MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont strana 4 z 5

A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete a kora újkor időszakát bemutató kötettel indítja útjára a Magyarország történeti atlasza című sorozatot. Az olvasók két időrendi (1526-1606, 1606-1711), és azokon belül négy tematikai egységben (hadtörténet; polgári, katonai, egyházi igazgatás; gazdaság; kultúra, oktatás, demográfia, etnikum, felekezet) összesen 180 darab, különböző méretű térképet vehetnek kézbe. Az intézetben folyó kutatások az utóbbi évtizedekben fokozott hangsúlyt helyeznek a történelmi folyamatok térbeli ábrázolására, a történeti topográfia megjelenítésére, ennek köszönhetően alig jelenik meg olyan monográfia vagy tanulmány, amely - amennyiben ez releváns - ne tartalmazna térképeket. A térképek - akárcsak a jegyzetek vagy a forrásközlések - a tudományos igényű közlemények elengedhetetlen részét képezik. A kötet magyarázó szövegei, rövid terjedelmük ellenére, informatív hátteret nyújtanak a térképek értelmezéséhez. A legfontosabb évszámok és személynevek pontos közlése mellett arra törekedtünk, hogy a legújabb kutatási eredményeket is közvetítsük az olvasók részére. A jelen kötet tartalmi összeállítását Oborni Teréz főszerkesztő, valamint Pálffy Géza és Varga Szabolcs szerkesztők végezték.

A magyarországi arisztokrácia a 18-20. századi Európa egyik, ha nem a leggazdagabb, politikailag különösen befolyásos képviselője volt, amely a két világháború között - csökkenő társadalmi presztízs mellett - még mindig komoly vagyoni erővel és némi politikai befolyással bírt. De vajon miként maradhatott fenn - zárvány módjára - a főnemesi gazdasági-társadalmi és politikai túlhatalom, amikor 1848-ban megtörtént az egyenjogúsítás, majd 1867-ben bevezették a polgári alkotmányosságot, ami együttesen szabad utat nyitott a tőkés gazdaság- és társadalomfejlődés előtt? Mennyi ideig tartott a történelmi rendi struktúrák vitalitása a modernitás új világában, és mikor gyengültek meg vészesen, majd haltak el végérvényesen? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a szintézisalkotás jegyében, a jellegzetes retorikákon túlmutatóan, hiszen a magyar(országi) arisztokrácia dicsőségének és bukásának drámai történetét mind a mai napig elmulasztotta elbeszélni történetírásunk. Ezt az adósságot kívánjuk törleszteni, amikor átfogó, az élet majd minden vonatkozására kiterjedő társadalomtörténeti áttekintést nyújtunk a született arisztokrácia 18. századtól a 20. század derekáig szakadatlanul tartó múltjáról és a magyar társadalomban betöltött, századokon átívelő vezető szerepéről. Mindezt elhelyezve ugyanakkor Európa, közelebbről a Habsburg Birodalom kereteiben, hiszen az uralkodó címadományozásai és központosítási törekvései közvetlenül megszabták a magyar főnemesség formálódását. A kötet nagyobb tematikai egységein belül, megfelelő fogalmi kereteket használva mutatjuk be az arisztokráciát történelmi-jogi rendként, uralmi és hatalmi elitként, viselkedésszociológiai csoportként, exkluzív klánként és társaságként. Betekintünk a főnemesség otthonaiul, egyszersmind a reprezentáció színtereként is szolgáló vidéki kastélyokba, illetve a bécsi, a pozsonyi és a pesti arisztokrata palotákba, hogy leírjuk a magánélet és a társas élet szerveződési formáit és változatos módjait. Kitérünk továbbá az arisztokrata öntudat (az identitás) egyes alakváltozatainak mint társadalmi szerepeknek a bemutatására is, amely szintúgy hatással volt az arisztokratákról - a szépirodalom és a tudomány által - alkotott kép alakulására. Végezetül külön figyelmet szenteltünk megpróbáltatásaik 20. századi eseménytörténetének, a réteg bukásának és széthullásának a bemutatására.

