MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont strana 3 z 5

Az SZTE Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszéke, a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, valamint az MTA-ELTE Humanizmus Kelet-Közép- Európában Lendület Kutatócsoport és az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet szervezésében 2017. december 7-9. között Debrecenben került sor a III. Neolatin Konferenciára. A tanácskozást a két korábbihoz hasonlóan jelentős szakmai érdeklődés övezte, amit az is jelez, hogy a konferencia két és fél napja alatt több mint harminc előadás hangzott el a reformáció és a katolikus megújulás latin nyelvű irodalmának tárgykörében. A kötetben, mely a Convivia Neolatina Hungarica sorozat harmadik darabja, az előadások alapján készült tanulmányok szerkesztett változata olvasható. A konferencia szekcióinak logikáját követve csoportosított tanulmányok több aspektusból vizsgálják a protestáns vagy katolikus szellemiségű latin nyelvű kultúra világát. Olvashatók a kötetben tanulmányok a konfesszionalizálódás történetírásra gyakorolt hatásáról, több tanulmány foglalkozik a latin nyelvű biblikus költészettel, vagy éppen az antik tradíciók továbbélésével a protestáns poézisben. Nem marad említés nélkül Pázmány és a jezsuiták latin nyelvű irodalmi hagyatéka sem, a gazdag anyagot pedig továbbszínesítik a latin nyelven megszólaló egyházkritikának, illetve a heterodox gondolkodásnak szentelt izgalmas tanulmányok. A szerkesztők azzal a reménnyel bocsátják útjára a kötetet, hogy még a 2017-es reformációs emlékév különösen gazdag tudományos termésének ellenére is tud újat mondani és értékes információkkal szolgálni a téma iránt érdeklődő közönségnek.

A székely írás - a közbeszédben ismertebb nevén "székely-magyar rovásírás" - a magyar őstörténet és a korai székely történelem régi talánya, amely a humanizmus kora óta újra meg újra fölkelti a történettudósok és nyelvészek figyelmét. Eredetének kérdése lezáratlan, kevés fennmaradt emléke csak lassan, hosszas rejtőzködés után vált ismertté. Meglepő, de tény, hogy a 18. század második feléig még a nyoma sem került elő olyan emléknek, amely hitelt érdemlően igazolta volna azokat a híradásokat, amelyek krónikákban, tudományos munkákban arról szóltak, hogy a székelyeknek egykor "valamiféle saját betűik" voltak. Az elsőként lejegyzett, a 18. században lemásolt csíkszéki templomfelirat eredetije is elveszett, s egészen 1864-ig kellett várni, hogy Orbán Balázs megtalálja Énlakán az első, eredeti helyén fennmaradt székely betűs feliratot. Fél évszázad múlva, 1915-ben Sebestyén Gyulának még mindig nem volt módja ennél az egynél több székely feliratot közölni. Munkája, A magyar rovásírás hiteles emlékei mégis mérföldkő a székely írás kutatásának történetében: a másolatban fennmaradt írások számát jelentősen gazdagította és mindent összegyűjtött, amit kora tudományossága erről a titokzatos írásról tudhatott, és anyagközlését illusztrálta is. A gondosan összeállított monográfiája nyomán megélénkülő érdeklődésnek nagy szerepe volt abban, hogy a következő évtizedekben egyre-másra kerültek elő új székelyföldi feliratok s fontos kéziratos emlékek. Ezek lassú, de folyamatos gyarapodása már hosszabb ideje újabb, korszerű összefoglalást kívánt. Egy új korpusz terve 2012 júniusában, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja tudományos ülésén vetődött föl komolyan. Az akkori tervek szerint az új kötet Sebestyén Gyula monográfiájának századik évfordulójára, 2015-re jelent volna meg, azonban a filológiai előkészítés és a helyszíni ellenőrzés hosszadalmas munkája miatt a kézirat elkészítése a vártnál lassabban haladt. A kötetben a székelyföldi, jellemzően templomokban fennmaradt feliratok és a székely írás kéziratos emlékeinek részletes bemutatása mellett helyet kaptak - eredeti nyelven és magyar fordításban - a székelyek betűit említő történeti források és a 18-19. század tudománytörténeti értékű fejtegetései, ezek az úttörő jelentőségű, de sokszor csak másodkézből ismert, részben még nem közzétett írások. A székely írás kutatásában még sok a tennivaló, ezt a munkát a minél pontosabb fogalmazással és adatolással, továbbá elemző rajzokkal és részletes, jó minőségű fotódokumentációval igyekeztünk segíteni, ami sok esetben kiválthatja a helyszíni vizsgálatot. A ma már szinte követhetetlenül szerteágazó, esetenként nehezen beszerezhető szakirodalomból bőven merítettünk, kerülve természetesen a tudományon kívüli megközelítéseket és az érdemi új adatokat nem tartalmazó, ismétlő jellegű gyűjtéseket. A kötet olyan referenciaműnek készült, amely hosszabb időre a székely írás további kutatásának mérvadó kiindulópontja és nélkülözhetetlen forrása lesz.

