Womanpress, Pozsony

A kötet a test, a veszteség, az anyaság és az emlékezés határterületeit járja be. A versek egyszerre mozognak a személyes tapasztalat és a természeti képek ősi rétegeiben: a test hol tájjá, hol romló vagy újjászülető ökoszisztémává alakul, miközben indák, gyökerek, kráterek és erdők szövik át ezt a lírai univerzumot. A szövegek a hiány, a kapcsolódás és az ember sérülékennyé lett világban elfoglalt helye köré szerveződnek. A legintimebb tapasztalatok is kozmikus távlatot kapnak: egy könny bolygóvá növekszik, egy érintés évmilliókon ível át, a természet pedig egyszerre ölel körül és tart távol. A versciklusokat Szőke Erika kísérleti fotóeljárással készült alkotásai kísérik, tovább mélyítve a fényből, organikus formákból és mulandóságból épülő atmoszférát. Havran Kati 1991-ben született Vágsellyén. Ez az első kötete.

Teréz prechádza rôznymi etapami života – od detstva poznačeného traumou a mlčaním cez materstvo a rozpad manželstva až po odchod do zahraničia, kde sa snaží začať odznova. Spolu s malou dcérou hľadá miesto v cudzej krajine, no hoci ovláda tri jazyky, o vlastnej minulosti nedokáže hovoriť. Fragmentárny príbeh postupne odhaľuje skúsenosť ženy, ktorá sa pohybuje medzi kultúrami, identitami aj vlastným telom nesúcim pamäť. Intímna próza sa dotýka tém hanby, násilia, materstva bez príkras aj každodennej zraniteľnosti. Zároveň ponúka presný obraz vykorenenia, jazykovej neistoty a snahy zapadnúť v novom prostredí. Autorka Eszter T. Molnár ponúka presný a citlivý pohľad na skúsenosť stredoeurópskej ženy pohybujúcej sa medzi Východom a Západom, ktorá je blízka aj slovenskej realite. „Jedna vec je odniekiaľ odísť, a niečo celkom iné je niekam doraziť, a mne idú lepšie odchody ako príchody.“

A Tremolo ostinato rövid fejezetekből építkező, különös ritmusú regény – nemregény, amelyben a valóság összemosódik a fikcióval, mindezt bravúros nyelvi játék kö-zepette. Annyira közvetlen, mintha a szerzőnél járnánk látogatóban. Előkerülnek a régi családi történetek, a gyerekkor, a neves író édesapa, felbukkan az összes rózembók, valaki hangszert ragad, és már jön is a következő anekdota. Egyik történet hívja elő a másikat, némelyek vissza-visszatérnek, mint egy dallam, mígnem bekopog az öreg Esterházy Péter. Családja mindenkinek lehet, csak nem biztos, hogy úgy tud róla írni, mint Veronika Šikulová. „A Tátrában is műhavaznak már, csak aztán akad a szezon végén, aki kártérítést követel, hogy nem havazott, pedig megvettük a három új sífelvonót, és új vécéket telepítettünk, de mindenki szart rájuk, mert nem esett a hó, és hiába vettünk fel egy alkalmazottat, aki ott ült egész nap és horgolgatott, kilesett időnként a parkolóba, de senki sem parkolt ott, hiába emeltük a parkolási díjat, kártérítsen meg minket valaki!, még mit nem!, tiltakoznak a strandtulajdonosok, mert őket nem kártéríti senki, ha esik az eső és nem megy senki a strandra, a virsliárusokat sem, ha épp nincs senkinek gusztusa virslire, mert mindenki fagyit akar enni, szóval dühösek a tátraiak, és még az álmos medvék is meg-megkergetik őket, és túlszaporodtak a rókák is, más állatok meg csak úgy ukk-mukk-fukk kihaltak maguknak...”

