MCC Press Kft.

Gondolkodott ma már a nemén? Gender-esélyegyenlőség, a nemek sokfélesége – mindenki erről beszél. Húsz év alatt észrevétlenül beszivárgott az összes hierarchiaszintre ez az abszurd ideológia, és mostanra teljes a káosz. Esélyegyenlőségi megbízottak, egyházak, vállalkozások, hivatalok – mindenki tud a témáról. Genderesítjük a játszótereket, a közlekedési lámpákat, a vécéket, a tanmeneteket, a nyelvet, sőt még a Bibliát is. Egyre több polgárnak lassan kezd derengeni, hogy mindennek kétes haszna és értelme van, az adóforintokat viszont rendíthetetlenül fölemészti. Az egyetlen pozitívuma: ritkán ilyen szórakoztató egy világjobbító szándékkal föllépő ideológia! Ezért megérdemli a genderőrület, hogy annak tekintsük, ami: egy nagy komédiának. Függönyt fel!

Biztosan ?igaz az a régi szólás, hogy "semmi sem fekete vagy fehér”? Vajon, ha a legalapvetőbb dolgokat is – mint amilyen a nemek bináris volta – megkérdőjelezzük, előrébb jutunk vagy hátrébb lépünk? Szabadabbak leszünk vagy éppen ellenkezőleg: gúzsba kötjük magunkat? A genderideológia, a nyugati világ legújabb „jómódkórja” kiterjeszti a teljes társadalomra, ezen belül annak legveszélyeztetettebb csoportjára, a gyermekekre is azt a nemi diszkomfortérzetet, amely a történelem során eleddig csupán az emberek szűk rétegét jellemezte, és elvárja, hogy mindenki tekintsen kritikusan a születési nemére, amelyet korábban adottnak vélt.A 2000-es évek óta egyre nagyobb teret hódít az az elképzelés, mely szerint a biológiai nemünk és a belső nemünk külön mozog, és éppoly gyakori, hogy nem egyezik, mint az, hogy harmóniában van egymással. Eszerint a közösségnek, a nyelvnek és a társadalmi rendszereknek ehhez a sokféleséghez kell igazodniuk. Az elmúlt tíz évben a törvényeket, az iskolai és egyetemi tanterveket, a vállalati szabályzatokat, a tudományos kutatásokat, az orvosi protokollokat, a nyelvi és a sportszabályzatokat, a kultúra és a média stílusirányzatait és irányelveit mind igyekeztek abba az irányba tolni, hogy a társadalmi nem felsőbbrendűségét hirdessék a biológiai nemmel szemben. Azokat az embereket pedig, akik próbálják felmérni a „férfi” és a „nő” újradefiniálásának hosszú távú következményeit, megszégyenítik, mert nem tartanak a progresszív áramlattal. Holott a nemi hovatartozás relativizálása és alárendelése szubjektív döntéseknek már ilyen rövid idő alatt is hatalmas károkat okozott. Mindig vannak azonban, akik hasznot húznak mások kiszolgáltatottságából – legyen az a gender iparra specializálódott, óriási profitot termelő gyógyszerlobbi és egészségügy, vagy akár a politikai hasznot kereső mozgalmak – ezért az az érdekük, hogy a lufit még nagyobbra fújják. A folyamat végén viszont ott marad a gyökérvesztett ember és a romokban heverő társadalom.

