Park Kiadó strana 9 z 53

Baljósan mulatságos történet, életigenlő kiruccanás Amerika ezer sebből vérző, furcsa szívébe. A lenyűgöző bemutatkozó regény főhőse egy fiatal nő, Del, akit nem igazán húz haza a szíve. Szülei botrányos válása után megszakadt a kapcsolata a rokonsággal, el is költözött a kisvárosból. Apja halála után azonban visszavág. Nagybátyjának kellene a telek, ahol egyetlen öröksége, a szülői ház áll, és Del őrült alkut kínál. Ám hamarosan rádöbben, hogy vállalása nem csak a saját régi emlékeit kavarja föl. Egymás után kopognak be hozzá a rokonok, megannyi széthullott élet. Ez a szikár hangvételű, lenyűgöző regény egyrészt a családi viszonyokat átszövő tehetetlenségről, a sérelmekről és a fájdalomról szól, másrészt azokról a pillanatokról, amikor a nyomorúság legmélyén felcsillan az újrakezdés ritkán adódó esélye. "Ott vannak az állott dohányszagban, ott vannak a kiszuperált sütőben, ahol vasárnaponként az apja vékonyra szeletelt, roston sült marhát készített, ott vannak a fürdőszobában, ahol az anyja az ajtóra ragasztotta a keresztrejtvényt, olyan magasságban, hogy lássa a vécéről, ott vannak az apja által felhalmozott könyvtári könyvekben, amelyeket soha nem vitt vissza."

Otto von Wächter báró, ügyvéd, férj és apa magas rangú SS-tisztként és a második világháborúban a németek által megszállt Galícia kormányzójaként tevékenykedett, az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a krakkói gettó felállítása. A háború után több mint 100 000 lengyel meggyilkolásával vádolják, vadásznak rá a szovjetek, az amerikaiak, a britek, de még Simon Wiesenthal is. Sands végigkíséri az ifjú Otto Wächter felemelkedését, "istenáldotta" házasságát és családi élete alakulását, majd életük összeomlását. A férfi négy éven át menekül az igazságszolgáltatás elől, először Tirolban húzza meg magát, majd Rómában és a Vatikánban talál menedéket, új személyi azonosságot szerez, és igyekszik rácsatlakozni a nácik híres patkányútjára, amely Perón elnök Argentínájáig vezet. Ezen az útvonalon szökött meg Eichmann, Mengele és sok ezer náci, Wächter azonban nem jár sikerrel: a hidegháború hajnalán, rejtélyes körülmények között, váratlanul meghal. A szerző a Wächter házaspár levelezéséből és más dokumentumokból, levéltárak és személyes beszélgetések nyomán tárja fel az igazságot, amellyel végül mindenkinek szembe kell néznie. Történelmi detektívsztori, szerelmesregény, önéletrajz és hidegháborús kémtörténet ez a könyv.

"Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi." A légierő rakodásvezetőjének gépét lelövik a vietnámi háborúban. A katona életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Egy festőművész százévnyi fotóportrét örököl, mindegyik kép ugyanarról a pusztulásra ítélt gesztenyefáról készült. Egy keményen bulizó egyetemista lány hozzáér a villanyvezetékhez, bele is hal az áramütésbe, hogy azután légi és fénylények lökjék vissza az életbe. Egy hallássérült tudós fölfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Ők négyen és további öt idegen végső, erőszakos együttlétre jönnek össze, hogy megmentsék az amerikai földrész utolsó, néhány hektárnyi érintetlen erdejét. Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ - hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes -, de az számunkra szinte láthatatlan. Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható. Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják. Az Égig érő történet, a tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat. Legutóbbi regénye a 2023-ban magyarul is megjelent Rémület.

Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-alig tudunk valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai határról, amely szó szerint pajzsként védi az életünket. Az ausztráliai esőerdőket kutató egyetemistaként Meg Lowman rájött, hogy e hiányosságunk legfőbb oka az, hogy a szokásos módszerekkel nem is lehet megfelelő közelségből tanulmányozni a lombkoronát. Lowman nem hagyta annyiban: összeállított egy mászókészletet, amellyel felkapaszkodhatott a levelek közelébe. Ez negyven éve történt, és Lowman azóta sem "jött le a fáról". A világ legjelentősebb lombkorona-kutatójaként, akit "a lombkorona Einsteinjének" is neveznek, ma is folytatja megkezdett munkáját, nevéhez fűződik a világ első lombkoronasétánya. Az 1980-as évek előtt az erdészek - meglehetősen képzeletszegény módon - tudomást sem vettek a gondjaikra bízott élőlények kilencvenöt százalékáról. Szinte senki sem fordított figyelmet a fák lombozatára. Aztán 1978-ban egy fiatal botanikus, aki azóta rajongott a zöld óriásokért meg a levelekért, amióta csak az eszét tudta, Ausztráliába érkezett, miután ösztöndíjat nyert a trópusi erdők tanulmányozására. Minthogy ez a bizonyos újonc a mérsékelt égövből jött, szinte semmit sem tudott a trópusi erdőkről. Amikor először látogatott el az ausztrál esőerdőkbe, felnézett a szédítően magas fákra, amelyeknél hatalmasabbakat még soha életében nem látott, és így kiáltott fel magában: "Uramatyám, de hát ennek nem is látom a tetejét!" Ez az álmélkodó botanikus én voltam.