A "Lendület" Szent Korona Kutatócsoport újabb könyve szervesen folytatja a kutatói teamnek az 1622 nyári soproni koronázódiétáról 2014-ben megjelent tanulmánykötetét. Bécsi, brüsszeli, budapesti, Kárpát-medencebeli, római és spanyolországi levéltárakban végzett szisztematikus kutatásokra építve a tanulmánykötet interdiszciplináris keretekben (politika-, rendiség-, diplomácia-, egyház-, város-, művészet- és pénztörténet) járja körül az 1625. október-decemberi soproni országgyűlés és III. Ferdinánd december 8-i koronázásának történetét. Megismerhetjük a nádor- és királyválasztás kulisszatitkait, a diéta nyerteseit és veszteseit, a koronázási ceremónia szimbolikus politikai aspektusait, sőt a hazai parlamentarizmus első verekedését is. Alapos betekintést nyerhetünk az országgyűlésen részt vett pápai és spanyol diplomaták törekvéseibe és történetírói munkásságába, akiknek köszönhetően Sopron nevét hosszú időre megtanulta Európa, hiszen a kora újkorban alig volt olyan magyar diéta, amelynek eseményeit - elsősorban a főherceg koronázása miatt - ennyire konkrétan befolyásolta volna a Habsburg-dinasztia spanyol és osztrák ágának viszonya. Mindezeken túl a tanulmányok bemutatják III. Ferdinánd különleges koronázási portréját (a flamand származású firenzei udvari arcképfestő, Justus Sustermans hatalmas szerencsével fennmaradt alkotását), a korszak pénzforgalmát és pénzértékviszonyait, az országgyűlés és Sopron város kapcsolatát, valamint a jezsuitáknak az országrendiség megszerzésére irányuló törekvéseit. A több mint félezer oldalas kötet meghatározó hozzájárulás a 17. századi Magyar Királyság históriájának újrafelfedezéséhez, a Habsburg-magyar viszony új szemléletű értékeléséhez, de még a Szent Koronára, Pázmány Péterre és Esterházy Miklósra vonatkozó kutatásokhoz is.

Kötetünk borítóképe - a csecsemőt kezében tartó dajka, a fölé hajoló látogatókkal és a távolabb pihenő középosztálybeli anyával Munkácsy Mihály festményén - arra hívja fel a figyelmet, hogy a szülői gondoskodás a korábbi századokban kollektív felelősség volt, amelynek gyakorlatai és normái azonban a 19. században átalakultak. Jelen kötet lapjain találkozhatunk a lányaival bensőséges kapcsolatot ápoló 17. századi arisztokrata anyával, noha a történészek szerint ez nem jöhetett volna létre, mivel a feleségi kötelességeiket teljesítő előkelő anyák nem töltötték be az elsődleges gondozó szerepét gyermekeik mellett. De megjelenik előttünk a lányainak csecsemőszoptatás ügyében tanácsokat osztó aggódó nagyapa alakja is, noha a korabeli, 19. századi "kenyérkereső" férfiaktól nem várták el, hogy aktívan részt vegyenek gyermekeik mindennapjaiban, s a történészek az otthon női meghittségének és a férfiak uralta nyilvános versengés szférájának kettéválásáról beszélnek. Ugyanígy nem illik a sztereotipikus képbe a kisgyermekekről odaadóan gondoskodó mostohaanya, vagy a mostohaunokájának nagyvonalú örökséget hagyó mostohanagymama alakja sem. Vajon kivételes esetekkel állnánk szemben? A történészek szerszámosládáját sokoldalúan hasznosító elemzések tanulsága inkább az, hogy a családi viszonyok vizsgálata során nem érdemes a normákból és domináns diskurzusokból kiindulnunk, mert ezek meglehetősen korlátozott hatást gyakoroltak az intim szféra mindennapi gyakorlataira.

