Greenlight Könyvek strana 10 z 10

„Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben... Keze eres, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen." A szerző képzeletbeli riportregényt készített édesanyjával. Felidézi szegénysorban töltött gyermekkorát, visszavezet bennünket a XX. század közepén-végén átélt emberpróbáló évtizedeken. A tizenegy testvér közül hatan maradtak életben, most köztük ingázik az író édesanyja, a számára már érdektelen és követhetetlen világban. Magával ragadóan, végtelen szeretettel ábrázolja édesanyját és az annak halála utáni keserűséget, bánatot. Sorait olvasva hiteles forrásból ismerhetjük meg az öregedés jellemző tüneteit. Emberi tragédiákkal terhes időszakokról szóló és bölcs tanulságokat szolgáltató írás.

A vonat erőtlenül araszolt, ódivatú gyászkocsiként. Nem füttyentgetett. Hatalmas fák sátora takarta az állomást, gyenge fény hullott a kavicsokra. A sínek két oldalán rendőrök, államvédelmisek őrködtek. Döccentek a tehervagonok. Marhabőgés hangzott, puli vakkantott, a mozdony köhécselt. Nem igyekeztek a leszállók. A rendőrök elhúzták a vagonajtókat. – Kiszállás! – kiabálták. Riadt emberek kászálódtak lefelé, asszonyok, gyerekek, hangtalanul. Lassú mozdulatokkal emelgették batyuikat, a vasúti sínek mellé ejtették, újabbakért fordultak, gyerekeket ültettek rájuk, akik tágra nyílt szemmel figyeltek. Zsákokat, ládákat, bőröndöket, kosarakat cipeltek, jószágokat rakodtak. Toporzékoltak a lovak, malacok röfögtek. A hajnali költözködés háborús menekültek képét idézte. Se panasz, se tiltakozás nem hangzott. Különös viszony teremtődött a kitelepítettek és a kitelepítők között, magyarázkodás, sírás, könyörgés nélkül értették egymást, megbízható érzés tájékoztatta őket: a félelem. A puskák nem mozdultak. Az őrök mereven strázsáltak a helyükön, vállukra vetve viselték fegyverüket, némelyikük farkaskutyát tartott pórázon. A kötelesség-szolgálat fegyelmével várakoztak, s éberen figyeltek.   

Sz. Lukács Imre három regényében egy alföldi falu, Tisza menti település embereinek történetét írja meg 1945-től a hatvanas évek végéig, a falusi átalakulás negyedszázadát pásztázza néhány család történetén keresztül. Az első regény alaprajz, a falusi szegénység különböző változatait adja, az életindulásnak eseményeit rajzolja meg, a második centrumában a termelőszövetkezet megalakulása és gondjai állnak, a harmadik a cselédházból tanári diplomát szerző fiatalember sorsán, gondolatain és történetét keresztül mutatja be a falut, annak változásait. 

Victor Hugo hatalmas korfestő regénye éles tiltakozást fejez ki a kialakuló polgári társadalom szembeszökő bűneivel szemben. A széles koncepciójú műben az író művészete egész erejével harcol az igazságszolgáltatás merevsége és túlzásai, a munkások és munkásnők elnyomorodása ellen, védelmébe veszi az elhagyott gyermekek ügyét. De nemcsak a felületi bajokat látja, hanem kora társadalmának igazságtalanságra épült alapjait is támadja és a forradalmi harcok dicsőségét hirdeti. A gazdagon burjánzó mese minden korok olvasóját magával ragadja. A romantikus Victor Hugo itt igen sokszor a legtisztább realista eszközökhöz is nyúl, s e mű egy ellentmondásos korszak egyik legkiválóbb alakjának maradandó értékű munkája.

