Peko Publishing

2008-ig a második világháború 1944-1945. évi magyarországi harcainak volt egy olyan eseménysora, amelyet a hadtörténetírás addig nem dolgozott fel kellő alapossággal. A Felvidék azon része, amely 1938 és 1945 között újra Magyarország határain belülre került, 1945 és 1989 között rendszerint kimaradt a magyarországi hadműveletek tárgyalásakor. A magyar szakemberek a területet az 1945 utáni helyzetből kiindulva Csehszlovákia részének tekintették, és miután az arcvonal átlépte az 1938 előtti magyar határt, a tolluk legtöbbször megtorpant. A kötet szerkezete az előző kiadáshoz képest lényegében nem változott, ám a korábbi kézirat bővítése során olyan mennyiségű új adatot sikerült feltárni, hogy ezek közreadásával lényegében egy új könyv született, messze meghaladva az eredeti terjedelmet. Elsőként az úgynevezett ipolysági átjáró birtoklásáért vívott 1944. decemberi harcok páncélosalkalmazásával, majd a második fejezetben annak az 1945. január 6–22. között megvívott komáromi páncélosütközetnek a történetével ismerkedhet meg az Olvasó, amely az első fejezet témájának szerves folytatása, mind kronológiai, mind hadműveleti szempontból. A harmadik fejezet témája az 1945. februári „Südwind” hadművelet számos új adattal; ez volt a német csapatok egyik utolsó győztes hadművelete a végső vereség előtt. A kötetet az 1945. március végi harcok összefoglalása zárja le, különös tekintettel a harcoló felek páncélosokkal rendelkező alakulataira, benne egyebek mellett a román 2. harckocsiezred harctevékenységével. A szöveget egy nagyméretű, kivehető térkép, számos harcvázlat és hadrendi ábra, valamint a tárgyalt időszakban készült fényképek egészítik ki.

"Kr. e. 216. augusztus 2-án zajlott a világtörténelem egyik legvéresebb és talán a legtöbbet emlegetett csatája az itáliai Cannae városa melletti síkságon a második pun háború keretében. Annak ellenére, hogy majdnem kétszeres túlerőben voltak, és a saját földjükön harcoltak, a rómaiak megsemmisítő vereséget szenvedtek a Hannibál vezette expedíciós karthágói seregtől, amely két évvel korábban látványos átkelést hajtott végre az Alpokon. A rómaiak cannaei vesztesége – nagyjából 50 ezer halott egy nap alatt – az iparosított háborúzásnak az első világháborúval beköszöntő korszakáig az egyik legnagyobb volt. Ugyan Róma nem sokkal később magához tért, és Karthágó végül elveszítette a háborút, a cannaei csata a római emlékezetben minden katonai vereség viszonyítási pontja maradt. Hannibál itt alkalmazott taktikája azóta is a katonai akadémiák tananyaga, és a hatalmas túlerő ellen elért sikere hosszú időn át adott reménységet minden hasonló helyzetben lévő hadvezérnek. A klasszikus római történetíróknak köszönhetően Róma pun háborúi, az egyik csúcspontját jelentő cannaei csatával, az egyetemes emberi emlékezet fontos részeivé váltak. Adrian Goldsworthy a római hadviselés egyik legjobb ismerője, a témában írt összefoglaló munkája alapmű. A Cannae lapjain biztos kézzel vezeti végig az olvasót a valaha vívott egyik leghíresebb csata eseményein, és helyezi el azt a második pun háború tágabb kontextusában, részletesen bemutatva eközben a kor hadviselését is. Könyve egyaránt izgalmas olvasmány a témában most elmélyülő olvasóinknak és a korabeli hadviselést szakértői szinten ismerőknek is."