A felvilágosult jozefinista egyházpolitikai gyakorlat hatására a Magyar Királyságban a 18-19. század fordulóján válság tünetei jelentkeztek az egyházi fegyelmet illetően és a vallási életben. A tapasztalható visszásságok és bajok általános érvényű megoldásának eszközét a magyar egyházi vezetés nemzeti zsinat megtartásában látta. Fejérdy András, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyháztörténelem-tanára ennek a Rudnay Sándor hercegprímás vezetésével 1822. szeptember 8. és október 16. között Pozsonyban tartott utolsó magyar nemzeti zsinatnak a történetével ismerteti meg az olvasókat. Az OTKA NK 83779 program keretében folytatott, széles körű levéltári kutatásokon alapuló munka a nemzeti zsinat összehívásától kezdve, az előkészítés folyamatán keresztül, a zsinat lefolyásán át egészen a határozatok kihirdetésének kudarccal végződő utóéletéig mutatja be az 1822. évi pozsonyi zsinat történetét. A nemzeti zsinatnak a kötetben közölt határozatai és válogatott dokumentumai a magyar egyház történetének egy olyan időszakába engednek betekintést, amelynek történeti feldolgozása még számos feladatot tartogat.

Bartha Ákos (1982) a Debreceni Egyetemen szerzett történelem (2006), majd magyar nyelv és irodalom szakos (2010) tanári diplomát. Az ugyanitt folytatott doktori képzést követően 2012-ben summa cum laude minősítéssel védte meg disszertációját, mely átdolgozott formában a következő évben könyvként is napvilágot látott (Falukutatás és társadalmi önismeret: A Sárospataki Református Kollégium faluszemináriumának [1931-1951] történeti kontextusai). 2017-ben jelent meg második önálló kötete, Populizmus, népiség, modernizáció: Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből címmel. 2015 óta az MTA BTK Történettudományi Intézetének posztdoktor kutatója. Családos, két gyermek édesapja. Bartha legújabb könyvében annak a 20. századi magyar közszereplőnek készítette el az életrajzát - kibővített forrásbázis alapján -, aki halála óta a legtartósabb és legszélesebb körű tiszteletnek örvend a korszak politikusai közül. Ekképp különösnek is mondható, hogy az olvasó kezében tartott biográfia az első tudományos igényű összegzés Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886-1944) pályájáról. A kötet egészen napjainkig követi nyomon az életmű szövevényes utótörténetét, így egyben a modern kori magyar történelem látképét is nyújtja.

This volume contains essays on the diplomatic and military relations between Austria-Hungary and Bulgaria in the First World War including their alliance politics towards other states and their aspirations on the Balkan Peninsula. The volume grew out of the presentations at the 2015 conference of the Bulgarian-Hungarian History Commission held in Sofia; a large portion of these studies represent attempts to transcend the politics of national grievance and self-victimization, and to avoid the canonization of national myths or the deflection of responsibility. At the same time, authors of the studies try to emphasize the alternatives the politicians of the period could have chosen, and how and why certain figures might bear responsibility for particular outcomes.

This scholarly but popular book summarizes the most recent research on the Holy Crown of Hungary and the history of Hungarian coronations from the founding of the kingdom (St Stephen, 1000-38) to the end of the monarchy (Charles IV, 1916-18). It starts with the issue of succession to the throne, discusses the ecclesiastical and secular ceremonials of accession, their locations and the coronation jewels, and especially the origin of the Holy Crown and its history from the thirteenth to the twenty-first century. It includes as well often overlooked paraphernalia, such as flags and coins. The authors address an intelligent lay readership, but believe that foreign historians and art historians would also peruse the volume with profit. No similar overview of all aspects of the subject has hitherto been published in English. Az angol nyelvű, tudományos ismeretterjesztő monográfia (264 oldalon, több mint 100 színes képpel) a legújabb kutatások alapján a Szent Korona és a magyar uralkodókoronázások históriáját összegzi Szent Istvántól IV. Károly uralkodásáig. A könyv a trónöröklés történetével kezdődik, majd a királyavatások helyszíneit és időpontjait, egyházi és világi ceremóniáit, valamint főszereplőit tárgyalja, végül a koronázási jelvényeket mutatja be, részletesen követve a Szent Korona viszontagságait a középkortól egészen a 20. századig. Az eddigi összefoglalókkal ellentétben a kötet - a klasszikus koronázási jelvények mellett - a ceremóniák gyakran elfeledett egyházi és alkalmi kellékeinek (keresztek, zászlók, pálcák, érmek stb.) is külön figyelmet szentel. Hasonló nemzetközi összegzés a témában még sohasem látott napvilágot.

