Trubadúr (Libri csoport)

Ronnie James Dio amerikai énekes a hard rock és heavy metal színtér három nagyágyújának: a Rainbow-nak, a Black Sabbath-nak és saját csapatának, a Diónak volt ikonikus frontembere.  Zenei karrierjét tizenöt éves korában kezdte, és jellegzetes, erőteljes hangjával, sajátos színpadi karakterével, fantasy-s dalszövegeivel hamar a nagyszínpadok sztárjává vált – a 80-as években saját együttesével már a világ legnagyobb arénáit töltötte meg a turnék során. Sikereit a rock ’n’ roll-életmód hullámvasútja jellemezte, pályafutásában pedig kiemelt szerepet kapott a sors, amely összehozta két legendás gitárossal: Richie Blackmore-ral, később pedig Tony Iommival. Személyéhez kötődik a heavy metal szimbólumává lett ördögvilla, amelyet a Black Sabbath koncerteken mutatott a közönségnek. 2010-ben bekövetkezett halála előtt a visszaemlékezésein dolgozott, melyek nemcsak a rivaldafényt, hanem a kulisszák mögött zajló ellentéteket és harcokat is bemutatják. Kiadatlan kéziratát elhunyta után felesége és menedzsre, Wendy Dio segítségével az elismert rockzenei-szakíró, Mick Wall rendezte sajtó alá. 

Nézz szembe a ténnyel, hogy a te háziorvosod még sosem nyelt le méhet, miközben hetven mérföldes sebességgel motorozott, sosem (kétszer sem) állapították meg nála a klinikai halál beálltát, sosem nyilvánították "A nyugati civilizáció legműködésképtelenebb családjának fejévé", sosem kezelték heteken át (egy denevérhez köthető félreértésnek köszönhetően) veszettség elleni injekciókkal, sosem diagnosztizáltak nála tévesen Parkinson-kórt, sosem törte ki a nyakát quad-balesetben, sosem élte túl, hogy (majdnem) telibe találta egy lezuhanó repülőgép, és nem tesztelte a modern orvostudomány által ismert összes kábítószert.  Dr. Ozzy mindezt megtette.  Miért ne csatlakozhatnál te is a páciensek növekvő táborához, akik a Sötétség Hercegétől várnak tanácsot mindenféle problémára, kezdve azzal, hogy milyen hátránya származhat egy fiatal nőnek abból, ha lefekszik az anyja (fiatal) krapekjával, és lezárva a sort azokkal a férfiakkal, akiknek vizelés közben potyognak a könnyei.  Dr. Ozzy-nak szép számmal vannak jó érvei amellett, hogy te ne tedd ezt. Kérlek, ne hagyd magad eltántorítani tőlük.  A Bízz bennem, a nevem dr. Ozzy című kötet a Sunday Times Magazine-ban és a Rolling Stone-ban futó nagy sikerű rovaton alapuló, felháborítóan vicces, meghökkentően informatív konzultáció, sőt a leszórakoztatóbb, amelyben valaha is részed lesz.

A Judas Priest kétségkívül a heavy metal egyik legismertebb és legmeghatározóbb együttese: lemezeikből jelen állás szerint több mint 50 millió példányt adtak el világszerte. A legendás brit zenekar összetéveszthetetlen énekstílusáról és extravagáns színpadi megjelenéséről egyaránt elhíresült frontembere, Rob Halford ezúttal saját szavaival eleveníti fel kalandos életútját Walsall füstös iparvárosából a toplisták és a világhír csúcsaira, és vet számot a Judas Priest hullámvölgyektől sem mentes, immáron fél évszázados pályafutásával. Rob Halford memoárja több őrült sztorik és izgalmas műhelytitkok szórakoztató gyűjteményénél. A könyv legfőbb vonzereje abban a tabukat nem ismerő nyíltságban rejlik, mellyel a szerző feltárja egyedülálló karrierjének árnyoldalát: egykori alkohol- és drogfüggőségét, rendőrségi ügyeit, depresszióját, a zenekarból való kilépését a kilencvenes évek elején, és annak több évtizedes vívódását, hogy a nyilvánosság előtt sokáig titkolni kényszerült homoszexualitását. És mint minden őszinte gyónásban, úgy a Vallomásban is megtalálható a feloldozás lehetősége – annak magával ragadó története, hogy a „Metal God” miképp tért vissza az ezredfordulót követően méltó helyére, a Judas Priest élére, és hogyan találta meg végül magánéletében is a sokáig hiába keresett boldogságot.

