Najnovšie - Film, hudba strana 7 z 10

Bensőséges vallomás a tragikus sorsú francia szexszimbólumról. Őszinte, bensőséges vallomás Vanessa Schneider tollából unokatestvéréről, Maria Schneiderről, a tragikus sorsú francia színésznőről. Vanessa saját emlékeiből, mások elbeszéléseiből és a filmtörténet különféle dokumentumaiból merítve mozaikszerűen tárja az olvasó elé Maria magánéletének részleteit és karrierjének jelentősebb állomásait. A problémás, önmagát kereső érzékeny kamaszlány mindössze tizenkilenc évesen kapott főszerepet az Utolsó tangó Párizsban című provokatív Bertolucci-filmben, Marlon Brando partnereként. A botrányos alkotás azonban nemcsak a karrierjét pecsételte meg, hanem a magánéletét is. Két nő története körvonalazódik lassan a '70-es '80-as évek Franciaországában, amely igazi hippikorszak, a szexuális szabadság vagy inkább szabadosság, a forradalomba vetett hit kora, amiben kulcsszerepet kap a politika és a nők helyzete is. Az emléktöredékek hűen mutatják be, hogyan válnak a nők szexuális tárggyá, és a szemünk előtt peregnek le a férfiak uralta művészvilág képkockái. A könyvet eredetileg Maria és Vanessa együtt szerették volna megírni, ám végül a sors közbeszólt, és a színésznő 2011-ben bekövetkezett halála után a szerző magára vállalta, hogy a nagyközönség elé tárja unokatestvére életét, ami egyben saját gyermekkorának, serdülőkorának legbensőségesebb emlékeit is felvonultatja. Vanessa Schneider őszintesége lebilincselő fegyverként hat az olvasóra, aki a képzeletben és a valóságban is bejárja Maria Schneider életét. A #metoo-mozgalom 2017-es kirobbanása pedig felemeli a leplet a Tangó hírhedt vajas jelenetéről - a kultikus film kulcsjelenete egyik pillanatról a másikra vált a mozgalom ikonikus részévé.

Korda Sándor (Alexander Korda) és Vajna András György (Andy Vajna) - két filmproducer, akiknek személyét már életükben legendák övezték. Eltérő történelmi kor szülöttei, teljesen más Magyarországról vándoroltak ki, egészen másfajta filmeket hoztak létre, másként alakult az életútjuk, ugyanakkor szembeszökőek a közöttük meglevő hasonlóságok is: mindketten tehetségesek, kockázatvállalók - mondhatni, kalandorok -, sokfelé éltek a világban, szerették a luxust, a szép nőket, de ami a legfontosabb: a bőrük alatt is film volt. Rendkívüli érzékkel találtak rá azokra a témákra és formákra (Korda rendezőként is), amelyekkel meghódították a széles közönséget. Mindketten igazi hajóskapitányok voltak, akik nem szerettek felettesnek dolgozni. A maguk útját kívánták járni, főnökként irányítani stábokat, vállalatokat, gyárakat. Mindketten számtalan filmet gyártottak, filmvállalatokat alapítottak és vezettek, filmgyárat építettek, komoly díjakat nyertek és otthonosan mozogtak világhírű filmsztárok körében csakúgy, mint hatalmas pénzek fölött diszponáló üzletemberek vagy politikusok között. Alex és Andy - róluk lesz szó - és még sok minden másról is.

Robin Williams az egyik legkedveltebb és legtöbbször félreértett szórakoztatóművész volt, akit eleinte komikus zseniként ismert meg a világ. Ünnepelt filmjeit a magyar közönség is ismerte és szerette, a mai napig népszerű filmjei közé tartozik a Holt költők társasága, a Jó reggelt, Vietnam!, A halászkirály legendája, az Aladdin vagy a Mrs. Doubtfire. Williams rögtönzőtehetségének köszönhetően számtalan különböző karaktert keltett életre, a Good Will Hunting-béli alakítása az Oscar-díjat is meghozta számára. Géppuskatűzként pattogó humorbombáival mindenkit levett a lábáról, ám a vidám bohócszerep mögött ellentmondásos érzelmek és az önbizalomhiány végtelen mélysége feszült. Dave Itzkoff, a New York Times kulturális újságírója leleplező erejű életrajzában arra vállalkozott, hogy a sikerek mellett felfedje a színészóriás rendkívüli küzdelmét, amelyet az alkoholfüggőséggel és a depresszióval folytatott - ezekről a témákról Williams nyíltan beszélt az előadásai és az interjúk alkalmával egyaránt. A lenyűgöző portréban szó esik a férfi utolsó éveit megkeserítő betegségről is, amelynek szomorú következményéről a rajongók nem sejthettek semmit. A családtagokkal, barátokkal és kollégákkal készített száznál is több interjú, illetve az alapos kutatómunka nyomán megszületett Robin újszerű módon jeleníti meg azt az embert, aki munkásságával milliók életére volt nagy hatással.