A szakmai közvélemény jó ideje a köznemesség ideológusaként tartotta számon Kézai Simont. Való igaz, hogy az általa írt Gesta Hungarorumban tűnik fel a fegyverforgató férfiakból álló ősi hun-magyar communitas elképzelése, mely idővel a hazai nemesség önmeghatározásának elsődleges viszonyítási pontjává vált. A magyarországi rendek és az országgyűlés késő középkori történetét egyre jobban megismerve immár aligha tűnik tarthatónak az az elképzelés, mely a közösségi cselekvésre kész 13. század végi "köznemesség" számára írt programot olvasott ki Simon mester gestájából. E következtetés régóta esedékes levonására azonban csak úgy nyílik mód, ha utánanézünk: kik mozdíthatták elő a mű megírását, mely társadalmi körből kerültek ki, és a szerző közvetítésével milyen politikai javaslatokat sugalltak. E feladatok el-végzése, illetve Kézai szerzői arcélének pontosabb megrajzolása szükségessé tette a gestaíró vélt külföldi forrásainak és kompilátori módszereinek felülvizsgálatát, a 13. századi hazai krónikák sor- és időrendjének átszabását, valamint Szűcs Jenő eszmetörténészi munkásságának újraértékelését.

Tringli István 1984-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem-levéltár szakán. 1984-1993 között az Országos Műszaki Múzeumban dolgozott, ezután lett a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének, a 2012 óta a Bölcsészettudományi Kutatóközpont egyik kutatóhelyeként működő intézetnek a kutatója. 1993 és 1996 között a Miskolci Egyetem, 1997 és 2007 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója, 2015 óta a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. 2013 óta a Történelmi Szemle felelős szerkesztője. Doktori értekezését egykori alma materében védte meg Pest megye a késő középkorban című disszertációjával. Kiadta a Perényi család középkori okleveleinek regesztáit. Az Újkor hajnala címmel rövid történeti összefoglalót írt Magyarország 1440 és 1541 közti történetéről. A Magyar Várostörténeti Atlasz sorozat részeként elkészítette Sátoraljaújhely atlaszát. Korai kormányzat- és jogtörténeti munkáit Szokás és szabadság című gyűjteményes kötete tartalmazza. Vezetője volt az 1515-ös Jagelló-Habsburg házassági szerződés történetét kutató csoportnak. Jó ideje - miként jelen kötetében is - a magyar jog középkori történetének különböző kérdéseivel foglalkozik.

Az Árpád-kori Magyarország legújabb, szövegében felfrissített és bővített történeti kronológiája azoknak kínál gyors tájékozódási lehetőséget, akik nemcsak arra kíváncsiak, hogy egy-egy esemény mikor történt a magyar államiság első három évszázadában, hanem arra is, hogy a modern történetírás milyen források alapján fogalmazza meg állításait a történések keltezésére vonatkozóan, és miképpen rekonstruálja a régmúlt szövetét. A kézikönyv használója az Árpád-kori politikatörténet vázát tartja tehát a kezében, amelynek az a küldetése, hogy megkönnyítse a gyakran csak fáradságos munkával előkereshető külföldi és hazai keletkezésű kútfők ellenőrzését, legyenek azok elbeszélő források (évkönyvek, krónikák, geszták, szentéletrajzok) vagy éppen oklevelek.

Az év utolsó napján a csehszlovák hadsereg két tisztje keresett fel, látogatásuk, viselkedésük, hangjuk a legudvariasabb formát öltötte. Megadták a tiszteletet, ami kijár a vendéglátó gazdának, de finoman érésemre adták, hogy ez már nem Magyarország... vesztett háború és már itt minden a csehszlovákoké - írta naplójába Kassa megszállását követően néhány nappal Faragó Ödön színházigazgató, de hasonló sorokat a komáromi, lévai vagy rimaszombati polgárok is papírra vethettek volna. 1918 utolsó, és 1919 első napjaiban ugyanis a ma Dél-Szlovákiának nevezett térség, az ott élők legnagyobb döbbenetére csehszlovák megszállás alá került. A jelen kötet elsősorban olyan kérdésekre keresi a választ, hogy a vizsgált régió lakói miként élték meg az őszirózsás forradalom időszakát, hogyan reagáltak a csehszlovák megszállás hírére, miként fogadták a megszállókat, hogyan alakult az új államhatalommal való viszonyuk, vagyis milyen volt az átmenet, amely során Magyarország lakóiból csehszlovák polgárokká váltak.