Noha az elmúlt másfél évtizedben egyre gyakrabban szolgáltatták új lemezek helyett legendás zenészek önéletrajzai az aktuális szenzációt a metálzene világában, a stílus alapegyütteséből, a Judas Priestből eddig még senki sem vállalkozott a memoárírásra. Ezt a hiányt pótolja Éjjel-nappal Judas Priest című kötetével a zenekar alapító gitárosa, K. K. Downing, és fel is nő az elvárásokhoz: könyve nyugodtan odatehető Ozzy Osbourne (Black Sabbath), Lemmy Kilmister (Motörhead) és Bruce Dickinson (Iron Maiden) önéletrajza mellé, amelyeket mostanra egytől egyig klasszikusként jegyez a közönség.  A könyv a heavy metal történetének egyik legnagyobb sikersztoriját dolgozza fel, ami egyáltalán nem egy gondtalannak beállított pályafutás felhőtlen krónikája. Fő vonzerejét éppen az őszinteség adja: a klasszikus lemezek mögött álló kreatív munkát, a telt házas arénakoncerteket, az autó- és házvásárlásokat, a mindenre hajlandó rajongókkal való találkozásokat éppúgy átélhetővé teszi, mint a csapat gitárosai közti konfliktusokat és az elszalasztott lehetőségeket. A kellemes természetéről ismert elbeszélőnek pedig még arra is van gondja, hogy minden egyenessége mellett végig úriember maradjon - nem véletlen, hogy a Billboard magazin az angol nyelvű kiadást 2018 harmadik legjobb zenei témájú könyvének választotta.

Az Iron Maiden legendás frontembere, BRUCE DICKINSON a világ egyik legikonikusabb énekese és dalszerzője, de emellett hivatásos pilóta, repülőgép-ipari céget vezet, motivációs beszédeket tart, sört főz, regényeket és forgatókönyveket ír, és egykor vívóként nemzetközi szinten versenyzett. Mire való ez a gomb? című könyvében arról a hullámvasutazásról ír, amit életnek hívunk. Egyéni hangvételű önéletrajzában részletesen beszámol kalandos gyerekkoráról, az Iron Maiden felemelkedéséről, a sötétség erőinek megidézéséről, a vívás filozófiájáról, a Boeing gépek világáról, és arról, hogyan tessékelte ki életéből a hívatlan vendégként érkező rákot. Intelligens, vicces, őszinte memoárjából teljes képet kapunk egy igazi rock-ikon életéről, érzelmi és mentális világáról. Bruce Dickinson élettörténete nem csupán az Iron Maiden-rajongóknak nyújthat inspirációt.

Hunter S. Thompson és ügyvéd barátja elindul Los Angelesből Las Vegasba, hogy az író/újságíró beszámolót készítsen a híres Mint 400-as sivatagi autóversenyről, valamint hogy megtalálják „az Amerikai Álmot”. Útjuk viszont maga lesz az amerikai rémálom: a sivatagi városban – súlyos alkohol- és drogpszichózisban – eltöltött (nagyon) hosszú hétvégéről készült beszámoló annyira szórakoztató, hogy az már rémes, és annyira rémes, hogy az már szórakoztató. A horrorfilmmel felérő Félelem és reszketés Las Vegasban több szempontból is csúcsteljesítmény: ha igaz, hogy ez a két vadember végigcsinálta (és túlélte) ezt a narkós ámokfutást, akkor azért, ha nem, akkor meg azért, mert ilyen kifejezően, érzékletesen, intenzíven és elborzasztóan jól visszaadni azt, hogy mi történhet az emberrel, ha indokolatlan mennyiségben vesz magához kábítószert, mindenképpen zseniális teljesítmény. A két delikvens drogos szétcsúszásának krónikáján túl a könyv persze egyben elnagyolt kordokumentum, zsigerből jövő társadalomkritika, valamint verbál-zsonglőr szatíra is, és pontosan annyira „látványos” és képszerű ez az óriásira nőtt újságcikk, mint amennyire látványos filmet csinált belőle Terry Gilliam.

