Greenlight Könyvek

Sz. Lukács Imre – Isten akaratából – megalkotta e könyvet, s így megállapíthatjuk, hogy nem csak jó újságíró, író, hanem megállja a helyét a versírásban, költészetben is. Erről tanúskodnak az ez év elején és az 1958-ban külföldön írt versei is. Költészetét titok övezte, soha nem beszélt róla. Először tavasszal jelentkezett versekkel. Öt éve tartó betegsége hatására szívet-lelket szorongató búcsúzó verseket írt, amiket átadott nekem megőrzés végett. Ezeket családja sem láthatta. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a kabátom belső zsebében titkon őrzött versekből színvonalas, tanulságos verseskönyv lesz. Istenünk ebben is segített – legtökéletesebb rendezőként -, hiszen az új versekkel egyidejűleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából előkerültek, megérkeztek a szerző 50 évvel korábban – 1958-ban – nyugaton írt versei, amiket az akkori hatalom begyűjtött. Az előkerült verseket a szerző és kedves családja sírva olvasták el. Megható pillanatokat éltem át én is, mint a család jóban-rosszban kitartó barátja. Így már nem volt nehéz az előkerült versekből egy csokorra valót kiválogatni és könyvformába rendezni. A könyv színvonalát növelik Kovács Krisztián csodálatos grafikái, amelyek harmonikusan kapcsolódnak a versekhez. Kortársamnak, barátomnak, Sz. Lukács Imrének köszönettel adózom, hogy bábáskodhattam e könyv összeállításánál, és hogy megismerhettük az ifjú- és időskori költészetét. Isten és a szerző között – a betegség kapcsán – pozitív kapcsolat jött létre és ez érződik verseinek megírásánál is. Csodálatos önvallomást ír le a „Zárszó” alatt a borító hátsó oldalán. Kevés embernek adatik meg Isten ezen ajándéka, mellyel a szenvedésünket csökkenti és erőt ad hitünk megvallásához. Tisztelt Olvasó! Jó egészséget kívánok Önnek! Örülök, hogy kézbe vette a könyvet, melynek elolvasása után –valószínű – Ön is keresni fogja Istenünkkel a kapcsolatot. Úgy legyen! Szeged, 2007. augusztus 4. v. Szilágyi Árpád József a Magyar Kultúra Lovagja

„Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben... Keze eres, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen." A szerző képzeletbeli riportregényt készített édesanyjával. Felidézi szegénysorban töltött gyermekkorát, visszavezet bennünket a XX. század közepén-végén átélt emberpróbáló évtizedeken. A tizenegy testvér közül hatan maradtak életben, most köztük ingázik az író édesanyja, a számára már érdektelen és követhetetlen világban. Magával ragadóan, végtelen szeretettel ábrázolja édesanyját és az annak halála utáni keserűséget, bánatot. Sorait olvasva hiteles forrásból ismerhetjük meg az öregedés jellemző tüneteit. Emberi tragédiákkal terhes időszakokról szóló és bölcs tanulságokat szolgáltató írás.

A szegedi újságíró a rendszerváltozás előtt számos szociográfiai értékű riportkönyvet, regényt írt. Már akkor Tábor a pusztán (1985) című könyvében megörökítette az ötvenes évek internálótáboraiban szenvedők sorsát. Ezt most alaposan kibővítve, további sorsdrámákkal kiegészítve tárja az olvasó elé, hiteles tudósítását a kitelepítettekről, a táborévekről. Könyve fontos tanúbizonyság a felejtés ellen. Részlet:A kocsik a kockaköves országútra gördültek, felzúgtak a motorok, s az éjszakai csendet megtörte a lázas buzgalom. A kutyák vadul felugattak. A kövesúton trappolni kezdtek a lovak, s a patkócsattogások, a szekérzörgések és a feltúrázó, köhögő motorok szétrázták az éjszaka idilljét.Az államvédelmisek és a rendőrök körbefogták a falut, megszállták a kijelölt utcákat, zörgették a rolettákat, ablakokat, feszítették az ajtókat, a kapukat. Az öreg gyógyszerész, Józsa Bálint kapuján is irtón dörömböltek. Álmosan kapta magára köntösét, felgyújtotta a villanyt, az udvarit is, s érthetetlen dünnyögéssel nyitogatta az ajtókat, az utcai kapuhoz ballagott, ahonnan hangokat hallott.Már megint sürgős eset, csak nem a végét járja valaki? – gondolta ásítás közben.– El se szenderedtem, máris ugranom kell, de minek ekkora felhajtás, hogy megsüketülni?A kémlelőnyíláson motozott, majd félig kábán az álmosságtól megszólalt.– Mit akarnak?– Maga Józsa Bálint?– Igen, kérem, de ez nem indok arra, hogy az éjszaka kellős közepén kizörgessenek az ágyból. Megtudhatnám végre, minek zavarnak?– Kaput kinyitni, vagy betörjük!Az öreg rosszat sejtve eltolva a reteszt, nem mert ellenkezni a szigorú, parancsoló hanggal. Egy fekete képű őrmester lépett hozzá, dőlt belőle a pálinkaszag és az arcába ordította:– Vegye tudomásul, hogy ki van telepítve! Ezt írja alá!..   