A ?legtöbb szülőt derült égből villámcsapásként éri, amikor gyermeke bejelenti, hogy transznemű identitású. Az ilyen családokat gyakran szorítja sarokba a milliárddolláros genderipar azzal az alattomos kérdéssel, hogy mit szeretnének jobban: legyen egy halott fiuk (vagy lányuk), vagy legyen egy élő lányuk (vagy fiuk)? Majdnem minden érintett család, amelyben a gyermek a genderszekta karmai közé került, szembesül ezzel az érzelmileg manipulatív kérdéssel. Mintha mindössze két opció lenne: vagy azonnal beleegyeznek a gyermek társadalmi és orvosi átalakulásába, vagy felkészülnek az öngyilkosságára, amelyhez ily módon ők is hozzájárulnak.Iskolák, egészségügyi szakemberek, politikusok és aktivisták agresszív gépezete taszigálja végig az embereket – különösen pedig a gyerekeket – a „transzgenderorvoslás” destruktív ösvényén. Elnyomónak bélyegzik azokat a családokat, amelyek nem hódolnak be elsőre a genderidentitás-politikának, az orvosi kísérleteknek és a kulturális korszellemnek. Azt mondják és sugallják nekik, hogy egyedül akkor járnak el helyesen, ha beleegyeznek gyermekük nemi átalakításába és medikalizációjába. Pedig van egy másik – értelmesebb – út is. A pszichológia és a gyermeknevelés egészséges elveire, valamint azoknak a szülőknek a tapasztalataira alapozva, akiknek sikerült kimenteniük gyermeküket a genderkultusz romboló ideológiájából, egyre több szülő mond nemet a gendergépezet etikátlan és álságos narratívájára.A Visszalépés, visszaváltozás és megtisztulás – Szabadítsa ki gyermekét a genderkultuszból! útmutatóul szolgál a genderideológia ingoványos talajára tévedt családoknak, hogy képesek legyenek visszakormányozni gyermekeiket a realitás és biztonság világába. MARIA KEFFLER társalapítója a Partners for Ethical Care [Összefogás az Etikus Nevelésért] elnevezésű szervezetnek, amely célul tűzte ki, hogy megállítsa a gyermekek etikátlan és profithajhász medikalizációját, valamint ugyancsak társalapítója az Arlington Parent Coalition [Arlingtoni Szülők Egyesülete] nevű társadalmi jogvédő szervezetnek, amely a szülők jogai és a gyermekek biztonsága fölött őrködik a közoktatásban. A tanárként dolgozó, pedagógiai-pszichológiai végzettséggel rendelkező szerző 2018 óta harcol, hogy megvédje a gyermekeket a transzgender-ideológia etikátlan aktivistáitól és a szexualitást körülvevő veszélyes politikától. A Virginia állambeli Arlingtonban él férjével és három tizenéves gyermekével.

A ?feminizmus a legkitartóbb és leghatékonyabb valamennyi politikai "izmus” közül, legalábbis, ami az indulatok gerjesztését illeti. Bő hetven éve töretlenül képes egymásnak feszülő szekértáborokat létrehozni, holott azok a célok, amelyekért a mozgalom elindult, már évtizedekkel ezelőtt teljesültek. De az aktivisták szűnni nem akaró dühe nem engedi, hogy kihunyjon a parázs, ezért újabb és újabb területeken vélik felfedezni a nők elnyomását. Az újfeminizmus követelései azonban kibékíthetetlen ellentmondásokat rejtenek, így fordulhat elő, hogy egyszerre küzdenek a prostitúció ellen, ugyanakkor a béranyaság legalizálásáért, holott mindkét jelenség a női test áruba bocsátásáról szól. Hasonló a helyzet a test emancipációjáért vívott kérlelhetetlen harc és a hidzsáb viselésének támogatása esetében, vagy a test feletti szabad rendelkezés jogának felmagasztalása és az abortusz által előidézett szenvedés teljes eltagadása kérdésében. Az már csak hab a tortán, hogy a magukat baloldali elkötelezettségűnek valló feministák azok, akik a legádázabban igyekeznek beszuszakolni a nőket a neoliberális munkaerőpiac kíméletlen darálójába.A Viszlát, mademoiselle! emelkedett, ugyanakkor szenvedélyes stílusban és kíméletlen logikával tárja fel ezeket az ellentmondásokat, és leplezi le a kortárs feminizmus nyomorát, sőt tragédiáját. Hiszen a feminizmus nagyasszonyainak ideológiai elvakultsága már olyan fokú, hogy a nők szabadságát fenyegető legkonkrétabb veszélyeket sem hajlandók észrevenni: a hagyományos iszlám fenyegetését, amely tudomást sem vesz a nemek közötti egyenlőség eszméjéről; a nemek azonosításának és össze keverésének veszélyét; a piaci alapúvá váló orvostechnológia csapdáit, amelyek aláássák az anyaság privilégiumát. Eugénie Bastié alapos és mély reható elemzéséből megtudhatjuk, hogy miként torzult el végletekig a nőkért folytatott harc, és vált orwelli „izmussá”, bosszúszomjas és totalitárius ideológiává a feminizmus. EUGÉNIE BASTIÉ a Le Figaro, a legfőbb konzervatív francia napilap véleményrovatának újságírója. Gyakran szerepel a televízióban és a rádióban is. Két könyvet írt a feminista mozgalom kritikájáról, az első, a most kézben tartott Viszlát, mademoiselle! A feminizmus kudarca (Adieu mademoiselle: La Défaite des femmes) 2016-ban jelent meg, ezt követte 2018-ban a Le Porc émissaire: Terreur ou contre-révolution [A bűn malaca: terror vagy ellenforradalom]. Legutóbbi kötete a 2021-es La Guerre des idées [Az eszmék háborúja], amely a francia értelmiség mai állapotát és szerepét elemzi.