Az 1805. december 2-án a morvaországi Austerlitz mellett lezajlott csatát hagyományosan Napóleon egyik legnagyobb győzelmeként tartják számon, amellyel hatalmas lépést tett a kontinentális Európa feletti uralom megszerzése felé. Ezt az Európa sorsát nagyban befolyásoló eseményt, amely során az osztrák-orosz koalíció Kutuzov főparancsnoksága alatt álló csapatai súlyos vereséget szenvedtek, a "három császár csatájaként" is szokták emlegetni, ugyanis Napóleon mellett - aki ekkor már francia császár volt - egyedülálló módon személyesen vett benne részt az osztrák és az orosz uralkodó, I. Ferenc és I. Sándor császár is. Napóleon győzelme annál is értékesebb volt, mert egy, a sajátjánál jóval nagyobb - javarészt orosz erőkből álló - hadsereget sikerült legyőznie Európa közepén a rugalmas és váratlan húzásokra épülő taktikájával. A könyv bemutatja a Napóleon-ellenes harmadik koalíció kialakulását, a csatához vezető hadműveleteket, valamint részletesen kitér az egyes hadseregek felépítésére és belső hadszervezési reformjaira, az egyes országok katonai kultúrái közötti különbségekre, értő módon vezetve be az olvasót a korabeli hadviselés rejtelmeibe. Robert Goetz munkája szinte óráról órára követi végig a csata eseményeit anélkül, hogy elveszne a részletekben, végig olvasmányosan, koherens történésként tálalja ezt a nagyszabású eseményt. A könyv külön erénye, hogy a hagyományos, a francia szempontot előtérbe helyező elbeszélés helyett szélesebb teret enged az orosz és osztrák forrásoknak. Ilyen részletességű feldolgozás az austerlitzi csatáról korábban még soha nem jelent meg magyar nyelven. A könyvet bátran ajánljuk a témában most elmélyülő olvasóinknak és a korabeli hadviselés részleteiben szakértői szinten járatosaknak is.

"Hermann Breith, a második világháború egyik legismertebb német páncélos tábornoka, ízig-vérig katonaember volt, aki már az első világháborút is felelős posztokon harcolta végig, megfordulva mind a nyugati, mind a keleti fronton. 1914-ben, alig huszonkét évesen már géppuskás századot vezetett. A háborút magas kitüntetések birtokosaként fejezte be. Az 1930-as évek elejétől részt vett a német páncéloscsapatok létrehozásában, így már ekkor együtt dolgozott számos olyan kiemelkedő katonai személyiséggel – például Heinz Guderiannal –, akik a második világháború során a páncéloserők meghatározó személyiségei lettek. Breithnek megadatott, hogy nem sokkal később a gyakorlatban is kipróbálhatta azt, amit elméletben lefektetett. A második világháború során is harcolt mind a keleti, mind a nyugati fronton. Részt vett a lengyelországi, majd a franciaországi hadjáratban. A Szovjetunió elleni háborúba 1941 őszén kapcsolódott be, amikor korábbi anyaalakulatához, a 3. páncéloshadosztályhoz került hadosztályparancsnokként. A hadosztály élén elődje nem más volt, mint Walter Model, akivel a háború végéig jó kapcsolatot ápolt. Később az általa vezetett III. páncéloshadtest mindvégig a keleti hadszíntér déli szektorában harcolt. Hadtestét jellemzően kritikus helyzetekben vetették be, amiben nagy szerepe volt Breith megbízhatóságának és a krízishelyzetekben is megmutatkozó nyugodt temperamentumának. A fegyveres konfliktusok bonyolult rendszerében a katonai vezetők kiemelt szerepet töltenek be: tevékenységük nagy befolyást gyakorol az események menetére. A második világháború harcai során számos katonai vezető bizonyította rátermettségét. Hermann Breith is közéjük tartozott, és parancsnoki tevékenységének megismerése mélyebb bepillantást enged a német katonai kultúrába, valamint a második világháborús hadviselés kevéssé ismert részleteibe. Kerekes András széles levéltári forrásanyagon nyugvó könyve izgalmas olvasmány a témában járatosak számára és azoknak is, akik kevés előismerettel veszik a kezükbe."

