Syllabux

A Szegeden játszódó könyv a vad kamaszkor regénye.Kalandok, zûrök, szerelmek a felnõttkor kapujában, amikor még mindent szabad. Tabuk nélkül...Zergényi Edit súlyosan betépve szétdobolja a nyolcadikos évnyitót. Káldor Frici a második emeleti ablakpárkányon, kívülrõl kopog be bioszra. Rinó, akinek olyan a pillantása, mint Dalí égõ zsiráfjai, örökre megsebzi azt, akire ránéz. Villányi Peti (a legszebb lány a fiúk közül) hiába hívja a Sátánt, nem jön érte senki, egyedül marad mindörökre. Erki Zsuzsa centire tudja, hogy õ nem kell senkinek, következésképpen csinálhat bármit édes felelõtlenséggel, úgyis mindegy, bekaphatjátok, sallala. És így tovább?

Bárdos Pál Frau Földes von Makó címû novelláskötete az 1944-ben lágerbe hurcolt családjáról szól ? de nem csupán az ott eltöltött hónapokról. A nyolcéves gyerek szemével látjuk a lágert. Majd a tizenéves-huszonéves szemével a Rákosi-korszakot, a felnõtt szemével Kádár gulyás-kommunizmusát, és az öregedõ, bölcs író szemével a rendszerváltás utáni éveket. Manapság sokan kétségbe vonják a Shoát, tagadják, hogy megtörtént. Ez ugyan gazság, de a fiatalabb nemzedék számára a 6 millió halott, vagy a 600 000 halott felfoghatatlan statisztika. Ezért igyekezett a szerzõ megmutatni az áldozatok és túlélõk esendõ valódi arcát, reménykedve, hogy így vak végzetük is átélhetõbb lesz.

Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek. Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti. Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani. Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül. És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért? És van ember, aki képes ezt elfogadni?

Sven Bundás ezúttal eltûnt barátja, Lars-Igor Kancsuka felkutatására indul, ami egyáltalán nem könnyû feladat a világ legszabadabb társadalmában. Ahogy az elsõ kötetben megszoktuk, kérdéseire kérdéssel felelnek, mindenki végtelenül készséges, de hárít, a tények elvesznek a végtelen körmondatok labirintusában, és az olvasó néhány bekezdés után elmerül Remisovszky Mátyás kényelmetlenül ismerõs világában. Mire Bundás megtalálja barátját, sokkal több mindenre kap választ, mint szeretné. Ahogy az utolsó fejezet címe ígéri: a kör surrogva bezárul.

Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek. Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti. Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani.Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül.És az örök kérdésről - létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért? És van ember, aki képes ezt elfogadni?

Kassa gazdag mûvészeti múltjának legrégibb tanúja az immár közel hétszáz éves Szent Mihály-kápolna. Néma köveinek minden darabja csodálattal tölti el a szemlélõt s némaságában is hangos hirdetõje a rég porrá s hamuvá vált elõdök ama nagyságának, mely a mûvészet szeretetének legnemesebb érzésétõl áthatva oly mûvet hozott létre, mely büszkesége a városnak, féltve õrzött kincse nemzetünknek. Ereklyéje egy nagy múltnak s bátorító talizmánja a jövõ küzdelmeinek, mert el nem vesz az a nemzet, mely erejét a dicsõ múlt megszentelt emlékeibõl merítheti.

Ki járt Kisannával Kertországban? Az író elõzõ könyvében a vizek országába, a kert világába vitte el kislányát ? és az olvasót ?, ahol sündisznóval, gyíkkal, feketerigóval, hallal, békával és más állatokkal találkoztak. Most Erdõország kapuja nyílik ki elõttük, s a nagy fák rejtekében megismerkednek az erdei állatokkal: rókával, fácánnal, õzzel, vaddisznóval, bagollyal. A fák alatt gombákat látnak, mérgeseket és ehetõket, és egy forrás menti nagy tölgyfa meséket mond az erdõ õskoráról, a vándormadarakról, az állatok lakásáról és egy szomorú, csavargó kis csillagról.