Ez a könyv nem azzal kezdődik, hogy a zenekar alapítója, John Lennon 1940.október 9-én született, miközben Liverpoolt több hullámban támadta a német légierő. És nem is azzal ér véget, hogy bár a Mesés Négy (Fab Four) hosszas, több mint egy esztendőn át tartó vergődést követően 1970. április 10-én, Paul McCartney-nak a kilépéséről szóló nyilatkozatával hivatalosan is föloszlott, a banda hatása máig tart, mi több, a Beatlesnek mostanra reneszánsza lett, és a legnagyobb klasszikusok, az emberiség kultúrtörténetének 20. századi mérföldkövei között emlegetik. Ebben a könyvben sztorik olvashatók a popzene legnagyobb hatású együtteséről. Időnként furcsa, sőt akár egyenesen bizarr történetek, amelyek egyeseket talán fejcsóválásra késztetnek, hiszen nem ezt várták, nem ezt hallották, nem ezt olvasták korábban mindig bájosan mosolygó kedvenceikről. Ez a könyv egyfajta lázadás a köztünk élő Beatles-imázs ellen.

„Miksa azon röhögött, hogy én egy labirintusban rohanok legelöl, és a rajongók azonnal eltévednek, ha megpróbálnak követni, mert mindig befordulok ott, ahol nem számítanak rá. Hopp, merre is megyünk? Most négerek vagyunk, most megint fehérek, most megint négerek. Örültem, hogy a Kartelben végre nem metalistának néznek, és annak is örültem, hogy nem volt élő zene. A hakni viszont néha gagyin sült el, mert ahova nem tudtuk magunkkal vinni a kis pultunkat, ott CD be, oszt annyi. Óriási pénzt lehetett keresni, de tré volt a cucc, ezért képbe jött az élőzés, és szóba került, hogy végképp meg kellene szabadulni a diszkóhakniktól. Nehéz volt, mert kibaszott jó lét hoztak. Hétvégenként négy-öt bulit toltunk, fejenként néha harminc ropit kerestünk egy helyen. És beszélünk 1999-ről meg 2000-ről. Na, ebből a pénzből már egy forint sincs. Elment minden, sőt még több is." - Ganxsta Zolee. Ganxsta Zolee 1966-ban született Budapesten. A Sex Action dobosaként vált ismertté, a Kartelt 1995-ben hívta életre. Állítja, a zenekar még 21 évet is simán elketyeg... Mármint folytatja az ámokfutást. Fencsik Tamás 1978-ban született, szintén Budapesten. Újságíróként megjárt egy halom szerkesztőséget, társfordítóként jegyzi például Ozzy Osbourne életrajzát, társíróként pedig többek közt a Döglégy a világ körül című könyvet, azaz Ganxsta Zolee életrajzát. „Zolinak sosem kell disztingválnia. Mondhat bármit bárkinek, mert még ha sértőn hangzik, akkor is menőnek tartják érte. Irigylésre méltó, nem? Pár évvel ezelőtt egyszerre értünk oda egy fesztiválra, és amikor kiosztották a stage passokat, ő nem kért. Nem kell? - kérdeztem, erre levette a napszemüvegét, és az arcára mutatott: ez az én stage passom." - Szekeres András, Junkies. „A 'Szűzoltók' című örök érvényű klasszikus révén ismertem meg Zoliék művészetét. El sem tudtam képzelni, hogy kik azok az állatok, akik vették a bátorságot, hogy ennyire mocskos, bevállalós dalokkal jöjjenek elő. Aztán megismertem őket..." - Pulius Tibor, Supernem. „Ganxsta Zolee az egyik első és egyetlen olyan előadó Magyarországon, akinek a megjelenése, a mondanivalója és a habitusa magánemberként és közszereplőként is egy és ugyanaz. Hiteles és valódi. Amíg más éveken át kapar ezért, addig van, aki ebbe egyszerűen beleszületik. Zana Zoli beleszületett." - Felcser Máté, a Punnany Massif zenekarvezetője. A 19-re lapot - 21 év genszterrap egyéni igazságok sorozata, mivel a Ganxsta Zolee és a Kartel történetét és korszakait a kulcsszereplők szavaival meséli el. Kitárgyalja a Dopeman-érát, elmondja, hogy miért kellett Ganxsta Steve-et és O.J. Sámsont leválasztani, közli a Kartelt majd' egy évtizedig kísérő Fényes Ösvény tagjainak érzéseit és meglátásait - az olvasóra bízza a döntést, hogy kivel ért egyet, és kinek a monológjában látja a legtöbb következetességet. Az ország máig egyik legtöbbet turnézó hiphop zenekarának rakenroll sztoriját komédiák, drámák és tragédiák is övezik.