"Az anyaság Svetlana Žuchová világában nem ünnep, a gondoskodás nem megnyugvást hoz, hanem új kérdéseket. Zorának a kisfia okoz fejfájást, Tamarának az idősödő anyja, és csak remélni tudják, hogy idővel minden megoldódik. Az Anyák napjai az észrevételről szól: arról, hogy néha az anyaság maga is megfigyelés, kísérlet, tévedés. „Tibor figyel rá, egyszeriben boldog, talán tényleg felesleges minden aggodalma, talán mostantól minden rendben lesz. Talán csak egy őrült elsőgyerekes anyuka, aki túlságosan aggódik, talán túloz, amikor úgy érzékeli, hogy Tibort semmi nem érdekli, hogy nem fordul meg, amikor szólongatja, kitér a tekintetével, és nem alszik. Ő lenne a világon a legboldogabb, ha tényleg saját magában lenne a hiba.“"

"Hipihopi Hoppalat egy bozontos manó, kinek meséje nem csak gyerekeknek való. Több kalandban volt már kis barátunknak része, s versekben elmesélni is volt elég mersze. Főzni próbál, kincset keres, sok izgi sztori. Olvasd bátran! Remélem, tetszésed elnyeri."

A nagy sikerű Futónapló szerzőjének második kötete a vízen született. Száz Ildikó naplójegyzetei finom érzékenységgel rajzolják meg az ember és a természet közötti láthatatlan szövetséget, ahol a sodrás nem ellenség, hanem útmutató. A Hajónapló a Duna tükrében íródott vallomás elindulásról, elengedésről és újrakezdésről. A szöveget a szerző saját felvételei kísérik. „első alkalommal, amikor már biztos helyről tudtunk útra kelni, még főtt az ebéd, amikor a kapitány hirtelen bekiáltott, hogy jöjjek megfogni a hajóskötelet; mire mindent szerencsésen megoldottunk odakint, az ebéd szénné égett; a kerek erdő azonban nem a bosszankodásról szól; az itt lakók már az első áradáskor megtanítottak arra az alázatra, hogy ez az a hely, ahol az emberi tervek vagy valóra válnak a teremtő segítő erejével, vagy egyáltalán nincs is szükség arra, hogy megvalósuljanak“

Rajczi Adriana legújabb könyve szorosan kapcsolódik a Kisvárosi ez+az kötethez. Viki, Dia és Zoé a 21. század reneszánsz női. Fiatalon királylányok akartak lenni, végül harcias amazonokká váltak. Mi történik a középkorú nővel, ha megérinti a szerelem? Ha a gyerek később jön, de a nő még nem ért fel a feladathoz? És ha a feladatok túl korán jönnek? A Kisvárosi ez+az lapjain megismerkedtünk Vikivel, Diával és Zoéval. A Kagyló nyersen című könyvben a három főszereplő külön-külön fejezetet kap, és történetük önálló életre kel. Néha karcol, van, amikor torokszorító, de általában ironikus. Mint az élet. „Mi akkor formálódtunk, amikor a menő a trapperfarmer volt, a feltupírozott haj és a kedvenc zenekarod kitűzője a pulóveren.“

Kötetünk tudományos igényű, mégis olvasmányos elemzést kínál Orbán Viktor illiberális kormányainak a nőket és férfiakat egyaránt érintő genderpolitikájáról. Munkánk nemcsak azt ismerteti, hogyan hatottak az egyes kormányzati intézkedések a Magyarországon élőkre, hanem azt is, miként befolyásolták az emberi jogok érvényesülését. Bemutatjuk, hogy a 15 éve hatalmon lévő Fidesz–KDNP-kormány hogyan alakította át, illetve építette le a nemzeti és nemzetközi antidiszkriminációs és egyenjogúsági jogi kereteket, hogy alternatívát kínáljon az általa és támogatói által elutasított liberális értékrenddel szemben. Azt is elemezzük, miért lehet mégis népszerű a Fidesz a magyar nők körében, miért szavaznak a nőket szigorú keretek közé terelő Orbán-rezsimre, még akkor is, ha ezzel saját érdekeikkel kerülnek ellentmondásba. Mivel az Orbán-kormány genderpolitikája nemzetközileg is rendkívül sikeres exportcikké vált, kötetünk nemcsak a Magyarországon élők, hanem mindazok számára hasznos lehet, akik aggodalommal figyelik az emberi jogi keretek 21. századi átalakulását. Balázs Zsuzsanna Budapesten él, 20 éve dolgozik újságíróként. Szakmai pályafutását tudományos történetmeséléssel, tudománynépszerűsítéssel kezdte, majd érdeklődése a közügyek, jogvédő szervezetek, oktatás- és tudománypolitika irányába fordult. A 2020-as évektől tényfeltáró cikkeket és interjúkat ír, valamint podcasterként dolgozik. Pető Andrea történész a bécsi Central European University (CEU) társadalmi nemek tudománya tanszékének professzora, a budapesti CEU Demokrácia Intézet kutatója. A társadalmi nemek kategóriája mindig központi szerepet játszik kutatói és oktatói, valamint közéleti munkájában, melyet számos hazai és nemzetközi díjjal ismertek el, mint például az Európai Akadémiák (ALLEA) Madame de Staël-díja 2018-ban, valamint az Oslói Egyetem Emberi Jogi díja 2022-ben.

