MCC Press Kft. strana 4 z 5

Bücher, die von Politikern geschrieben worden sind, gehören zu einer sonderbaren Gattung. Das Buch ist grundsätzlich theoretisch ausgerichtet, während die Politik eher ein praktisches Alltagsgeschäft ist. Ein öffentlicher Akteur, der sich aus dem Trubel der Tagesereignisse zurückzieht, um in einem weiter gefassten Kontext über das Weltgeschehen und die Lage seines Landes nachzudenken, begibt sich deshalb stets auf sumpfigen Boden. Besonders schwierig ist diese Situation, wenn man dies zu Beginn – nun gut, zur Mitte – seiner dreißiger Jahre tut. Folgende Anekdote, die ich in meiner Studienzeit von einem meiner Dozenten gehört habe, hat sich mir eingeprägt: „Mein Sohn, wer in jungen Jahren viel schreibt, der wird sich viel schämen müssen, wenn er alt ist!“ Was könnte ich tun? Ich bemühe mich, diese These zu widerlegen... Ein solches Werk ist außerdem notwendigerweise nicht vollständig, nicht ausschließlich deskriptiv und nicht unbedingt objektiv. Es ist nicht vollständig, weil wir nie die ganze Wirklichkeit erfassen können – wir nehmen, wie man zu sagen pflegt, „durch einen Spiegel ein unklares Bild“ wahr. Es ist nicht ausschließlich deskriptiv, denn im Regierungsgeschäft sollten wir nicht nur die Welt um uns herum begreifen, sondern – wo immer möglich – „wirken, schaffen, vermehren“. Und es ist nicht unbedingt objektiv, denn inmitten des Geschehens ist es nicht möglich, das Faktische mit dem Idealen wissenschaftlich abzugleichen. Man sollte sich auch vor Augen führen, dass der Text und die Handlungen eines Politikers letztendlich durch die Geschichte beurteilt werden; in der Gegenwart rufen sie zwangsläufig Kontroversen hervor. ” Der Sage nach gerieten die Gebrüder Hunor und Magor während der Nachjagd auf einen Wunderhirsch in das Karpatenbecken. Ihr Entschluss sich dort niederzulassen war eine der frühesten und wesentlichsten strategischen Entscheidungen in der ungarischen Geschichte. Ich hoffe, dass dieses Buch dem Leser eine Anleitung zum strategischen Denken der Ungarn bieten kann, ein bisschen ähnlich wie der Wunderhirsch Hunor und Magor den Weg gewiesen hat.

