban eszperantó nyelven írt könyve, Álarcban, nácivilág Magyarországon címmel már megjelent Budapesten 2002.ben. Kiadásunk mellékeli a Szibériai Robinzonok című, 1922-ben az általa alapított folyóiratban, a Literatura Mondo-ban folytatásokban közzétett, az első világháborús túlélés-edzőtábor tanúságát is. A Soros név már 2002-ben sem volt ismeretlen Magyarországon, azonban a holokauszt egészen rendkívüli budapesti túlélése krónikája nem keltett figyelmet. Mára azonban megkerülhetetlenné vált, mert ez a családnév, mint egy apokaliptikus konteo emblematikus hívószava, a leggyakrabban hangzik el Magyarországon, s új fejleményként, az egész világon. Ezért azért adjuk most újra, és új apparátussal a - sokféle irányba elkötelezett és táborokba tartozó - olvasók kezébe, mert igazi aktualitása nem a 20., hanem a 21. században támadt. Mindaz, amit a Soros fiúk (a kevésbé ismert, de legalább annyira sikeres karriert befutó Pál) megvalósítottak és képviseltek a pályájukon az apjuk filozófiájának és élettapasztalatainak a hatványozott beteljesítésének számít. Ez az igencsak praktikus know how a magyar társadalomból gyilkos kirekesztettségből született: azaz a lélegzetállító sikernek és a szintén hasonló intenzitású elutasítottságnak ugyanaz az oka. A magyar holokauszt tapasztalatából kibontakozott túlélés stratégia ma is választásra, gondolkodásra késztet. A körülményekhez való nem a szolgai alkalmazkodás, vagy az azok elemző mérlegelésen alapuló megváltoztatása vezet a megváltó eredményekhez? Párosulva a még hasznosnak is mutatkozó követelménnyel, hogy legyünk szolidárisak embertársainkhoz minden körülmények között és ellenére

Minden műalkotás magja egy nagy ötlet. A zseniálisaké pedig egy olyan egyszerű, kézenfekvő ötlet, amely csak egy valaki eszéből pattan ki, akár a mai digitális kultúránk számtalan forradalmi felvetése és megoldása. Heller Ágnes sok könyve is ebbe a jelenségbe tartozik. A reneszánsz embertől, A minden napi élettől a Shakespeare, a történelemfilozófusig a filozófia módszerét és vívmányait olyan témákra alkalmazza, amelyek a,,mindennapi" embert, azaz: mindnyájunkat, laikusokat is mélyen érint. Az álom filozófiája is ebbe a sorba, jelenségbe tartozik. A filozófusnő legújabb művében egy olyan fiziológiai és kultúrtörténeti életfunkciót állított vizsgálódásai középpontjába, amelyhez mindnyájunknak elemi erővel van közünk. Hiszen minden ember - ez az ember egyik nembeli specifikuma - álmodik. Az álom filozófiája első részébe a pszichoanalízis és a filozófia álomteóriáit tekinti át kritikusan Arisztotelésztől Foucault-ig, Freudtól és Jungtól és követőiken át napjainkig, hogy ebből a gazdag szellemi termésből alkosson egységes rendszert - álomfilozófiát. A második rész esettanulmányaiban kultúránk két alappillérét- a Bibliát és Shakespeare drámáit - tekinti át és elemzi az álmok és látomások szempontjából. A befejező harmadikban pedig 20. századi írók, filozófusok, művészek álmait szembesíti életükkel és műveikkel - láttató példát nyújtva arra, mit kezdjünk, milyen szempontok alapján figyeljük és értékeljük a saját álmainkat, hogy jobban megismerhessük magunkat.

Randolph L. Braham (a nem rég elhunyt nagy holokauszt kutató) utolsó munkája. Közreműködők: Böröcz László, Forrás-Bíró Aletta-Kovács András, Harsányi László, Molnár Judit, Olosz Levente, Szécsényi András, Szita Szabolcs, Vadas Henrietta