A vonat erőtlenül araszolt, ódivatú gyászkocsiként. Nem füttyentgetett. Hatalmas fák sátora takarta az állomást, gyenge fény hullott a kavicsokra. A sínek két oldalán rendőrök, államvédelmisek őrködtek. Döccentek a tehervagonok. Marhabőgés hangzott, puli vakkantott, a mozdony köhécselt. Nem igyekeztek a leszállók. A rendőrök elhúzták a vagonajtókat. – Kiszállás! – kiabálták. Riadt emberek kászálódtak lefelé, asszonyok, gyerekek, hangtalanul. Lassú mozdulatokkal emelgették batyuikat, a vasúti sínek mellé ejtették, újabbakért fordultak, gyerekeket ültettek rájuk, akik tágra nyílt szemmel figyeltek. Zsákokat, ládákat, bőröndöket, kosarakat cipeltek, jószágokat rakodtak. Toporzékoltak a lovak, malacok röfögtek. A hajnali költözködés háborús menekültek képét idézte. Se panasz, se tiltakozás nem hangzott. Különös viszony teremtődött a kitelepítettek és a kitelepítők között, magyarázkodás, sírás, könyörgés nélkül értették egymást, megbízható érzés tájékoztatta őket: a félelem. A puskák nem mozdultak. Az őrök mereven strázsáltak a helyükön, vállukra vetve viselték fegyverüket, némelyikük farkaskutyát tartott pórázon. A kötelesség-szolgálat fegyelmével várakoztak, s éberen figyeltek.   