„A feladat, amely Magyarország előtt áll, épp egy ilyen huszárvágást követel meg. Napjaink világa leginkább egy hatalmas csatamezőre emlékeztet, ahol a nagy hadseregeken a zűrzavar lett úrrá, az egymással szemben álló tábornokok pedig a megváltozott körülmények között igyekeznek újrarendezni a sorokat. [...] Azoknak a kisebb nemzeteknek, amelyek a saját kezükbe akarják venni a sorsukat, nem marad más választásuk, mint kreatív merészséggel elébe menni a dolgoknak. A Huszárvágás olyan stratégiát kínál Magyarországnak, amely lehetővé teszi, hogy úgy reagáljunk a jelen nagy kihívásaira, hogy közben saját különleges erősségeinkre építünk – merész fellépéssel meglepjük a többieket, és magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést.” (részlet a kötetből)   „A magyar kormány mindenekelőtt a magyar emberekkel törődik. Ha ez megdöbbent vagy sért téged, akkor te magad is a probléma része vagy, és nem lenne szabad mások felett hatalmat gyakorolnod. Ám amennyiben a fenti mondat egy olyan országot ír le, amelyben szívesen élnél, olvasd el ezt a könyvet!” – Tucker Carlson, politikai kommentátor „Aki tudni szeretné, hogy a jelenlegi magyar vezetés hogyan látja az ország helyét a világban, és aki kíváncsi arra, hogy mit takar a »huszárvágás« stratégiája, annak feltétlenül el kell olvasnia Orbán Balázs könyvét.” – Ivan Krasztev, az Európai Külkapcsolati Tanács alapító tagja „Orbán Balázs könyve intellektuális alapossággal elemzi napjaink geopolitikai tendenciáit, történelmi kontextusba helyezve őket. Magyarország jelentős szerepet kapott a világpolitika színpadán, ahol középhatalomként kiterjedt politikai kapcsolatokat és gazdasági együttműködést próbál fenntartani.” – Sebastian Kurz, Ausztria korábbi kancellárja „A mai Magyarország felemelkedése a találékonyságra és a merészségre, valamint az egyedülálló kulturális és földrajzi adottságok meggyőző ismeretére épül. Huszárvágás című könyvében Orbán Balázs frappánsan és kellő alapossággal mutatja be országa nemzeti és geopolitikai stratégiáját – amelyből a világnak, és különösen a Nyugatnak lenne mit tanulnia.” – Kevin D. Roberts, a Heritage Alapítvány elnöke „Orbán Balázs egyértelmű és helyes üzenetet intéz Magyarországhoz és a világhoz: a kereskedelem és az eszmék mentén kapcsolódjunk egymáshoz; ne építsünk egymással szemben álló tömböket; legyünk büszkék őseink bölcsességére és kultúrájára, és ebből merítsünk útmutatást; egyszerre tekintsünk keletre és nyugatra; és mindenekelőtt támogassuk a békét!” – Jeffrey D. Sachs, a Columbia Egyetem professzora   Orbán Balázs (1986, Budapest) jogász, politológus, országgyűlési képviselő, Orbán Viktor miniszterelnök politikai igazgatója. Korábban a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója és a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára volt. A Mathias Corvinus Collegium Alapítvány kuratóriumának, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Tanácsadó Testületének az elnöke, továbbá a Magyar Külügyi Intézet munkájának kormányzati felügyeletét is ellátja. Első önálló könyve, A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye magyarul több kiadást megélt, emellett angolul, franciául, lengyelül, németül és olaszul is megjelent. Angolul és németül beszél. Nős, két fiúgyermek édesapja.

Seit das Deutsch-Ungarische Institut für Europäische Zusammenarbeit am Mathias Corvinus Collegium im Dezember 2020 in Budapest gegründet wurde, ist sein erklärtes Ziel, den Dialog und Austausch in den Beziehungen beider Länder auf allen Ebenen zu fördern. In den nunmehr drei Jahren seines Bestehens ist es dem Institut nicht nur gelungen, zahlreiche Vertreter des öffentlichen Lebens zusammenzubringen und vielfältige Veranstaltungen für ein breites Publikum zu realisieren. Es sammelte sich darüber hinaus eine Vielzahl verschiedenartiger Texte und Beiträge an, die sich um zentrale Fragestellungen des deutsch-ungarischen Verhältnisses in Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft sowie um deren Einbettung in das gemeinsame Haus Europa drehen. Mit der Reihe „Beiträge zur deutsch-ungarischen Verständigung“ möchte das Institut eine regelmäßige Veröffentlichungsplattform schaffen, um diese bilateralen Fragen und Probleme einem interessierten deutschsprachigen Lesepublikum aus ungarischer Perspektive näherzubringen, relevante Gedanken und Sichtweisen zu präsentieren und die starken und traditionsreichen Brücken zwischen Deutschland und Ungarn weiterzubauen. Der erste Band der Reihe versammelt die Essay-Veröffentlichungen des Institutsdirektors Bence Bauer, die in den Jahren 2021 bis 2023 in verschiedenen deutschsprachigen Medien erschienen sind und Licht werfen auf eine große Bandbreite an Themen. Sie reichen von der ungarischen Geschichte über bestimmende Diskurse und Fragestellungen in den gegenseitigen Deutschland-Ungarn-Bildern bis hin zur Rolle Ungarns in Europa.   „Ungarn ist das Land der 10 Millionen Freiheitskämpfer.“ Dieser in Ungarn geläufige Ausspruch beschreibt eine Befindlichkeit der ungarischen Mentalität, die bereits einen aufschlussreichen Einblick in viele Konfliktfelder und manche Narrative über das Land der Magyaren geben mag.  Bence Bauer, Direktor des 2020 in Budapest gegründeten Deutsch-Ungarischen Instituts für Europäische Zusammenarbeit, vermittelt im ersten Band der „Beiträge zur deutsch-ungarischen Verständigung” Einsichten in prägende politische, historische und kulturelle Aspekte der deutsch-ungarischen Beziehungen in Form gesammelter Essays aus den ersten drei Jahren Budapester Institutsgeschichte. Wie lässt sich Ungarns eigenwilliger Freiheitsdrang erklären? Was hat es tatsächlich mit dem vielumstrittenen ungarischen Wahlrecht auf sich? Was kann Mitteleuropa zur europäischen Familie beitragen? Und wieso ziehen immer mehr Deutsche nach Ungarn? All diesen und weiteren Fragen widmet sich der vorliegende Band aus der Perspektive eines Autors, der sich als engagierter Vermittler ungarischer Positionen im nicht immer spannungsfreien deutsch-ungarischen Dialog versteht.

