Frigyes Karinthy strana 6 z 9

A Mennyei Riport Karinthy legfantasztikusabb vállalkozása: erõteljes vonalakkal határolt alaprajza szerint Dante újraköltése a huszadik században. Ahogy a firenzei számûzött a kereszténységet megsejdítõ Vergiliusszal, az életen túli lét modern vándora, a Riporter, az újkor enciklopédistájával, Diderot-val járja végig a túlvilág köreit: a változtathatatlan múlt Poklát, a Purgatóriumot, azaz a szabadság (itt: a szubjektum, a vágyak és elképzelések szabadsága) birodalmát, hogy útja végén, túl gondolaton és cselekvésen, a mindent magába ölelõ Egyetlen Lénnyel találkozzon. A bergsonizus, a mélylélektan, a modern fizika eredményeit, a történelem friss tanulságait összeolvasztó új kozmológia természetesen nem születik meg a regény lapjain: a Dantééhoz hasonló egységes világkép a huszadik században nem élhetõ át. A Mennyei Riportban éppen a töredezettség az izgalmas, a koncepciót megtorpedózó ötletek szüntelen robbanása, a hol pátoszossá lendülõ, hol gúnyos, sõt alpárian újságírói hang: a nyugtalankodó ma közvetlen jelenléte az állítólag változatlan örökkévalóságban.

"Bele kell törődni, mert ez most a legújabb mánia a kávéház karzatán. A szomszéd asztalnál ül egy fiatalember, és mereven néz. Az egyik keze az asztalon. Feszengek. Mi ez? Ki akar kezdeni velem? Vagy tetszem neki? Szemérmesen el akarok fordulni, de a pincér odajön. - Kérem, Pök úr azt üzeni, ne tessék mozgatni a fejét, mert így nem tud rajzolni. - Ki az a Pök úr? - Nem tetszik ismerni? A "Lehetetlen Pofák" című élclap munkatársa. - Ú... úgy. Nagyon lekötelez. Nyilván udvariatlanság volna ezek után apró, személyes kényelmetlenségek miatt megakadályozni fontos közérdekek lebonyolítását. Megmerevítem a nyakam. Pök úr barátságosan bólint. - Egy kicsit jobbra és fölfelé! - szól, és integet a kezével. Kicsavarom a nyakam. - Még egy kicsit! Jobbra!... - biztat a mester. Ejnye csak...  A csigolyáim békétlenül ropognak. A vér a fejembe megy."   (részlet)

"- Ki kérdezett? Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem - idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene... - Ki kérdezett? Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész. Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk "jó napot!" és "ajánlom magamat" és "egészségére" és "van szerencsém" - és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó - s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt - s a szakadékon át a köd és káosz - egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége. - Ki kérdezett? Igaz is - ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett, írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam - véleményem volt errõl, meg amarról - szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra - ütemre és rímre -, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó... De ki kérdezett?" (részlet)

"De ami ma történt, mégis kihozott a sodromból, nem a következményektől való aggodalom miatt: maga az eset volt utálatos és bántó. Délután furcsa jó hangulatban voltam, nem tudtam, miért, mintha egy kicsit részeg lennék. Groteszk előadást tartottam nővéreimnek, amelyben tanáraim szerepeltek egy süllyedő mentőcsónakon, mindegyik a maga hangján és rögeszméjével. Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska. Még Lujzával is igyekeztem kedves lenni, de ő nem ment bele a játékba, sőt egyre kellemetlenebb és élesebb lett. Nyersen kikergetett a konyhából, s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban. Ezen nagyon elcsodálkoztam már akkor, de csak sokkal később, hónapok múlva támadt fel bennem a kínos gondolat, amitől most se tudok szabadulni, hogy szándékosan csinálta aznap kedvenc ételemet, fokozni bűnhődésemet, tehát előre kitervelte az összetűzést, ő provokálta ki." (részlet) 

"Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem. A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátterébõl vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben... A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam: - Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel... És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez" (részlet)    

Karinthy ?két fantasztikus regénye, az Utazás Faremidóba és a Capillária nagy világirodalmi hagyományba kapcsolódva, Gulliver utazásainak történetét meséli tovább. Faremidó lakói szervetlen anyagokból tökéletessé összeszerelt géplények, akik a romlandó testű emberiséget a Föld betegségének tartják, s zenei hangok segítségével „beszélve” valósítják meg az ideális társadalmat, a szépség és harmónia birodalmát. Az iróniával, humorral átszőtt, mégis kesernyés „útleírás” szerzője méltó folytatója a swifti életmű szemléletének.Capillária tenger alatti tartományának irányítói az érzelmeiktől vezérelt, önfeledt, csodaszép nők, akik szó szerint kiszipolyozzák és elevenen megeszik az egyetlen csökevényes szervre redukálódott, alsóbb rendű hímeket. A két nem örök harcában – az elbeszélő nem rejti véka alá epés véleményét – sorsszerűen és végzetesen diadalmaskodik a nő. Karinthy mindezt maró szatírával tárja az olvasó elé, miközben az álszent társadalom felfogásával szemben – a férfiak kiszolgáltatottságát írja meg.