Vitéz Szilágyi Lajossal Budán, tízemeletes bérház tizedik emeletén beszélgetünk az életéről, a magyar sorsról. A lakás tele életmű maradványokkal, albumok, a színészet relikviái, a vitézi élet dokumentumainak töredékei. Sietősen váltjuk a szót, gondolnunk kell gyorsan fogyóé letünkre, erre az egyetlen, nagy kalandra. Kiterítjük a magunkkal cipelt magyar történelmet. Néha meg is könnyezzük. – Neked hol kezdődött a nagy kaland, Lajos bátyám? – Az én életemnek tulajdonképpen 1943 a kezdete, mert akkor tettem előadóművészi vizsgát a Magyar Királyi Színművészeti Kamaránál, akkor avatott Horthy vitézzé, és akkor kerültem a Szegedi Színház tagjai sorába, mint ösztöndíjas színész. Várományosként avattak vitézzé, ez annyit jelentett, hogy az édesapám I. világháborús érdeme alapján rám, mint elsőszülött fiára kiterjesztették ezt a címet. Egy évvel később magam is rászolgáltam, mert (Szegedről vonultam be katonai szolgálatra, és) kitűnőre minősített katona lettem. – Harcoltál a felszabadítók ellen? Akkor szépen megjutalmaztak – mondom nem kis iróniával. – Tulajdonképpen 1945. január 18-ig harcoltam a szovjet hadsereg ellen, és utána két fogságból sikerült megszöknöm, úgy hogy Budapestről nem tudtak elvinni. Elfogtak kétszer az oroszok, először január 26-án, de sikerült megszöknöm, azt hiszem, február kilencedikén. Budapesten különböző centrumokba gyűjtötték össze a csoportokat, akiket foglyul ejtettek, köztük rengeteg olyan ember is volt, aki soha életében nem volt katona. Először az Alsóerdő-sor utcai biliárd terembe vittek, ahonnan sikerült megszöknöm, majd ismét elfogtak és a Szondi sörözőbe vittek, ahol több fogolytársammal együtt, éjjel-nappal az oda érkező lőszeres kocsikról hordtuk a lőszert le és fel. Szerencsémre a gimnáziumban az atlétikai versenyeken 100 méteres síkfutásban 11,7 másodpercet futottam, amely abban az időben kitűnő eredménynek számított, hiszen Csányi Gyurka – a későbbi olimpikon – 1941-ben az ifjúsági bajnokságot 11,5-ös eredménnyel nyerte meg. A gyorsaságomnak köszönhető, hogy egyik alkalommal sem tudtak Gödöllőre vagy Ceglédre, a nagyobb gyűjtőtáborokba vinni. Megúsztam ezt a részét a háborúnak, de február 28-án letartóztatott az ÁVÓ, akkori nevén Politikai Rendészeti Osztály, és az Andrássy út 60-ba vittek. Ott másfél hónapig voltam, rettenetes körülmények között. Vérhast kaptam. – Akkor éppen kiket kínoztak Péter Gábor legényei? – Zadravecz püspök úrral együtt voltam, Muráti Lilivel és férjével, Vaszary Gáborral. Muráti Lilit korábban személyesen nem ismertem. Orlai Csepi is ott volt, a híres Csepi zenekarnak a dirigense, aki kitűnő dobos is volt. Borzasztóan megkínozták, de annyira megkínozták, hogy utána évekig kezelésre szorult. Megverték a kezeit. Úgy neveztük az őrséget, hogy debreceni gyász-magyarok, mert fekete ruhába öltöztetett fiatal parasztgyerekek voltak, akiknek beadták azt, hogy ezek fasiszták, ezek tették tönkre az országot. Szóval, szabvány mese volt már akkor is. – Vertek benneteket? – Volt olyan nap, hogy hat-nyolc halottat vittem fel a kiskocsira, egy négy-kerekű, emberek által vontatott kiskocsira. Félig az agyonverés, félig pedig a vérhas aratott közöttünk. Tele voltunk tetűvel. Férfiak, nők vegyesen feküdtünk a Csengeri utca és az Andrássy út által 3 határolt pincében, összezsúfolva, mint a heringek. Nem tudom azóta sem elfelejteni, pedig ennek már 56 éve, annyi kegyetlenséget láttam ott. 1945. április elején bűntény hiányában helyeztek szabadlábra. 1949-ig, úgy gondoltam, hogy azért volt ez a rettenetes kegyetlenség, mert a nyomozók – akiknek többsége zsidó volt – így bosszulták meg az előzőleg családjukat ért fájdalmakat, bántalmakat, ezért ütötték, verték és kínozták a nekik kiszolgáltatott fogva tartottakat. A kínzások következtében sokan meghaltak. Az is megtörtént, hogy valakit kidobtak az ablakon, de azt terjesztették, hogy az illető az „igazságszolgáltatás el

A regény kihallgatási jegyzőkönyvekre emlékeztető bekezdéseiben a főváros és több vidéki helyszín forradalmi eseményei, személyiségei is megelevenednek. Mindeközben betekintést nyerhetünk a hazai és nemzetközi politika kulisszái mögé is, ahol szövevényes paktumokkal nyúlnak át a kisemberek – a „Szívem Imrék” – feje fölött, akik még nem tudhatták, hogy a forradalom „az árulások története is, amelyben több a tégla, mint valamennyi építkezésen”. Kádár János szerepéről egységesebb kép él, a mai köztudatban, de hogy áruló volt-e Nagy Imre és Maléter Pál, s hogy kik és miért árulták el őket is, azt minden olvasó eldöntheti maga, miután végigolvasta Szívem Imre történetét, aki akaratán kívül „a legtisztább magyar forradalom és szabadságharc hőse és árulója lett…

Sz. Lukács Imre három regényében egy alföldi falu, Tisza menti település embereinek történetét írja meg 1945-től a hatvanas évek végéig, a falusi átalakulás negyedszázadát pásztázza néhány család történetén keresztül. Az első regény alaprajz, a falusi szegénység különböző változatait adja, az életindulásnak eseményeit rajzolja meg, a második centrumában a termelőszövetkezet megalakulása és gondjai állnak, a harmadik a cselédházból tanári diplomát szerző fiatalember sorsán, gondolatain és történetét keresztül mutatja be a falut, annak változásait. 

