Syllabux strana 2 z 4

A Párizsban élõ, franciául író román szerzõ ironikus, drámai izzású egyfelvonásosaiból, novelláiból, verseibõl készült a Vendégfogadó címû válogatás Szlafkay Attila fordításában.

Debreczeny György lassan négy évtizede van jelen a magyar líra él-, fél- és célmezõnyében, mégis csak a negyedik önálló kötetét tarthatjuk kezünkben. Érdemes volt ilyen sokat várni rá: páratlan mûvekhez jutottunk. A költõ ismeri és hasznosítja az értéktudatos képviseleti költészet forrásait, ugyanakkor tántoríthatatlan õrzõje és követõje a magyar avantgard kassáki örökségének, s beépíti lírájába mindazt, amit az elmúlt évek posztmodern költészete tett hozzá a korszeru versnyelv kialakulásához. Hagyomány és folyamatos megújulás, az elõdök és kortársak tisztelete éppúgy jellemzi, mint az irónia, a dévaj kedv, a bátran osztogatott fricskák. A szívbillentyukön futó szomorú futamokra egyaránt rátalálhat a házmester és a gyászhuszár, és ami a legfontosabb, rálel minden a vers iránt még érdeklõdõ ember. Rádöbben, hogy a költõi nyelv, mint önérték is mûködik, a szépre formált szavak bár véresen komolyak, egyúttal mindig valami izgalmas, megújuló, újrakezdhetõ játékra csábítanak. Debreczeny György Budapesten született 1958-ban, ma is itt él. Könyvtárosként dolgozik. Kötetei: ellentétpárhuzamok (Kozmosz, 1982), elodázható elégiák (Szépirodalmi, 1989), Sõt mi több (Syllabux, 2011).

A könyv az elmúlt hatvanöt év magántörténelme ? lazán egymásra épülõ önálló kis esszé-novellák formájában elbeszélve. Visszaemlékezések a szülõkre, korábbi felmenõkre, a háború alatti és utáni gyerekkorra, az ötvenes évekbeli kamaszkorra és 1956-ra. Történetek és jellemrajzok az orvosi pályán eltöltött harminchárom évbõl, vallomások egy szokatlan házasságról és egy kivételes emberrõl. A hol vidám, hol kevésbé vidám elbeszélések mindegyike egy-egy önvallomás, sokszor átgondolt vagy mélyen eltemetett emlék újra megélése, megerõsítése vagy átértékelése. Húsz nagyon személyes történet a huszadik század második felébõl.

Kassa gazdag mûvészeti múltjának legrégibb tanúja az immár közel hétszáz éves Szent Mihály-kápolna. Néma köveinek minden darabja csodálattal tölti el a szemlélõt s némaságában is hangos hirdetõje a rég porrá s hamuvá vált elõdök ama nagyságának, mely a mûvészet szeretetének legnemesebb érzésétõl áthatva oly mûvet hozott létre, mely büszkesége a városnak, féltve õrzött kincse nemzetünknek. Ereklyéje egy nagy múltnak s bátorító talizmánja a jövõ küzdelmeinek, mert el nem vesz az a nemzet, mely erejét a dicsõ múlt megszentelt emlékeibõl merítheti.

Ki járt Kisannával Kertországban? Az író elõzõ könyvében a vizek országába, a kert világába vitte el kislányát ? és az olvasót ?, ahol sündisznóval, gyíkkal, feketerigóval, hallal, békával és más állatokkal találkoztak. Most Erdõország kapuja nyílik ki elõttük, s a nagy fák rejtekében megismerkednek az erdei állatokkal: rókával, fácánnal, õzzel, vaddisznóval, bagollyal. A fák alatt gombákat látnak, mérgeseket és ehetõket, és egy forrás menti nagy tölgyfa meséket mond az erdõ õskoráról, a vándormadarakról, az állatok lakásáról és egy szomorú, csavargó kis csillagról.