Nagyanyáink ?úgy tartották, hogy egy nő két dologért hajlandó bármit megtenni: azért, hogy legyen gyermeke, és azért, hogy ne. Az elmúlt fél év században a tudomány számos megoldást fejlesztett mindkét „problémára”, amelyeket felmenőinknek nem biztosított a természet. De amikor azt gondoljuk, hogy a tudomány „fejlődése” csak előre visz, és a biológiaiakkal együtt megoldja a társadalmi problémákat is, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy az iparivá váló megoldások újabb és újabb, gyakran még nagyobb problémákat idéznek elő, kiváltképp, ha a morális, etikai vagy akár a biológiai szempontok háttérbe szorulnak.    A Szemünk fényei egy olyan aspektust emel ki, amely eddig szinte egyáltalán nem kapott figyelmet: a gyermekek érintettségét „a felnőttek ügyeiben”.Globális szintű szemléletváltásra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a felnőttek önző, énközpontú megközelítése helyett a gyermekek szempontjai érvényesüljenek, legyen szó a válás miatt felbomló családokról, az azonos nemű párok gyermekvállalásáról, a mesterséges megtermékenyítés különféle formáiról vagy a béranyaság és az örökbefogadás egyre inkább iparszerűvé váló mechanizmusairól. A szerzők szerint a házasság intézménye képes a leginkább arra, hogy megvédje a gyermekeket az anya vagy apa nélküli gyermekkortól és az életre szóló sérülésektől. A felnőtt társadalom tagjainak magánemberként és döntéshozóként is felelősségük, hogy a felnövekvő generációk részesüljenek abban a védelemben és biztonságban, amelyet kizárólag a teljes család képes nyújtani számukra.

Úgy ?tartja a mondás, hogy a mókust az különbözteti meg a patkánytól, hogy jobb a PR-ja. A természettudományokon belül az elmúlt évtizedekben valószínűleg a klímakutatás volt a mókus, hiszen egyetlen más tudományág sem tudott olyan hatékonyan beszivárogni a társadalmi közbeszédbe, és ezen belül a fiataljaink életébe, hogy még saját fóbiát is elnevezzenek róla: klímaszorongás. A médiának és megmondóembereinek, valamint a szakértők bizonyos körének hisztériakeltése, tudományosan kevéssé megalapozott állításai miatt mára az egyik legfenyegetőbb félelemmé a klímakatasztrófa vált. BJORN LOMBORG két évtizede foglalkozik az éghajlat-változással, mindennek fényében állítja, hogy a témával kapcsolatos szélsőséges, gyakran irracionális retorika többet árt a valóban hatékony megoldások ügyének, mint amennyit használ az, hogy napi szinten jelen van a híradásokban. A globális felmelegedés valós, de nem kezelhetetlen probléma, az apokaliptikus víziók viszont társadalmi szinten okoznak visszafordíthatatlan károkat – gondoljunk csak azokra a jóléti társadalmakban élő fiatalokra, akik a lakhatatlanná váló Föld rémképe miatt nem vállalnak gyereket –, miközben minden olyan globális kihívás háttérbe szorul, amelynek a kezelése tovább nem odázható el. A szerző ezért azt javasolja: „Vegyünk vissza a pánikból, tekintsünk a tudományra, nézzünk szembe a gazdasági szempontokkal, és foglalkozzunk racionálisan a kérdéssel!