A rock and roll olyan műfaj, amelyben nem könnyű megszerezni a leghírhedtebb, legelvetemültebb, ugyanakkor elpusztíthatatlan jelzőket. Ian Lemmy Kilmister azonban az összes érmet elhozta ebben a sportágban. Hozzá képest Keith Richards elsőáldozónak, Mick Jagger apácának tűnhet. Az ilyen zülléstörténetek hajlamosak egy idő után már-már unalomba fordulni. A White Line Fever azonban nem ilyen: képtelenség beleunni a Motörhead frontemberének minden képzeletet felülmúló drog- és nőéhségébe, ráadásul bepillantást nyerhetünk egy kivételes basszusgitáros-szövegíró és előadó gondolataiba, világnézetébe is, megismerhetjük döntéseinek hátterét. A rajongók 2015. december 28-án sajnos választ kaptak arra a hülye kérdésre is, amit a hatvanas évek tévériporterei rendületlenül tettek fel a fiatal előadóknak: Mégis mit gondol, meddig lehet ezt csinálni? Mert végül az elpusztíthatatlan Lemmy is elment. De hogy egy szintén hülye parafrázist használjunk: Lemmy élt, Lemmy él, Lemmy élni fog. Mert halhatatlan, mint a rocknroll. Dikmik és én akkor már három napja fenn voltunk, mert óriási adag Dexedrine-t nyomtunk le. Akkor egy kicsit beparáztunk, és beszedtünk pár nyugtatót Mandraxet , de aztán úgy éreztük, hogy ez nem elég érdekes, mert túlságosan lehozott bennünket, így bevettünk egy kis LSD-t, aztán meg egy kis meszkalint, hogy színesebbé tegyük az egészet. Kezdett kicsit ijesztő lenni, úgyhogy bevettünk még pár szem Mandraxet és aztán egy kis speedet toltunk, mert már megint túlságosan lelassultunk. [] Mire fel kellett volna mennünk a színpadra, Dikmik és én olyanok voltunk, mint két deszka. A kurva életbe, Mik mondtam , meg se tudok mozdulni. És te? Én sem felelte. Óriási, mi? Igen, de mindjárt fel kéne mennünk a színpadra. Ó, majd segítenek nekünk bizonygatta. Tehát a roadie-k beakasztották a csizmáink sarkát a színpad hátsó végébe, és feltoltak álló helyzetbe, majd a nyakamba akasztották a basszusgitáromat. Ezzel megvagyunk mondtam. Merre van a közönség? Arra. Milyen messze? Tíz méter. Így hát odamentem Egy, kettő, három, négy, öt, rendben. Gyerünk!

Charles Bukowski (1920-1994) egy kicsit „kilóg" a huszadik század amerikai irodalmából. Versei alapján a beatköltők közé sorolták, de ő soha nem volt harcias. Önéletrajzi ihletésű regényeiben, amelyeknek főszereplője alteregója, Henry Chinaski, nagyrészt az amerikai társadalom lecsúszott figuráiról írt, nyersen, őszintén, húsba vágó humorral és bölcsességgel. Alkoholista, napról napra élő, kompromisszumokat nem ismerő életmódja miatt sokan rajongtak - és rajonganak - érte, de ő köszönte, nem kért ebből, sőt ha lehetett, kerülte a rajongóit (kivéve, ha azok nők voltak), az embereket és főleg az írókat. Charles Bukowskinak mára világszerte kultusza lett, beleértve Magyarországot is. És bár - első ránézésre - felháborító(nak tűnő) életmódja miatt sokan viszolyogtak - és viszolyognak - tőle, hogyan is ne lenne kultusza egy olyan embernek, akinek még a sírján is ez áll: „Don't try", azaz: ne próbáld, csináld. „Próbáltam rábeszélni Jimmyt, hogy olyan helyre menjünk a parton, ahol nincs túl sok ember. Az ingem nélkül elég hülyén éreztem magam. Irigyeltem azokat, akik ott fürödtek, és semmi bajuk sem volt. Utáltam az összes rohadt köcsögöt, aki napozott, úszott, aludt, beszélgetett vagy labdázott. Utáltam a hátukat, az arcukat, a könyöküket, a szemüket, a köldöküket és a fürdőruhájukat. A víz tele volt emberekkel. Miért is olyan jó ez a tengerpartozás? Senkinek sincs jobb dolga ennél? - Gondolj bele, egy csomó nő megy a vízbe, és belepisálnak. - Igen, te meg megiszod. Tudtam, hogy én soha nem fogok tudni emberek között normálisan élni. Talán a legjobb lesz, ha szerzetesnek megyek. Majd úgy teszek, mintha hinnék Istenben, eléldegélek egy kis hálófülkében, orgonán játszom, és egyfolytában misebort vedelek. Hónapokig is a szobámban maradhatok meditálni, közben senkinek se kell a fejét néznem, és csak beküldik nekem a bort. A gond csak az volt, hogy a szerzetesruha tiszta gyapjú. Ami még rosszabb, mint a katonai kiképző egyenruha. Azt képtelen lennék hordani. Valami mást kell kitalálnom."