A Szapolyai-család az 1460-as évektől kezdve több mint egy évszázadon keresztül meghatározó szerepet töltött be a Magyar Királyság történetében. A kötetben olvasható tanulmányokból elénk tárul az első nemzedék rendkívüli karrierje, melynek köszönhetően példátlanul gyorsan lettek az ország legnagyobb földesurai. A dinasztia vagyonára, presztízsére és katonai erejére támaszkodva a második generációhoz tartozó János másfél évtizeden keresztül sikeresen igazgatta Erdélyt, és 1526-ban a magyar alattvalók többsége előtt nyilvánvaló volt, hogy őt illeti meg a Lajos király halálával elárvult magyar korona. Az írásokból megismerjük a király kül-, város- és egyházpolitikáját, udvarának művelődési viszonyait, valamint neki és utódainak, Izabella királynénak és fiának, II. János választott királynak az Oszmán Birodalomhoz fűződő viszonyát. A szövegekből kirajzolódó kép alapján a Szapolyaiak története két részre osztható. A sikeres felemelkedés után magyar királyként már kevés volt a családi háttér az eredményes kormányzáshoz. Az ország világbirodalmak hadszíntere lett, és a kiszolgáltatott helyzettel a Jagellók után a Szapolyaiak sem tudtak megbirkózni. Bár az ország egységét nem sikerült megőrizni, a Kárpát-medence keleti területein megszervezett királyságuk így is nagy szolgálatot tett a magyar társadalomnak. Több évszázados felejtés után ez a kötet az utolsó magyarországi királyi dinasztia méltányos értékelésére vállalkozik.

A kereskedelem a gazdaság valamennyi ágával összefüggésbe hozható, és nincs olyan társadalmi csoport, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna a kereskedelmi folyamatok. A külkereskedelem résztvevői között pedig nemcsak magyar, hanem külföldi személyek, illetve városok és intézmények képviselői is megtalálhatóak. A kereskedelmi színterek, a kereskedelmi szerződések, szabályozások a külkereskedelmet meghatározó, alakító tényezők voltak. A külkereskedelemben részt vevők összetételét pedig jelentős mértékben befolyásolta az uralkodó kül- és gazdaságpolitikája, miközben a kölcsönök és áruhitelek által szövevényes kapcsolatrendszer alakult ki az egymáshoz közeli és távoli területeken élők között. Némely külföldi kereskedő a Magyar Királyságban lelt új hazára, szoros kapcsolatot épített ki akár a királyi udvarral is, annak szolgálatába is állt, mely kölcsönök nyújtásában, árubeszerzésben vagy éppen a pénzügyigazgatásban betöltött pozícióban, feladatokban nyilvánult meg. A kötet válogatott, latin és német nyelvű okleveleken, leveleken, fogalmazványokon, rendeleteken, városkönyvi bejegyzéseken keresztül mutatja be az olvasónak a külkereskedelem-történet változatos képét az Árpád-kortól a Zsigmond kor végéig tartó évszázadokban.

Kádár Zsófia 2006-ban érettségizett a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban, majd 2006 és 2012 között az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem és levéltár alap- és mesterszakos tanulmányokat folytatott, egyidejűleg az Eötvös József Collegium diákja volt. Az ELTE Történelemtudományok Doktori Iskolában 2011-től 2014-ig ösztöndíjas PhD-hallgató, e kötet alapjául szolgáló értekezését 2017-ben védte meg. 2014 őszétől az ELTE Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, majd munkatársa, 2015-től tagja a kora újkori jezsuita gimnáziumok anyakönyveit feldolgozó és elemző kutatócsoportnak. 2015-ben egy évig a budapesti Jezsuita Levéltár munkatársa. Kutatásai kiterjednek a kora újkori Magyar Királyság társadalom-, egyház- és oktatástörténetére, különösen az egykori, Magyarországot is magában foglaló osztrák jezsuita rendtartomány történetére. Érdeklődése a kiváló levéltári forrásadottságok révén fordult az egykori nyugat-magyarországi jezsuita rendházak felé. Első önálló kötetében átfogó képet rajzol az egyes kollégiumok alapítástörténetéről, a rendházak tagságáról, a gimnáziumok diákságáról, a vallásos társulatokról, valamint a jezsuita lelkipásztorkodás területeiről. Mindezzel megeleveníti a rendtagok és a környező városi-regionális társadalom együttélésének mindennapjait.