A 2008-as globális pénzügyi válságtól a 2020-as koronavírus-világjárványig terjedő bő évtizedben tanúi lehettünk a világrend átalakulásának. A nemzetközi kapcsolatok és annak szabályai továbbra is a szemünk láttára változnak, a nagyhatalmi erő kritériumai nem azok, mint régen, a világ pedig egy soha nem látott multipoláris logika szerint formálódik. Szubrahmanjam Dzsajsankar több évtizedes, diplomataként a világ üzleti-politikai csomópontjain szerzett tapasztalatai alapján reflektál ezekre a változásokra, vizsgálódása középpontjában Indiával. Higgadtan és elemzői szemlélettel taglalja, Indiának mint erősödő hatalomnak milyen kihívásokkal kell megbirkóznia a megváltozott nemzetközi környezetben, s felvázolja azt a nemzeti érdekek érvényesítése és a globális felelősségvállalás által kijelölt utat, melyen haladva visszakövetelheti az őt megillető helyet a világ színpadán. "Miközben India felemelkedik a világban, nemcsak egyértelműen körül kell határolnia az érdekeit, de hatékonyan kommunikálnia is kell azokat. Jelen könyv ehhez kíván hozzájárulni, illetve ahhoz, hogy őszinte párbeszéd alakuljon ki az indiaiak között - és az se baj, ha ezt a világ is meghallja!" DR. SZUBRAHMANJAM DZSAJSANKAR pályafutása hivatásos diplomataként több mint negyven évet ölel fel, csúcspontját 2015 és 2018 között betöltött külügyi államtitkársága jelentette. Ezt megelőzően, 2009 és 2013 között Kínában, majd Obama elnöksége idején Washingtonban volt nagykövet. Diplomataként különböző beosztásokban dolgozott Moszkvában, Washingtonban, Colombóban, Prágában, Budapesten és Tokióban. A külügyminisztériumban 2004 és 2007 között az Amerika-főosztály élén, 1993-94-ben a Kelet-Európa-főosztály igazgatójaként tevékenykedett. Diplomatakarrierje után, 2018-19-ben a Tata óriásvállalatnál töltött be vezető pozíciót, majd visszatért a politikába, s 2019 májusa óta India külügyminisztere. E könyv szakmai körökben, konferenciákon és üzleti fórumokon elhangzott előadások gyűjteménye, amelyből megérthetjük, milyen érvek és viták mentén formálódik napjaink indiai külpolitikája, és megismerhetjük, mi volt és mi lesz a jövőben India útja.