A magyar irodalom egyik legnagyobb vállalkozását tarthatjuk a kezünkben – s ugyanakkor az egyik leghányatottabb sorsú regényt, mert nincs benne sem az irodalmi kánonban, sem a köztudatban. Pedig prózánk nem bővelkedik az ún. nagyregényekben, amelyek képesek megragadni egy-egy korszak (forduló) sűrített lényegét és atmoszféráját. Ezért nem (csak) a recepció „felelős”, hanem a többszörösen megtorpant idő is. Az addig „csak” jelentékeny költő, képzőművész és irodalmi szervező éles analizáló szemmel, és páratlan – „női” – léleklátással az 1920-as, 30-as években arrakereste a választ, hogy milyen belső feszítő erők bomlasztották fel a régi Magyarországot, mert a külső körülmények, a vesztes első világháború és a Trianon-trauma valójában eltakarták az eredőket, amelyeket a magyar társadalom hordott ki magában. Lesznai műve abban is rokontalan, hogy a közelről megfigyelt régi és új (zsidó) arisztokrácia „vonzásai és taszításai” („korrobori” tánca, ahogy nagy barátja, Ady Endre ábrázolta e viszonyt) össze nem érő s végül katasztrófában végződő elbeszélésbe sűrítette a folyamatot, amelyben „minden egész eltörött”. A regényben is érzékeltetett kudarc késztette a regényírót is az emigrációba, amelynek távolsága, lehet, segített a mű kidolgozásában, azonban élő és szerves kulturális térbe helyezését ellehetetlenítette. Az eszközeiben és tempójában 19. századi Bildungsroman, amely a reformkortól a az első világháború végéig ábrázolja a magyar társadalomfejlődést – erős önéletrajzi elemekkel átszőve, s számtalan felismerhető kulcsfigura szerepeltetésével –, csak 1966-ban jelent meg az „új gazdasági mechanizmus” kulturális lazítása során, – a szerző halálának évében. Az elbeszélés születése óta eltelt korszakok új és árnyaltabb problémalátást nyújtanak, különösen a „rendszerváltással” megnyílt kutatások és diskurzusok eredményeképp. Nem beszélve a világszerte, így nálunk is, hódító „női irodalom” olvasatáról, amelynek Lesznai művészete (lénye) oly lenyűgözően vonzó és „érzéki-erotikus” előfutára volt.

Lesznai Annát arisztokratikus és zsidó gyökerei mindkét világra egyenlően nyitottá tették. Rendkívüli intellektusa és „érzéki-erotikus” személyisége minden irányzatot, tapasztalatot felszívott magába, amely „kezdetben volt...”, azaz a „minden Egész eltörött” mozzanata előtt Magyarországon létezett: mind a feudális rendszer régi Magyarországából, mind az azt meghaladni kívánó radikális mozgalmakéból. A legnagyobb s a legkülönbözőbb hátterű szellemi nagyságokkal barátkozott Ady Endrétől József Attiláig, s folytatott olyan dialógus-sorozatokat, amelyek később emlékekké érve szívódtak fel a regényben. Nem ítélkező-megosztó, hanem éppen ellenkezően: meghallgató és befogadó viszonyai szállítják a regényhelyzet megragadását: a történelmi pillanatot, amikor a sokféle hátterű magyar értelmiség – ezt a színvonalátazután soha többé nem érhette el! – még egyenlő félként, s egymást nem megsemmisítő, hanem egymást gazdagító párbeszédben állt egymással. Mint a kagyló húsába került fájó, izgató idegen test köré az igazgyöngy, úgy termelte ki Lesznai Anna magából ezt a regényt. Tapasztalatainak, érzéseinek s az abból desztillált, aszúsított emlékeiből. Kellett hozzá az óceánnyi távolság, csend és nyomás. Szinte szimbólum értékű, hogy a mű létrehozta után szerzője – az emigrációban – meghalt. Nem volt már mibe kapaszkodnia: az emlékeibe. Meghalt,de a meghalás folyamatában halhatatlanná szülte a magyar tapasztalatot: az egyszer volt „minden Egész”-et, s vele „eltörése” regényét.

Shylocktól Shylockig. Ezt a hangzatos címet és alcímet is viselhetné ez az interjúgyűjtemény. A mai, a 2014-es, szerkesztői kéz, e két színházi előadás és két szerepfelfogás köré rendezte a rendszerváltás korában készült beszélgetéseket. Gábor Miklós és Alföldi Róbert ... Folytatás ›› élete és világa nemcsak markánsan elütő nemzedéki tapasztalatokat érzékít meg, hanem Shylockjaik - pontosabban Shylockjaik viszonya a saját környezetével - megtestesítik azt a tragikus elmozdulást is, amely a rendszerváltást körülvevő reményből a mai politikai erőtérben létrejött. Az egyéni életutak, vívódások, gondolatok mellett itt és most a legtöbb kérdést felhorgasztó történelmi dokumentumnak éppen ez a hangulat tűnik. Ugyanis az adatokkal, mutatókkal megfoghatatlan, de egy történelmi korszakot mégis lényegileg megragadó atmoszféra az, ami - mert nem szervült tartós valósággá és jövőképpé - a leginkább jellemezte a felemelő történelmi pillanatot, ami nem válhatott az egész korszak - a már lezárult rendszerváltás kora - meghatározó irányává. A(z) A nem cselekvés bűntudata (Könyv) szerzője Kőbányai János.