Lieb Ferenc új szereplő a 18. századi magyarországi művészet történetében: kastélyok és templomok rokokó falképeinek a közelmúltban azonosított mestere. A gazdagon illusztrált kismonográfia bemutatja az Iglóról Miskolcra, majd Leleszre vándorolt festő eddig megismert életművét, középpontban az edelényi kastély nemrég restaurált kifestésével. Lieb jelentős munkái még a monoki Andrássy-kastély, a tőketerebesi pálos rendi templom és a taktabáji református templom fal- és mennyezetképei az 1770-es, 1780-as évekből. A falképek stílusa, technikája, dokumentumértéke külön fejezetet kapott a könyvben, akárcsak az alkotó családjával, megbízatásaival kapcsolatos levéltári források közlése. Az eredeti tehetségű, vidéki festőről még korántsem tudunk mindent, ám díszítő- és mesélő kedve, jellegzetes figurái, derűs színvilága személyessé és vonzóvá teszik művészetét. A 160 oldalas könyvet 174 kép illusztrálja, a többségük Batár Zsolt felvétele. A szerző művészettörténész, a barokk kor kutatója. Johann Lucas Kracker bécsi születésű, Egerbe települt festőről írott monográfiáját a budapesti Enciklopédia Kiadó jelentette meg 2004-ben magyar és német nyelven.

Az 1990-es évek levéltári forradalma nyomán lehetővé vált az egykori szovjet blokk és benne Magyarország nemzetközi tevékenységének alapos feltárása. A kötet szerkesztőinek célja, hogy az elmúlt évtizedek levéltári kutatásainak eredményeit a szélesebb olvasóközönség számára, egyúttal a felsőoktatásban is használható kézikönyvben tegyék közzé. Az 1945 és 1990 közötti Magyarország legfontosabb külpolitikai partnereivel - országokkal és intézményekkel egyaránt - fenntartott kapcsolatait a kutatásokban aktívan részt vevő szerzők tanulmányaiból ismerhetjük meg. A kötet szerzői a kétoldalú viszonyrendszert komplex módon, a politika, a gazdaság és a kultúra szféráját egyaránt vizsgálva igyekeznek bemutatni. Az egyes fejezetek befogadását, az adott kétoldalú kapcsolatrendszer gyors áttekintését segítik a fejezetek elején az összefoglaló bevezetők. A kötet a széles olvasóközönség figyelmére számít: történelem és nemzetközi kapcsolatok szakos egyetemi hallgatók, a nemzetközi kapcsolatok területén dolgozó szakemberek, diplomaták, újságírók és a téma iránt érdeklődő olvasók egyaránt haszonnal forgathatják, akárcsak azok a kutatók, akik Magyarország valamely külügyi relációjának gazdasági vagy kulturális (irodalmi, művészeti stb.) részterületével foglalkoznak.

Buza János 1963-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-történelem szakon fejezte be tanulmányait. Diplomamunkáját Szabad György irányításával írta. A török kori gazdaságtörténetet Sinkovics István tanóráin kedvelte meg. 1964-1986 között MTA-állományú kutató volt a mai Budapesti Corvinus Egyetem jogelődjeinek gazdaságtörténeti tanszékén, majd docens, illetve egyetemi tanár lett. Doktori címet 1971-ben, kandidátusit 1986-ban, MTA doktorit 2004-ben szerzett, 2005-ben nyugdíjazták. Ösztöndíjas volt a bécsi Collegium Hungaricumban, az MTA támogatásával felvidéki levéltárakban kutatott. 1980-ban pályázaton nyerte el az Alexander von Humboldt-Stiftung (Bonn) ösztöndíját. Évekig tartott gazdaságtörténeti előadásokat a Miskolci és a Budapesti Műszaki Egyetemen; alapító tagja és tanára (1993-2004) volt a Királyhelmeci Városi Egyetemnek, amelyen kezdetét vette a magyar nyelvű közgazdászképzés Szlovákiában. Agrár- és ártörténeti kutatásai mellett pénztörténeti ismereteit Huszár Lajos támogatásával gyarapította. Fontosabb közleményei az Agrártörténeti Szemle, a Századok, a Történelmi Szemle és a Numizmatikai Közlöny hasábjain láttak napvilágot. Jelen kötetben tudományos munkáinak összefoglalását találja az olvasó.

This book discusses medieval markets and depots, places of commercial activity in the Kingdom of Hungary, and their many interactions, and how they developed and changed over time. The system went through many changes as new demands arose over the centuries, but permanence and characteristic feature. In the early Kingdom of Hungary only the king could hold markets, but clerical and secular landowners gradually aquired market rights in later times. The only prerogative retained by the king was the power to grant a franchise for a market. Kings may have created the institutional basis for trade, but markets followed their own course of development in the way operated.