Etela Farkašová szlovák költő, filozófus és prózaíró regénye az öregedés és a zene által kiváltott érzéseket kutatja. Katarína és Vojto – egy értelmiségi házaspár – egy nap elhatározza, hogy összeállít egy listát azokból a zeneművekből, amelyek szavak nélkül is jellemzik az egész életüket. A regény 2018-ban elnyerte a rangos ANASOFT LITERA fődíjat. „Minden egyes felvétellel egy-egy epizód bukkan fel az emlékeik közül, egy egész életet el lehetne mesélni a zenén keresztül, valószínűleg erről kellene szólnia a forgatókönyvüknek, egyfajta zárójelentés, egy beszámoló arról, mit hallgattak az élettörténetük különböző szakaszaiban, mikor melyik zene állt a legközelebb a szívükhöz, a beszámoló nem magáról a történetről szólna, csak azokról a lényeges érzésekről, amelyek a különböző szakaszokban végigkísérték azt, és amelyeknek a kifejeződését mindketten, bár nem zenészek, a hangjegyekben keresték.”

Zsákfalvak, elhagyatott irtványok, lassan feledésbe merülő sorsok – Maros Diána érzékeny prózája a szlovák hegyvidék zord világába vezet. Megrendítő történeteiben az emberi méltóság utolsó szikrái pislákolnak a nyomor, az erőszak, a hallgatás és a természet nyers szépsége közegében. A szereplők a túlélés és a kilátástalanság határán egyensúlyoznak, miközben múltjuk terhei és környezetük kimondatlan szabályai mozdulatlanná merevítik őket. Ez a könyv nem csupán tájat és közösséget rajzol meg, hanem egy belső térképet is – ahonnan talán valóban nem vezet tovább az út.

Van okunk az örömre? És ha nincs, akkor keresni kell – vagy csak túlélni a napokat? Soňa Uriková elbeszélései nyers őszinteséggel és finom iróniával mutatják meg a hétköznapok küzdelmeit: zsémbes nagymamát, elrontott nyaralást, agyament házi feladatokat és útkereső kamaszokat. Nem kínálnak válaszokat, csak tükröt tartanak, könyörtelenül pontosan megmutatva, milyen apróságok képesek reményt adni, vagy épp végleg elvenni a kedvünket. Ezek a történetek nem vigasztalnak, de talán segítenek felismerni, mi tart mégis életben bennünket. „Mišo aznap dührohamot kapott, mert Kevinnek, a padtársának már egész csigacsaládja volt, és folyton fotókat küldözgetett róla. Hogy tartja őket a kezében, a fején, a tányéron, különféle filterekkel és szuperhősmatricákkal. Próbáltam elmagyarázni Mišónak, hogy ezzel nem ér el semmit, kap csigát, ha szót fogad, és ha a kiállítás után sem megy át rajta, hiszen a naplóba anélkül is ügyesen elkészítheti a feladatot, hogy tartana otthon csigát.”

„Anyának jól állt a sok virág, fiatalságot csempészett középkorú vonásai közé: néhol már őszült, az ezüst foltokat eltakarták az illatos virágfejek. Ilyenkor volt a legszebb, mégis sajnáltam a leszakított virágokat, melyek a koszorú fonatai közt már néhány óra után fakulni kezdtek. Ahogy hervadtak, anyám is velük öregedett, több lett a homlokán, a koszorú alatt a ránc. Utáltam a húgom koszorúit, s hogy nem tudom megállítani az idő múlását.” Van, hogy egy mondatból, egy gesztusból vagy egy szelet bejgliből kibomlik egy egész élet. Ezek az írások ismerősek, mint egy családi fénykép, ha sokáig nézed, egyszer csak észreveszel rajta valamit, amit eddig nem láttál. M. Kovács Melinda novellái apró rezdülésekből építkeznek – emlékekből, amelyeket nem akarunk elfelejteni, és érzésekből, amelyeket talán sosem mondtunk ki. Ez a kötet nem hangos. De pontos. És fájdalmasan szép.