Az ország „fasza gyereke" a maga szókimondó stílusában mesél punkról, hip-hopról, fociról, hokiról, Argentínáról és arról, hogyan keveredett véres tüntetések és rendőri leszámolások közepébe. A Döglégy a világ körülből minden kiderül Ganxsta Zolee eddigi pályafutásáról, nőügyeiről, hajmeresztő és szórakoztató kalandjairól és utazásairól, vagyis arról a több mint három évtizedéről, amelyet a szex, drogok és rock 'n'roll világában töltött el.

A Harcosok klubja szerzőjének vadonatúj regénye disztópikus világba enged bepillantást: eljön a kor, amikor a nőknek nem lesz többé szükségük férfiakra, hiszen sokkal különb gyönyört remélhetnek a ravasz fortéllyal rájuk tukmált szexkellékektől. Otthagyják családjukat, karrierjüket, bezárkóznak szobájukba, és csak akkor jönnek elő, ha lemerült az elem a készülékben. Penny Harrigan egy menő manhattani jogi cégnél dolgozó, tipikus szürke egér: nem túl szép, nincs sok pénze, nincs pasija sem. Ezért igencsak váratlanul éri, amikor a cég egyik ügyfele, a szoftvermilliárdos C. Linus Maxwell vacsorára invitálja egy exkluzív étterembe. A férfi utána egy párizsi hotellakosztályba csábítja Pennyt, ahol egy hosszas és a kísérleti alanyt alattomos módon kihasználó tortúra veszi kezdetét: a lánynak a Beautiful You fantázianévre hallgató „testápolási eszközcsalád" fejlesztésében kell közreműködnie. De mire ráébred, hogy bajban van, már késő... A regény Palahniukra jellemző módon gyilkos szatírája a korunk vásárlóvá alacsonyított emberét a végletekig kihasználó manipulatív praktikáknak. Nem lehetett kétséges, hogy mi fog történni ezután. Miközben televíziókamerák közvetítették a jelenetet szerte a világon, Clarissa Hind, az Egyesült Államok negyvenhetedik elnöke előhúzott egy ,35-ös kaliberű pisztolyt a blézere belső zsebéből. A fegyver csövét a halántékához illesztette. És meghúzta a ravaszt.