Karafiáth Orsolya: A Brontë-nõvérekrõl (és apjukról) a drámaíró páros, Gyõrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba írt csodás egyfelvonásost Brontëk lápi idill címmel, ahol a lányokról kiderül, hogy nem is lányok, hanem három szakállas férfirõl van szó, akiket apjuk, a jóságosnak mutatkozó Patrick nevel az angol lápvidéken, és aki alig tudja tomboló ágyékát féken tartani harmatos "leánykái" láttán. A lányok folyamatosan hímezgetik szemfedõjüket. Emily Táncsiccsal levelezik a szenvedés fontosságáról, a legviccesebb dráma, amit valaha olvastam. Be is mutatták annak idején a Spinozában, háromszor is megnéztem, és aki mellettem ült vagy mögöttem, vagy bárhol, az nem volt irigylésre méltó helyzetben: a könnyeim folytak, szinte átharaptam a kezemet, de így sem tudtam visszatartani a fel-feltörõ nevetést.

?Adria mindannyiszor könnyes vádat mímel a kegyetlen világ ellen? ? a vád mégis mindig jogos, a könnyek mégis mindig indokoltak. Gordon Agáta regényeiben különös nevû és különös alkatú nõk birkóznak az egymásnak okozott szenvedéssel és az egymásra vonatkozó szenvedéllyel. Olyanok mint az antik hõsnõk, valamennyien elbuknak, de végzetük és veszteségük életnagyságúnál nagyobbra növeszti alakjukat. Gordon Agáta a költészetbõl jön, rebbenékeny nyelven ír, prózája nyers, titokzatos, vad és csaknem ismeretlen érzelmi tájakra viszi magával az olvasót. Nádas Péter

Fédrával úgy ismerkedtünk meg, ahogyan soha nem volna szabad, és amikor megbeszéltük a következõ találkozót, abban is megegyeztünk, hogy a színházban ismertük meg egymást. Engem épp az az elõadás érdekelt, amelyben megpillantottam õt, és épp ez után tartott a társulat közös teázást és beszélgetést a nézõkkel. De miért nem lehet, hogy az újságból, kérdezte Fédra, miért olyan snassz ez neked? Amire azt mondtam, hogy csak, és nem is gondoltam rá tovább, hogy milyen szégyenletes a magány, nem ismerni senkit, aki választható vagy aki választhat engem, csak bámulom a nõket a városban, ha rászánom magam, hogy felutazzam. Találkozom az elsõ barátnõmmel, elücsörgök egy presszóban vagy könyvesboltban, rendszeresen elsétálok olyan helyek elõtt, ahol tudom, hogy élet van, persze fõleg fiúk, de nem éjszaka sétálok arra és egyedül úgyse volna merszem bemenni.

?A gyûjtemény zöme Apám 1944. május 17-i bevonulása utáni levelezése Anyámmal (az utolsó darab december 1-jén kelt), de szerepelnek benne a család más tagjainak írásai is, köztük a magam öt és fél évesen írt levélkéi. A fenti idõ alatt Apám munkaszolgálatosként dolgozott Jászberényben, Kecskeméten, Nagykátán, Szolnokon és Budapesten, végül Fertõrákoson. Itt halt meg 1945. március 5-én."

A vidéken nyaraló londoni gyerekek megismerkednek egy magát "homoktündérnek" nevezõ Izével, aki minden nap egy kívánságukat teljesíti. A kívánság estére érvényét veszti ugyan, de addig is számtalan kalandba keverednek, ám nem kell miattuk aggódni, a végén minden jóra fordul. A klasszikus angol gyermekirodalom e gyöngyszemét Borbás Mária fordításában veheti kézbe az olvasó.

