Albert Camus

90 Classic titles celebrating 90 years of Penguin Books Best known for his existentialist novel The Outsider, set in French-occupied Algeria, Albert Camus was profoundly influenced by the landscapes, towns and traditions of his youth. Selected here are some of his finest personal essays about Algeria and its environs, including the luminous ‘Nuptials at Tipasa’, one of his earliest works where he developed the themes that would inform his later philosophy: to thrive now, without hope for paradise, as mortal life alone can be worthwhile.

A könyvnek befejezetlennek kell maradnia - írta Albert Camus Az első ember jegyzeteiben, mit sem sejtve arról, hogy a mondat végzetes jóslatnak bizonyul: az író 1960. január 4-en autóbaleset áldozata lett. Kéziratára a szerencsétlenség helyszínén, a sárban heverő aktatáskájában bukkantak rá. Camus költői érzékenységgel ragadjameg a szegénységben eltöltött, bár boldog algériai gyerekkorának mozzanatait: a nincstelen fiúk utcai játékait, a focizást, a krumpliszirmon való osztozkodást, a munkások közti kószálást, majd a beilleszkedést a gimnáziumba, mindenekelőtt azonban a szótlan anyja és szigorú nagyanyja által meghatározott, apa nélküli életet. A háttérben pedig kirajzolódnak a súlyos traumákkal terhelt francia-arab ellentétek is. "E torzóban maradt mű nélkül sohasem juthattunk volna ennyire közel Camus-hoz és az alkotási folyamatához" - írja előszavában a kötet fordítója, Vargyas Zoltán. Ilyen volt ennek a gyereknek az élete, így élt a városnegyed szegény szigetén, a csupasz szükség szorításában, fogyatékos és tudatlan családjával, forrongó fiatal vérével, habzsoló életvágyával, ádáz és mohó intelligenciájával, végig révült örömben, melyet olykor durván megszakított az ismeretlen világtól való félelem.

"Ha az ember rájönne, hogy a világmindenség is képes szeretni és szenvedni, akkor megbékélne a sorsával." "A Sziszüphosz mítoszának központi témája, hogy indokolt és szükséges arról gondolkodni, vajon van-e értelme az életnek, tehát indokolt szembenézni az öngyilkosság problémájával is. A válasz, mely fel-felsejlik az ellentmondások alól, a következő: az öngyilkosság akkor sem indokolt, ha az ember nem hisz Istenben. E könyv, melyet tizenöt éve, 1940-ben, a francia és európai katasztrófa idején írtam, azt állítja, hogy még a nihilizmus korlátain belül is fellelhetők a nihilizmus meghaladásának eszközei. Minden könyvemben, amelyet azóta írtam, ebbe az irányba próbáltam továbbhaladni. Bár a Sziszüphosz mítosza a halál kérdéseit veti fel, előttem egyértelmű meghívásként jelenik meg, hogy a sivatag kellős közepén is éljek és alkossak." (Albert Camus előszavából az 1955-ös amerikai kiadáshoz).

Jan, joven rico y enamorado cuya vida transcurre con éxito, decide renovar los vínculos con su familia, a la que ha abandonado hace algunos muchos anos. Así que, junto a su esposa Maria, regresa a su ciudad natal y más concretamente a la pensión regentada por su madre y su hermana. Al no saber cómo desvelar su verdadera identidad, Jan se aloja en el albergue, esperando el momento oportuno para su declaración. Sin embargo un destino cruel le espera. Su madre y su hermana Martha tienen la costumbre de asesinar a los viajeros que pernoctan en el albergue para robarles y para obtener así los recursos necesarios para escapar de esos tristes páramos y encontrar tierras más soleadas. Jan, al no revelar su identidad, sufrirá el mismo destino que depara al resto de viajeros.