"Kinek ne jutott volna eszébe életében legalább egyszer, hogy a legszívesebben megölne valakit?" Alfred Hitchcock Elmulasztott lehetőségek és talán még beteljesülő remények. Mathias Taillefer egy kórházi szobában tér magához. Ágya mellett ismeretlen fiatal csellista. Louise Collange önkéntesként zenél a gyógyulóknak. Amikor megtudja, hogy Mathias rendőr, különös megbízással áll elő. A férfi először húzódozik, de lassanként felkelti érdeklődését az ügy, és egymást követik a bonyodalmak. Így kezdődik a nyomozás, amelynek szálai leginkább befelé vezetnek, tétje pedig a megálmodott élet, a másik szívében és a világban betöltött biztos hely megtalálása. Guillaume Musso regényről regényre különleges kapcsolatot alakít ki olvasóival. Az 1974-ben Antibes-ban született szerző diákévei alatt kezdett írni. A közönség először 2004-ben, az És azután... megjelenésekor találkozhatott vele. Majd egymást érték a regények. Mára ő a legnagyobb példányszámban eladott kortárs francia író, aki tizenkét éve megszakítás nélkül vezeti a francia sikerlistát, és népszerűsége a világ minden táján töretlen. 2021-ben elnyerte a thriller és noir műfajában teljes életműért járó Raymond Chandler-díjat.

"Múlt és jelen folyamatos párbeszéde ez a finoman szőtt, lebilincselő történet, mely elevenen teremti újra egy zsidó család tapasztalatait a huszadik század Európájában." - Philippe Sands, a Kelet-nyugati utca és a Patkány út szerzője Hitler hatalomra jutásának idején Sara Franciaországban élt, de ritkán beszélt erről az időszakról. Jóval a halála után unokája, Hadley Freeman egy cipősdobozra bukkant a szekrényben. Egy titokzatos idegennel készült fotót, egy, a Vöröskereszttől érkezett rejtélyes táviratot és egy szignózott Picasso-rajzot talált benne. Kutatásba kezdett, melynek során eljutott Picasso párizsi archívumától egy auvergne-i parasztház szobájáig, Long Islandből Auschwitzig. Freeman úgy rakosgatja össze a családja múltját, akár egy kirakóst, hogy minél többet megtudjon nagyanyja és három testvére, Jacques, Henri és Alex életéről. Történetük - amely olykor tipikus, olykor megdöbbentő - felvillantja a kelet-európai zsidóság egy újabb holokauszttapasztalatát. "Szeptember 24-én az őrök kirángatták Alexet az Excelsior-beli cellájából - kékre-zöldre verve, kis híján megtörve -, és társaival együtt a vasútállomásra hajtották. Várt rájuk egy vonat. Alig látták, mert az érzékeiket eltompította az állomást betöltő éktelen lárma: férfiak, nők, gyerekek és csecsemők ordítottak, sírtak, könyörögtek, miközben kíméletlen katonatisztek kiabáltak velük franciául és németül. A lárma szívszakasztó és rémületes volt, bele lehetett halni. De Alex rendíthetetlenül masírozott a vonat felé - emelt fővel, félelem nélkül, ahogy egy légióstól elvárható. Mellette az a cellatársa, akivel a leginkább összebarátkozott, egy hórihorgas francia, Jacques Schwob Héricourt; ugyanabba a kocsiba kerültek nyolcvan társukkal együtt. - Lesz esély, hogy megszökjünk? Nem bánhatnak velünk úgy, mint a birkákkal. Tennünk kell valamit - suttogta Alex Héricourt-nak. De fogalmuk sem volt, mit tehetnének."