Apámnak, a rádiónak és a véletlennek volt köszönhető az is, hogy először hallottam rock and rollt. A Fater kereste a hullámhosszt épp, amikor egyszer csak éktelen sikításra lettem figyelmes. „Állj, Fater, várj! Maradj csak ott!" Little Richard énekelte a Long Tall Sallyt. Ezt akkor még nem tudtam persze, fogalmam sem volt, kit és mit hallok, azt viszont éreztem, hogy ez valami elképesztő. Hogy hasít az erő, és szétvet az energia. Tíz-tizenegy éves voltam, de nyakon vágott az a dal, a rock and roll tenyérnyoma rajta is maradt a bőrömön, néha még ma is viszket. „Lehet, hogy a világlátásom sokaknak követhetetlen, de higgyék el, nagyon is érthető. Vagy ha eddig nem is volt, hát most majd azzá válik." Ezt ígéri Szörényi Levente e kötet elején, és aki a könyv végére ér, nem is fog csalódni. A dalszerző-zeneszerző vallomása amellett, hogy szórakoztató történetekben, személyes vallomásokban is bővelkedő olvasmány, nem csupán tények rögzítése. Kiderül, hogy a látszólag nagy váltások logikus következményei egymásnak, és hogy szinte minden eldöntetett már a gyerekkorban - az ifjonti zenélés csakúgy, mint az időskori kutatás a pilisi Holdvilágárokban. Szörényi Levente e könyv lapjain kegyetlen őszinteséggel vall zenéről, nőkről és pályatársakról, nemcsak jól ismert sikereibe, de élete legmélyebb hullámvölgyeibe is betekintést engedve - ilyen teljességben most először. Szörényi Levente (1945, Gmunden) Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, gitáros, énekes. A Mediterrán és a Balassa együttesben zenélt, majd 1965 januárjában tagja lett az Illésnek, amellyel megteremtették a Kárpát-medencei ihletésű, magyar nyelvű beatzenét. A hetvenes-nyolcvanas években a Fonográf zenekar vezetője és frontembere volt. Több tucat sikeralbum és színpadi darab, többek közt az 1983-as István, a király című rockopera szerzője. Stumpf András (1980, Budapest) Minőségi Újságírásért és Junior Prima díjas újságíró, publicista, a Mandiner.hu főmunkatársa. 2004-től több mint tíz éven keresztül a Heti Válasz-nál dolgozott, főleg címlapos interjúi és publicisztikái tették ismertté az olvasóközönség számára. Televíziós vitaműsorok gyakori szereplője, zenei érdeklődéséből fakadóan az MTV Dob+Basszus című műsorának is állandó szakértője volt.

Jack Kerouac Magyarországon elsősorban az Úton című, méltán világhíres regényéről ismert. Ezt követően írt és megjelent művei részben ugyancsak napvilágot láttak már magyarul (például a Doktor Sax, a Senkiháziak, a Gerard látomásai, a Művészetelep), azonban ezt megelőzően született regényei és töredékei közül van, ami még angolul is sokat váratott magára. A Hazajáró lélek töredék, egy háromrészes regényfolyam első része, de önálló kisregényként is bátran megállja a helyét. Kéziratát Kerouac még 1944-ben felejtette ott Allen Ginsberg kollégiumi szobájában. A hosszú időn át elveszettnek hitt mű aztán 2002-ben, egy árverésen bukkant fel újra. A Hazajáró lélek a felnőtté válás regénye, helyszíne egy vidéki iparváros, amely akár Kerouac szülővárosa is lehetne, főhőse egy elsőéves főiskolás fiatalember, Peter Martin, aki akár Kerouac is lehetne. Férfibarátságok, az igazság keresése és az elvágyódás a regény központi témái, miközben a háttérben már zajlik a második világháború, és rövidesen belép az Egyesült Államok is. Jelen kiadás a kisregényt egy mélyreható bevezetővel és háttéranyagokat, levelekkel, vázlatokkal helyezi el Kerouac életművén belül. "A déli nap őrülten táncolt. Peter a kimerültségtől hideg verejtékben ázva várta a buszt; már nem tudta feldolgozni a benyomásokat, csupa összeroppant idegből állt, és lankadtan támaszkodott a téren álló órának. Az élet elcsigázta. Elég... készen állt az álom hozta édes halálra, az önkifejezés és a benyomások hiányára. A sárga buszon a folyó felé zötykölődve el is bóbiskolt, de ez csak rövid, görcsös szunyókálás volt, mindenféle gondolatok elhajló tangenseivel, ködös képzetekkel. Gallowayben a neurózis ólálkodott, egy visszataszító, fekete, hét láb magas,szemérmetlenül széles csípőjű szörny, és őt kereste. A fekete kéz benyúlt a konyhaablakon, felkapta a gabonapelyhes tálat, a tejszínt és a dobozt, amin ott volt Jimmy Foxx képe. Garabed felsikoltott, amikor Peter gúnyos oldalpillantással az égbe szállt..."