1914 karácsonyakor valami egészen rendkívüli dolog történt az első világháború nyugati frontjának egyes szakaszain. Annyira különleges, hogy aztán soha többé nem ismétlődött meg ebben a formában. A karácsony közeledtével az arcvonal több részén, egymástól függetlenül, nem törődve az esetleges hadbírósági következményekkel a szemben álló felek katonái abbahagyták a harcot, és helyi tűzszünetekben egyeztek meg. Néhol beszélgetésbe elegyedtek a senki földjén, kisebb ajándékokkal kedveskedtek egymásnak… Karácsonyeste pedig még hihetetlenebb dolgok történtek: kivilágított karácsonyfákat tettek ki a mellvédekre, és karácsonyi énekeket énekeltek felváltva, amitől a másik fél katonái egészen meghatódtak… Ez a fegyvernyugvás egyes helyeken több napig, és van, ahol több hétig folytatódott. Még közös focizásra is sor került, és jellemző volt, hogy a német katonák az angol focibajnokság eredményei után érdeklődtek az angoloknál… A könyv ezt az egyedülálló történést járja körül, és arra keresi a választ, hogyan alakulhatott ki ez a különleges tűzszünet, és miért nem ismétlődött meg a továbbiakban. A csupán pár hónappal azelőtt háborúba sodródott európai országok katonái olyan helyzetben találták magukat, amire senki sem számított: a véres lövészárok-háború patthelyzetében. Különösen igaz volt ez a nyugati frontra, és azon belül is a mélyen fekvő Flandriára, ahol a németek néztek farkasszemet a britekkel és a franciákkal, és ahol a természeti körülmények tovább súlyosbították a helyzetet: ősz végére sártengerré változott a vidék, és a lövészárkok megteltek vízzel. Az ellenséges árkok néhol csak néhányszor tíz méterre voltak egymástól, a szemben álló felek katonái hallótávolságon belül élték az életüket, ami különös, az otthon maradottak számára érthetetlen lelki közelséget teremtett köztük. Ekkor még jellemzően családos emberek harcoltak az első vonalban. A véres európai polgárháború szörnyű realitásai azt eredményezték, hogy ők már javarészt nem voltak életben a következő év végére, és a felsőbb parancsnokságok is intézkedéseket vezettek be a frontbarátkozás megszüntetésére. Az 1914-es karácsonyi tűzszünet a régi európai világ egyik utolsó lobbanása volt a háború technicizálódása és teljes elembertelenedése előtt. A könyv amellett, hogy emléket állít az eseménynek, és megismertet bennünket az első világháborús hadviselés sok részletével, alkalmat kínál a számunkra, hogy elgondolkozzunk a 20. századi történelmünk mélyebb összefüggésein.

"Számvéber Norbert a második világháborús páncéloshadviselés elismert szakértője, és így a második világháborús magyarországi hadszíntéren alkalmazott páncélozott harcjárművekkel kapcsolatban is számos könyvet, tanulmányt és szakcikket publikált az elmúlt évtizedekben. Írt már az Erdélyben, a Tiszántúlon, a budapesti hadműveletben, a Felvidéken és a Dunántúlon lezajlott páncélos-összecsapásokról. Ugyanakkor az akkori Magyarország kárpátaljai és kelet-felvidéki régiójában 1944–1945 folyamán lezajlott harccselekményekről eddig csak nagyon kevés publikáció jelent meg, az itt harcolt páncélozott harcjárművekről pedig még szinte egyetlen egy sem. Ennek két fő oka van: egyrészt a magyarországi harcok idején ebben az országrészben alkalmazták a legkevesebb páncélost, másrészt e harcokról maradt fenn a legkevesebb elsődleges (levéltári) forrás. Noha Kárpátalján és a Felvidék keleti felében távolról sem zajlottak olyan heves páncélosütközetek, mint az akkori Magyarország egyéb területein, e harcok története számos meglepetéssel és érdekességgel szolgálhat. A harcok hevessége például semmiben sem maradt el a közismertebb magyarországi összecsapásokétól, legfeljebb a bevetett páncélosok mennyisége volt kisebb. Ezzel együtt az itteni harcokban legkevesebb 174 szovjet harckocsi és önjáró löveg semmisült meg vagy vált tartósan harcképtelenné. A könyv első alkalommal tesz kísérletet arra, hogy az érintett harcoló felek fellelhető levéltári és másodlagos forrásai alapján felvázolja a megerődített védelmi terepszakaszok (a „Hunyadi” és „Szent László” állások, valamint az „Árpád” vonal) működését a páncélos támadásokkal szemben, illetve részleteiben ismertesse a harcoló felek páncélozott harcjárműveinek tevékenységét és hatásukat a harcok kimenetelére az akkori Magyarország északkeleti régiójában. A szöveget közel negyven, zömmel korabeli térkép, harcvázlat, illetve hadrendi ábra egészíti ki."