"Felbecsülhetetlenül fontos ez a könyv azon nők számára, akik úgy érzik, hogy az orvosok nem foglalkoztak a betegségükkel, a fájdalmukkal." The Washington Post Elinor Cleghorn tíz évvel ezelőtt lett először rosszul. Hosszú éveken át úgy bántak vele, mintha a tünetei pszichoszomatikusak lennének, majd autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála. Miközben megtanult együtt élni kiszámíthatatlan betegségével, kutatni kezdte az orvoslás történetét. Szenvedésre, misztifikációra és téves diagnózisok frusztráló örökségére bukkant. A Szenvedő nők arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon miért hagyta cserben az orvoslás a nőket. Miért tartották a férfi orvosok a nők testét olyannyira bonyolultnak és félelmetesnek, hogy másképp kezelték, mint a férfiakét? Cleghorn úttörő módon tárja fel a nők gyógyításának gyakorlatát az ókortól kezdve az európai boszorkányperek elterjedéséig, a hisztéria gyűjtőfogalmának hajnalától a hormonok, a menstruáció, a menopauza megértésének első lépéseiig. A könyv esettörténetei azokat a nőket mutatják be, akik szenvedtek, és azokat a férfiakat, akik hagyták őket szenvedni. Rámutat, miként vált a rosszullét elfogadottá, és arra is, hogy a változás milyen régóta esedékes. Az igazság a testben és a szenvedő nők vallomásaiban rejlik - akiknek az élete múlik azon, hogy az orvostudomány megtanul-e olvasni belőlük. Elinor Cleghorn feminista művelődéstörténész. Az Oxfordi Egyetemen a Ruskin Schoolban dolgozott, ahol interdiszciplináris orvostörténeti kutatásokat végzett. 2017-ben a Fitzcarraldo Editions esszéírói díjára jelölték, azóta is rendszeresen publikál a krónikus betegséggel kapcsolatos tapasztalatairól. Sussexben él.

Átdolgozott, új kiadás A mára kultuszkönyvvé vált Budapest Könyv huszonöt éve jelent meg először. Alighanem része volt az azóta egyre népszerűbb városi sétamozgalom kialakulásában. Olyan útikönyvnek álcázott városportré és -kalauz, amely Budapest régi és új arcait egyaránt igyekszik bemutatni. Kíváncsi, különböző mértékben tájékozott olvasóit bevezeti az építészettörténetbe, a vizuális és kulináris tudományokba és sok más dologba. Az átdolgozott kiadást a már megszokott háromdimenziós térképek mellett számos alaprajz, rengeteg archív Fortepan-kép és a szerző saját fotói illusztrálják. Újdonsága a jó néhány QR-kód, melyek átjárók az internet és a mozgóképek világába. Kedves olvasók, sose felejtsék: Budapest nem csak a budapestieké! "Török András könyvének legnagyobb erénye, hogy most, amikor sokaknak kényszer, másoknak sikk elhagyni az országot, az 500 oldal végére kiderül, hogy mégiscsak Budapest a világ közepe." Gréczi Emőke, ArtPortal, 2012 Török András 1954-ben született, természetesen Budapesten. A budapesti bölcsészkaron folytatott tanulmányokat követően volt nyelvtanár, színházi tipográfus, a 2000 folyóirat egyik szerkesztője, kulturálisminiszter-helyettes, fotóház-igazgató, filantrópia-tanácsadó, a Budapest folyóirat szerzője és kiadója, a Fortepan önkéntes menedzsere. Első könyvei íróéletrajzok voltak. 1986-ban Bécsben határozta el, hogy útikönyvíró lesz. Olyan könyvet akart írni Budapestről (eredetileg külföldieknek), amelyből az igazi várost lehet megismerni, nem csak a kulisszákat. Zuglóban nőtt fel, aztán lakott a Józsefvárosban, Angyalföldön, sokáig az Újlipótvárosban, egy ideje Ólipótvárosban él. Ennek ellenére (újabban) Budát, Óbudát sem téveszti szem elől. "Egész Budapest a szűkebb pátriám, hasonlóan ahhoz, ahogy magyarként egész Európát tekintem hazámnak" - nyilatkozta egyszer.