Bodor Samu, mint sok-sok más kisgyerek a világon, nem szeret aludni. Leginkább a nappalokat kedveli, és nagy álma, hogy eljusson Izlandra, ahol három hónapon át még az éjszakák is világosak. Ám egy napon egy szerencsétlen baleset, valamint egy rosszakaró gonosz mesterkedése folytán Bíborka, az álmok tündére pottyan Samu szobájába, és a segítségét kéri, hogy megmenthesse az álmokat. Samu végül a tündérrel és Leó nevű plüssállatával nekivág egy földön túli kalandnak, ennek során megtapasztalja, melyek az élet és az emberi lélek valódi erőforrásai. Az úticél: a Hold. Vajon elég ügyesek lesznek, hogy leküzdjék a világűr akadályait, és időben megállítsák az Északi Szelet? „Az Álompor a Holdon a legjobb irodalmi hagyományokból építkező, ízig-vérig kortárs mese. Hőse, Samu sok gyerekhez hasonlóan minden este küzd az elalvással – az éjszaka, az álmok világa szorongást ébreszt benne. Szülőként a lehető legjobb eszköz, hogy feloldjuk ezt az atavisztikus félelmet, épp a mese – Széles-Horváth Anna írása pedig kalandos történetével, fantáziadús csavarjaival, átélhető konfliktusaival nem csupán kitűnő esti mese, de szorongó gyerekeket gyógyító varázsszöveg is.” – Gimesi Dóra, író, dramaturg.

Kniha Život po záručnej dobe prináša 30 príbehov, ktoré nezovšeobecňujú, no napriek tomu poskytujú ucelený obraz o ženách a ich rolách, poslaniach v súčasnej spoločnosti. Táto úžasná, takmer až sumarizujúca zbierka predstavuje záchytný bod pre všetkých, ktorí majú nutkavú potrebu všetko ustáť, poskytuje silu tým, ktorí chcú bojovať, hoci v ich životných príbehoch cítiť vplyv zdedených vzorcov správania. V opise rôznych stavov unavenej duše a unaveného tela zároveň autorka približuje rôzne spôsoby, ako môže uplynúť záručná doba života. „Poviedky Ivety Bartalos Tóth dokážu čitateľa na dlhý čas pripútať k sebe, celé dni zamestnávať jeho myseľ. Občas som mala pocit, že by stačilo prijať iba nepatrnú zmenu a životy hlavných postáv by sa dostali do správnych koľají. Toľkokrát som na ne chcela zakričať, že dávaj pozor, nerob to či zobuď sa, nedovidíš ďalej od nosa? Potom som túto nemilosrdnú osudovosť, neľútostnú úprimnosť, tieto príbehy, ktoré by sa ujali aj ako prípadové štúdie, pomaly prijala. Presnejšie, považovala som za osobný úspech, ak hlavná hrdinka napokon prekonala všetky prekážky a našla samu seba.“ (Katalin Juhász, poetka, publicistka)

V priestore a čase sa miešajú na seba narážajúce, náhodne sa stretávajúce ľudské bytosti a osudy, no my máme napriek tomu pocit, že tvoria súčasť jedného spoločného tela, ktoré niečo roztrhlo – rovnako ako dvojice, vynárajúce sa v knihe. Hlava, srdce a ruka: ku každej časti tela patrí jeden príbeh. Humor sa strieda s trpkosťou, príbehy, ktoré stavajú jeden na druhom, charakterizuje raz boľavá presnosť približovania sa, inokedy irónia vzďaľovania sa. Na seba nadväzujúce kapitoly prozaickej zbierky jednej z najčítanejších súčasných autoriek fungujú ako pixlové štvorce: každá kapitola predstavuje autonómny, výnimočný, vzrušujúci celok, no ak si všimneme zložitý systém vzťahov medzi nimi, spoja sa do úplne nového, fascinujúceho, veľkého príbehu. Striedanie princípu sústavného približovania a vzďaľovania, zmenšovania a zväčšovania vedie k tomu, že sa nám pred očami formuje jedinečné a nanajvýš živé textové telo.