"A második világháborúban a 6. páncéloshadsereg volt Németország utolsó nagy támadó hadműveletre képes, viszonylag intakt hadserege. Amikor a kudarcba fulladt ardenneki offenzíva végén kivonták a frontról, a lehetőségekhez képest újra feltöltötték élőerővel és haditechnikai eszközökkel, és ha nem is teljesen, de visszanyerte 1944. őszi erejét. Bevethették volna a már német felségterületen a Rajna felé nyomuló nyugati szövetségesek ellen, vagy átcsoportosíthatták volna akár Sziléziába, akár a Baltikumba, akár a Visztula Hadseregcsoporthoz Berlin megközelítési útjaira a szovjetek ellen, hiszen mindenütt égetően nagy szükség volt erősítésre és ellentámadást indítani képes friss erőkre. Azonban nem így történt: Magyarországon vetették harcba a Dunántúlon végrehajtott „Tavaszi ébredés” hadművelet keretében, amely a második világháború utolsó német „nagy offenzívája” volt. A hadművelettel kapcsolatban számos kérdés vetődik fel. Mi volt a németek valódi terve ezzel a látszólag értelmetlen támadással? Mekkora szerep jutott ebben a jobb napokat látott német páncélos fegyvernemnek? Igaz-e, hogy a szovjetek az 1943-ban már bevált kurszki védelmi irányelveket alkalmazták újra? Milyen harcjárműtípusok csaptak össze a Dunától nyugatra és mekkora mennyiségben? Hogyan boldogultak az amerikai gyártmányú M4A2 harckocsik szovjet személyzettel a sokkal nehezebb német Panther és Tiger B páncélosok ellen magyar földön? Mekkora páncélosveszteségeket szenvedtek a szemben állók? Mennyire volt sikeres a szovjetek csattanós válasza, a Bécs felé indított támadó hadművelet? Hogyan alkalmazták e harcokban páncélosaikat a németek, a szovjetek, a magyarok és bolgárok? A könyv a részletes eseménytörténet mellett többek között e kérdésekre is keresi a választ. A felek hadműveleti irataiból származó tényeket számos naplórészlet és visszaemlékezés színesíti, és még a térképvázlatok is korabeli eredeti anyagok alapján készültek. A szerző által feltárt orosz levéltári és szakirodalmi források, valamint az újabban megjelent német memoárok a téma minden korábbinál részletesebb feldolgozását tették lehetővé."

A sztálingrádi csata egyértelműen fordulópontot jelentett a második világháború menetében. A város elfoglalása 1942 őszén, majd nem sokkal később a teljes szovjet bekerítése, utána a hiábavaló német felmentési kísérletek - mindez mindkét oldalon rettenetes emberi áldozatokkal járó, felőrlő jellegű hadviselést hozott magával. Paulus tábornagy sztálingrádi kapitulációja 1943 januárjában jelentősen meggyengítette a többi német hadsereg pozícióját a keleti fronton, de a szovjet erők is hatalmas veszteségeket szenvedtek, miközben igyekeztek kiaknázni ezt a stratégiai győzelmet. Az ezt követő szovjet offenzívák már azzal fenyegettek, hogy a teljes front összeomlik a Szovjetunió délnyugati területein (a magyar 2. hadsereg pusztulása is ekkor következett be). Ezt Erich von Manstein, a második világháború egyik legtehetségesebb német tábornokának ellenoffenzívája akadályozta meg - többek között sikerült visszafoglalnia Harkovot, némileg megváltoztatva ezzel a háború menetét. Prit Buttar, a második világháború keleti hadszínterének avatott szakértője ebben a könyvében kiegyensúlyozottan, széles forrásbázisra támaszkodva elemzi a szovjet és a német hadműveleteket és stratégiai elképzeléseket, a katonai vezetők döntéseit a sztálingrádi és a gyakran figyelmen kívül hagyott harkovi hadművelet időszakában (1942. november-1943. március). Mindezt a frontvonalban harcolók első kézből származó, megrendítő beszámolói és visszaemlékezései egészítik ki, és teszik emberi szempontból is átélhetővé.