A lényegében ismeretlen életrajzú Abu Bakr Muhammad b. Jafar al-Naršahi a 10. század közepén arab nyelven írta meg szűkebb pátriájának, Bukharának és a Bukhara-oázisnak a történetét. Az eredeti mű - amely a 7. század derekától a 10. század elejéig követte az eseményeket - elveszett, csak 12. századi, kisebb-nagyobb kiegészítésekkel ellátott, perzsa fordítása-átdolgozása maradt ránk. A mű Közép-Ázsia kora középkori történetének egyik legfontosabb forrása, mert alig maradtak fenn e régióból a mongol kor előtt keletkezett várostörténeti vagy regionális krónikák. Ráadásul Naršahi alkotása egy paradigmaváltás korának a terméke, éppen azt az időszakot mutatja be, amikor a régi szogd világot az iszlám időszaka váltja fel. E folyamat azonban nem csupán vallásváltással, hanem a kultúra átalakulásával és egyúttal az elit cseréjével is járt. Naršahi egyfelől ismeri a korábbi világot, és tekintélyes mennyiségű régi szogd legendát, mítoszt, kulturális hagyományt jegyez le. Másfelől Bukharát az iszlám világ középpontjába helyezi, egyfajta Bukhara-centrikus mikrotörténelmet alkot, amelyet azonban összeköt az egyetemes muszlim hagyományokkal is. (A mű első részletes elemzését egyébként az európai tudományos életben Vámbéry Ármin készítette el.) Bukhara és környéke azonban az eurázsiai sztyepperégió része is: az elbeszélt események így egyúttal a sztyeppe történetébe - a magyarok vándorlásának tágabban értelmezett hátterébe - is bepillantást engednek, s jól mutatják a letelepült városlakók és a nomádok sokrétű kapcsolatait. Mindez pedig számunkra sem tanulság nélkül való.

Sudár Balázst és B. Szabó Jánost szoros szakmai barátság és sok közös gondolkodás kapcsolja össze, nem meglepő hát, hogy egy idő után közös publikációkkal is a nyilvánosság elé léptek. Önálló és közös írásaikat ugyanaz a két dolog jellemzi: 1. az elődöknek járó köteles tisztelet mellett sem riadnak vissza a tudományos status quo, az évtizedeken át megingathatatlannak bizonyult paradigmák megkérdőjelezésétől; 2. a magyarok korai történetét visszahelyezik abba a keretbe, amelyben az egyedül értelmezhető: a lehető legszélesebb értelemben felfogott sztyeppetörténetbe. A téma természetéből kifolyólag nem állítható, hogy minden érintett problémát végérvényesen megoldottak volna, vagy hogy minden ötletük időtállónak bizonyul majd. Annál is kevésbé, mert ők maguk sem ezzel az igénnyel lépnek fel. Valójában a megközelítésmódjuk: a megcsontosodott tételek alapos körüljárása, újragondolása, a bizonyítékok gondos mérlegelése, korábban elhanyagolt összefüggések figyelembevétele és számos új ötlet felvetése teszi írásaikat izgalmassá és megkerülhetetlenné. Az a szemléletmód, mely szerint a magyarság korai története nem magyar belügy, hanem Eurázsia történetének szerves része, és nemzetközileg releváns tudományos kérdés.

Fazekas István 1983-1989 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem és latin szakon folytatott egyetemi tanulmányokat. 1993-ban ugyanott szerzett egyetemi doktori fokozatot, amelyet 1997-ben PhD-fokozattá minősítettek. 1988 és 1995 között a Magyar Országos Levéltár levéltárosa. 1995 és 2014 között a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv és a Finanz- und Hofkammer-archiv magyar levéltári delegátusaként dolgozott a magyar vonatkozású levéltári forrásanyag feltárásán, segítette a magyar történelemmel foglalkozó kutatók munkáját. 2014-ben habilitált, ugyanezen évtől egyetemi docens az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Kutatásainak egyik súlypontját a nyugat-magyarországi régióban lezajló katolikus megújulás különböző aspektusai jelentik, különös tekintettel a régió egyházi társadalmának vizsgálatára, a jezsuita oktatási intézmények társadalmi mobilitásban játszott szerepére. A másik kutatási témája a Habsburg Monarchia, illetve a Magyar Királyság központi kormányszerveinek igazgatástörténete. Jelen kötet a szerző több mint két évtizedes, a Magyar Udvari Kancellária 1527 és 1690 közötti történetére és hivatalnokságára vonatkozó megállapításait foglalja össze.