"A boldogságért könnyekkel kell fizetni." (Édith Piaf) Párizs, 1944. Miután véget ér Franciaország német megszállása, Édith Piafot kollaborációval vádolják a francia hatóságok, és az énekesnő attól tart, hogy fellépési tilalommal fogják sújtani. Miközben bizonyítani igyekszik, hogy ártatlan, megismerkedik Yves Montand-nal, egy sete-suta, de tehetséges fiatal énekessel. Tanítani kezdi, és a két sanzonénekesből hamar szerelmespár lesz. Az Yves oldalán megélt boldogság Édithet egy dal írására inspriálja. Így születik meg a La vie en rose (Az élet rózsaszínben) - a sanzon, amely legendássá teszi az énekesnőt. Édith Piaf - akihez foghatóan senki sem testesítette meg az élet bátor akarását, és aki sem a művészetében, sem az életében nem ismert korlátokat.

2016. június 4-én lenne hetvenéves Halmos Béla, a táncházmozgalom egyik alapítója. A három évvel ezelőtt elhunyt, sokszorosan kitüntetett prímás és népzenekutató sokszínű életét és szerteágazó munkásságát mutatja be ez a fotókkal gazdagon illusztrált monográfia, melyben legközelebbi alkotótársai Sebő Ferenc, Sebestyén Márta, Éri Péter, Gryllus Dániel, Lányi György és Szomjas György is megszólalnak. A táncházmozgalom történetében keveseket övezett akkora közmegbecsülés és -szeretet, mint Halmos Bélát. Koncertezett, gyűjtött, kutatott, tanított, népzenei tévéműsorokat, portréfilmeket készített és mindenekelőtt táncházakban muzsikált évtizedeken át. Csupaszív ember volt, a szó nemes értelmében vett mozgalmár. Miként a szerző írja a kötet előszavában: Kellő önérzettel és stabil elvekkel szemlélte a világot, közben mégis hagyta élni a másikat. Mindenről és mindenkiről megvolt a határozott véleménye, ugyanakkor mindent és mindenkit elfogadott olyannak, amilyen. Ezért is fordultak hozzá annyian bizalommal, ezért is értett szót mindenkivel, ezért is kérték fel annyi tisztségre. És idősebb korára ezért is lehetett a revival mozgalom Béla bácsija. Aki mindig azt nézte, ami összeköt bennünket és sosem azt, ami elválaszt.

Ki ne ismerné Piedonét, az óriás termetű, dörgő hangú nápolyi zsarut, aki vasöklével rendszabályozta meg a rosszfiúkat, és ha úgy esett, megvédte a rosszlányokat is. Aki nagykanállal falta a hagymás babot, és két kézzel osztotta a pofonokat. Filmjein generációk nőttek fel, huncut tekintete és feneketlen étvágya milliók arcára csalt mosolyt szerte a világon. Az egykori élsportoló - úszóbajnok és válogatott vízilabdázó -, majd világsztár Bud Spencer, azaz Carlo Pedersoli odaadó, bölcs és támogató apa is volt. Lánya, Cristiana - akivel hajdanán nem egy pusziversenyt rendezett - három évvel imádott apja halála után érzett magában elég erőt, hogy papírra vesse emlékeit. E fotókkal illusztrált, szeretetteli, kedves, humoros, olykor fájdalmas epizódokkal teli könyvből megismerhetjük a család történetét, és megtudhatjuk, milyen ember volt ez az aranyszívű, nagy mackó a hétköznapokban.