Egy ember három szerepben, egy test három lélekkel.A cselekmény áttöri a realitás falait, elmosódnak a határok: minduntalan visszaszökkenünk a kézzelfogható valóságba, de voltaképpen már a regény elején sem lehetünk biztosak benne, az élet képeit látjuk-e, vagy egy szereplo képzeletének képei vesznek körül. Ebben a sokrétegu világban járja a háromlelku hos ? és járja az író ? veszélyes kötéltáncát.

Karinthy racionalista volt. Hitt a nagybetűvel írott ÉSZ-ben, a francia enciklopédisták utódának vallotta magát, Madách, Swift és Wells rokonának, fogalmak tisztázójának, az irracionalizmus és népbolondítás ellenfelének. Minden írása ebből a hitéből érthető. Ez rejlik szatírái, humoreszkjei, irodalmi karikatúrái mélyén, ez vibrál itt közölt novelláiban is. Rajongott a repülésért, sokszor írt a rádióról, a relativitás elméletéről, a radioaktivitásról, a modern lélektanról, a gépekről, a tudomány és technika új eredményeiről. Néhány „szabadalmát” itt közöljük a kötetben: az „anyag negyedik halmazállapotát”, az „inkarnátort”, a „lefotografált gondolatot”, a „delejes halált”.

A ?Tanár úr kérem Karinthy Frigyes egyik legnépszerűbb alkotása. Címeit ma is idézzük, tipikus eseteit a diákélet elmúltával is tapasztaljuk. Mindenki tudja, mit jelent az, ha Röhög az egész osztály, ha valaki azt mondja, Lógok a szeren, vagy magyarázza, sőt megmagyarázza a bizonyítványát, s ha akár a rossz, akár a jó tanuló felel. Bár az 1916-os első kiadást később maga az író bővítette néhány újabb krokival, megbontva, fellazítva ezzel az eredeti kötet szerkezetét, mégis érdemes visszatérni az első változathoz, hogy ismét régi egységében és jelentésében láthassuk a tizenhat írást.Az Utazás Faremidóba Gulliver utazásainak történetét meséli tovább. Faremidó lakói szervetlen anyagokból tökéletessé összeszerelt géplények, akik a romlandó testű emberiséget a Föld betegségének tartják, s zenei hangok segítségével „beszélve” valósítják meg az ideális társadalmat, a szépség és harmónia birodalmát. Az iróniával, humorral átszőtt, mégis kesernyés „útleírás” szerzője méltó folytatója a swifti életmű szemléletének.Együgyű lexikon – A Karinthy-féle lexikonírás lényege, hogy egy-egy közismert fogalmat (katona, asszony, irodalom, közlekedés, élelmiszer stb.) a lehető legtudálékosabb, leglexikonszerűbb módon határoz meg, természetesen úgy, hogy mind a fogalmat, mind a vele kapcsolatos köznapi elképzeléseket, mind a formális-lexikonszerű tudományosságot a lehető legnagyobb mértékben kicsúfolja, lehetetlenné teszi. E cél érdekében bőségesen él a paradoxon, a szó szerint vétel, az etimológia, valamint a primitivitásig való leegyszerűsítés eszközeivel. A speciális Karinthy-humor legszebb példái e szócikkek, a mű – minden vidám könyvet keresőnek ajánlható.