1863. július 1–3-án a mélyen északi területen fekvő pennsylvaniai Gettysburgnél a szemben álló felek az akkor már két éve zajló amerikai polgárháború egyik legnagyobb és utólag a legtöbbet emlegetett csatáját vívták egymással. Ugyan a háború még majdnem két további évig tart majd, azonban ezzel a fordulópontot jelentő ütközettel a Dél kapitulációjához vezető folyamat visszafordíthatatlanná vált. Az 1863. június elején indult gettysburgi hadjárattal a déliek ekkorra már legendás parancsnoka, Robert E. Lee az Unió területének mélységébe kívánta áthelyezni a háború fő hadszínterét. Ellenfelének, a pár nappal korábban, a tiltakozása ellenére főparancsnokká kinevezett George Meade tábornoknak hatalmas áldozatok árán végül sikerült ezt megakadályoznia. Stephen Sears könyvének nagy erénye, hogy a sokéves kutatómunka eredményeként feldolgozott óriási forrásanyag és a könyv nagy terjedelme ellenére a szerző nem veszik el a részletekben, hanem olvasmányos, koherens, a nagy egészet mindvégig szem előtt tartó történetként meséli a sok szálon futó eseményeket, ennek a sorsdöntő három napnak a történetét együtt a hadjárat előzményeivel. A könyv olvasmányosságához hozzájárul, hogy – ahogyan ezt már Sears a Richmond kapujáig. A félszigeti hadjárat, 1862 című munkájában is láthattuk – az eseményeket emberi döntések és választások sorozataként mutatja be, a részt vevő emberekre, az általuk átéltekre koncentrál, ezért a könyv szinte regényként olvastatja magát azzal együtt, hogy közben eleget tesz a történetírás legszigorúbb kritériumainak is. Most is sok mindent megtudunk az északi–déli szembenállás mélyebb, kulturális-társadalmi vonatkozásairól; bár ezek a törésvonalak mára jelentősen átalakultak, és sok újabb is megjelent mellettük, de a polgárháború témája ma, a radikálisan átalakuló Egyesült Államokban aktuálisabb, mint valaha. Ez a nagyszabású könyv egyaránt jó olvasmány a témában járatosak számára és azoknak is, akik kevés előismerettel veszik a kezükbe. Az olvasó tájékozódását majdnem száz korabeli fénykép és rajz, valamint tizenkilenc térkép segíti.