Miért jöttek létre Magyarországon labdarúgó-akadémiák? Mi hívta életre őket? Kétségtelen, hogy a magyar futball az elmúlt évtizedekben rendkívül sok kritikát kapott, hiszen az egykoronvilágszínvonalon teljesítő hazai labdarúgás utolsó fél évszázadára egészen a legutóbbi időkig a tartós és egyre erőteljesebb visszaesés volt jellemző. A szakemberek többsége azon az állásponton van, hogy az utánpótlás-fejlesztés az a kulcsterület, amely segíthet megfékezni a hanyatlást, illetve jelentősen előmozdíthatja a magyar futball felzárkózását a nemzetközi élvonalhoz. Rábai Dávid hiánypótló kötetének alapja egy több éven át tartó tudományos igényű kutatás, amelynek keretében a szerző számos nézőpontból alaposan körüljárta a tehetséggondozás és az utánpótlás nevelés határterületét. Elsődleges célja az volt, hogy bemutassa a magyar labdarúgó-akadémiák működési sajátosságait és pedagógiai jellemzőit, ám az alapkérdés, melyet meg kívánt válaszolni, ennél jóval konkrétabb. Vajon megéri szülőként energiát és anyagi erőforrásokat fektetni abba, hogy gyermekünk akadémista labdarúgó legyen? És fiatalként megéri áldozatot hozni egy bizonytalan kimenetelű sportpályafutás érdekében? Legyünk bár szülők, szakemberek vagy szurkolók, a könyv hozzásegít minket e kérdések körültekintő megválaszolásához.

„Ha Ön az Emberi sokféleséget megbotránkoztató volta miatt vette kézbe, akkor csalódni fog. Könyvemmel a tudományos világ legnagyobb darázsfészkeibe nyúlok bele, ám a fejezetek alapvető üzenete végig az lesz, hogy mindenkinek meg kell nyugodnia. Az emberek különböző csoportjai közötti eltérések érdekesek, ám nincs bennük semmi rémisztő vagy eget rengető. Ha ez unalmasnak hangzik, akkor ez a könyv nem Önnek szól. Ha viszont azzal a meggyőződéssel olvassa most ezeket a mondatokat, hogy a gender, a rassz és az osztály mind-mind társadalmi konstrukció, és hogy minden ezzel ellentétes állítás áltudomány, akkor a könyv első oldalain sem lesz képes túljutni – ebben az esetben a könyv szintén nem Önnek szól.” Akkor kiknek is szól az Emberi sokféleség? Azoknak, akiket a bennünket körülvevő társadalmi valóság a maga sokszínűségében és mélységében érdekel. Akik szeretnének tisztábban látni ezekben a ma egyre élesebben megosztó, ellenséges felhangokkal terhelt, embereket és közösségeket egymással szembeállító kérdésekben. Charles Murray szerint a valódi választóvonal ma már nem liberálisok és konzervatívok, hanem sokkal inkább mindkét táboron belül a társadalmat bármi áron, erőszakkal átalakítani akaró „progresszív radikálisok” és a közösségek természetes rendjét – bármely oldalról – megőrizni igyekvők között húzódik.