Buza János 1963-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-történelem szakon fejezte be tanulmányait. Diplomamunkáját Szabad György irányításával írta. A török kori gazdaságtörténetet Sinkovics István tanóráin kedvelte meg. 1964-1986 között MTA-állományú kutató volt a mai Budapesti Corvinus Egyetem jogelődjeinek gazdaságtörténeti tanszékén, majd docens, illetve egyetemi tanár lett. Doktori címet 1971-ben, kandidátusit 1986-ban, MTA doktorit 2004-ben szerzett, 2005-ben nyugdíjazták. Ösztöndíjas volt a bécsi Collegium Hungaricumban, az MTA támogatásával felvidéki levéltárakban kutatott. 1980-ban pályázaton nyerte el az Alexander von Humboldt-Stiftung (Bonn) ösztöndíját. Évekig tartott gazdaságtörténeti előadásokat a Miskolci és a Budapesti Műszaki Egyetemen; alapító tagja és tanára (1993-2004) volt a Királyhelmeci Városi Egyetemnek, amelyen kezdetét vette a magyar nyelvű közgazdászképzés Szlovákiában. Agrár- és ártörténeti kutatásai mellett pénztörténeti ismereteit Huszár Lajos támogatásával gyarapította. Fontosabb közleményei az Agrártörténeti Szemle, a Századok, a Történelmi Szemle és a Numizmatikai Közlöny hasábjain láttak napvilágot. Jelen kötetben tudományos munkáinak összefoglalását találja az olvasó.

Az Árpád-ház családi összeköttetései mindig is élénken foglalkoztatták a magyarországi történetírást és az e kor iránt érdeklődő nagyközönséget is. E kötettel az olvasó tulajdonképpen két, a témába vágó könyvet is a kezében tart. Az első rész a korai Árpád-kor dinasztikus kapcsolatain keresztül tárja elénk a korszak eseményeit. Az Árpádok Géza fejedelemtől egészen Kálmán király koráig tartó időszakának családtörténetét és dinasztikus konfliktusait a lengyel Piast- és a cseh Přemysl-házzal összehasonlításban mutatja be olyan társadalomtörténeti fogalmakkal egyetemben, mint a senioratus és a primogenitura, illetve olyan, eleddig Magyarországon csak kevésbé kutatott jelenségekkel összhangban, mint az amicitia, a consilium és az auxilium. A második részt az Árpádok genealógiai adatbázisa alkotja, amely a lehető legszélesebb forrásbázisra és a vonatkozó szakirodalmi áttekintésre alapozva taglalja a dinasztia valós és vélt rokoni kapcsolatait. A könyvet a három dinasztia összekapcsolt genealógiai táblája is gazdagítja.

Murber Ibolya történész, az ELTE BDPK Szombathely oktatója. Doktori fokozatának megszerzése után több szemeszteren keresztül oktatott a Bécsi Egyetemen, a Saar-vidéki Egyetemen, illetve az Andrássy Gyula Német Nyelvű Magánegyetemen is. Kutatott többek között Bregenzben, Bécsben, Berlinben és Greifswaldban. Számos rangos külföldi kutatási ösztöndíjat is elnyert. Két gyermek édesanyja és családjával jelenleg Táplánszentkereszten él. Az első világháború után Magyarország elveszítette nyugati határvidékét és Ausztria megkapta Burgenlandot. A két érintett ország diplomáciai, gazdasági és katonai eszközöket nem kímélve évekig küzdött "Nyugat-Magyarországért". Saját szemszögéből nézve Bécs és Budapest álláspontja egyaránt legitim és érthető volt. Ausztria a határvidék többségében német ajkú területére tartott igényt. Magyarország "poszt-trianoni" állapotában a területátadás tudatos halogatása szimbolikus üzenetet hordozott: a revízió reményét volt hivatva fenntartani. Murber Ibolya legújabb könyve azt mutatja be, hogy miként vált ez a határvita a háború utáni válságkezelés részévé, illetve miként használta fel a mindenkori bécsi és budapesti vezetés a "nyugat-magyarországi kérdést" más, megoldatlan problémák és hibák elfedésére.