A könyv a magyar államiság egyik legkritikusabb időszakát állítja a középpontba. A szerző, aki a téma talán legjobb ismerője, a legújabb kutatások alapján nyújt átfogó képet a forradalmi magyar kormány és az általa felállított új magyar haderő első nagy próbatételéről, a Josip Jellačić horvát bán, cs. kir. altábornagy csapatai ellen vívott dunántúli és alsó-ausztriai hadműveletekről. Bemutatja a konfliktus előzményeit, a magyar-horvát viszony alakulását 1848 márciusától szeptemberig, különös tekintettel az 1848. március 23-án horvát bánná kinevezett Jellačić szerepére, illetve a magyar kormány megbékélési törekvéseire és a birodalmi kormányzat Jellačićhoz fűzött reményeire. Foglalkozik a Batthyány-kormány hadseregszervező és honvédelmi intézkedéseivel, amelyek révén lehetővé vált a horvát támadás kivédése. Ezt követi az 1848. szeptember 11. és október 30. közötti mintegy másfél hónap hadműveleteinek bemutatása. Ezek során a frissen szervezett magyar honvédsereg először megállította Jellačić támadó hadseregét a Dunántúlon, majd az 1848. október 6-i bécsi forradalmat követően kiűzte azt az országból. A hadműveletek eredményeként október második hetének végére a Dunántúlon már nem állomásoztak ellenséges csapatok, mert vagy kiűzték őket, mint Jellačić támadó seregét, vagy elfogták őket, mint a székesfehérvári horvát helyőrséget vagy a Szlavóniából betört Roth-hadosztályt. Külön fejezet szól Jellačić üldözéséről és arról, hogy a bánt üldöző magyar hadsereg miért torpant meg a Lajtánál, és miért nem sietett a forradalmi Bécs felmentésére. Az utolsó fejezet az október végén Bécs megsegítésére indított támadást, illetve az azt lezáró schwechati csatát mutatja be. Összességében a magyar hadsereg ezekben a hadműveletekben szerezte meg azt a tapasztalatot, amelynek révén az 1848-1849. téli hadjáratban képes volt kivédeni a cs. kir. hadsereg Magyarország elleni összpontosított támadását. A könyvben gazdag szövegközi képanyag, valamint térképek és színes képmelléklet segítenek abban, hogy átfogó képet kaphassunk ennek a Magyarország történelmében oly nagy szerepet játszott eseménysornak a menetéről és szereplőiről.

Kr. e. 73-ban addig soha nem látott eseménysorozat vette kezdetét a Római Birodalomban. Egy kisebb csoport gladiátornak sikerült megszöknie a Vezúvtól nem messze fekvő szálláshelyéről; fegyverzetük ekkor még nem állt másból, mint néhány, helyben zsákmányolt konyhai eszközből. A vezetőjük viszont egy rendkívüli személyiség volt: Spartacus. Annyira rendkívüli, hogy alakja köré legendák szövődtek, amelyek mind a mai napig hatnak; később forradalmárok indultak a neve alatt harcba, és hollywoodi szuperprodukció is készült róla. Spartacusnak ezzel a szökött gladiátorokból, rabszolgákból és egyéb lázadókból álló, egyre növekvő seregével két évig sikerült sakkban tartania a Római Birodalmat, egymás után mérve vereséget az ellene küldött római seregekre. Rendkívüli taktikai és vezetői képességekről tett tanúbizonyságot, amelyeknek köszönhetően többször is sikerült reménytelennek tűnő helyzeteket megfordítania. A római politikai-katonai elit kezdetben bénultan és értetlenül állt az események előtt. Végül Spartacus méltó ellenfélre akadt Crassus személyében, aki az egyik legambiciózusabb és egyben legcinikusabb római vezető személyiség volt. Ebben a könyvben minden benne van, amit Spartacusról tudni lehet. A szerző, aki az ókor neves kutatója, a fennmaradt források teljességére alapozva élvezetesen és részletesen meséli el a rabszolgafelkelés drámai két évének történetét. Sőt még ennél is többet, mert eközben Spartacus seregét követve bejárjuk szinte egész Itáliát, és sok mindent megtudunk a római állam és társadalom működéséről, gallokról, thrákokról, Róma háborúiról, a gladiátorok életéről. A könyv külön erőssége Spartacus és Crassus plasztikusan megrajzolt alakja. A Spartacus háborúja élvezetes olvasmány a tágabb közönség és az ókori témákban járatos szakemberek számára egyaránt.

