Albert Camus strana 4 z 8

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit." "Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: "Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén." Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (...) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (...) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély." (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

Pád, jehož zcela nový překlad otevíráte, je posledním dokončeným románem Alberta Camuse, zejména však jeho románem „možná nejkrásnějším a nejméně pochopeným“ (Jean-Paul Sartre). V Amsterdamu, městě zahaleném v mlze, se Jean-Baptiste Clamence setkává v malém baru s nejmenovaným cizincem a v umanutém monologu mu líčí příběh svého pádu. Spořádaný, sám se sebou spokojený a málem vzorný občan procitl pod vlivem hraničního zážitku ze své iluze. Pod tlakem probuzeného svědomí opustil usedlou existenci a teď tráví čas vyprávěním svého příběhu – v naději, že procitnou i ostatní a ulehčí mu břemeno, jež nese. Brilantní, dokonalá Camusova satira zasypává čtenáře množstvím myšlenek a pronikavých metafor, pohrává si s mnoha mýty a důsledně převrací jejich význam. Kniha neplýtvá slovy, a pokud ji chceme plně pochopit, je třeba ji číst pomalu a do hloubky – nejraději společně s jinými autorovými díly. Poslouchejte! Neslyšíte křik neviditelných racků? Jestliže křičí na nás, k čemu nás povolávají? Ale jen klid! Už je příliš pozdě, vždycky bude příliš pozdě. Naštěstí!

Az örökös sziklagörgetésre ítélt Sziszüphosz a görög mitológia egyik legismertebb alakja. Személyét többnyire olyan fogalmakkal szokták társítani, mint a hiábavalóság, a reménytelenség vagy az értelmetlen munka, hiszen Sziszüphosz sosem jut el a dombtetőig, sziklája mindig visszagurul a domb tövébe. Albert Camus 1942-ben megjelent tanulmányában azonban Sziszüphosz - épp ellenkezőleg - a saját erkölcsi normáit követő, tetteiért a felelősséget és a büntetést büszkén vállaló egzisztencialista hősként jelenik meg: olyan (abszurd) emberként, aki az élet, a lét értelmét keresi egy vele szemben ellenséges világban. A küzdelmet, vagyis a sziklagörgetést - értsd: az istenek elleni lázadást - a kudarcok sorozata után is folytató Sziszüphosz története elvezet a camus-i filozófia alapjához, az öngyilkosság kérdéséhez: "Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére." Sziszüphosz esetleges öngyilkossága azt jelentené, hogy megtagadja élete addigi vezérlőelvét, míg a sziklagörgetés folytatásával megőrzi méltóságát, élete értelmet nyer, s így máris érthetővé válik a tanulmány zárómondata: "Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt."

"Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek "meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni", hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti." Catherine Camus 1944. március 19-én felolvasást tartanak Michel Leiris francia író párizsi lakásán A telibe viszonzott vágyakozás című Picasso-darabból. A rendező és ügyelő szerepét Albert Camus vállalja. A közönség soraiban ott ül a huszonegy éves, spanyol származású Maria Casarés, akit elbűvöl az akkor harmincéves író. Camus is felfigyel a különleges szépségű, rekedtes hangú színésznőre, és felkéri, hogy játssza el Martha szerepét Félreértés című darabjában. Két és fél hónappal később, a normandiai partraszállás éjszakáján szeretőkké válnak - s kapcsolatuk 1960. január 4-ig, Camus végzetes autóbalesetének napjáig tart. Az írónak felesége van, gyerekei, tüdőbaja miatt időről időre gyógykezelésre szorul, Maria Casarést pedig gyakran elszólítják Párizsból a filmforgatások. Így sokszor nem marad számukra más, mint a levelezés. Szavak, mondatok, amelyekben Maria méltó partnere az írónak, jóllehet nem az anyanyelvén, hanem franciául kell fogalmaznia. A másfél évtizeden át írt közel ezer levélben őszintén vallanak munkájukról, könyvekről, színházról, és kendőzetlenül írnak írókról, színészekről, színházigazgatókról, szavaik azonban elsősorban a szerelem, a szenvedély, a töretlen és kitartó vágyakozás bensőséges vallomásai, melyek fél évszázad múltán is lenyűgöző emléket állítanak a két kivételes művésznek és kapcsolatuknak. Maria Casarés (1922-1996) apja, Santiago Casares Quiroga, a második spanyol köztársaság miniszterelnöke a spanyol polgárháború kitörése utáni kényszerű lemondását követően Franciaországba menekült családjával. Itt Maria Casarés érdeklődése korán a színészet felé fordult, és a kezdeti kudarcokat követően - akcentusa miatt csak harmadjára vették fel a Konzervatóriumba - a 20. századi francia színjátszás legnagyobb tragikájává vált. Színpadi szerepei mellett olyan, ma már klasszikusnak számító filmekben nyújtott emlékezetes alakítást, mint A Bois de Boulogne hölgyei, a Szerelmek városa vagy az Orfeusz. Albert Camus-re haláláig úgy tekintett, mint élete nagy szerelmére, az egyetlen férfira, akit igazán mélyen szeretett.