Kevés kortársunkról mondható el, hogy tanúja volt szinte a teljes XX. századnak. Még kevesebbekről, hogy tevékenyen formálták is azt. E kevesek egyike a Nobel-békedíjas Henry Kissinger, az Egyesült Államok legnagyobb hatású nemzetbiztonsági főtanácsadója, Nixon és Ford elnökök külügyminisztere, majd számos későbbi elnök tanácsadója. Szavaira és iránymutatására – legutóbb az ukrajnai háború ügyében – mind a mai napig élénken figyel a nemzetközi közvélemény. Közelmúltban befejezett könyvében az államvezetésről értekezik, hat kiemelkedő XX. századi vezető (Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Li Kuang-jao, Richard Nixon, Anvar Szádát és Margaret Thatcher) stratégiáját elemezve. Kissinger nem először veti papírra gondolatait a fenti vezetők némelyikéről, meglátásai mégis meglepően újszerűek. Vajon kié lehetett az alázat, kié az egyensúly, kié a kiválóság és kié az akaraterő stratégiája? És miért fontos, hogy jól válasszuk meg a stratégiánkat? „Bármely társadalom, függetlenül politikai berendezkedésétől, örökkön egyfajta átmeneti állapotban van az emlékezetét formáló múlt és a fejlődését meghatározó jövőkép között. Ezen az úton elengedhetetlen, hogy e társadalmat vezesse valaki, hiszen […] vezetés nélkül az intézmények sodródnak, míg a nemzetek a jelentéktelenné válást, legrosszabb esetben pedig a katasztrófát kockáztatják.” HENRY KISSINGER (1923–) könyvével induló sorozatunk, a Világrend a legfontosabb stratégiai kérdések és a rájuk adható válaszok feltérképezésére vállalkozik, hogy elkerülhessük a XXI. század mindnyájunkat fenyegető katasztrófáit. A sorozat további köteteiben is jelentős szerzők változatos nézőpontokból megfogalmazott gondolatait olvashatjuk, amelyek útbaigazítanak minket a folyamatosan átalakuló világrendben.

A Birkaiskola az Egyesült Államok elit egyetemeinek éles hangú kritikája, keményen bírálja az amerikai felsőoktatási rendszert, annak eredményeit és az azt működtető társadalmat. William Deresiewicz, aki maga is a Columbián végzett s a Yale-en tanított, a könyv lapjain arra keresi a választ, mi az oka annak, hogy a rendszerbe kerülő okos, tehetséges és motivált fiatalok a tanulmányaik során szorongóvá, félénkké és elveszetté válnak. Alázatosan menetelnek a szülői és intézményi elvárások kényszerpályáján, s ugyan kiválóan elsajátítják a saját szakterületüket, a futószalagról valódi célok és belső motivációk nélküli konformistákként lépnek le. A könyv egyik legfontosabb felismerése: az egyetem nem ad többé teret és lehetőséget az önfelfedezésre, hogy a diákok kialakítsák saját értékrendszerüket és megtalálják az útjukat. A szerző nem riad vissza a felelősségvállalástól – a szülőket és az oktatókat egyaránt bírálja a kialakult helyzet miatt. Nyíltan feltárja a repedéseket a rendszerben, és megoldásokat is kínál: hitet tesz a humán tárgyak fontossága, az elhivatott tanárok és a kis létszámú csoportok mellett. Egyik hangsúlyos megállapítása, hogy az elit oktatás megreformálásához és a jelenlegi tendencia megfordításához társadalmunknak meg kell határoznia saját értékeit, s azt is, s hogy miként közvetíti azokat. 

Az utóbbi években egyre többet hallani arról, hogy az Egyesült Államokban mind hevesebbé válik a társadalmat szélsőségesen megosztó kultúrharc. E csatározások mindinkább kitörnek a politika által uralt szférákból, és olyan területeken is pusztítanak, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nem lenne: a folyamat alól már az alsó- és középfokú oktatás tantermei sem képeznek kivételt. Az amerikai oktatási szakember művében ezt a jelenséget szándékozik olvasói elé tárni, felhívva a figyelmüket arra, hogy az iskolákban sokszor a szülők tudta és beleegyezése nélkül, a hagyományos tudásanyag és készségek tanításának kárára folyik az a fajta indoktrinációs munka, melynek keretében a tanárok a gyerekeket igyekeznek baloldali eszmékkel traktálni, illetve politikai célok szolgálatába állítani. Azok pedig, akik mindezzel nem értenek egyet, vagy más véleményen vannak, inkább nem adnak hangot a fenntartásaiknak, mivel tartanak a következményektől: a rossz jegyektől, a megaláztatástól és tanulmányi előmenetelük ellehetetlenülésétől. A szólásszabadságot már a kezdetektől alkotmányosan védelmező Egyesült Államokban azonban mindennek nem kellene szükségszerűen így történnie, tartja a szerző, aki szerint számos lehetőség lenne az egyetemekből az oktatás mind alacsonyabb szintjeire leszivárgó baloldali-marxista ihletettségű eszmék közoktatásból történő visszaszorítására. A könyvben ő maga is többféle megoldási javaslatot tesz mindazoknak, akik úgy érzik, gyermekeiknek nem ilyen oktatást szánnának, és kétségeik vannak afelől, hogy a jelenlegi úton járva tényleg rátermett, önálló gondolkodásra képes, magukért felelősséget vállalni tudó és jól képzett állampolgárok válnak-e belőlük. 