Az 1809. július 10-11-én Znaimnál, ennél a mai osztrák határhoz közeli csehországi kisvárosnál zajlott csata a napóleoni háborúk egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye volt a maga 100 ezer résztvevőjével és a fontos diplomáciai következményeivel. Az emlékét azonban mára szinte teljesen elhomályosította a közvetlen előzménye, a mindössze pár nappal korábbi wagrami csata (július 5-6.), az 1809-es háború legnagyobb összecsapása. Ebben a háborúban az Osztrák Császárság egyedül vette fel a harcot az európai hegemóniára törő Napóleonnal és szövetségeseivel. Két katonai és politikai kultúra küzdött meg egymással életre-halálra, mert a lehetőségek között az is ott szerepelt, hogy az Osztrák Császárság (amelynek része volt a Magyar Királyság is) korábbi formájában megszűnik létezni. Wagramnál, ahol vagy 300 ezer katona csapott össze, Napóleon végül nem tudott megsemmisítő győzelmet aratni, az osztrák erők rendezetten vonultak vissza, és négy nappal később Znaim környékén kisebb csatározásokból egy kétnapos, nagy csata alakult ki. Eközben, a katonai történésekkel párhuzamosan, szinte versenyt futva azokkal, intenzív diplomáciai tárgyalások is folytak a két fél között, amelyek végül a második napon váratlanul a csata, sőt az egész háború végét eredményezték a Znaimban megkötött fegyverszünet formájában. Znaim izgalmasságát pont ez, a diplomáciai és katonai szál egymásba fonódása adja, amit tovább fokoztak a váratlan fordulatok és a kommunikáció esetlegessége. John H. Gill könyvének nagy erőssége, hogy a rendelkezésre álló nagyszámú forrás alapján egyedülálló részletességgel rekonstruálja ezeket a nagyon gyorsan zajló történéseket. Eközben az olvasó részletesen megismerheti a napóleoni korszak harcászatát, az egyes résztvevő felek alakulatait, az osztrák katonai reformokat, az 1809-es háború előzményeit különös tekintettel a wagrami csatára, az európai diplomáciai hátteret, de soha sem érzi magát elveszettnek a részletekben, mert a szerző történetmesélése végig koherens és izgalmas marad. Szintén erőssége a könyvnek az egyes főszereplők személyiségének bemutatása, különösen igaz ez a teljesen megosztott osztrák udvar vezető alakjaira. A könyv egyedülálló mélyfúrás a napóleoni kor hadtörténetébe, amelyből jobban megérthetjük magát az egész korszakot. Az eseményekben való eligazodást 22 térkép és 70 illusztráció segíti.

Przemysl 1914-1915-ös ostroma az első világháború során jelentőségét tekintve Sztálingrád 1942-1943-as, második világháborús ostromához fogható. Przemyslnél a cári Oroszország hadereje támadta az Osztrák-Magyar Monarchia erői által védett erődrendszert. A Monarchia seregében nagyon sok magyar katona és tiszt harcolt itt, így Przemysl védelme a magyar történelem szerves része is - ez a könyv a téma első ilyen részletességű feldolgozása. 1914 őszére egész Európa háborúban állt. A harcban álló országok ekkorra már korábban elképzelhetetlen mértékű veszteségeket szenvedtek. Mind a nyugati, mind a keleti fronton az előre kidolgozott, részletes hadműveleti tervekből szinte semmi sem valósult meg, ezek helyett kétségbeesett rögtönzésre kényszerültek a harcoló felek. Nyugaton könyörtelen lövészárok-háború kezdődött, keleten pedig minden szem Przemysl erődjére szegeződött. A przemysli erődrendszer elhúzódó ostroma a leghosszabb ilyen jellegű ostrom volt az első világháború alatt. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege az erőd védelme és a későbbi felmentési kísérletek során összesen 800 ezer főt vesztett. Przemysl több szakaszból álló ostroma az első világháború egyik meghatározó történéssorozata volt. Amennyiben az orosz csapatoknak sikerült volna áttörniük itt, nyitva állt volna az út előttük Európa középső része felé. Mire az erődrendszer elesett, az erőik már annyira kimerültek, hogy nem tudták folytatni az előrenyomulást. Nem túlzás azt állítani, hogy az itt történtek meghatározó befolyással voltak Európa további sorsára. A későbbiekben sem az orosz haderő, sem az osztrák-magyar nem tudta igazán pótolni az itt elszenvedett veszteségeket. Alexander Watson könyvének a lebilincselő történetmesélés mellett nagy erőssége, hogy hatalmas és szerteágazó forrásbázisra támaszkodik, illetve hogy a szűkebb értelemben vett katonai történéseket a maguk tágabb társadalmi-emberi kontextusában is bemutatja.