El extranjero (en francés: L'Étranger) es una novela publicada en 1942, la primera del escritor francés Albert Camus. El extranjero suele asociarse a la filosofía del absurdo y al existencialismo, aunque Camus siempre se distanció de esta última etiqueta. El protagonista, Meursault, es un francés argelino indiferente a la realidad que le rodea por resultarle absurda e inabordable, por lo cual se constituye en un «extranjero» dentro de lo que debería ser su propio entorno. El protagonista, el senor Meursault, jamás se manifestará contra su ajusticiamiento ni mostrará sentimiento alguno de injusticia, arrepentimiento o lástima. La pasividad y el escepticismo frente a todo y todos recorre el comportamiento del protagonista: un sentido apático de la existencia y aun de la propia muerte.

A könyvnek befejezetlennek kell maradnia - írta Albert Camus Az első ember jegyzeteiben, mit sem sejtve arról, hogy a mondat végzetes jóslatnak bizonyul: az író 1960. január 4-en autóbaleset áldozata lett. Kéziratára a szerencsétlenség helyszínén, a sárban heverő aktatáskájában bukkantak rá. Camus költői érzékenységgel ragadjameg a szegénységben eltöltött, bár boldog algériai gyerekkorának mozzanatait: a nincstelen fiúk utcai játékait, a focizást, a krumpliszirmon való osztozkodást, a munkások közti kószálást, majd a beilleszkedést a gimnáziumba, mindenekelőtt azonban a szótlan anyja és szigorú nagyanyja által meghatározott, apa nélküli életet. A háttérben pedig kirajzolódnak a súlyos traumákkal terhelt francia-arab ellentétek is."E torzóban maradt mű nélkül sohasem juthattunk volna ennyire közel Camus-hoz és az alkotási folyamatához" - írja előszavában a kötet fordítója, Vargyas Zoltán.Ilyen volt ennek a gyereknek az élete, így élt a városnegyed szegény szigetén, a csupasz szükség szorításában, fogyatékos és tudatlan családjával, forrongó fiatal vérével, habzsoló életvágyával, ádáz és mohó intelligenciájával, végig révült örömben, melyet olykor durván megszakított az ismeretlen világtól való félelem.

"Ha az ember rájönne, hogy a világmindenség is képes szeretni és szenvedni, akkor megbékélne a sorsával." "A Sziszüphosz mítoszának központi témája, hogy indokolt és szükséges arról gondolkodni, vajon van-e értelme az életnek, tehát indokolt szembenézni az öngyilkosság problémájával is. A válasz, mely fel-felsejlik az ellentmondások alól, a következő: az öngyilkosság akkor sem indokolt, ha az ember nem hisz Istenben. E könyv, melyet tizenöt éve, 1940-ben, a francia és európai katasztrófa idején írtam, azt állítja, hogy még a nihilizmus korlátain belül is fellelhetők a nihilizmus meghaladásának eszközei. Minden könyvemben, amelyet azóta írtam, ebbe az irányba próbáltam továbbhaladni. Bár a Sziszüphosz mítosza a halál kérdéseit veti fel, előttem egyértelmű meghívásként jelenik meg, hogy a sivatag kellős közepén is éljek és alkossak." (Albert Camus előszavából az 1955-ös amerikai kiadáshoz).

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit." „Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén. "Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (…) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (…) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély.” (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

"A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság." Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot.

Komiksové zpracování jednoho z nejvýznamnějších románů dvacátého století vypráví příběh tichého úředníka Mersaulta, který v Alžíru krátce po pohřbu své matky nešťastnou náhodou zabije Araba.

Introducing Little Clothbound Classics: irresistible, mini editions of short stories, novellas and essays from the world's greatest writers, designed by the award-winning Coralie Bickford-Smith Celebrating the range and diversity of Penguin Classics, they take us from snowy Japan to springtime Vienna, from haunted New England to a sun-drenched Mediterranean island, and from a game of chess on the ocean to a love story on the moon. Beautifully designed and printed, these collectible editions are bound in colourful, tactile cloth and stamped with foil. Jean-Baptiste Clamence - refined, handsome, forty, a former successful lawyer - is in turmoil. Over several drunken nights he regales a chance acquaintance with his story. He talks of parties and his debauchery, of Parisian nights and the Aegean sea, and, ultimately, of his self-loathing. One of Albert Camus' most famous works, The Fall is a brilliant, complex portrayal of lost innocence and the true face of man.