A fiatal olasz történész és közíró, Francesco Giubilei rámutat arra, hogy a környezet megóvásának kérdése az 1960-as évekig hangsúlyos volt az európai jobboldal politikai vitáiban, ám az 1968 után kibontakozó új baloldal egyre inkább kisajátította ezt a témát – a jobboldal hallgatólagos beleegyezésével. Ez azonban nemcsak politikai értelemben helytelen, de erkölcsileg is kifogásolható magatartás volt, mert a környezettudatos gondolkodás nem pártfüggő. A környezetért érzett felelősség kérdése a jobboldal számára éppannyira fontos, mint a gazdasági növekedés. Acqui Ambiente díjjal elismert könyvében Giubilei nemcsak a keresztény civilizáció gazdag örökségét, de a 20. század és napjaink konzervatív „zöld” gondolatait tárja elénk mint az ökológia mainstream, gyakran poszthumán jövőt vizionáló politikai vallásának alternatíváját.

Mást ?hibáztatni a sikertelenségeinkért mindig kifizetődőbb, mint szembenézni a saját gyengeségeinkkel és mulasztásainkkal. Ámde minden igyekezet, amely utólagosan akar bosszút állni a múlton, szükségszerűen könyörtelen és igazságtalan – noha épp azzal indokolja önmaga létezését, hogy egy egykori igazságtalanságot kíván megszüntetni.Csakhogy ez képtelenség: Thomas Sowell amerikai társadalomtudós véleménye szerint aki a múlton változtatni akar, az becsapja önmagát, és másokat is hiteget; az egyenlőség követelése megalapozatlan utópia; a „rendszerszintű rasszizmus” pedig értelmezhetetlen és igazolhatatlan dogma, ami csak arra jó, hogy elfedje a valóságot, amely – tetszik, nem tetszik – sosem volt igazságos. Az egyenlőségre törekvő ideológiák valójában nem vesznek tudomást a világ valós működéséről, amely diszkriminál, és egyenlőtlenségeket okoz.A sérelmek életben tartása, felnagyítása azonban éppen arról tereli el a figyelmünket, ami a legfontosabb lenne: hogy miként tegyük jobbá a most és a majdan élők helyzetét…

A ?második világháború után az emberi jogok a béke és igazságosság egyetemes ígéretének tűntek. Mára azonban ideológiák csataterévé változtak, amelyen civilizációk ütköznek meg egymással, mivel az emberi jogok a mi nyugati emberképünk lenyomatát hordozzák. Ez pedig rengeteget változott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 1948-as kiadása óta, méghozzá oly mértékben, hogy egyes eljárások, amelyeket akkor az emberi méltóság nevében tiltottnak tartottunk, mára az ember új jogaivá váltak. Kinyilváníttatott a jog a gyermekhez, az eutanáziához, az eugenikához, az abortuszhoz, a nemváltáshoz, és így tovább. De míg a világháború utáni emberi jogok még a természetjogból eredtek, az individualizmus „természetellenes” jogokat hozott létre, s ez elvezetett a transznaturális jogokhoz, melyek azzal kecsegtetnek, hogy a természet megváltoztatható. Ennek az átalakulásnak a középpontjában az emberi méltóságnak a kizárólagos egyéni akaratra szűkítése áll, a test kárára. Az emberi jogok így asszisztálnak a transzhumanizmushoz, és járulnak hozzá a képviseleti demokrácia kimúlásához.