Európa 20. századi kultúrtörténetének kevés ellentmondásosabb alakja van, mint Alma Mahler-Werfel (1879-1964). Jelentős művészek hosszú sorának volt szerelme és múzsája: festők, írók, építészek, zeneszerzők keresték a kegyeit. A korszak három kimagasló szellemének volt a felesége: elsőként a zeneszerző Gustav Mahlernek, majd a Bauhaust megalapító Walter Gropiusnak, s végül a világhírű írónak, Franz Werfelnek. Az érte rajongó férfiak csodálták, ahogy saját művészi ambícióit feláldozta éppen aktuális társának karrierje érdekében, míg mások őszinte gyűlölettel viseltettek iránta: vakbuzgó és elvtelen törtetőnek tartották. Hogy valójában ki is volt Alma? Bár magyarul is hozzáférhető önéletrajzából - melyben Alma a tények jó részét tudatosan elferdíti - sok minden kiolvasható, a történész Oliver Hilmes munkája az első, amely a maga összetettségében állítja elénk e nem mindennapi személyiséget. Hilmes eddig publikálatlan forrásokra és hatalmas kutatómunkára építve vázolja fel Alma páratlan életútját, s egyúttal a 20. század első felének európai kultúrtörténetéről, illetve az antiszemitizmus rohamos térnyeréséről is gazdag leírást nyújt. Hilmes elbeszélése a náci hatalomátvételt követő száműzetés éveit is tárgyalja, a kor emigráns társadalmának működési mechanizmusaiba is bepillantást engedve. A 2004-ben német nyelven megjelent kötet rendkívül alapos történettudományi munka, amelynek szerzője ugyanakkor az újságírók eleganciájával forgatja a tollát, és gyakran merít a korszak anekdotáiból is. A fekete özvegy a legkülönbözőbb művészeti ágak iránt érdeklődő olvasók számára segíthet a régi századelő szellemi világának megismerésében, miközben a nagypolitika alakulását is képes új fénytörésben, alulnézetből bemutatni.

2017. február 4-én lesz hetvenéves az énekelt versek úttörője, a táncházmozgalom egyik alapítója, Sebő Ferenc. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző és népzenekutató sokszínű életét és szerteágazó munkásságát mutatja be ez a monográfia. A kötetben legközelebbi alkotótársai – Halmos Béla, Sebestyén Márta, Éri Péter, Gryllus Dániel, Perger László és Szomjas György – is megszólalnak.

Jávor Pál a huszadik század legismertebb és legnépszerűbb magyar férfi színésze, nyolcvan film főhőse. Ahány film, annyi Jávor Pál! Volt egy korszak, amikor Jávor Pál, a színész testesítette meg az összes magyar társadalmi toposzt a szerepein keresztül. Nincstelen, jóképű törtető, lángoló hazafi, reformer mérnök, nyalka huszártiszt, eladósodott földesúr, reménytelen, öngyilkosságra hajlamos bússzerelmes, városi polgár, krakéler párbajhős, kedélyes úri huncut, zsidó és keresztény, de mindenekelőtt mindig mosolygós férfiideál, aki képes meghódítani a közönséget, nemre és korra való tekintet nélkül. Az idő tájt mindenki a szíve mélyén egy kicsit Jávor szeretett volna lenni. De ki is volt valójában Jávor, amikor nem a filmvászonról vagy a színpadról küldte csábos mosolyát? Trianon áldozata, a torz vágyakban élő magyar virtus megtestesítője, irigyelt filmsztár, női szívek elrablója, csélcsap nőcsábász, példás férj, nemzeti hős, aki helytállásával a vészkorszakban kiemelkedett az átlagos magyar sorstörténetből? Aki csak itt, ezen a tájon, a magyar nyelvbe zárt zsigeri tehetségével volt képes életben maradni, kiteljesíteni színészi képességeit. Nincsen számára más hely, legyen az éppen roncsolt demokrácia, tomboló fasizmus vagy kommunista önkényuralom, csakis itt. Magyarországon, magyarok között.

Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába, közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali naplóírásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről, szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: „De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül - úgy látszik - mindig igaz szöveg, néha ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.

Korunk ?egyik legsikeresebb és legjelentősebb zeneszerzője, Andrew Lloyd Webber közel fél évszázada hódította meg a zenés színház világát. Számos díj, többek közt jó néhány Tony és egy Oscar nyerteseként világszerte milliókat bűvölt el zenéjével és olyan nagy sikerű előadásaival, mint a Jézus Krisztus Szupersztár, az Evita, a Macskák, Az operaház fantomja – mely a Broadway leghosszabban futó musicalje –, és legújabb műve, a Rocksuli. Maszk nélkül című művében az elismert, díjnyertes zeneszerző páratlan, játékos stílusban vet számot az eredményeivel, a sors és a körülmények játékaival, sikereivel és csalódásaival, az éltető és ihlető szenvedélyeivel. A Maszk nélkül egy szellemes és árulkodó anekdotákkal teli életről mesél, amelyben számos híresség bukkan fel, így például Elaine Paige, Sarah Brightman, David Frost, Julie Covington, Judi Dench, Richard Branson, A. E. Rahman, Mandy Patinkin, Patti LuPone, Richard Rodgers, Norman Jewison, Milos Forman, Plácido Domingo, Barbara Streisand, Michael Crawford, Gillian Lynne és Betty Bukley. A Webber hetvenedik születésnapjára megjelenő kötet felfedi a legendák mögött lapuló, kivételes személyiség igazi arcát.