A könyv a modern kori európai történelem egyik legdrámaibb eseménysorát, az egyik legnagyobb katonai és politikai bukás történetét meséli el hitelesen és olvasmányosan. A korábban sikert sikerre halmozó Napóleon 1814-ben, az előző két év nagy vereségei után már a végső katasztrófával volt kénytelen szembenézni: küszöbön állt a vele szemben álló szövetséges hatalmak (Oroszország, Poroszország, Anglia) inváziója Franciaország ellen. Az ezt követő intenzív hadjáratot Franciaország területén gyakran szokták Napóleon egyik legnagyobb hadvezéri teljesítményeként emlegetni, ugyanakkor még soha nem mutatták be ilyen részletességgel. A szerző izgalmasan kíséri végig a hadjárat történetét, amelynek végkimenetele alapvető hatással volt Európa sorsára. A kortárs szemtanúk beszámolóira támaszkodva érzékletesen mutatja be az egymást követő nagy csaták sorozatát, amely végül a hadjárat legnagyobb és legvéresebb, Párizs melletti ütközetében érte el a csúcs- és végpontját. Ezután következett Napóleon lemondásának elképesztő drámája, ami szintén fontos témája a könyvnek. A könyvben nagy hangsúlyt kap a polgári lakosság háborús tapasztalata, a szerző eleven színekkel és megindítóan ábrázolja a háborús körülmények között élő lakosság szenvedéseit, azokat a morális dilemmákat, amelyekkel az idegen megszállás alatt kellett szembenézniük. A könyv maradandó olvasmányélményt kínál a beavatottak és a nem beavatottak számára egyaránt.

A második világháború keleti frontján 1943 végére - már túl Sztálingrádon, a doni hadműveleteken, Kurszkon és Harkov másodszori visszafoglalásán - a szovjet hadseregnek az addig elvesztett területek felét sikerült újra az ellenőrzése alá vonnia, és a déli frontvonal Ukrajna közepén, nagyjából a Dnyeper folyó vonalánál húzódott. Az újabb nagy szovjet támadás délen 1943 decemberének végén indult meg. E hadműveletek során vetettek be a németek egy különleges nehézpáncélos-alakulatot, amely egyedülálló módon csak Tigerekből és Pantherekből állt. Erre 1944 januárjában került sor, amikor is a német 11. páncélosezred törzsének alárendeltségében két páncélososztályt átmeneti jelleggel ezredkötelékben alkalmaztak Vinnyica térségében. Dr. Franz Bäke tartalékos alezredes irányítása alatt e nehézpáncélos-ezred két hadműveletben is megütközött a szovjet erőkkel (főleg harckocsi- és gépesített csapatokkal). Ezek az összecsapások a leghevesebbek közé tartoztak a keleti front történetében. A "Bäke" nehézpáncélos-ezred alig több mint egy hónapig létezett, és csupán két hadműveletben vett részt 1944 januárjában és februárjában, de 24 ütközetnap alatt több mint 500 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentette. Ezzel egy csapásra legendává vált. Eddig nem született olyan munka, amely kizárólag erre az alakulatra összpontosítana, és egybegyűjtené az összes elérhető információt e harckocsikötelék a legkevésbé sem mindennapi harctevékenységéről. A könyv megírásával a szerzőnek tulajdonképpen egyetlen célja volt: a szovjet, illetve német csapatok levéltári dokumentumai, valamint a releváns feldolgozások alapján megállapítani, hogy bizonyítható-e egyáltalán az a kiemelkedő harci teljesítmény, amit a "Bäke" nehézpáncélos-ezrednek tulajdonítanak, és amivel a kötelék kitörölhetetlenül beírta magát a második világháborús páncélos-hadviselés krónikájába. Ebből a részletessége miatt egyedülálló feldolgozásból izgalmas bepillantást nyerhetünk a keleti fronton 1944-ben zajlott harcok mélyebb harcászati rejtelmeibe.