Éppen 110 év telt el azóta, hogy mesés kincsre bukkantak egy eldugott bihari falu határában, a tépei Görbekertben, melyet "aranyos dombként" őrzött meg a családi emlékezet. A szerencsés találók az ölükbe hullott arany-és ezüstholmikon igazságosan megosztoztak, s bizonyára mindez a jótékony feledés homályába merült volna, ha éppen nem közeleg karácsony szent ünnepe... - ezzel kezdődik a magyarországi régészeti nyomozások egyik izgalmas fejezete az 1911 decemberében talált kincs történetéről. Az elmúlt évszázad régészeti és művészettörténeti kutatásai során bebizonyosodott, hogy kb. 1350-1500 éves leletekről van szó; a Kárpát-medencét uralma alatt tartó avar kagán kincstárából származó tárgyakról, melyek fordulatos sorsának állomásait ekképpen lehet rekonstruálni: bizánci-avar ajándékcsere, tezaurálás, fejedelmi temetkezés, sírrablás, s végül rejtekhely a mocsárban. Levéltári és meteorológiai források tanulmányozása, helyszíni szemlék, múzeumi kiállítások sora, három nemzedék egymásra épülő munkája kellett ahhoz, hogy a kincsből ránk maradt mindössze fél tucat lelet (aranyozott ezüst tálalótál, ezüstkorsó és -kehely, arany álcsatos díszöv verete, aranyszerelékes kard és kés leszaggatott részei) segítségével az Avar Kaganátus keleti határát jelentő Csörsz-árok partjáról eljuthassunk a Bizánci Birodalom fővárosáig, Konstantinápolyig.

Az emberi élet három fontos mérföldköve a születés, a házasságkötés és a halál, ezért mindig izgalmas és időszerű kérdés marad, hogy miként zajlottak ezek az események a múltban. Könyvünk a fenti kérdés megválaszolásához visz közelebb a Kassa város levéltárában fennmaradt több száz 16-17. századi menyegzői, temetési és keresztelési meghívó közreadásásával: beavat minket a szervezés gyakorlati részleteibe, az eseményeknek a maitól eltérő szertartásrendjébe, és abba is, hogy a kor embere saját tapasztalataiból és az egyház tanításaiból egyaránt merítve hogyan értelmezte ezeket az örök sorsfordulókat. Forrásaink ahhoz is hozzásegíthetnek, hogy a családi események szerepéről alkotott modern véleményeket szélesebb történeti távlatba helyezhessük. Munkánk azonban nem elégszik meg a források kiadásával, hanem részletes miniéletrajzok formájában gazdag társadalmi körképet nyújt a levelek szereplőiről is: erdélyi fejedelmekről, főurakról, felső-magyarországi nemesi famíliák sarjairól, polgárokról, hivatalnokokról, katonatisztekről és értelmiségiekről. A most feltárt források és a hozzájuk kapcsolódó nyomozás segítségével szokatlan közelségből vehetjük szemügyre ennek az izgalmas és zaklatott korszaknak magyarországi családjait. A kiadvány kétkötetes.

A Szapolyai-család az 1460-as évektől kezdve több mint egy évszázadon keresztül meghatározó szerepet töltött be a Magyar Királyság történetében. A kötetben olvasható tanulmányokból elénk tárul az első nemzedék rendkívüli karrierje, melynek köszönhetően példátlanul gyorsan lettek az ország legnagyobb földesurai. A dinasztia vagyonára, presztízsére és katonai erejére támaszkodva a második generációhoz tartozó János másfél évtizeden keresztül sikeresen igazgatta Erdélyt, és 1526-ban a magyar alattvalók többsége előtt nyilvánvaló volt, hogy őt illeti meg a Lajos király halálával elárvult magyar korona. Az írásokból megismerjük a király kül-, város- és egyházpolitikáját, udvarának művelődési viszonyait, valamint neki és utódainak, Izabella királynénak és fiának, II. János választott királynak az Oszmán Birodalomhoz fűződő viszonyát. A szövegekből kirajzolódó kép alapján a Szapolyaiak története két részre osztható. A sikeres felemelkedés után magyar királyként már kevés volt a családi háttér az eredményes kormányzáshoz. Az ország világbirodalmak hadszíntere lett, és a kiszolgáltatott helyzettel a Jagellók után a Szapolyaiak sem tudtak megbirkózni. Bár az ország egységét nem sikerült megőrizni, a Kárpát-medence keleti területein megszervezett királyságuk így is nagy szolgálatot tett a magyar társadalomnak. Több évszázados felejtés után ez a kötet az utolsó magyarországi királyi dinasztia méltányos értékelésére vállalkozik.