A legendás színész, a James Bondot is alakító Roger Moore még néhány nappal a halála előtt is írta Viszlát… című önéletrajzi könyvét, amelyben visszatekint az életére – a tőle megszokott (ön)iróniával. Visszaemlékezése nosztalgikus, humoros, elbűvölő, és ami a legfontosabb: rendkívül emberi.   Az öregségről és öregedésről szóló elmélkedése élete minden vonatkozását érinti: gyermekkori emlékeit; soha be nem teljesült álmait és terveit; hogyan sikerült (vagy nem) lépést tartania a folyton változó világgal; az öregedés tapasztalatait, a memóriagondokat és örökös küzdelmeit a technológiával; az utazás örömeit (és idegesítő pillanatait); a munkát és a szórakozást. Ezenkívül megismerhetjük családi élete számos rendkívül boldog (és néhány hasonlóképpen szomorú) fejezetét.   A könyvben, amelyet Moore saját rajzai illusztrálják, példátlan őszinteséggel nyílik meg olvasói előtt. Olyan történeteket mesél el, amelyeken keresztül megismerhetjük az embert az őt világhírűvé tevő kém álarca mögött.   A Viszlát… lapjain Moore vidám, megkapóan szerény és visszafogott stílusban számol be az élet mindennapi örömeiről és a legváratlanabb pillanatokban elért apró diadalokról.  

Hogyan lesz egy hentestanulóból színész? Hát így: egy Debrecen melletti tanyán kell hozzá nevelkedni, operaénekesnek kell készülni, titokban a Táncdalfesztivál sztárjáról, Kovács Katiról ábrándozni, a debreceni Húsfeldolgozó Szakmunkásképzőbe járni... Két évvel később a vágóhídon kell dolgozni, meg kell alakítani a „Húsosok" színjátszó csoportot, aztán előbb kell felvételt nyerni a Színművészetire, mint ahogy az ember megszerzi az érettségit. A Vígszínház és Kaposvár után az új Nemzeti Színház nyitó előadásában Ádámot kell játszani Az ember tragédiájában, és 2007-től az őrségi Viszák: a Tündérkert és a Kaszás Attila Pajtaszínház, meg Budapest között kell megosztania az idejét annak az embernek, aki elénk tárja nem mindennapi kanyarokban bővelkedő, gazdag életútját ebben a könyvben. Szarvas József rövid „novellákban" felvillanó visszatekintését, amelyet Bérczes Lászlóval közösen írtak-szerkesztettek kötetbe, a családi fényképek mellett a színházi és filmes pálya kiemelkedő pontjait megidéző fotók teszik teljessé.

Az Iron Maiden legendás frontembere, BRUCE DICKINSON a világ egyik legikonikusabb énekese és dalszerzője, de emellett hivatásos pilóta, repülőgép-ipari céget vezet, motivációs beszédeket tart, sört főz, regényeket és forgatókönyveket ír, és egykor vívóként nemzetközi szinten versenyzett. Mire való ez a gomb? című könyvében arról a hullámvasutazásról ír, amit életnek hívunk. Egyéni hangvételű önéletrajzában részletesen beszámol kalandos gyerekkoráról, az Iron Maiden felemelkedéséről, a sötétség erőinek megidézéséről, a vívás filozófiájáról, a Boeing gépek világáról, és arról, hogyan tessékelte ki életéből a hívatlan vendégként érkező rákot. Intelligens, vicces, őszinte memoárjából teljes képet kapunk egy igazi rock-ikon életéről, érzelmi és mentális világáról. Bruce Dickinson élettörténete nem csupán az Iron Maiden-rajongóknak nyújthat inspirációt.

A zeneszerző az írónál és a festőnél is rejtőzködőbben védi magánéletét - legalábbis művein keresztül ő árul el magáról a legkevesebbet. Hiába keressük a "halhatatlan kedves", Brunszvik Jozefin nyomait Beethoven ifjúkori műveiben: ha nem maradt volna fenn néhány levél és napló, a partitúrák sosem mesélték volna el nekünk, hogy egy magyar kisasszony mosolya ihlette őket. Ha nem kerültek volna elő Bartók Béla Geyer Stefi hegedűművésznőhöz írt szerelmes levelei, ma nem tudnánk, hogy első hegedűversenye egyben rendhagyó szerelmi vallomás is. Éppen ezért hiánypótló Christopher Lawrence kötete, aki arra vállalkozott, hogy a nagy zeneszerzők helyett elmesélje nekünk szerelmeik történetét. Természetesen az ő hőseiről, Mozartról, Wagnerről, Chopinről és a többiekről hosszú monográfiákban is bőséggel tájékozódhatunk, ám érzelmeik rekonstruálására e munkákban nem számíthatunk. Pedig a zenetörténeti tankönyvekben szereplő, olykor fekete-fehér zeneszerző-figurák a való életben gyarló emberek voltak, akik párkapcsolataikban is éppúgy szerettek, hibáztak és szakítottak, ugyanúgy voltak hűségesek és csalfák, mint bárki más. Tegyünk föl egy lemezt és nyissuk ki a könyvet: így szerettek a világ legnagyobb muzsikusai! (Nyáry Krisztián)

A Gálvölgyi János 70. születésnapja alkalmából megjelenő kötetből mindent megtudhatunk a címszereplőről, amit a hozzá közel és még közelebb állók tudnak róla. Részlet a műből:„A színház gyerekkori álma volt, és máig is annak beteljesülése. VII. kerületi, Csengery utcai srácként, mohó rajongással gyűjtötte az autogramokat. Híres, szép akart lenni, jó ruhákban járni, szeretettel körülvéve. Ironikusan szokta mondani, hogy ebből a szépség sikerült. És hát "A Gálvölgyi" is akart lenni, a senkivel össze nem téveszthető, karakteres színész, aki vitathatatlanul lett is.”

Ebben a kötetben Lauren Graham egy pillanatra megállítja az időt, és végignéz eddigi életén. Hangos nevetésre késztető történeteket mesél a gyerekkoráról, a karrierje beindításának időszakáról és arról, amikor évekkel később a Vásott szülők forgatásán a lakókocsijában ülve feltette magának a kérdést: „Te most… ööö… befutottál?”

A Férfikor hajnalán Huszti Péter önéletrajzi trilógiájának második kötete. Míg a 2015-ben megjelent Srác a kakasülőn a gyermek- és ifjúkor, illetve a Színművészeti Főiskolán eltöltött évek krónikája, a folytatásban a színházi és filmes szerepek sokaságát eljátszó színművész életének következő évtizedeiről mesél. Huszti Péter történeteiben a színházi élet olyan legendás alakjaival találkozunk, mint Kiss Manyi, Psota Irén, Bessenyei Ferenc és Ádám Ottó (a sort még hosszasan folytathatnánk), és mindeközben megtudhatjuk azt is, hogy milyen forrásokból, tapasztalatokból és élményekből formálódik meg egy-egy szerep, hogyan válik a színész életének részévé, lényének egy darabjává az általa eljátszott figura, és hogyan lesz élethivatássá a nézőkből hol kacagást, hol döbbent némaságot kiváltó színházi játék.

A heavy metal ősatyjának, a Black Sabbath gitárosának és zenekarvezetőjének önéletrajzi könyve, amely végigkíséri a zenekar és Iommi történetét a hetvenes évektől napjainkig. Ha egy gitáros elveszti az ujjait, az általában a karrierje végét jelenti. A kivétel Tony Iommi, aki nemcsak hogy nem adta fel súlyos balesete után a zenélést, de emberfeletti munkával szó szerint újra megtanult gitározni, összetéveszthetetlen hangzásával és dalaival pedig kitörölhetetlenül beírta magát a rockzene történelemkönyvébe.Az Iron Man ennek a kivételes zenésznek a története, aki felküzdötte magát Birminghamből, Anglia legnyomorúságosabb városainak egyikéből, hogy meghódítsa a világot a Black Sabbath élén. Tony Iommi megjárta a mennyet, de a poklot is: nagykanállal falta a droggal és szesszel átitatott hetvenes évek életét, megküzdött a rákkal, az adóhivatallal és a hatóságokkal, miközben csak tolta és tolta a riffeket, és a rockvilág egyik legtöbbet hivatkozott gitárosává vált, akit nem véletlenül tartanak a heavy metal ősatyjának. Fanyar humorral fűszerezett könyve lebilincselő olvasmány, amely első kézből számol be a kemény zene egyik legnagyobb ikonjának életéről és kalandjairól.