Miután Lucy Brennan, a Miami Beachen élő személyi edző lefegyverez egy férfit, aki két rémült hajléktalant üldöz pisztollyal a kezében, nem kell sokat várni, hogy feltűnjenek a színen a rendőrök és a szenzációra éhes hírcsatornák kamerái is. Míg Lucyt alig néhány óra leforgása alatt hőssé avatja a média, az eset egyetlen szemtanúja, a depresszióval küzdő, túlsúlyos Lena Sorenson az újdonsült híresség megszállottjává válik, és felkeresi, hogy a kliense lehessen - de hamarosan kiderül, hogy sokkal inkább a tréner teste érdekli, mintsem a sajátja. Az igazi problémák pedig akkor kezdődnek, amikor a két nő fokozatosan egyre közelebb kerül egymáshoz, és azon kapják magukat, hogy folyamatosan a sziámi ikrek szexuális életén jár az eszük... Pályafutásának két legmarkánsabb női főhőse, az agresszív, mocskos szájú Lucy Brennan és a szeretetéhes, manipulatív Lena Sorenson bizarr szadomazochista viszonyán keresztül Irvine Welsh korunk két nagy rögeszméjét járja körbe: a külsőnkkel és a lakhelyünkkel kapcsolatos megszállottságot. Noha a helyszín a borongós Edinburgh helyett ezúttal a napfényes Florida, a kegyelmet soha nem ismerő skót író most is olyan felzaklató történetet mesél, amelytől sötétbe borul a táj. Irvine Welsh 1958-ban született Edinburgh-ban. Az írói pályára meglehetősen kacskaringós úton jutott el (dolgozott tévészerelőként, feltűnt Londonban az aranykorát élő punkszíntér aktív alakjai között, sőt a rendőrség nyilvántartásába is bekerült), a sikerre viszont nem kellett sokat várnia, miután tollat fogott: első regénye, az edinburgh-i junkie-król szóló 1993-as Trainspotting azonnal klasszikussá vált, és egy kultuszfilm alapjául is szolgált. A sokkolóan tragikomikus sztori problémás hőseihez Welsh azóta többször is visszatért, de nyolc újabb regényében jó pár további emlékezetes - és jellemzően zűrös - figurát is teremtett. A színdarabokat és forgatókönyveket is jegyző író jelenleg Chicagóban él.

Nem túl gyakori, hogy egy mű főszereplője egy halott. Márpedig Madison Spencer meghal a Kárhozott, Palahniuk előző regényének lapjain, majd pokolra jut, ahol viszont remek társaságba kerül. Főhősünk később visszatér e világra, és mivel egy kisebb műszaki hiba miatt nem tud időre visszatérni a pokolba, a purgatóriumba kerül. Madison Spencer, ez az agyonkényeztetett, elhízott, szüleinek csak kínos terhet jelentő teremtés ezután akaratlanul vallásalapítóvá válik; egy olyan hit apostolává, amelynek hívői egymás sértegetésében találják meg a boldogságot. És Madison szép lassan arra is ráébred, hogy neki kell a Jó és a Gonosz végső küzdelmében bíráskodnia... Palahniuk ismét korunk amerikai valóságának keserű szatíráját tárja elénk. A Halálraítélt a Kárhozottal megkezdett trilógia önmagában is élvezetes második része, és a regény utolsó mondata is a folytatás szándékáról árulkodik: „Vége?" A Sátán az. Persze hogy a Sátán. Kedves Tweetelő, a sötétség ura azt állítja magáról, hogy ő írta életem történetét - ha úgy tetszik: ő írt engem életre -, és szerinte nem vagyok valóságosabb, mint Jane Eyre vagy Huckleberry Finn. Időről időre felhív telefonon, hogy részleteket olvasson fel az úgynevezett regényéből, amely bizonyítja, hogy minden egyes gondolatomat és cselekedetemet ő diktálja. Életemnek abban a változatában, amelyet ő írt, minden mondat egy jól hallható felkiáltójellel végződik. Legalább eggyel. Bárcsak engem is ugyanolyan lelkesedéssel töltene el a saját életem, mint a Sátánt. Chuck Palahniuk 1962-es születésű amerikai író, újságíró, factoid-gyáros és az anarcho-dadaista Cacophony Society portlandi csoportjának tagja. Az 1996-ban megjelent Harcosok klubja óta 12 regénye jelent meg, ebből hivatalosan csupán egy jelenti korábbi műve remixét (Láthatatlan szörnyek, 2012), bírálói szerint azonban valamennyi. Novelláit, esszéit és sztárinterjúit többnyire rangos férfimagazinok közlik, mint a GQ, a Playboy vagy a Gear, a róla szóló akadémiai tanulmányok pedig immár vaskos köteteket töltenének meg. Ezidáig két regényét (Harcosok klubja, Fulladás) és egy novelláját (Románc) filmesítették meg, a Láthatatlan szörnyekből a magyar Kiss Gábor készített képregény-adaptációt, a Harcosok klubja készülő folytatása pedig a szerző ígérete szerint ugyancsak graphic novel formájában fog megjelenni.