Karafiáth Orsolya: A Brontë-nõvérekrõl (és apjukról) a drámaíró páros, Gyõrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba írt csodás egyfelvonásost Brontëk lápi idill címmel, ahol a lányokról kiderül, hogy nem is lányok, hanem három szakállas férfirõl van szó, akiket apjuk, a jóságosnak mutatkozó Patrick nevel az angol lápvidéken, és aki alig tudja tomboló ágyékát féken tartani harmatos "leánykái" láttán. A lányok folyamatosan hímezgetik szemfedõjüket. Emily Táncsiccsal levelezik a szenvedés fontosságáról, a legviccesebb dráma, amit valaha olvastam. Be is mutatták annak idején a Spinozában, háromszor is megnéztem, és aki mellettem ült vagy mögöttem, vagy bárhol, az nem volt irigylésre méltó helyzetben: a könnyeim folytak, szinte átharaptam a kezemet, de így sem tudtam visszatartani a fel-feltörõ nevetést.

?Adria mindannyiszor könnyes vádat mímel a kegyetlen világ ellen? ? a vád mégis mindig jogos, a könnyek mégis mindig indokoltak. Gordon Agáta regényeiben különös nevû és különös alkatú nõk birkóznak az egymásnak okozott szenvedéssel és az egymásra vonatkozó szenvedéllyel. Olyanok mint az antik hõsnõk, valamennyien elbuknak, de végzetük és veszteségük életnagyságúnál nagyobbra növeszti alakjukat. Gordon Agáta a költészetbõl jön, rebbenékeny nyelven ír, prózája nyers, titokzatos, vad és csaknem ismeretlen érzelmi tájakra viszi magával az olvasót. Nádas Péter

Fédrával úgy ismerkedtünk meg, ahogyan soha nem volna szabad, és amikor megbeszéltük a következõ találkozót, abban is megegyeztünk, hogy a színházban ismertük meg egymást. Engem épp az az elõadás érdekelt, amelyben megpillantottam õt, és épp ez után tartott a társulat közös teázást és beszélgetést a nézõkkel. De miért nem lehet, hogy az újságból, kérdezte Fédra, miért olyan snassz ez neked? Amire azt mondtam, hogy csak, és nem is gondoltam rá tovább, hogy milyen szégyenletes a magány, nem ismerni senkit, aki választható vagy aki választhat engem, csak bámulom a nõket a városban, ha rászánom magam, hogy felutazzam. Találkozom az elsõ barátnõmmel, elücsörgök egy presszóban vagy könyvesboltban, rendszeresen elsétálok olyan helyek elõtt, ahol tudom, hogy élet van, persze fõleg fiúk, de nem éjszaka sétálok arra és egyedül úgyse volna merszem bemenni.

"Ezt a könyvet ketten segítették világra. Anna D. és Mario G., akiknek velencei lakásában, 2003-ban néhány hétre szállás helyett otthont találtam. Ötödször jártam akkor a lagúnák városában, már nem hajtott a mindent megnézés szenvedélyes kényszere, hagytam, hogy ahogy õk, csak éljek, éljem, ahogy õk és barátaik, Velence hétköznapjait. Különlegesebb volt minden turistaútnál! Hálásan köszönöm nekik." Zalán Magda, az Amerikából nemrég hazatért éles szemû újságíró mesél velencei "kalandjairól", magyar szemmel mérve föl a lagúnák városát, az ott élõ embereket.

Szörényi László tudós, irodalomtörténész az átkosban nem tartozott a magamutogató ellenzékiek közé, viszont mindenkinél jobban tudta, hogy a hatalommal szemben a legjobb fegyver a humanizmus és a röhögés. Olyan Svejki ártatlansággal tudott rácsodálkozni a rendszer hülyeségeire és buktatóira, ami ellen a legvonalasabb bürokraták is tehetetlenek voltak. Kelet-európai túlélõkönyv puhább és keményebb diktatúrákhoz Az e-könyv megjelenését a Nemzeti Kultúrális Alap támogatta.

