Albert Camus strana 3 z 8

Překlad francouzského výboru vydaného roku 2002 přináší úryvky z děl různých žánrů: novinové články, úryvky beletristických děl nebo esejů, osobní dopisy, předmluvy ke sborníkům a ukazuje jak různorodost Camusovy tvorby, tak hlubokou jednotu jeho otázek i přesvědčení. Vybrané texty byly napsány v letech 1943 až 1958 a od té doby se mnoho změnilo a otázka terorismu nabyla podstatně odlišných rozměrů. Camus se nedožil nezávislého Alžírska, ani pádu SSSR, ani vzestupu náboženského fanatismu. Přestože promýšlel a psal tyto stránky pro svou dobu, nepochybně se týkají i nás - ať jde o novinové články nebo úryvky z esejů a literárních děl - a mohou nám pomoct lépe pochopit současné dění v Alžírsku, na Středním východě i newyorské události z 11. září 2001. Tyto texty totiž vypovídají o Camusově prozíravosti založené na morálních, filosofických a politických úvahách, jež jsou vždy úzce spjaty s historickými událostmi. Camus důrazně odmítá jakkoliv ospravedlňovat zabíjení a nesouhlasí s tvrzením, že by účel světil prostředky, protože je přesvědčen, že "násilí je zároveň nevyhnutelné i neospravedlnitelné" a že určité meze jsou nezbytné proto, aby spravedlnost, svoboda, lidská důstojnost a štěstí zůstaly zachovány; přináší nám tedy vzkaz bez iluzí, ale paradoxně také důvody, abychom si ze světa nezoufali. (Z úvodu Jacqueline Levi-Valensiové)

The first manga adaptation of one of the world’s greatest twentieth-century fiction classics 'My mother died today. Or maybe yesterday, I don't know.' An outsider in society, an outsider in his own life, Meursault seems indifferent to everything. The death of his mother, a marriage proposal, the brutality of a friend… even the random act of violence he commits on a sun-drenched beach. An act which lands him in the dock, waiting for judgement. Adapted by the Japanese artist Ryota Kurumado, this is the first ever manga version of Albert Camus’s masterpiece: the portrayal of a man confronting the absurdity of human life.

Komiksové zpracování jednoho z nejvýznamnějších románů dvacátého století vypráví příběh tichého úředníka Mersaulta, který v Alžíru krátce po pohřbu své matky nešťastnou náhodou zabije Araba.

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit." „Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén. "Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (…) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (…) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély.” (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

"A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság." Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot.

„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert.” „Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében. Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben rejtőző jóság erejét példázza. Camus 1942 szeptemberében, a németek által megszállt Franciaországban kezdte írni regénye első változatát, amely végül a háború után, 1947-ben látott napvilágot. Kevés remekműnek adatott meg, hogy már megjelenése pillanatában átütő sikert arasson. A kortársak A pestisben a megszállás idején adódó választási és cselekvési lehetőségek krónikáját látták; mára azonban világossá vált, hogy jelentősége messze túlmutat korának aktualitásain. A regényt most Vargyas Zoltán új fordításában vehetik kezükbe a magyar olvasók.

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit." "Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: "Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén." Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (...) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (...) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély." (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

Pád, jehož zcela nový překlad otevíráte, je posledním dokončeným románem Alberta Camuse, zejména však jeho románem „možná nejkrásnějším a nejméně pochopeným“ (Jean-Paul Sartre). V Amsterdamu, městě zahaleném v mlze, se Jean-Baptiste Clamence setkává v malém baru s nejmenovaným cizincem a v umanutém monologu mu líčí příběh svého pádu. Spořádaný, sám se sebou spokojený a málem vzorný občan procitl pod vlivem hraničního zážitku ze své iluze. Pod tlakem probuzeného svědomí opustil usedlou existenci a teď tráví čas vyprávěním svého příběhu – v naději, že procitnou i ostatní a ulehčí mu břemeno, jež nese. Brilantní, dokonalá Camusova satira zasypává čtenáře množstvím myšlenek a pronikavých metafor, pohrává si s mnoha mýty a důsledně převrací jejich význam. Kniha neplýtvá slovy, a pokud ji chceme plně pochopit, je třeba ji číst pomalu a do hloubky – nejraději společně s jinými autorovými díly. Poslouchejte! Neslyšíte křik neviditelných racků? Jestliže křičí na nás, k čemu nás povolávají? Ale jen klid! Už je příliš pozdě, vždycky bude příliš pozdě. Naštěstí!