Herman Melville könyve hosszú feledés után lett az amerikai irodalom egyik kulcsmûve. Mûfaját tekintve talán filozofikus kalandregénynek nevezhetnénk. Ishmael, a pályáját keresõ ifjú, elhatározza, hogy tengeri bálnavadász-hajóra szerzõdik matróznak. Egy lepukkant fogadóban megismerkedik Kvikveggel, egy barbár törzs uralkodójának Amerikába tévedt fiával, és egyyütt szerzõdnek el a Pequod nevû hajóra. A hajó kapitánya, Ahab kapitány, fanatikus ember. Még fiatalkorában találkozott a rettegett fehér bálnával, Moby Dickkel, aki leharapta a kapitány egyik lábát. Ahab bosszút esküdött: semmi más nem érdekli, mint hogy bosszút álljon a tenger szörnyetegén. Vajon képes az emberi szellem, erõ, és összefogás legyõzni a Természet vad erejét, ösztöneit? Erre kapunk választ ebbõl az izgalmas könyvbõl.

Vannak könyvek, amelyek álomvilágba repítik az embert. Mások pontosan írják le a jelen helyzetet. És vannak olyanok, amelyek az évek múlásával egyre idõszerûbbek lesznek. Sven Bundás kalandjai a jövõ magyar társadalmában. Kafka és Orwell szerelemgyereke.

Apró fejezetek nyolc különös nap krónikájából. Mert mindent azért mégsem lehet. Ha lehet, akkor sem!

Kroó András legújabb kötetét ? kisregényeit? nagynovelláit? novellafüzérét? ? tartja kezében az olvasó. Akik ismerik különös, egyéni stílusát, gondolatmenetét, szóhasználatát, most sem csalódnak, akik elõször tartják kezükben, azoknak kellemes meglepetést és nagy-nagy odafigyelést kívánunk, mert Kroó András gondolat- és mondatfüzéreiben semmi sem véletlen, sehol egy átabotában odavetett megjegyzés, minden szó, minden mondat, minden tudatállapot alapos megfontolásról és kidolgozottságról tanúskodik.

Az eltûnt idõ nyomában szerzõje 1908. október és 1909. szeptember között írta a jelen kötetében olvasható írásokat. Rögtön ez után, 1909 õszén már a nagyregény elsõ változatához fogott. Ennek részben az is oka volt, hogy a kiadás tervét a Mercure de France ez év tavaszán elutasította. A szerzõ eredeti elképzelése alapján Bernard de Fallois állította össze ezt a gyûjteményt, amely 1954-ben látott napvilágot a Gallimard kiadónál. Proust gazdag levelezésének tanulsága szerint a Contre Sainte-Beuve címû kötetben a XIX. század neves irodalomtörténészének nézeteivel kívánt szembeszállni ? innen az eredeti cím. Mégsem csupán Baudelaire-t, Nervalt, Balzacot elemzõ esszéket találunk a könyvben. Az eltûnt idõ nyomában számtalan motívumával találkozhatunk itt, s ezek a változatok ? Roland Barthes véleménye szerint ? gyakran gazdagabban, elõzmények nélküli ragyogásukban tárják elénk azokat a képeket, amelyek késõbb a nagyregény szövetébe illeszkednek. A híres prousti elmélet, mely az önkéntelen emlékezés jelentõségét hangsúlyozza, már itt pontosan megfogalmazódik. Az író az elõszóban arra figyelmeztet minket, hogy ??a tudat másodlagos. Ám mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabbrendûségét. A fejedelmi koronát ugyan nem érdemli meg, mégis egyedül õ ítélheti oda másnak. S noha az erények rangsorában csupán a második helyre szorul, csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az elsõ helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.?

Voltak baljós elõjelek. A konyhaszekrényben halk pattanással elrepedt a levesestál. Nem vették észre, mostanában ritkán terítettek szervizzel. Leesett a falról a nagymama gobelinje, eltört benne az üveg. A professzor úgy vélte, ez a bejárónõ legújabb cselszövése, és felesége halk mondatára: ?Rossz ómen?? harsány nevetéssel reagált. Idõnként sóhajtott valaki, ezt a szélnek, be-becsapódott az ajtó, ezt a huzatnak tulajdonították. Történtek bizonyos dolgok. Ezek talán némiképp eltértek a normálistól, lehetett volna figyelni rájuk, de épp ily joggal figyelemre se méltatni õket. A professzort lekötötte, tudatát betöltötte az embergyûlölet.