„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert.” „Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében. Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben rejtőző jóság erejét példázza. Camus 1942 szeptemberében, a németek által megszállt Franciaországban kezdte írni regénye első változatát, amely végül a háború után, 1947-ben látott napvilágot. Kevés remekműnek adatott meg, hogy már megjelenése pillanatában átütő sikert arasson. A kortársak A pestisben a megszállás idején adódó választási és cselekvési lehetőségek krónikáját látták; mára azonban világossá vált, hogy jelentősége messze túlmutat korának aktualitásain. A regényt most Vargyas Zoltán új fordításában vehetik kezükbe a magyar olvasók.

„A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság.” Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot. Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot.

„Az ember mindenképp hibás egy kicsit.” „Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: >>Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén.<< Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (...) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (...) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély.” (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

Albert Camus' existentialist masterpiece, now in a wonderful new Clothbound Classics edition In The Outsider, his classic existentialist novel, Camus explores the alienation of an individual who refuses to conform to social norms. Meursault, his anti-hero, will not lie. When his mother dies, he refuses to show his emotions simply to satisfy the expectations of others. And when he commits a random act of violence on a sun-drenched beach near Algiers, his lack of remorse compounds his guilt in the eyes of society and the law. Yet he is as much a victim as a criminal.

"Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek "meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni", hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti." Catherine Camus 1944. március 19-én felolvasást tartanak Michel Leiris francia író párizsi lakásán A telibe viszonzott vágyakozás című Picasso-darabból. A rendező és ügyelő szerepét Albert Camus vállalja. A közönség soraiban ott ül a huszonegy éves, spanyol származású Maria Casarés, akit elbűvöl az akkor harmincéves író. Camus is felfigyel a különleges szépségű, rekedtes hangú színésznőre, és felkéri, hogy játssza el Martha szerepét Félreértés című darabjában. Két és fél hónappal később, a normandiai partraszállás éjszakáján szeretőkké válnak - s kapcsolatuk 1960. január 4-ig, Camus végzetes autóbalesetének napjáig tart. Az írónak felesége van, gyerekei, tüdőbaja miatt időről időre gyógykezelésre szorul, Maria Casarést pedig gyakran elszólítják Párizsból a filmforgatások. Így sokszor nem marad számukra más, mint a levelezés. Szavak, mondatok, amelyekben Maria méltó partnere az írónak, jóllehet nem az anyanyelvén, hanem franciául kell fogalmaznia. A másfél évtizeden át írt közel ezer levélben őszintén vallanak munkájukról, könyvekről, színházról, és kendőzetlenül írnak írókról, színészekről, színházigazgatókról, szavaik azonban elsősorban a szerelem, a szenvedély, a töretlen és kitartó vágyakozás bensőséges vallomásai, melyek fél évszázad múltán is lenyűgöző emléket állítanak a két kivételes művésznek és kapcsolatuknak. Maria Casarés (1922-1996) apja, Santiago Casares Quiroga, a második spanyol köztársaság miniszterelnöke a spanyol polgárháború kitörése utáni kényszerű lemondását követően Franciaországba menekült családjával. Itt Maria Casarés érdeklődése korán a színészet felé fordult, és a kezdeti kudarcokat követően - akcentusa miatt csak harmadjára vették fel a Konzervatóriumba - a 20. századi francia színjátszás legnagyobb tragikájává vált. Színpadi szerepei mellett olyan, ma már klasszikusnak számító filmekben nyújtott emlékezetes alakítást, mint A Bois de Boulogne hölgyei, a Szerelmek városa vagy az Orfeusz. Albert Camus-re haláláig úgy tekintett, mint élete nagy szerelmére, az egyetlen férfira, akit igazán mélyen szeretett.