A 2008-as globális pénzügyi válságtól a 2020-as koronavírus-világjárványig terjedő bő évtizedben tanúi lehettünk a világrend átalakulásának. A nemzetközi kapcsolatok és annak szabályai továbbra is a szemünk láttára változnak, a nagyhatalmi erő kritériumai nem azok, mint régen, a világ pedig egy soha nem látott multipoláris logika szerint formálódik. Szubrahmanjam Dzsajsankar több évtizedes, diplomataként a világ üzleti-politikai csomópontjain szerzett tapasztalatai alapján reflektál ezekre a változásokra, vizsgálódása középpontjában Indiával. Higgadtan és elemzői szemlélettel taglalja, Indiának mint erősödő hatalomnak milyen kihívásokkal kell megbirkóznia a megváltozott nemzetközi környezetben, s felvázolja azt a nemzeti érdekek érvényesítése és a globális felelősségvállalás által kijelölt utat, melyen haladva visszakövetelheti az őt megillető helyet a világ színpadán.  „Miközben India felemelkedik a világban, nemcsak egyértelműen körül kell határolnia az érdekeit, de hatékonyan kommunikálnia is kell azokat. Jelen könyv ehhez kíván hozzájárulni, illetve ahhoz, hogy őszinte párbeszéd alakuljon ki az indiaiak között – és az se baj, ha ezt a világ is meghallja!”  Dr. Szubrahmanjam Dzsajsankar pályafutása hivatásos diplomataként több mint negyven évet ölel fel, csúcspontját 2015 és 2018 között betöltött külügyi államtitkársága jelentette. Ezt megelőzően, 2009 és 2013 között Kínában, majd Obama elnöksége idején Washingtonban volt nagykövet. Diplomataként különböző beosztásokban dolgozott Moszkvában, Washingtonban, Colombóban, Prágában, Budapesten és Tokióban. A külügyminisztériumban 2004 és 2007 között az Amerika-főosztály élén, 1993–94-ben a Kelet-Európa-főosztály igazgatójaként tevékenykedett. Diplomatakarrierje után, 2018–19-ben a Tata óriásvállalatnál töltött be vezető pozíciót, majd visszatért a politikába, s 2019 májusa óta India külügyminisztere. E könyv szakmai körökben, konferenciákon és üzleti fórumokon elhangzott előadások gyűjteménye, amelyből megérthetjük, milyen érvek és viták mentén formálódik napjaink indiai külpolitikája, és megismerhetjük, mi volt és mi lesz a jövőben India útja. 

A sikeres számítógépes grafikus és egykori erotikusshow-szereplő, Oceane szeret utazni, de nem szívesen hagyja el a lakását. Mi több, ki sem teszi a lábát otthonról. Erre azonban nincs is igazán szüksége: Dél-London és a földkerekség fura, meghökkentő, szórakoztató vagy megbotránkoztató világa csak úgy árad be az otthonába a csodabogár látogatókon, az idegesítő lakótársakon, a képtelen postai küldeményeken vagy a folyton új meglepetésekkel szolgáló interneten keresztül. Bár hősnőnk gondosan ügyel hétköznapjai nyugalmára, egy nap mégis kizökkenti valami: levelet kap exbarátjától – aki tíz éve meghalt. A rejtély cselekvésre készteti, és felbérel egy volt zsoldos katonát, hogy eredjen a levél titkának nyomába egy világ végi településre. A felvágott nyelvű, kiábrándultságában is csillogó humorú Oceane mindeközben elmeséli élete megannyi csetlését-botlását, amelyek odáig vezettek, hogy végül lakása kiszámítható biztonságába húzódott vissza.  Akik már ismerik TIBOR FISCHER fanyar, szikrázóan szellemes stílusát, ebben a regényben sem fognak csalódni, akik pedig most találkoznak vele először, élvezettel olvassák majd a huszonegyedik század abszurd jelenségeinek humoros látleletét. 