„A paleontológia nagy történeteit Steve Brusatte új felfedezésekkel gazdagítja, remekül szövi a mese fonalát, lelkesedése valósággal ragályos. Őt olvasva lehetetlenség nem szeretni az elveszett világot.” Neil Shubin, A belső hal szerzője Hatvanhatmillió évvel ezelőtt a Föld legfélelmetesebb élőlényei, a dinoszauruszok örökre eltűntek. Mind a mai napig bolygónk nagy rejtélyei közé tartoznak. A fiatal amerikai paleontológus, Steve Brusatte, szakterületének kiemelkedő egyénisége ebben a könyvében izgalmasan és olvasmányosan meséli el meglepő és új megvilágításba helyezett történetüket. Föleleveníti a dinoszauruszok fejlődésének csúcspontjait, amikor sok száz fajuk létezett, majd megjelentek a mai madarak ősei, a szárnyakat viselő, tollas dinoszauruszok. Aztán feltehetőleg egy óriási meteorit csapódott be a Földbe, és majdnem az összes dinoszauruszt elpusztította - bekövetkezett a földtörténet egyik legnagyobb szabású tömeges kihalása. Brusatte beszámol néhány rendkívüli felfedezésről is, amelyet kollégáival együtt tett, például az ősi, ember nagyságú tyrannoszauriákról és a tollas raptorokról. Ezek alapjaiban változtatták meg a dinoszauruszokról való tudásunkat. A dinoszauruszok tündöklése és bukása nagyszerű tudományos mű, egyben remek ismeretterjesztő munka. „Be akarom bizonyítani, hogy a dinoszauruszok nem holmi "másvilági szörnyek" voltak, az evolúció tévedéseinek sem mondhatók, és az sem igaz, hogy nem voltak igazán érdekesek. Nagyon is érdekesek voltak, ráadásul sikeresek is, jó 150 millió éven át éltek és virultak, közülük kerültek ki minden idők legfantasztikusabb lényei - ideértve azt a tízezerféle, ma is élő dinoszauruszt, amelyeket madaraknak mondunk.” Steve Brusatte amerikai paleontológus, az Edinburghi Egyetem Geotudományi Intézetének professzora. Nemzedékének egyik legkiemelkedőbb kutatója, eddig több mint 15 új dinoszauruszfajt fedezett fel és nevezett el. Egyik fő kutatási területe a dinoszauruszok és a madarak közti evolúciós átmenet. Tudományos cikkeit többek közt a Scientific American és a Science folyóirat közli.

"A Giorgio Parisinek odaítélt Nobel-díj egy rendkívüli tudóst jutalmaz, és visszaigazolja az olasz elméleti fizikai iskola kiemelkedő színvonalát." CARLO ROVELLI Önmagukat látszólag minden törvényszerűség alól kivonó kísérleti valóságok, magát a tudóst is meglepő felfedezésekhez vezető kutatások, a fizikai és matematikai intuíció felvillantása - ez az a világ, amelyet Giorgio Parisi több mint ötven éve kutat. A részecskékkel kapcsolatos úttörő felfedezések, szenvedélyes érdeklődés az olyan rejtélyes jelenségek iránt, mint az állapotváltozások, a "spinüvegek" és a seregélyek röpte, a gondolatok születésével kapcsolatos elmélkedések, a tudomány társadalmi szerepét firtató eszmefuttatások - ez a könyv tematikai sokféleségével izgalmas utazás egy olyan fizikus zseniális elméjében, aki az összetett rendszerek törvényszerűségeit keresi, mert az egyszerűek mindig is unalmasnak tűntek a számára. "A seregélyek röpte különös módon lenyűgözött, mert nemcsak az én kutatásaim vezérfonalához, de a modern fizika oly sok más témájához is kapcsolódott: ezek az egymással kölcsönhatásban álló, nagyszámú alkotóelemből (szereplőből) álló rendszerek viselkedésének megértését célozták. A fizikában ezek a szereplők lehetnek elektronok, atomok, spinek, molekulák; viselkedésük szabályai nagyon egyszerűek, együttesen azonban jóval összetettebb csoportos viselkedésre képesek."

"Vajon miben állhatott a Spinoza-probléma? Eltűnődtem: talán a maga módján, személyes okokból Alfred Rosenberg, ez a bizonyos náci is Spinoza után kutatott. Egyetlen rejtéllyel léptem be a múzeumba, és kettővel távoztam. Nem sokkal ezután hozzáfogtam az íráshoz." Irvin D. Yalom A Spinoza-probléma lapjain valóságot és képzeletet gyúr egybe lélektani-bölcseleti regénnyé. A filozófiai kérdések iránt mélyen érdeklődő pszichiáter könyvében Baruch Spinoza 17. századi holland gondolkodó életét és filozófiáját mutatja be, valamint hatását Alfred Rosenbergre, arra a nemzetiszocialista ideológusra, akinek speciális alakulatát a második világháború alatt a titokzatos "Spinoza-probléma" kivizsgálására vetették be. Hatalomról és szorongásról, jó és rossz eredetéről, szabadságról és a rettegés zsarnokságáról szóló meséjében a holland aranykor Amszterdamja és a náci Németország között ingázva boncolgatja e két ember lelki életét és gondolkodását.