Az auschwitzi tekercsek létezéséről a Saul fia c. film kapcsán hallottunk sokat. A sonderkommandó fogalma szintén ekkor vált közismertebbé. Gradowski, (az egyik sonderkommandós csoport tagja) tekercse ennek fényében vált számunkra annyira fontossá. Heller Ágnes a könyv ismertetőjében ezt írja róla: Ahogy a reményét vesztett hajótörött üzenetet küld egy palackban, hogy valaki esetleg majd valamikor hírt kapjon hajójuk vesztéről, úgy küldött üzenetet halálára várva Gradowski Auschwitzban arról, ami ott történt, azoknak, akik esetleg olvasni fogják. Hihetetlen hősiességgel és leleménnyel hagyott üzenetet olyanoknak, akik esetleg, talán valamikor megtalálják és elolvassák a palackba rejtett igazságot, a lehetetlen lehetségességét, az elgondolhatatlan elgondolását. Tanúságot tett a jövő előtt, a jövő számára. S mint minden tanúságtevő, azt is a jövő óceánjára bízta, hogy ki is volt az, aki tanúságot tett, hogy ki volt az, aki hozzájuk, ismeretlenekhez fordult. Nincs autentikusabb dokumentum ennél, ahol a szöveg megírásának helye, módja és a szövegíró helyzete a szöveg pecsétje. Ez a szöveg Auschwitzban íródott Auschwitzról, szerzője egy auschwitzi halálraítélt, a dokumentum lelőhelye Auschwitz, a fényképeket Auschwitzban készítették. A túlélők tanúvallomásaiból, a nácik ellen folytatott perekből, a történetírásból sokkal többet tudtunk meg azóta Auschwitzról, mint ebből a csodával határosan ránk maradt dokumentumból, de ennél egyik sem hitelesebb.

Két, egymással feltételező körülmény együtthatása teremtette meg a mai Izraelt: a belső akarat és a világpolitikai fordulatok szerencsés csillagzata, s persze a csillagállás kihasználása. A zsidó "kulturális emlékezet" - vallás, nyelv, s más identitáshoz tartozó elemek anyaga és a belőlük felszabaduló energia - nem traszponálódhatott volna át állami létezésbe, ha ez nem szolgálja a nagyhatalmak aktuális érdekeit. Ez a feltételrendszer nemcsak a megalakulásra, de a folyamatos fennállásra, sőt: a túlélés esélyeire is érvényes. Ezért, ha Izraelről beszélünk, akkor a világ helyzetéről vagy megroppanásának aktuális állásáról beszélünk. A tét, a "kérdés" ma az, hogy a kétezer évvel ezelőtti kurta, 134 éves, zsidó állami létezés megismételhető-e? Ma, amikor az 1948-ban alapított új zsidó állam ideje, az ókorihoz képest, még csak a felénél sem jár.