The King James Version (KJV), also known as the King James Bible (KJB) or simply the Authorized Version (AV), is an English translation of the Christian Bible for the Church of England, was commissioned in 1603 and completed as well as published in 1611 under the sponsorship of James VI and I. The books of the King James Version include the 39 books of the Old Testament, an intertestamental section containing 14 books of the Apocrypha, and the 27 books of the New Testament. Noted for its "majesty of style", the King James Version has been described as one of the most important books in English culture and a driving force in the shaping of the English-speaking world.  It was first printed by John Norton & Robert Barker, both the King's Printer, and was the third translation into English approved by the English Church authorities: The first had been the Great Bible, commissioned in the reign of King Henry VIII (1535), and the second had been the Bishops' Bible, commissioned in the reign of Queen Elizabeth I (1568). In Geneva, Switzerland the first generation of Protestant Reformers had produced the Geneva Bible of 1560 from the original Hebrew and Greek scriptures, which was influential in the writing of the Authorized King James Version.  In January 1604, King James convened the Hampton Court Conference, where a new English version was conceived in response to the problems of the earlier translations perceived by the Puritans, a faction of the Church of England.  James gave the translators instructions intended to ensure that the new version would conform to the ecclesiology of, and reflect the episcopal structure of, the Church of England and its belief in an ordained clergy. The translation was done by 6 panels of translators (47 men in all, most of whom were leading biblical scholars in England) who had the work divided up between them: the Old Testament was entrusted to three panels, the New Testament to two, and the Apocrypha to one. In common with most other translations of the period, the New Testament was translated from Greek, the Old Testament from Hebrew and Aramaic, and the Apocrypha from Greek and Latin. In the Book of Common Prayer (1662), the text of the Authorized Version replaced the text of the Great Bible for Epistle and Gospel readings (but not for the Psalter, which substantially retained Coverdale's Great Bible version), and as such was authorized by Act of Parliament.  By the first half of the 18th century, the Authorized Version had become effectively unchallenged as the English translation used in Anglican and English Protestant churches, except for the Psalms and some short passages in the Book of Common Prayer of the Church of England. Over the course of the 18th century, the Authorized Version supplanted the Latin Vulgate as the standard version of scripture for English-speaking scholars. With the development of stereotype printing at the beginning of the 19th century, this version of the Bible became the most widely printed book in history, almost all such printings presenting the standard text of 1769 extensively re-edited by Benjamin Blayney at Oxford, and nearly always omitting the books of the Apocrypha. Today the unqualified title "King James Version" usually indicates this Oxford standard text.

1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.12. Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.13. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválaszszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.15. És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.16. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.17. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválaszszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.19. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.20. És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.21. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.22. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék

Valamikor - Jókai is megírta - nagy passzió vala Pest városában a kutyakomédia. Úri, elegáns mulatság volt ez. A lóversenyek később jöttek. A teátristákra akkor még a kutya se nézett, annál kevésbé, mert a kutyákat nézték. A kutyakomédiából Wulf-cirkusz nőtt fel, a teátristák komédia házából lőn sok-sok díszes kőpalota. Minden komédia megnőtt, megfinomodott Budapesten. Csak egy nem: a politikai komédia. Ez az egy esik, süllyed egyre. Mintha vissza készülne fejlődni az első, primitív politikai formáig, mikor az összeverődött embercsordát a törzsfőnök addig pusztította, míg az elkeseredett őspolitikusok a kellemetlen törzsfőnököt megették. A magyar politikai komédia nívótlanabb egy peceszöllősi műkedvelő előadásnál. Ma már pedig minden komédiás tanul, készül, növekszik, csak a magyar politikusok nem tanulnak. Tessék csak figyelni - ha a gyomor erős - a magyar parlamenti tárgyalásokat  

Arany János a magyar irodalom legkiemelkedőbb epikus költője és az egyik legnagyobb magyar népi költőfejedelem.Majdnem fél évszázados költői munkássága során folyamatosan, de mennyiségileg és minőségileg egyenetlen eloszlásban születtek költeményei, ám mégis tökéletes irodalmi művek sokaságát alkotta meg. Jelentős vers minden költői szakaszában található.

La Fontaine mint aesopusi állatmesék írója él a magyar köztudatban, mint kedves, szellemes, de kissé gyermeteg meseíró, s nehezen értik meg, hogy a franciák miért tartják irodalmuk legnagyobb alakjának. A kétnyelvű kiadás célja az volt, hogy közelebb vigye a magyar olvasót La Fontaine megértéséhez és értékeléséhez. A tragikus sorsú Radnóti Miklós gazdag hangszerelésű, formahű fordításai révén felfedezte La Fontaineben a költőt, a formaművészt, a bűbájos lírikust és az emberi társadalom egyik legszellemesebb szatíra-íróját. Egy nagy költő legszebb műveit kapjuk e kötetben, hozzá mindenképp méltó fordításban.

Életében ?kevesen méltányolták ezt a különös-kalandos életű, zárkózott írót. Maga is csak arra számított, hogy majd ennek a regényének a megjelenése után ötven esztendő múlva, 1880-ban lesz része megértésben és elismertetésben. Jóslata beteljesedett, sőt Stendhal, a művész és az ember ma érdekesebb és népszerűbb, mint valaha. Palástolt érzelmességében és értelmi fegyelmében két világ, a XVIII. és a XIX. század munkál, és talán ez a – korunktól sem idegen -kettősség teszi, hogy ez az éles szemű katonatiszt és precíz tisztviselő, szenvedélyes-olaszos műkedvelő és gyanakvó diplomata olyan mélyen átéli, de egyszersmind kívülről szemléli, és művészetében hitelesen jeleníti meg kora emberi-társadalmi élményét. A Vörös és fekete többszörös szín-jelképrendszere azt fejezi ki, hogy a XIX. századelő Franciaországában az egyszerű ember gyereke csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett, de a vörös és fekete, a rulett két színe, azt is felidézi, hogy minden ilyen vakmerő törekvés mögött egy szerencsejáték kockázata borong.