Öten voltak. Megközelíthetetlen, titokzatos kis csoport a vermonti egyetemen. Ebbe az elit társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia, a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk hatására nemcsak tanulják, át is élik az ókori görög kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat és a véráldozatot. De amikor megszegik a társadalmi és erkölcsi törvényeket, átlépik a határokat, életük örökre megváltozik. Saját bőrükön tapasztalják, hogy nem ölni nehéz, hanem tovább élni.

Ha valami nem rögtön jut az eszünkbe, hajlamosak vagyunk kétségbeesni. Hiszen feledékenységünk annak a jele, hogy nem jó a memóriánk – legalábbis ez az általános vélekedés, és sokáig a tudomány is így tartotta. Csakhogy úgy tűnik, ennek épp az ellenkezője az igaz, érvel Scott A. Small kiváló emlékezetkutató, aki állítja: a felejtésre, a feledékenységre gondolkodásunk, kreativitásunk megőrzéséhez igenis szükségünk van. Könyvében nemcsak azt írja le közérthetően és érdekfeszítően, hogy mi a különbség a normális és a kóros feledékenység között, és hogyan működik az agyunk, a memóriánk, hanem az Alzheimer-kór kutatásának legfrissebb eredményeivel is megismertet bennünket. „Kognitív képességeink kibontakoztatásához elengedhetetlen az emlékezés és a felejtés egészséges egyensúlya: csak így tehetünk szert a kellő rugalmasságra, amivel alkalmazkodhatunk az örökké változó környezethez. A felejtés érzelmi jóllétünknek is előfeltétele: általa szabadulhatunk meg a nehezteléstől, a neurotikus félelmektől és a fájdalmas, gyötrő élményektől.” Scott A. Small a Columbia Egyetem neurológus és pszichiáter professzora, az ottani Alzheimer-kór Kutatóközpont igazgatója. Szűkebb szakterülete az öregedés, a demencia és az Alzheimer-kór. 2020-ban többekkel együtt megalapította a Retromer Therapeutics nevű biotechnológiai vállalatot, amely az Alzheimer-kór terápiás lehetőségeinek, gyógyszerének fejlesztésével foglalkozik.

„Miért élünk olyan fájdalmasan a történeteinkben? Miért szenvedünk annyira azoktól a dolgoktól, amiket mi magunk találtunk ki? Te érted, Jeffers? Egész életemben szabad akartam lenni, és a kislábujjamat sem voltam képes felszabadítani. Azt hiszem, Tony szabad, és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak. Felszáll a kék traktorára, hogy lenyírja a megnőtt füvet, amit vissza kell vágni tavasszal, és nézem, ahogy nyugodtan pöfög fel és alá a nagy karimás kalapjában az ég alatt, előre-hátra a motorzúgásban.” A Körvonal-trilógia szerzőjének új regénye Egy középkorú nő, M. meghív egy híres művészt a távoli lápvidékre, a vendégházába, hogy ott alkosson. Nem hagyják nyugodni a férfi festményei, és abban bízik, a bennük megtalált művészi látásmód őt is közelebb viszi majd saját életének rejtélyéhez. Ám ahogy a hosszú, száraz nyár beköszönt, a férfi provokatív jelenléte maga is rejtélyessé válik M. számára, és felkavarja a visszavonultan élő család nyugalmát. Rachel Cusk új könyve a bezáródás regénye – a női sorsról és a férfikiváltságokról, az emberi kapcsolatok geometriájáról és az életünket átszövő erkölcsi kérdésekről gondolkodtat el. És emlékeztet arra, hogy a művészet kockázatos játék – amennyire felemelő, éppannyira romboló is lehet. „Miért élünk olyan fájdalmasan a történeteinkben? Miért szenvedünk annyira azoktól a dolgoktól, amiket mi magunk találtunk ki? Te érted, Jeffers? Egész életemben szabad akartam lenni, és a kislábujjamat sem voltam képes felszabadítani. Azt hiszem, Tony szabad, és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak. Felszáll a kék traktorára, hogy lenyírja a megnőtt füvet, amit vissza kell vágni tavasszal, és nézem, ahogy nyugodtan pöfög fel és alá a nagy karimás kalapjában az ég alatt, előre-hátra a motorzúgásban.”

"Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről." - Marie Claire A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában. A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem. Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér. Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben.