Greenlight Könyvek

A regény kihallgatási jegyzőkönyvekre emlékeztető bekezdéseiben a főváros és több vidéki helyszín forradalmi eseményei, személyiségei is megelevenednek. Mindeközben betekintést nyerhetünk a hazai és nemzetközi politika kulisszái mögé is, ahol szövevényes paktumokkal nyúlnak át a kisemberek – a „Szívem Imrék” – feje fölött, akik még nem tudhatták, hogy a forradalom „az árulások története is, amelyben több a tégla, mint valamennyi építkezésen”. Kádár János szerepéről egységesebb kép él, a mai köztudatban, de hogy áruló volt-e Nagy Imre és Maléter Pál, s hogy kik és miért árulták el őket is, azt minden olvasó eldöntheti maga, miután végigolvasta Szívem Imre történetét, aki akaratán kívül „a legtisztább magyar forradalom és szabadságharc hőse és árulója lett…

„Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben... Keze eres, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen." A szerző képzeletbeli riportregényt készített édesanyjával. Felidézi szegénysorban töltött gyermekkorát, visszavezet bennünket a XX. század közepén-végén átélt emberpróbáló évtizedeken. A tizenegy testvér közül hatan maradtak életben, most köztük ingázik az író édesanyja, a számára már érdektelen és követhetetlen világban. Magával ragadóan, végtelen szeretettel ábrázolja édesanyját és az annak halála utáni keserűséget, bánatot. Sorait olvasva hiteles forrásból ismerhetjük meg az öregedés jellemző tüneteit. Emberi tragédiákkal terhes időszakokról szóló és bölcs tanulságokat szolgáltató írás.

Vitéz Szilágyi Lajossal Budán, tízemeletes bérház tizedik emeletén beszélgetünk az életéről, a magyar sorsról. A lakás tele életmű maradványokkal, albumok, a színészet relikviái, a vitézi élet dokumentumainak töredékei. Sietősen váltjuk a szót, gondolnunk kell gyorsan fogyóé letünkre, erre az egyetlen, nagy kalandra. Kiterítjük a magunkkal cipelt magyar történelmet. Néha meg is könnyezzük. – Neked hol kezdődött a nagy kaland, Lajos bátyám? – Az én életemnek tulajdonképpen 1943 a kezdete, mert akkor tettem előadóművészi vizsgát a Magyar Királyi Színművészeti Kamaránál, akkor avatott Horthy vitézzé, és akkor kerültem a Szegedi Színház tagjai sorába, mint ösztöndíjas színész. Várományosként avattak vitézzé, ez annyit jelentett, hogy az édesapám I. világháborús érdeme alapján rám, mint elsőszülött fiára kiterjesztették ezt a címet. Egy évvel később magam is rászolgáltam, mert (Szegedről vonultam be katonai szolgálatra, és) kitűnőre minősített katona lettem. – Harcoltál a felszabadítók ellen? Akkor szépen megjutalmaztak – mondom nem kis iróniával. – Tulajdonképpen 1945. január 18-ig harcoltam a szovjet hadsereg ellen, és utána két fogságból sikerült megszöknöm, úgy hogy Budapestről nem tudtak elvinni. Elfogtak kétszer az oroszok, először január 26-án, de sikerült megszöknöm, azt hiszem, február kilencedikén. Budapesten különböző centrumokba gyűjtötték össze a csoportokat, akiket foglyul ejtettek, köztük rengeteg olyan ember is volt, aki soha életében nem volt katona. Először az Alsóerdő-sor utcai biliárd terembe vittek, ahonnan sikerült megszöknöm, majd ismét elfogtak és a Szondi sörözőbe vittek, ahol több fogolytársammal együtt, éjjel-nappal az oda érkező lőszeres kocsikról hordtuk a lőszert le és fel. Szerencsémre a gimnáziumban az atlétikai versenyeken 100 méteres síkfutásban 11,7 másodpercet futottam, amely abban az időben kitűnő eredménynek számított, hiszen Csányi Gyurka – a későbbi olimpikon – 1941-ben az ifjúsági bajnokságot 11,5-ös eredménnyel nyerte meg. A gyorsaságomnak köszönhető, hogy egyik alkalommal sem tudtak Gödöllőre vagy Ceglédre, a nagyobb gyűjtőtáborokba vinni. Megúsztam ezt a részét a háborúnak, de február 28-án letartóztatott az ÁVÓ, akkori nevén Politikai Rendészeti Osztály, és az Andrássy út 60-ba vittek. Ott másfél hónapig voltam, rettenetes körülmények között. Vérhast kaptam. – Akkor éppen kiket kínoztak Péter Gábor legényei? – Zadravecz püspök úrral együtt voltam, Muráti Lilivel és férjével, Vaszary Gáborral. Muráti Lilit korábban személyesen nem ismertem. Orlai Csepi is ott volt, a híres Csepi zenekarnak a dirigense, aki kitűnő dobos is volt. Borzasztóan megkínozták, de annyira megkínozták, hogy utána évekig kezelésre szorult. Megverték a kezeit. Úgy neveztük az őrséget, hogy debreceni gyász-magyarok, mert fekete ruhába öltöztetett fiatal parasztgyerekek voltak, akiknek beadták azt, hogy ezek fasiszták, ezek tették tönkre az országot. Szóval, szabvány mese volt már akkor is. – Vertek benneteket? – Volt olyan nap, hogy hat-nyolc halottat vittem fel a kiskocsira, egy négy-kerekű, emberek által vontatott kiskocsira. Félig az agyonverés, félig pedig a vérhas aratott közöttünk. Tele voltunk tetűvel. Férfiak, nők vegyesen feküdtünk a Csengeri utca és az Andrássy út által 3 határolt pincében, összezsúfolva, mint a heringek. Nem tudom azóta sem elfelejteni, pedig ennek már 56 éve, annyi kegyetlenséget láttam ott. 1945. április elején bűntény hiányában helyeztek szabadlábra. 1949-ig, úgy gondoltam, hogy azért volt ez a rettenetes kegyetlenség, mert a nyomozók – akiknek többsége zsidó volt – így bosszulták meg az előzőleg családjukat ért fájdalmakat, bántalmakat, ezért ütötték, verték és kínozták a nekik kiszolgáltatott fogva tartottakat. A kínzások következtében sokan meghaltak. Az is megtörtént, hogy valakit kidobtak az ablakon, de azt terjesztették, hogy az illető az „igazságszolgáltatás el

A vonat erőtlenül araszolt, ódivatú gyászkocsiként. Nem füttyentgetett. Hatalmas fák sátora takarta az állomást, gyenge fény hullott a kavicsokra. A sínek két oldalán rendőrök, államvédelmisek őrködtek. Döccentek a tehervagonok. Marhabőgés hangzott, puli vakkantott, a mozdony köhécselt. Nem igyekeztek a leszállók. A rendőrök elhúzták a vagonajtókat. – Kiszállás! – kiabálták. Riadt emberek kászálódtak lefelé, asszonyok, gyerekek, hangtalanul. Lassú mozdulatokkal emelgették batyuikat, a vasúti sínek mellé ejtették, újabbakért fordultak, gyerekeket ültettek rájuk, akik tágra nyílt szemmel figyeltek. Zsákokat, ládákat, bőröndöket, kosarakat cipeltek, jószágokat rakodtak. Toporzékoltak a lovak, malacok röfögtek. A hajnali költözködés háborús menekültek képét idézte. Se panasz, se tiltakozás nem hangzott. Különös viszony teremtődött a kitelepítettek és a kitelepítők között, magyarázkodás, sírás, könyörgés nélkül értették egymást, megbízható érzés tájékoztatta őket: a félelem. A puskák nem mozdultak. Az őrök mereven strázsáltak a helyükön, vállukra vetve viselték fegyverüket, némelyikük farkaskutyát tartott pórázon. A kötelesség-szolgálat fegyelmével várakoztak, s éberen figyeltek.   

Sz. Lukács Imre – Isten akaratából – megalkotta e könyvet, s így megállapíthatjuk, hogy nem csak jó újságíró, író, hanem megállja a helyét a versírásban, költészetben is. Erről tanúskodnak az ez év elején és az 1958-ban külföldön írt versei is. Költészetét titok övezte, soha nem beszélt róla. Először tavasszal jelentkezett versekkel. Öt éve tartó betegsége hatására szívet-lelket szorongató búcsúzó verseket írt, amiket átadott nekem megőrzés végett. Ezeket családja sem láthatta. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a kabátom belső zsebében titkon őrzött versekből színvonalas, tanulságos verseskönyv lesz. Istenünk ebben is segített – legtökéletesebb rendezőként -, hiszen az új versekkel egyidejűleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából előkerültek, megérkeztek a szerző 50 évvel korábban – 1958-ban – nyugaton írt versei, amiket az akkori hatalom begyűjtött. Az előkerült verseket a szerző és kedves családja sírva olvasták el. Megható pillanatokat éltem át én is, mint a család jóban-rosszban kitartó barátja. Így már nem volt nehéz az előkerült versekből egy csokorra valót kiválogatni és könyvformába rendezni. A könyv színvonalát növelik Kovács Krisztián csodálatos grafikái, amelyek harmonikusan kapcsolódnak a versekhez. Kortársamnak, barátomnak, Sz. Lukács Imrének köszönettel adózom, hogy bábáskodhattam e könyv összeállításánál, és hogy megismerhettük az ifjú- és időskori költészetét. Isten és a szerző között – a betegség kapcsán – pozitív kapcsolat jött létre és ez érződik verseinek megírásánál is. Csodálatos önvallomást ír le a „Zárszó” alatt a borító hátsó oldalán. Kevés embernek adatik meg Isten ezen ajándéka, mellyel a szenvedésünket csökkenti és erőt ad hitünk megvallásához. Tisztelt Olvasó! Jó egészséget kívánok Önnek! Örülök, hogy kézbe vette a könyvet, melynek elolvasása után –valószínű – Ön is keresni fogja Istenünkkel a kapcsolatot. Úgy legyen! Szeged, 2007. augusztus 4. v. Szilágyi Árpád József a Magyar Kultúra Lovagja

Sz. Lukács Imre három regényében egy alföldi falu, Tisza menti település embereinek történetét írja meg 1945-től a hatvanas évek végéig, a falusi átalakulás negyedszázadát pásztázza néhány család történetén keresztül. Az első regény alaprajz, a falusi szegénység különböző változatait adja, az életindulásnak eseményeit rajzolja meg, a második centrumában a termelőszövetkezet megalakulása és gondjai állnak, a harmadik a cselédházból tanári diplomát szerző fiatalember sorsán, gondolatain és történetét keresztül mutatja be a falut, annak változásait. 

A szegedi újságíró a rendszerváltozás előtt számos szociográfiai értékű riportkönyvet, regényt írt. Már akkor Tábor a pusztán (1985) című könyvében megörökítette az ötvenes évek internálótáboraiban szenvedők sorsát. Ezt most alaposan kibővítve, további sorsdrámákkal kiegészítve tárja az olvasó elé, hiteles tudósítását a kitelepítettekről, a táborévekről. Könyve fontos tanúbizonyság a felejtés ellen. Részlet:A kocsik a kockaköves országútra gördültek, felzúgtak a motorok, s az éjszakai csendet megtörte a lázas buzgalom. A kutyák vadul felugattak. A kövesúton trappolni kezdtek a lovak, s a patkócsattogások, a szekérzörgések és a feltúrázó, köhögő motorok szétrázták az éjszaka idilljét.Az államvédelmisek és a rendőrök körbefogták a falut, megszállták a kijelölt utcákat, zörgették a rolettákat, ablakokat, feszítették az ajtókat, a kapukat. Az öreg gyógyszerész, Józsa Bálint kapuján is irtón dörömböltek. Álmosan kapta magára köntösét, felgyújtotta a villanyt, az udvarit is, s érthetetlen dünnyögéssel nyitogatta az ajtókat, az utcai kapuhoz ballagott, ahonnan hangokat hallott.Már megint sürgős eset, csak nem a végét járja valaki? – gondolta ásítás közben.– El se szenderedtem, máris ugranom kell, de minek ekkora felhajtás, hogy megsüketülni?A kémlelőnyíláson motozott, majd félig kábán az álmosságtól megszólalt.– Mit akarnak?– Maga Józsa Bálint?– Igen, kérem, de ez nem indok arra, hogy az éjszaka kellős közepén kizörgessenek az ágyból. Megtudhatnám végre, minek zavarnak?– Kaput kinyitni, vagy betörjük!Az öreg rosszat sejtve eltolva a reteszt, nem mert ellenkezni a szigorú, parancsoló hanggal. Egy fekete képű őrmester lépett hozzá, dőlt belőle a pálinkaszag és az arcába ordította:– Vegye tudomásul, hogy ki van telepítve! Ezt írja alá!..   

Arany János a magyar irodalom legkiemelkedőbb epikus költője és az egyik legnagyobb magyar népi költőfejedelem.Majdnem fél évszázados költői munkássága során folyamatosan, de mennyiségileg és minőségileg egyenetlen eloszlásban születtek költeményei, ám mégis tökéletes irodalmi művek sokaságát alkotta meg. Jelentős vers minden költői szakaszában található.

Dracula is an 1897 Gothic horror novel by Irish author Bram Stoker. It introduced the character of Count Dracula, and established many conventions of subsequent vampire fantasy. The novel tells the story of Dracula's attempt to move from Transylvania to England so that he may find new blood and spread the undead curse, and of the battle between Dracula and a small group of men and a woman led by Professor Abraham Van Helsing.  Dracula has been assigned to many literary genres including vampire literature, horror fiction, the gothic novel, and invasion literature. The novel has spawned numerous theatrical, film, and television interpretations.

Kedves Adél, azt az egyet akarom még, ismét, de utoljára, így írásban is kijelenteni, hogy én Maga ellen soha árulást el nem követtem. Ezt bátran magam és mindenki előtt vallom, holott érzem, hogy nevetséges vagyok, mindegy. Magát szeretem, becsülöm jobban, mint hat év alatt bármikor is. Minden jóságára, a Magáéra és hozzátartozóiéra is végtelen hálával emlékezem. Emberfölötti módon igyekeztem a rossz idegeimmel, bomlottságommal is, hogy ezt demonstráljam. Azt is bátran vallom be, hogy a sikertelenségnek én vagyok az oka. Igaz, hogy Maga beteg, izguló, kiszámíthatatlanul érzékeny. De ha például három év előtt lett volna ilyen, én kibírtam volna. Kutyakötelességem is lett volna a végső tűrőképességemig el nem felejteni, hogy micsoda Maga nekem. De most már sajnos elértem oda, hogy bizonyos izgalmak kiforgatnak teljesen magamból. Még idegenek bántása is majdnem megőrjít, s a maga bántásai még ezerszeresebben fájnak. Részletdolgokról, kicsinyes pörtémáinkról nem írok. Én igenis, ma is, mindig mindenki előtt úgy viselkedtem, hogy nincs, akivel magát fölcserélhetném. Mint kis dokumentum - önmagam számára csupán - hogy még Párisban leszek, senkivel nem fogok még levélben se érintkezni. Ha az volnék, aminek Maga indulatrohamaiban hisz, én volnék a legboldogabb. De - sajnos - mindabból, amivel Maga gyanúsított, semmi se igaz. Sajnos, Maga nekem nem volt jó sorsom, holott az akart lenni. Bár vesztem volna Nagyváradon, bár ne csináltam volna meg, amire Maga biztatott, ezt a hatéves kálváriát. Odaadtam semmiért erőmet, butaságomat, életkedvemet. Mindezzel ostobául, de mai kínjaim nélkül élhettem vagy pusztulhattam volna. S a legrettenetesebb az, hogy ma kevésbé tudom Magát kitörülni az életemből, lelkemből, mint a hat év alatt bármikor. Annál - sajnos - okosabb vagyok, mintsem Magát mondjam a fátumomnak. A fátum utolért volna mindenképpen, de úgy történt, hogy a Maga személyében kívánt végigverni. Akármi akárhol s akármilyen hamar történnék velem - még magamon kívül se - okolom csak Magát. Viszont én is elvárom, hogy több irgalommal és belátással gondoljon reám. Rettenetes érzéseim vannak, a helyzetem is az, de nem tehetek semmiről, jöjjön, ami jön. Dodótól és Bertától személyesen sikerül talán búcsúznom. Kezeit szeretettel, nagyon csókolja Ady

„Ami ?ezekben a cikkekben azonos a legjobb Szerb-írásokkal, az a folttalan világosság. A politikai tiltakozásnak végtelenül sok változata lehetséges, és ezeknek az írásoknak a kristályos gondolati tisztasága, stiláris átlátszósága, a mondatoknak utolsó zugig kivilágított egyértelműsége szintén a tiltakozás egy neme volt, protestálás egy dühödt és sunyi kor gázködű, halálos halandzsája ellen” írta e könyv első kiadásának előszavában Kardos László. Hiszen ezeknek az írásoknak nagy része akkor keletkezett, amikor a tollat már kiütötték Szerb Antal kezéből, és csak egy-két lap volt, ahová pár szellemes, szórakoztató oldalt írhatott, ami a háború vigasztalanságában egy tisztább és bölcsebb világ igézetét és ígéretét jelentette. E cikkek könnyedsége mögött rendkívüli kultúra rejtőzik, az író éppoly otthonosan mozog a krétai királyok palotájában, mint Berzsenyi udvarházában; a szellemesség a tudósnak azt a képességét jelenti, amellyel megeleveníti az adatokat, élővé teszi a neveket és a számokat. Ebből a könyvből – mely az első kiadás anyagán kívül számos eddig kötetben meg nem jelent írást tartalmaz – világosan kiolvasható Szerb Antal esztétikai rendszere, irodalomtörténeti felfogása, etikája, világnézete – és a Varázsló-ban minden közelebb kerül a mához, élethez és valósághoz. Itt a hétköznap fontosabb, mint a csoda. De nemcsak az van benne, ami megvalósult, haem az is, amire még készült: pár oldalon könyvkoncepciókat, nagyarányú irodalomtörténeti összefoglalásokat mond el. Ebből a könyvből sejthetjük meg igazán, milyen gazdag poggyásszal ment el."

„… ő a választottak, a legnagyobbak közé tartozott” – írta Tóth Árpádról Kosztolányi. – „Debrecenből érkezett, a grammatikák, a verseskönyvek, a magyar színművészet ősi földjéről, s természetes folytatója Csokonai Vitéz Mihály és Arany János művészetének. Szavainkból új mákonyt szűrt, bódító írt a mi legfájóbb sebünkre. Andalító költő, makulátlan művész. Egységes világ tárul elénk könyveiből, lágy, meghitt szemlélet, s ez olvasztja eggyé sorait, melyeknek végén halkan, fájdalmasan jajgatnak gyönyörű, mintegy véget-sose-érő rímei. Lágyságában azonban semmi finnyásság. Nevükön nevezte ő a dolgokat, a »setét dolgokat«, melyeket »szeretett«, képzőművészeti pontossággal írta le az előrebukó fejet, vagy a terpedő kezet, a kidagadó ereivel. A keret mindig valószerű, úgyhogy finomsága az ellentét erejénél fogva annál erősebben szökken ki. Ezért olyan emberi és megindító, s ezért halhatatlan.”

Ennek az isteni gyermekembernek forradalom volt az érzése, az érzéke, a látása, a hallása, az öröme, a bánata, a szeretete, a gyűlölete, a szenvedélye, a lelkesedése, a csüggedése, az önbizalma, a magasztalása, az ócsárlása – s még a magyarán jól odasózott káromkodása is. Forradalom volt – a ríme, a mértéke, a kötött vagy kötetlen, minden egyes sora, s forradalom, a magyar társadalmat megváltó forradalom, még a szavainak szilaj egymásutánja is, amelyet az ő költészetének minden eddigi törvényt megdöntő, új törvényei tartanak féken s hajtanak a sorvégeken túl, hol a kecsesen, hol méltóságosan, hol fenyegetően, hol hízelgően, de mindig a meleg és eleven idomok hajlékonyságával az egyik verssorból a másikba át. – Hatvany Lajos

Pósa Lajos a kiváló mesemondó és meseíró hozzáértő kézzel szerkesztett kisebb-nagyobb terjedelmű könyveket az ifjúság számára. Könyvei, válogatásai számtalan kiadást megéltek és több nemzedék is olvasta azokat. Meséiből kiderül, hogy "öreg korára is kisgyermek maradt, de ő volt a legokosabb és legkedvesebb kisgyermek Magyarországon".  Jelen válogatása, a " Pósa bácsi mesekönyve " is egy ilyen gyöngyszem, amit szeretettel ajánlunk Olvasóink számára.

The King James Version (KJV), also known as the King James Bible (KJB) or simply the Authorized Version (AV), is an English translation of the Christian Bible for the Church of England, was commissioned in 1603 and completed as well as published in 1611 under the sponsorship of James VI and I. The books of the King James Version include the 39 books of the Old Testament, an intertestamental section containing 14 books of the Apocrypha, and the 27 books of the New Testament. Noted for its "majesty of style", the King James Version has been described as one of the most important books in English culture and a driving force in the shaping of the English-speaking world.  It was first printed by John Norton & Robert Barker, both the King's Printer, and was the third translation into English approved by the English Church authorities: The first had been the Great Bible, commissioned in the reign of King Henry VIII (1535), and the second had been the Bishops' Bible, commissioned in the reign of Queen Elizabeth I (1568). In Geneva, Switzerland the first generation of Protestant Reformers had produced the Geneva Bible of 1560 from the original Hebrew and Greek scriptures, which was influential in the writing of the Authorized King James Version.  In January 1604, King James convened the Hampton Court Conference, where a new English version was conceived in response to the problems of the earlier translations perceived by the Puritans, a faction of the Church of England.  James gave the translators instructions intended to ensure that the new version would conform to the ecclesiology of, and reflect the episcopal structure of, the Church of England and its belief in an ordained clergy. The translation was done by 6 panels of translators (47 men in all, most of whom were leading biblical scholars in England) who had the work divided up between them: the Old Testament was entrusted to three panels, the New Testament to two, and the Apocrypha to one. In common with most other translations of the period, the New Testament was translated from Greek, the Old Testament from Hebrew and Aramaic, and the Apocrypha from Greek and Latin. In the Book of Common Prayer (1662), the text of the Authorized Version replaced the text of the Great Bible for Epistle and Gospel readings (but not for the Psalter, which substantially retained Coverdale's Great Bible version), and as such was authorized by Act of Parliament.  By the first half of the 18th century, the Authorized Version had become effectively unchallenged as the English translation used in Anglican and English Protestant churches, except for the Psalms and some short passages in the Book of Common Prayer of the Church of England. Over the course of the 18th century, the Authorized Version supplanted the Latin Vulgate as the standard version of scripture for English-speaking scholars. With the development of stereotype printing at the beginning of the 19th century, this version of the Bible became the most widely printed book in history, almost all such printings presenting the standard text of 1769 extensively re-edited by Benjamin Blayney at Oxford, and nearly always omitting the books of the Apocrypha. Today the unqualified title "King James Version" usually indicates this Oxford standard text.

La Fontaine mint aesopusi állatmesék írója él a magyar köztudatban, mint kedves, szellemes, de kissé gyermeteg meseíró, s nehezen értik meg, hogy a franciák miért tartják irodalmuk legnagyobb alakjának. A kétnyelvű kiadás célja az volt, hogy közelebb vigye a magyar olvasót La Fontaine megértéséhez és értékeléséhez. A tragikus sorsú Radnóti Miklós gazdag hangszerelésű, formahű fordításai révén felfedezte La Fontaineben a költőt, a formaművészt, a bűbájos lírikust és az emberi társadalom egyik legszellemesebb szatíra-íróját. Egy nagy költő legszebb műveit kapjuk e kötetben, hozzá mindenképp méltó fordításban.