Nyugaton zsinagógákat gyújtanak fel, zsidókra támadnak a nyílt utcán, izraeli zászlókat égetnek nagyvárosokban, és néha még halálos áldozatai is vannak az antiszemitizmus új hullámának. A jobb- és baloldali sajtóban egyaránt heves viták folynak arról, van-e közük ezeknek a jelenségeknek a tömeges bevándorláshoz. De vajon tényleg antiszemiták-e a muszlim bevándorlók, és nőtt-e az antiszemitizmus Európában a 2015-ös migrációs válságot követően? A szélsőjobboldaliak vagy a radikális iszlamisták követnek-e el több atrocitást a zsidókkal szemben Nyugaton? Meg lehet-e valaha tanítani a holokauszt történetét a muszlim fiataloknak? Lesz-e polgárháború Európában? És miért ácsingóznak a baloldali pártok a muszlimok szavazataira? Többek között ezekre a kérdésekre kapunk választ ebből a könyvből.

Eltöprengett ?már azon, hogy a gondolatok is lehetnek olyanok, mint az élővilág élősködői, amelyek a gazdatestet akár önmaga elpusztítására is késztethetik? Gad Saad, a libanoni születésű, kanadai matematikus és evolúciósmagatartás- kutató pszichológus barátjához, Jordan Petersonhoz hasonlóan arra törekszik, hogy a gondolkodásunkban tetten érhető tévedésekre és hibás gondolkodásra hívja fel a figyelmünket, mielőtt túl késő lesz. Dr. Saad szerint az öngyűlölet társadalma, amely a „diverzitás”, a „befogadás” és a „méltányosság” hármas jelszavát hirdeti, legalább annyira hamis, mint amennyire életveszélyes. A valóság tagadásán alapuló, a logikus gondolkodást figyelmen kívül hagyó álláspontok dogmaként használják ezeket a jelszavakat, és elutasítják a másfajta nézőpontokkal való vita gondolatát is. Az áldozati kultúra felsőbbrendűségét hirdető progresszió értelmetlensége azonban nemcsak önmaga ellen fordul, de fals állításaival a társadalmat is tönkreteszi – ha hagyjuk. A nyilvánvaló dolgok elfogadása és kimondása ellen érveket kellene felsorakoztatni, mivel azonban ez a szélsőséges haladároknak nem sikerül, érzelmi problémát csinálnak a dologból, és „safe space”-eket követelnek maguknak, ahol a valósággal vagy ellenvéleményekkel nem kell találkozniuk. Ám dr. Saad szerint a vita elutasítása a legalapvetőbb szabadságjogainkat sérti, és nem hagyhatjuk, hogy ilyen módon eluralkodjon rajtunk a racionalitáson túllépő, „haladó” gondolkodás parazitája.

Miért ?látják olyannyira másként a világot az európaiak és az amerikaiak, s miért alkottak eltérő fogalmakat a 20. századi demokráciáról? George Weigel két civilizációt állít ellentétbe – a párizsi Grande Arche modernista „kockáját” és a Notre-Dame „katedrálisát” létrehozó kultúrát –, és úgy érvel, hogy a szekularizáció elfogadása vezetett ahhoz a morális válsághoz, amely felőrli Európa lelkét, veszélyezteti a jövőjét. Weigel szerint e „probléma” eredete az európai szellemi életben a 19. század során létrejött ateista humanizmusra vezethető vissza, mert ez indította el azt a történelmi folyamatot, amely két világháborút, három totalitárius rendszert, a Gulagot, Auschwitzot, a hidegháborút és a kontinens félelmetes népességcsökkenését eredményezte, mely jelenleg rohamosabb, mint a „fekete halál” idején volt. Sok európai ennek ellenére is kitart amellett, hogy az emberi jogok és a demokrácia csak a vallási alapú erkölcsi érveket teljesen nélkülöző közösségi térben találhat biztonságra. Weigel szerint azonban ennek éppen az ellenkezője igaz. A kérdésre, hogy létezhet-e valódi „politika” – a közjó tényleges mérlegelése és a szabadság szilárd védelme – Isten nélkül, ő határozottan állítja, hogy a válasz „nem”, mert végső soron egy társadalom csak annyira képes nagyszerűvé válni, amennyire nagyszerűek a lelki törekvései… GEORGE WEIGEL a washingtoni Etikai és Közpolitikai Központ kutatóprofesszora és Amerika egyik vezető közéleti gondolkodója. II. János Pál pápáról írott életrajzának első kötete a The New York Times bestsellerlistájára is felkerült. Rendszeresen publikál többek között a The Wall Street Journalban. Maryland államban, North Bethesda városában él.

