Albert Camus strana 2 z 6

„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert.” „Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében. Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben rejtőző jóság erejét példázza. Camus 1942 szeptemberében, a németek által megszállt Franciaországban kezdte írni regénye első változatát, amely végül a háború után, 1947-ben látott napvilágot. Kevés remekműnek adatott meg, hogy már megjelenése pillanatában átütő sikert arasson. A kortársak A pestisben a megszállás idején adódó választási és cselekvési lehetőségek krónikáját látták; mára azonban világossá vált, hogy jelentősége messze túlmutat korának aktualitásain. A regényt most Vargyas Zoltán új fordításában vehetik kezükbe a magyar olvasók.

Estrenada en 1949, LOS JUSTOS desarrolla dramáticamente, en el ámbito histórico de la Rusia zarista, algunos de los temas que obsesionaron a Albert Camus (1913-1960) a lo largo de su vida y que atraviesan como hilo conductor toda su obra. La contraposición entre el idealista Ivan Kaliayev y el implacable Stepan Fedorov arroja luz sobre el dilema moral implícito en todo terrorismo y permite al autor, a través de unos diálogos de gran belleza literaria y densidad ideológica, desplegar la compleja dialéctica del fin y los medios, así como mostrar la opresión y el despotismo implicados objetivamente en la utilización de una violencia subjetivamente justificada.

Komiksové zpracování jednoho z nejvýznamnějších románů dvacátého století vypráví příběh tichého úředníka Mersaulta, který v Alžíru krátce po pohřbu své matky nešťastnou náhodou zabije Araba.

"A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság." Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot.

Komiksové zpracování jednoho z nejvýznamnějších románů dvacátého století vypráví příběh tichého úředníka Mersaulta, který v Alžíru krátce po pohřbu své matky nešťastnou náhodou zabije Araba.

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit." „Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén. "Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (…) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (…) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély.” (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

Jan, joven rico y enamorado cuya vida transcurre con éxito, decide renovar los vínculos con su familia, a la que ha abandonado hace algunos muchos anos. Así que, junto a su esposa Maria, regresa a su ciudad natal y más concretamente a la pensión regentada por su madre y su hermana. Al no saber cómo desvelar su verdadera identidad, Jan se aloja en el albergue, esperando el momento oportuno para su declaración. Sin embargo un destino cruel le espera. Su madre y su hermana Martha tienen la costumbre de asesinar a los viajeros que pernoctan en el albergue para robarles y para obtener así los recursos necesarios para escapar de esos tristes páramos y encontrar tierras más soleadas. Jan, al no revelar su identidad, sufrirá el mismo destino que depara al resto de viajeros.

El extranjero (en francés: L'Étranger) es una novela publicada en 1942, la primera del escritor francés Albert Camus. El extranjero suele asociarse a la filosofía del absurdo y al existencialismo, aunque Camus siempre se distanció de esta última etiqueta. El protagonista, Meursault, es un francés argelino indiferente a la realidad que le rodea por resultarle absurda e inabordable, por lo cual se constituye en un «extranjero» dentro de lo que debería ser su propio entorno. El protagonista, el senor Meursault, jamás se manifestará contra su ajusticiamiento ni mostrará sentimiento alguno de injusticia, arrepentimiento o lástima. La pasividad y el escepticismo frente a todo y todos recorre el comportamiento del protagonista: un sentido apático de la existencia y aun de la propia muerte.

"Ha az ember rájönne, hogy a világmindenség is képes szeretni és szenvedni, akkor megbékélne a sorsával." "A Sziszüphosz mítoszának központi témája, hogy indokolt és szükséges arról gondolkodni, vajon van-e értelme az életnek, tehát indokolt szembenézni az öngyilkosság problémájával is. A válasz, mely fel-felsejlik az ellentmondások alól, a következő: az öngyilkosság akkor sem indokolt, ha az ember nem hisz Istenben. E könyv, melyet tizenöt éve, 1940-ben, a francia és európai katasztrófa idején írtam, azt állítja, hogy még a nihilizmus korlátain belül is fellelhetők a nihilizmus meghaladásának eszközei. Minden könyvemben, amelyet azóta írtam, ebbe az irányba próbáltam továbbhaladni. Bár a Sziszüphosz mítosza a halál kérdéseit veti fel, előttem egyértelmű meghívásként jelenik meg, hogy a sivatag kellős közepén is éljek és alkossak." (Albert Camus előszavából az 1955-ös amerikai kiadáshoz).