A magyar irodalom egyik legnagyobb vállalkozását tarthatjuk a kezünkben – s ugyanakkor az egyik leghányatottabb sorsú regényt, mert nincs benne sem az irodalmi kánonban, sem a köztudatban. Pedig prózánk nem bővelkedik az ún. nagyregényekben, amelyek képesek megragadni egy-egy korszak (forduló) sűrített lényegét és atmoszféráját. Ezért nem (csak) a recepció „felelős”, hanem a többszörösen megtorpant idő is. Az addig „csak” jelentékeny költő, képzőművész és irodalmi szervező éles analizáló szemmel, és páratlan – „női” – léleklátással az 1920-as, 30-as években arrakereste a választ, hogy milyen belső feszítő erők bomlasztották fel a régi Magyarországot, mert a külső körülmények, a vesztes első világháború és a Trianon-trauma valójában eltakarták az eredőket, amelyeket a magyar társadalom hordott ki magában. Lesznai műve abban is rokontalan, hogy a közelről megfigyelt régi és új (zsidó) arisztokrácia „vonzásai és taszításai” („korrobori” tánca, ahogy nagy barátja, Ady Endre ábrázolta e viszonyt) össze nem érő s végül katasztrófában végződő elbeszélésbe sűrítette a folyamatot, amelyben „minden egész eltörött”. A regényben is érzékeltetett kudarc késztette a regényírót is az emigrációba, amelynek távolsága, lehet, segített a mű kidolgozásában, azonban élő és szerves kulturális térbe helyezését ellehetetlenítette. Az eszközeiben és tempójában 19. századi Bildungsroman, amely a reformkortól a az első világháború végéig ábrázolja a magyar társadalomfejlődést – erős önéletrajzi elemekkel átszőve, s számtalan felismerhető kulcsfigura szerepeltetésével –, csak 1966-ban jelent meg az „új gazdasági mechanizmus” kulturális lazítása során, – a szerző halálának évében. Az elbeszélés születése óta eltelt korszakok új és árnyaltabb problémalátást nyújtanak, különösen a „rendszerváltással” megnyílt kutatások és diskurzusok eredményeképp. Nem beszélve a világszerte, így nálunk is, hódító „női irodalom” olvasatáról, amelynek Lesznai művészete (lénye) oly lenyűgözően vonzó és „érzéki-erotikus” előfutára volt.

Soros Tivadar 1966-ban eszperantó nyelven írt könyve, Álarcban, nácivilág Magyarországon címmel már megjelent Budapesten 2002.ben. Kiadásunk mellékeli a Szibériai Robinzonok című, 1922-ben az általa alapított folyóiratban, a Literatura Mondo-ban folytatásokban közzétett, az első világháborús túlélés-edzőtábor tanúságát is. A Soros név már 2002-ben sem volt ismeretlen Magyarországon, azonban a holokauszt egészen rendkívüli budapesti túlélése krónikája nem keltett figyelmet. Mára azonban megkerülhetetlenné vált, mert ez a családnév, mint egy apokaliptikus konteo emblematikus hívószava, a leggyakrabban hangzik el Magyarországon, s új fejleményként, az egész világon. Ezért azért adjuk most újra, és új apparátussal a - sokféle irányba elkötelezett és táborokba tartozó - olvasók kezébe, mert igazi aktualitása nem a 20., hanem a 21. században támadt. Mindaz, amit a Soros fiúk (a kevésbé ismert, de legalább annyira sikeres karriert befutó Pál) megvalósítottak és képviseltek a pályájukon az apjuk filozófiájának és élettapasztalatainak a hatványozott beteljesítésének számít. Ez az igencsak praktikus know how a magyar társadalomból gyilkos kirekesztettségből született: azaz a lélegzetállító sikernek és a szintén hasonló intenzitású elutasítottságnak ugyanaz az oka. A magyar holokauszt tapasztalatából kibontakozott túlélés stratégia ma is választásra, gondolkodásra késztet. A körülményekhez való nem a szolgai alkalmazkodás, vagy az azok elemző mérlegelésen alapuló megváltoztatása vezet a megváltó eredményekhez? Párosulva a még hasznosnak is mutatkozó követelménnyel, hogy legyünk szolidárisak embertársainkhoz minden körülmények között és ellenére

Shylocktól Shylockig. Ezt a hangzatos címet és alcímet is viselhetné ez az interjúgyűjtemény. A mai, a 2014-es, szerkesztői kéz, e két színházi előadás és két szerepfelfogás köré rendezte a rendszerváltás korában készült beszélgetéseket. Gábor Miklós és Alföldi Róbert ... Folytatás ›› élete és világa nemcsak markánsan elütő nemzedéki tapasztalatokat érzékít meg, hanem Shylockjaik - pontosabban Shylockjaik viszonya a saját környezetével - megtestesítik azt a tragikus elmozdulást is, amely a rendszerváltást körülvevő reményből a mai politikai erőtérben létrejött. Az egyéni életutak, vívódások, gondolatok mellett itt és most a legtöbb kérdést felhorgasztó történelmi dokumentumnak éppen ez a hangulat tűnik. Ugyanis az adatokkal, mutatókkal megfoghatatlan, de egy történelmi korszakot mégis lényegileg megragadó atmoszféra az, ami - mert nem szervült tartós valósággá és jövőképpé - a leginkább jellemezte a felemelő történelmi pillanatot, ami nem válhatott az egész korszak - a már lezárult rendszerváltás kora - meghatározó irányává. A(z) A nem cselekvés bűntudata (Könyv) szerzője Kőbányai János.