Az amerikai társadalomra máig hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, hogy abban – bár tagjai kemény versenyre vannak kényszerítve – ki-ki érdemei szerint juthat előre, s a társadalmi mobilitásnak nincsenek korlátai. A neves amerikai filozófus, Michael J. Sandel könyve viszont jelentősen árnyalja ezt a képet. Érvelése szerint noha Amerika krédóját a meritokráciára adja, valójában az ország elitje folyamatosan újratermeli magát, s emiatt egyre inkább lezárulnak a társadalmi felemelkedés csatornái. A folyamat az elit tagjaiban gőgöt, a leszakadókban viszont dühöt és elkeseredést szül, s így a társadalom szövetét megbontva a populizmus napjainkban megfigyelhető előretörésének melegágyává válik. A jelenség mélyen meghúzódó okait és eszmetörténeti gyökereit is feltáró Sandel éppen ezért arra buzdít, hogy értékeljük újra a sikerhez és a kudarchoz fűződő viszonyunkat, mert csak így tudjuk elejét venni a világunkra leselkedő katasztrófának. Ehhez azonban szolidaritásra és alázatra van szükségünk, hogy belássuk: sikereinkben és kudarcainkban sokkal kisebb szerepe van tehetségünknek és egyéni teljesítményünknek, mint a tőlünk független szerencsés körülményeknek, munkánk értéke pedig nem mindig esik egybe az érte kapott fizetséggel. Csakis ezen igazságok közös felismerése révén érhető el az a végső cél, hogy a társadalom minden tagja méltó és tisztes életet élhessen. 

Régóta visszatérő toposz, hogy a nyugati civilizáció válságban van, s ennek egyre drámaibb jelei mutatkoznak mind társadalmi-gazdasági, mind erkölcsi szinten. Vajon túlélheti-e a Nyugat ezt a krízist? SAMUEL GREGG válasza egyértelmű: igen, ám ennek érdekében vissza kell találnia önmagához. A szerző kiindulópontja, hogy a Nyugatnak nevezett tömb elsősorban nem gazdasági-politikai szerveződés, ereje és identitása az értelem és a (zsidó-keresztény) hit egyedi szintézisén alapul. Döntően e kettő sajátos ötvözete alakítja mindazokat az elképzeléseket, állásfoglalásokat és intézményeket, amelyek a Nyugat önmeghatározásának sarokpontjai. A jelenkori talajvesztettség oka, hogy a hit és értelem egyensúlya kibillenni látszik – az értelem nélküli hit tudatlansághoz vagy legrosszabb esetben erőszakos vallási fanatizmushoz vezet, az értelem a hittől megfosztva pedig bigottnak, irracionálisnak bélyegzi az eltérő véleményeket, és végletes szekularizációt eredményez. Gregg síkra száll azon – a felvilágosodás és a nyugati vallások viszonya körül kialakult – tévképzet ellen, mely szerint az értelem és a hit szemben állnak, és örökösen küzdenek az elsőbbségért. Amellett érvel, hogy ezek szimbiózisban léteznek, képesek kölcsönösen mérsékelni egymás túlkapásait, és együtt segítik az igazságot kereső embert. A hanyatlás elkerülése érdekében útmutatással is szolgál, hogy „megerősítsük az értelem és a hit falait a filozófiai materializmus, a liberális vallás, a prométheuszi elgondolás, a szcientizmus, a tekintélyelvű relativizmus és a dzsihádizmus hullámaival szemben”. 