Soubor všech tří dosud vydaných knih Alberta Cumuse v dárkovém boxu za výhodnou cenu. Jedná se o knihy Mor, Cizinec a První člověk.

Nijak rozsáhlý, přesto ale nejslavnější Camusův román Cizinec proslul stejně svou záhadností, jako tím, že se brzy po vydání stal synonymem existencialismu – k autorově nelibosti. Půdorys Cizince lze přitom vystihnout málo slovy: nesmyslný život, nesmyslná vražda, cesta k nesmyslné smrti. Nejednoznačnost, kterou se kniha vyznačuje, však už po několik generací naprosto vzdoruje snahám o konečný, definitivní výklad. Fascinující a současně matoucí postavy a motivy románu vyvolávají neodbytné otázky: Proč Mersault zabil onoho Araba? A proč je potom tak lhostejný k následkům svého činu? Proč se ani v nejmenším nepokouší předstírat víc citlivosti, když by tím mohl uniknout nejvyššímu trestu? Cizinec je román se znamením absurdnosti a lhostejnosti, ovšem natolik naléhavý, že ho nedokážeme číst s lhostejným srdcem. Je to román, ke kterému se určitě vrátíme. Možná nám pomůže, abychom víc porozuměli životu, světu, sobě… Snad přestaneme hloubat nad smyslem života a uvědomíme si celé svoje štěstí. Naposledy: není to příběh o prázdnotě vesmíru, ne – zde se hraje o vítězství lidské duše.

Komiksové zpracování jednoho z nejvýznamnějších románů dvacátého století vypráví příběh tichého úředníka Mersaulta, který v Alžíru krátce po pohřbu své matky nešťastnou náhodou zabije Araba. U soudu hájí svoji pravdu a odmítá nařčení, že je bezcitný a lhostejný. Mersault je nakonec odsouzen, ale nikoliv ani tak za vraždu, ale proto, že podle výpovědi svědků neplakal na pohřbu své matky.

Jean-Baptiste Clamence, a jóvágású, negyvenes férfi valaha jóhírű, sikeres ügyvéd volt Párizsban. Most azonban egy amszterdami tengerészkocsmában fogadja kétes erkölcsű "ügyfeleit", életbölcsességeivel traktálja, ha valaki hajlandó meghallgatni őt. Sodró lendületű önvallomásából vonzó és taszító, eleinte csillogással és hódításokkal, később azonban meghasonlások és morális dilemmák sorozatával teli élet rajzolódik ki. Története mondatról mondatra lehet egyre ismerősebb az olvasónak, aki saját erkölcsi normáit éppoly kíméletlenséggel lesz kénytelen megvizsgálni, ahogy a könyv elbeszélője teszi a sajátjaival. Albert Camus 1956-ban publikált kisregénye egyszerre lendületes színpadi monológ, a 20. század emberének pusztító őszinteséggel megírt vádirata önmaga ellen, valamint drámai elmélkedés az emberi lélek és moralitás ellentmondásokkal teli útvesztőjéről. A regényt most Dunajcsik Mátyás új fordításában vehetik kézükbe a magyar olvasók.

"Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott." Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében. Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben rejtőző jóság erejét példázza. Camus 1942 szeptemberében, a németek által megszállt Franciaországban kezdte írni regénye első változatát, amely végül a háború után, 1947-ben látott napvilágot. Kevés remekműnek adatott meg, hogy már megjelenése pillanatában átütő sikert arasson. A kortársak A pestisben a megszállás idején adódó választási és cselekvési lehetőségek krónikáját látták; mára azonban világossá vált, hogy jelentősége messze túlmutat korának aktualitásain. A regényt most Vargyas Zoltán új fordításában vehetik kezükbe a magyar olvasók.

"Albert Camus előadásról előadásra az ember iránti elkötelezettségét hirdeti, s azt kutatja, miként nyerhetik vissza hangjukat, arcukat és méltóságukat azok, akiket a fél évszázados zsivajgó harag, a szavakkal való visszaélés és a túlburjánzó eszmék mindettől megfosztottak, s önmaguk farkasává tettek." A magyarul most először megjelenő kötet Camus harmincöt, 1936 és 1958 között elhangzott nyilvános beszédét gyűjti egybe. Az irodalmi Nobel-díjas író számára az individuummal való foglalkozás az az eszköz, amelynek segítségével szembeszállhat a világ nyomorúságával és szenvedésével, ez az eszme hatja át minden előadását. Camus szavára az egész világ figyelt, akár az értelmiség helyzetéről, akár kulturális örökségről, akár háborúról vagy forradalomról beszélt. A magyar kiadást különösen fontossá teszi, hogy az Üzenet a száműzött magyar íróknak alcímet viselő kötet jó pár írása az '56-os forradalommal foglalkozik.