Miféle anyag vagyok? ? kérdezi egy fiatal lány önmagától, társnõje közelségének érzéki hatásától megbolygatva. Néha mintha elfelejtenénk: érzelmek és erotikus vágyak sose tûrték magukon szabályok béklyóit. Gordon Agáta elsõ, lírai karakterû regényének ifjú hõsnõi, miközben élik a maguk hétköznapi életét, próbálják legalább a maguk számára lakhatóvá tenni a ?férfiasan? kegyetlenre sikeredett világot. És ahogy megismerjük a regény szereplõit, megrendülve ráébredünk: féltékenység és szégyen, vágy és érzelem a titkos indítéka minden lépésnek a másik ember felé.

A 2011. december 28-án Nirgendsbrunnban megtartott Sessio Meci konferencián Bornemissza-Kis Mária, Kurzbein professzor alapvetésébõl kiindulva, nagyhatású összegzõ elõadásban igyekezett felülemelkedni a vitákon. ?Mit várhatunk tehát e bizonyos Elemi Névtelentõl, akit, ha születési és halálozási dátumát nem ismerjük, akár Elemi Évtelennek is szólíthatunk? A 16. századi magyar líra szinkronizálásának igényét, a két, Európa-szerte favorizált tematikának: az erotikának és a mulandóság-tudatnak egymásba-játszatását, és ennek szellemében a Tinódi-féle, történetmondó lantos-attitûd felcserélését a líraibb hajlandóságú, és vágáns motívumoktól sem idegenkedõ hegedûs-attitûdre, a klasszikus formakincs (disztichon, ionicus a minore) antik, rímtelen és középkori, leoninusos változatásnak gazdagítását a ballade, rondó, triolet, alexandrin, villanella, a petrarcai és shakespeare-i szonett, sõt a Chevy Chase-strófa lehetõségeivel, és a minnesänger-hagyomány egyéni strófaszerkezeteivel, az izometria szabályának, mely minden versszak azonos sorszámának elvével korlátot állít a költõi lelemény elé, ignorálását s végül azt, hogy az erotikus líra közkincsének is tekinthetõ képeket egyfajta saját színezettel, adott esetben alpesi bukolikával lokalizálja ? azaz sûrítsen egybe toposzt és tobozt.? Ha pedig mindezt megpróbálja, de gyarlón ? nos, akkor te, nyájas Olvasó, mégis arra fogsz gyanakodni, hogy becsaptak, s hogy a középkori fenomén nevében egy avult poétika szépségeit firtató kalandor mórikálja magát elõtted, versíró ifjúságának lankadt szellemeit idézgetve, hátha így számot adhat annak a bizonyos, hajdani fiatalembernek a régi talentumról. Megmosolyognád, de bizonnyal elnéznéd neki ravaszkodó merszét, és félretéve okosságodat, kedvvel forgatnád a magát-kerülgetésében is magát-keresgélõ könyvét. A kötetet Friss Krisztina illusztrációi díszítik.

Diego Velázquez, a regény csendes hõse látszólag alig lép az események elõterébe, ám négy évtizedet tölt a XVII. század elsõ felének leghatalmasabb udvarában, a madridi Alcázarban. Itt félelmes megfigyelõ- képességével, mûvészetének géniuszával rögzíti le a spanyol világhatalom szétbomlásának oly válságos és változatos korszakát.

A bitóköltészet egy kis darabka világszemlélet. Ez az elanyagtalanított kikapcsolódás fenntartásoktól mentes szabadsága, ahogy az benne megnyilvánul. Tudjuk, mi a mulus: az irigylésre méltó középfok az iskolapad és az egyetem között. Nos hát: egy bitótestvér az irigylésre méltó középfok az ember és az Univerzum között. Nincs tovább. A bitóról másként látunk rá a világra, és más dolgokat is másnak látunk.