Az éghajlatváltozás manapság valóban „forró” téma, a sajtóból és különböző médiumokból ömlenek ránk a hőhullámokról, újabb melegrekordokról, természeti katasztrófákról szóló hírek. A nagyközönség többé-kevésbé tisztában van a hivatalos állásfoglalással: az emberi tevékenység fokozottan befolyásolja a Föld éghajlatát azáltal, hogy hatalmas mennyiségű üvegházhatású gázt enged a légkörbe. Steven E. Koonin több évtizedes tapasztalatát felhasználva naprakész információkkal és ideológiamentes szakértői véleménnyel árnyalja ezt a leegyszerűsítő képet. Olyan tényeket tár az olvasó elé, melyeket a médiából tájékozódó nagyközönség nem ismer, hiszen rendkívül kevesen olvassák a laikusok számára nehezen értelmezhető szakmai jelentéseket, kutatási dokumentumokat. A szerző tudományos alapossággal vizsgálja a valóságtartalmát annak a közhiedelemnek, mely szerint „az emberiség már tönkretette az éghajlatot”. Közérthető módon, tényekre alapozva bemutatja, hogy mennyiben is változott az éghajlat az idők során, mi határozza meg a Föld hőmérsékletét, mi a szén-dioxid-kibocsátás és a szén-dioxid- koncentráció közötti összefüggés, valamint következtetéseket von le a múltbéli hurrikántevékenységről, csapadékmennyiség- és tengerszintváltozásról rendelkezésre álló adatokból. A könyv zárógondolataiban megfogalmazza azokat a lépéseket, amelyekkel elérhetjük, hogy az éghajlattudomány úgy adjon át ismereteket a nem szakmabeliek számára, hogy abból ne hamis következtetések szülessenek, másrészt támpontokat ad ahhoz is, hogy felkészüljünk a várható klímaváltozásokra, legyenek azok természetes eredetűek vagy az emberi tevékenység következményei.

„Egy háború elvesztésének legbiztosabb módja az, ha nem ismerjük fel, hogy háborúban állunk” – mondja Michael E. Mann nemzetközi hírű klímatudós. Márpedig harcban állunk: a frontvonal egyik oldalán a fosszilistüzelőanyag-ipar és a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok sorakoznak, a másikon pedig mindenki más, aki tenni akar a katasztrofális kimenetelű globális klímaváltozás ellen. Ez a könyv a nagyvállalatok és a lobbistáik által indított, több évtizede zajló kommunikációs háború frontvonalai mögé vezeti az olvasót, és bemutatja azt a kifinomult, változatos fegyvertárat, mellyel ezek az érdekcsoportok igyekeznek megakadályozni a számukra kedvezőtlen környezetvédelmi szabályozások bevezetését. A klímaválság tagadásának hamis narratívája és a tudósok ellehetetlenítése után új eszközökhöz nyúlnak: elsődleges stratégiájuk a figyelemelterelés és a probléma bagatellizálása. Ám amikor arról igyekeznek meggyőzni minket, hogy ha a műanyag palackokat újrahasznosítjuk és a villanyt lekapcsoljuk, egy csapásra megoldódik minden, az legalább ennyire veszélyes. Mann szerint a globális felmelegedés túlságosan égető probléma ahhoz, hogy az egyén szintjén tudjuk kezelni, és óvatosságra int mind az egyéni felelősség túlzott hangsúlyozásával, mind pedig a küzdelem feladása felé terelő pánikkeltéssel kapcsolatban. A szerző úgy látja, van remény, és a legrosszabb elkerülhető. Közérthetően elmagyarázza a globális felmelegedés bonyolult dinamikáját, és reális útmutatást ad azzal kapcsolatban, hogy miként lépjünk fel kollektíven, és kényszerítsük rá a kormányokat, illetve a vállalatokat, hogy valódi megoldásokat találjanak. Csakis így nyerhetjük meg azt a háborút, melynek a tétje nem kevesebb, mint az emberiség és a bolygó túlélése.