Valamikor - Jókai is megírta - nagy passzió vala Pest városában a kutyakomédia. Úri, elegáns mulatság volt ez. A lóversenyek később jöttek. A teátristákra akkor még a kutya se nézett, annál kevésbé, mert a kutyákat nézték. A kutyakomédiából Wulf-cirkusz nőtt fel, a teátristák komédia házából lőn sok-sok díszes kőpalota. Minden komédia megnőtt, megfinomodott Budapesten. Csak egy nem: a politikai komédia. Ez az egy esik, süllyed egyre. Mintha vissza készülne fejlődni az első, primitív politikai formáig, mikor az összeverődött embercsordát a törzsfőnök addig pusztította, míg az elkeseredett őspolitikusok a kellemetlen törzsfőnököt megették. A magyar politikai komédia nívótlanabb egy peceszöllősi műkedvelő előadásnál. Ma már pedig minden komédiás tanul, készül, növekszik, csak a magyar politikusok nem tanulnak. Tessék csak figyelni - ha a gyomor erős - a magyar parlamenti tárgyalásokat  

„Ady ?Endrét még hívei sem ismerik eléggé. Sokszor tapasztaltam, hogy igen sokan még ma is csak az Új versek és a Vér és Arany költőjét látják benne. Ezekkel a könyveivel véste magát az olvasók tudatába s akik nem szeretnek, sokszor nem is tudnak egyszer megalkotott fogalmaikon változtatni, ennek a korszakának a gesztusában látják mindvégig, mint ahogy Petőfi, ha alakját naiv emberek elképzelik, Duna-parti szobrának pózában áll mindig előttük. Pedig Adynak a Vér és Arany óta teljesen megváltozott a gesztusa, a dolgokkal szemben elfoglalt álláspontja s a hangja is. A fiatal Adyt megismerjük a maiban is: látjuk a kapcsot régi gondolatai és a maiak között, látjuk nyomról-nyomra a fejlődést, azt, hogy a régi premisszákból annak kellett következnie, ami ma van, a formái, a szava járása ugyanazok – és mégis van egy döntő különbség. A fiatal Ady teljesen benne volt a dolgokban, mint ahogy a vízárral viaskodó benne van a vízben, egész testével belemerül, minden izmával nekifeszül a hullámoknak. Az életet akkor teljesen, aktíve élte, cselekvően reagált rá, közvetlen viszonyban volt vele, minden jelenségével szemben újra meg újra állást foglalt, sőt fiatal tűzzel és türelmetlenséggel kapkodott utána. Könyveiben fokonként meg lehet figyelni, mint alakul át ez az életérzés, mint fogy belőle az aktivitás, mint válik mindinkább szemlélődéssé, mint lesznek halkabbá és nyugodtabbá a gesztusai s mint ömlik el életfelfogásán mindinkább a régi fiatalos szenvedély helyett a filozófia…” Schöpflin Aladár, Nyugat

„Ami ?ezekben a cikkekben azonos a legjobb Szerb-írásokkal, az a folttalan világosság. A politikai tiltakozásnak végtelenül sok változata lehetséges, és ezeknek az írásoknak a kristályos gondolati tisztasága, stiláris átlátszósága, a mondatoknak utolsó zugig kivilágított egyértelműsége szintén a tiltakozás egy neme volt, protestálás egy dühödt és sunyi kor gázködű, halálos halandzsája ellen” írta e könyv első kiadásának előszavában Kardos László. Hiszen ezeknek az írásoknak nagy része akkor keletkezett, amikor a tollat már kiütötték Szerb Antal kezéből, és csak egy-két lap volt, ahová pár szellemes, szórakoztató oldalt írhatott, ami a háború vigasztalanságában egy tisztább és bölcsebb világ igézetét és ígéretét jelentette. E cikkek könnyedsége mögött rendkívüli kultúra rejtőzik, az író éppoly otthonosan mozog a krétai királyok palotájában, mint Berzsenyi udvarházában; a szellemesség a tudósnak azt a képességét jelenti, amellyel megeleveníti az adatokat, élővé teszi a neveket és a számokat. Ebből a könyvből – mely az első kiadás anyagán kívül számos eddig kötetben meg nem jelent írást tartalmaz – világosan kiolvasható Szerb Antal esztétikai rendszere, irodalomtörténeti felfogása, etikája, világnézete – és a Varázsló-ban minden közelebb kerül a mához, élethez és valósághoz. Itt a hétköznap fontosabb, mint a csoda. De nemcsak az van benne, ami megvalósult, haem az is, amire még készült: pár oldalon könyvkoncepciókat, nagyarányú irodalomtörténeti összefoglalásokat mond el. Ebből a könyvből sejthetjük meg igazán, milyen gazdag poggyásszal ment el."

Csokonai a „fársángi” háborúzás történetével eposzi kellékek fölhasználásával, ártatlan tréfálkozás mezébe bújtatott maró gúnnyal figurázza ki a szerelemre vágyó vénkisasszonyt, Dorottyát. A karnevál, a jelmezes fölvonulás, a farsangolás falusi, kisvárosi rítusainak beépítése a vígeposzba friss ötletekben és humorban gazdag művé avatja a Dorottyá-t.

Az ember esendő voltán, szabadságot, levegőt szomjazó vágyán mereng Oscar Wilde ebben az örökbecsű költeményben. A bűn idegen az embertől, még ha elkövette is: a gaztett pillanata s a büntetés is – ellentmond az ember lényegének. S míg a halálra ítélt bűnös esendő, elpazarolt emberségét siratja, vágyai egy jobb világ felé szállnak, melyből eltűnik majd a bűn, és így elmarad majd a megtorlás keserves, gyászos processzusa is.

A ?regény a magyar kapitalizmus keletkezéstörténetének egyik sikeres és közismert szépirodalmi dokumentuma. Hőse egy üzletember, akit szegény hajóbiztosként a véletlen, saját vakmerősége és nem utolsósorban ügyeskedése hatalmas vagyonhoz juttat. Zsákba rejtett kincse egy szultán üldözte török úrtól származik, az ő lánya megnyeréséért hozza fel a Dunába süllyedt hajóból és tartja meg magának Tímár Mihály. A mesés vagyon birtokosaként üzletelni kezd gabonával, telekkel, földbérlettel, és az arany még több arannyá változik kezében. Az arany ember már milliomosként kéri meg a „szegény” török lány, Timea kezét. A lány hálából igent mond, de kiderül, hogy csak a kezét nyújtja kérőjének, szerelmet nem kaphat tőle Tímár. „Alabástrom szobor” felesége és az üzleti pálya ridegsége meghasonlásra kényszerítik a férfit, és elmenekül oda, ahol nem a pénzt, hanem az embert nézik. Ezt találja meg a térképen még nem jelölt helyen, a Senki-szigetén, Noémi mellett. A főhős kettős életét több szereplő köti össze, véletlenek és törvényszerű találkozások, társadalmi összefüggések alakítják sorsukat. A regény kitűnően ábrázolja az akkori Komárom kereskedőrétegének spekulációit, tájleírásai (a Vaskapu, a téli Balaton) gyönyörködtetőek.

Dosztojevszkij ?számára – írja Rosa Luxemburg, a forradalmár asszony – »kizökkent az idő«, amikor látta, hogy egyik ember megölheti a másikat. Nem lelheti békéjét, mert ismeri azt a felelősséget, amely ezért a szörnyűségért valamennyiünket terhel. Aki csak egyszer is átélte az ő Raszkolnyikovját… az többé sohasem rejtőzhet el a maga csigaházacskájába, a filiszterség és az önhitt egoizmus tojáshéjába…" A Bűn és bűnhődés a mély és tiszta szellemű, de ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Talán ezzel magyarázható, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja. A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagyváros sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli művét. A „detektívregényből” így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye.

Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét, ily ünneplést én Istenre hagyok.Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb. Versem azé, ki szívem versbe kérte és nekem elég a barátság érte.

Pósa Lajos a kiváló mesemondó és meseíró hozzáértő kézzel szerkesztett kisebb-nagyobb terjedelmű könyveket az ifjúság számára. Könyvei, válogatásai számtalan kiadást megéltek és több nemzedék is olvasta azokat. Meséiből kiderül, hogy "öreg korára is kisgyermek maradt, de ő volt a legokosabb és legkedvesebb kisgyermek Magyarországon".  Jelen válogatása, a " A Világszép Nádszál kisasszony " is egy ilyen gyöngyszem, amit szeretettel ajánlunk Olvasóink számára.