Tragický příběh muže a tří jemu blízkých žen odehrávající se v „podivném“ hostinci za nímž stojí absurdní nedorozumění. Návrat „ztraceného syna“ do vlasti, kterou opustil před mnoha lety, ke své matce a sestře, se dotýká věčných témat viny a trestu, osudu, schopnosti komunikace a revolty proti neutěšenému životu, lásky mezi lidmi a v neposlední řadě existence Boha. Camus příběh zasadil do „nevlídné krajiny“ Čech. Hra od držitele Nobelovy ceny za literaturu vychází v nové, u nás zatím nepublikované, verzi v překladu Ivana Zmatlíka jako 142.svazek edice D.

V rozsáhlém filozofickém eseji Člověk revoltující, který znamenal definitivní rozkol autora s J.-P. Sartrem a levicovými intelektuály, si autor klade dodnes znepokojující otázky: Jak se bouřit, revoltovat, revolučně měnit svět, popírat cizí moc a autoritu, a nestát se přitom vrahem? Je možná nějaká čistá, rytířská forma revolty, která by se fatálně neposkvrnila revoluční krutostí a cynismem?

Pád (1956) je poslední velkou prózou Alberta Camuse, proslulého francouzského spisovatele a filozofa, názorově spjatého s existencialismem. Pokoutní advokát Clamence nepřispěje na pomoc tonoucí sebevražedkyni – a jako „člověk revolutující“ nemůže své provinění omluvit ani odpykat, protože nemá Boha ani v budoucnost, která by mu dala rozhřešení. „Mytický“ ráz předešlých románů nahradil Camus v Pádu dušezpytným ponorem, neboť si, jak sám napsal v Zápisníku, předsevzal postihnout „lež, což je rozpor mezi vnějším projevem a skrytým životem člověka“

Hat novella. Hat történet az emberi magányról, az ember elmagányosodásáról. Hat írás a számkivetettségről. Hat különféle vágy a saját Ország után. Önmagukat elvesztő és önmagukra rátaláló emberek, akik a sivatag perzselő tüzeit és csontig hatoló hidegét is megtapasztalják. A szerző csípős, játékos iróniával vezeti az olvasót a történetek változatos díszletei közé. Albert Camus-t mélyen megérintette Algéria függetlenségi háborújának kirobbanása, gyötörte a hazájában tapasztalt megosztottság, ez ihlette novellaciklusát. A száműzetés és az ország a szerző életművének utolsó darabja, és ezzel az utolsó könyvvel indul a Jelenkor Kiadó Camus-életműsorozata.

Román Mor, vrcholné dielo Alberta Camusa, je považovaný za jeden z trvalých pamätníkov protifašistického odporu a svedectvo o hodnote humanizmu. Lekár Rieux, hlavný hrdina románu, zaznamenáva symptómy a priebeh morovej epidémie v alžírskom Orane. V uzavretom, od okolitého sveta odrezanom meste sa v dôsledku šírenia moru obyvateľstvo rozdelí na dve skupiny - jedni trpne čakajú, kým na nich príde rad, druhí sa snažia proti pohrome bojovať všemožným prostriedkami, hoci sú ich vyhliadky mizivé. Obidva postoje autor hodnotí ako hlboko ľudské. Postavy i situácie opísané v románe sú symbolickým vyobrazením Francúzska okupovaného nacizmom. Reedícia knihy vychádza k 60. výročiu udelenia Nobelovej ceny za literatúru Albertovi Camusovi a k 70. výročiu prvého vydania románu Mor.

Jednoho dne najde lékař Bernard Rieux před svou ordinací mrtvou krysu. Na zdánlivě banální událost vzápětí zapomene, ale ve dnech následujících začnou krysy houfně vylézat ze svých děr a kanálů a v agonii umírají na chodníku. Brzy se příznaky podivné epidemie objeví i u lidí a obětí přibývá geometrickou řadou. O Moru si Albert Camus poznamenal do svého Zápisníku, že má ráz „mytického příběhu“. Mytický a filozofický význam nese především epidemie sama – lze ji chápat jako alegorii okupačních let, ale i v mnohem existenciálnějším měřítku jako samo zkonkretizované absurdno, jemuž Bernard Rieux, typický Camusův hrdina, vzdoruje civilně a bez hrdinských gest.