Az ?európai civilizáció hanyatlásáról Oswald Spengler könyve óta vitatkozik az értelmiség. Napjainkra ez a téma már túl is nőtt az elit diskurzusainak keretein, és alapvető identitáspolitikai kérdéssé vált. David Engels, a fiatal konzervatív író, történész, filozófus a szemünk láttára meghasonló európai identitás szemlélőjeként vázolja fel az európai civilizáció realista-pesszimista forgatókönyvét. Eredetileg saját szorongásainak leküzdése céljából lejegyzett, de végül a széles nyilvánosság elé tárt könyvében arra tesz kísérletet, hogy meghatározza a konzervatívok feladatait: a jobboldali gondolkodású emberek ragaszkodjanak az európai szabadság hagyományaihoz, az antik örökséghez, őrizzék az idejétmúltnak tűnő tevékenységeket, olvassanak, beszélgessenek, alakítsanak közösségeket, maradjanak erényesek és hűségesek, legyenek jó szakemberek, megbízható munkatársak, tartsanak ki a párjuk mellett, neveljék fel szeretetben és hitben gyermekeiket – és mindenekelőtt ne pusztán értékként kezeljék a keresztény hagyományokat, de éljenek is a hitben. Az európai civilizáció értékeinek megőrzése így személyes feladattá válik, és mindannyiunk egyéni felelőssége, hogy ehhez miképpen járul hozzá.

Az egykori CDU/CSU-frakcióvezető, Friedrich Merz meghatározó személyisége napjaink németországi politikájának. Karizmatikus, ötletekkel és energiával teli politikus, aki szókimondásával és közvetlenségével üde színfoltja a német politikai palettának. Míg az elmúlt években a német közéletben jellemzően háttérbe szorultak a konzervatív hangok, Friedrich Merz letisztult, polgári szemléletével mégis nagy népszerűségre tudott szert tenni a szavazók körében. Politikai javaslatait a német közönség számára 2020-ban megjelent Új idők – új felelősség című könyvében foglalta össze, amely egyben a CDU pártelnöki pozícióra történő jelölése programjának tekinthető.

Vajon hogyan vonul majd be a történelemkönyvekbe a tizenhat év kancellárság után leköszönő Angela Merkel: óriásként vagy álóriásként?Philip Plickert, e kötet szerkesztője immár másodszor kért fel rangos szerzőket – ismert társadalomtudósokat, kommunikációs szakembereket, szociológusokat, történészeket, újságírókat, közgazdászokat – arra, hogy értékeljék a német kancellár örökségét, elemezzék politikai tevékenységét és személyét. Az első alkalommal 2017-ben megjelent könyv átdolgozott és bővített kiadásában huszonnégy professzor és publicista vonja meg a Merkel-korszak mérlegét, az euróválság és az energiarendszer elkapkodott átrendezése alatti manőverezéstől kezdve az ellenőrizetlen tömeges migráción keresztül a koronaválság ideje alatti mulasztásokig. Konklúziójuk pedig az, hogy Merkel olyan problémákat hagy maga után, amelyek még hosszú ideig súlyos gondokat okoznak majd Németországnak.