Tóth Árpád: Karinthy Frigyes: Grimasz A magyar újság-croquis egyike a nálunk termett és fejlődött legsajátosabb irodalmi műfajoknak. Első mesterei és későbbi továbbfejlesztői különös munkát végeztek, körülbelül olyat, mint a Vigadó-palota zseniális építője, aki úgy akart magyar stílust teremteni, hogy kelet és nyugat egy-egy jellegzetes építő stílusát, a mórt és a románt keverte. Nem ily öntudatosan, de körülbelül ezzel a módszerrel dolgoztak a magyar szellemesség irodalmi kifejezői is: keletről hozott, kényelmes, vitézkötéses, anekdotás humorunkat franciáktól tanult fogásokkal tették modernebbé, csattanóbbá, finomabbá. Két nevet említek, a Mikszáthét és Heltaiét, a két legkitűnőbb mesterét: az egyik még talán túlságos táblabírós zamatú, a másik már talán túlságosan is francia. De mindkettőben főtulajdonság: a bölcs derű és a finomság, a szatíra náluk inkább csak pikáns árnyalat! A legújabb magyar újság-croquis-k erős fordulatot mutatnak: a bölcs mosolyból kegyetlen grimasz lett. Már Molnár Ferenc croquis-cikkei is ezt a fordulatot éreztetik, de legteljesebben Karinthy Frigyes szokatlan merészségű és erejű ilynemű művei rajzolják elénk az új magyar croquis képét. Molnárnál még némi bujkáló líra enyhíti olykor a maró viccet, Karinthynál teljes fölényével és kegyetlenségével lép elő a szatíra. Croquis-cikkei olvasásakor fantasztikus, már-már félelmes méretekig lendülő cirkuszi bohóc víziója elevenedik elém, egy krétás arcú vigyorgóé, aki pofonokat oszt, fejeket tép le, amiket fordítva, eltorzítva ragaszt vissza, s olykor a csillagokig nyúl, hogy azokkal mutasson be groteszk és döbbenetes tréfákat. Karinthy szokatlan sikerének kétségkívül az a titka, hogy bár kegyetlen s bár igen gyakran a croquis szerény korlátain szinte brutális erővel veti túl magát heves lendülete, mindvégig kacagtató tud maradni. A mulattató helyzetek variálásában, a nevettető torzítás biztosságában elsőrangú, s a croquis-nyelv kezelésében szinte páratlan. A furcsa, alakuló budapesti nyelv bravúros kezelője, s akárhányszor avatott továbbfejlesztője is. Némely fordulata, egy-egy alakjának neve szájról szájra száll, s olyanok szókincsébe is beiktatódik, akik talán nem is olvasták croquis-jait. Karinthy szatirikus cikkei - melyek közül legújabb kötetében, a Grimasz címűben, talán a legjellegzetesebbeket gyűjtötte össze - a maguk módján pompás kifejezői napjaink szellemének, az író kitűnő hivatottságát mi sem mutatja jobban, minthogy ez a kifejezőerő egy jelentéktelenebb műfaj keretében is oly dúsan adatott meg neki.

Ez a kötet először gyűjti egybe klasszikus magyar írók Velencében játszódó, illetve Velencéről szóló novelláit, történeteit, feljegyzéseit. A kötetben Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Lovik Károly, Márai Sándor, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László, Szép Ernő, Szini Gyula művei olvashatók.

A regény a maga nemében egyedülálló mű nemcsak a magyar, hanem az európai irodalomban is. Arra ugyanis még nem volt példa, hogy valaki saját agyműtétjéről írjon tudományos-fantasztikus regényt. A téma kuriozitása mellett nem elhanyagolható érték a mű leírási módja, formája. Érett, minden fölösleges cicomától mentes, lényegre törő mű ez, Karinthy egyik legnagyszerűbb alkotása.

Karinthy Frigyes egész életművén végigvonul a paródia, a pastiche, vagy ahogyan ő nevezte: karikatúra. Olykor önálló műfajként, olykor komikus eszközként, humoreszkben, kisregényben, drámai keretek közt, kabaréjelenetben. A Paródiák II-III. kötet tar talmazza az Így írtok ti 1920-as második kiadásának ama írásait, amelyekkel a szerző kiegészítette az első, az 1912-es kiadás anyagát. 1934-ben jelentette meg a Még mindig így írtok ti c. gyűjteményt, amelyben újabb karikatúrákat közöl régi és új író társairól. Itt adjuk közre azokat a paródiákat is, amelyek 1934 után láttak napvilágot napilapokban, hetilapokban, s bennük a legújabb írógeneráció, sőt kezdő írók arcát villantja föl parodisztikusan.

Ez a kötet tartalmazza az Így írtok ti 1920-as kiadásának a befejező részét, a Paródiák II. kötete folytatásaként. A Függelékben azok a paródiák, karikatúrák szerepelnek, amelyek Karinthy életében még kötetben nem jelentek meg. A folyóiratokból, napi lapokból ezeket Szász Imre, Ungvári Tamás, Urbán László gyűjtötte ki.

A kötet művei abban hasonlítanak egymásra, hogy az író páratlanul gazdag fantáziájának termékei. Az Utazás Faremidóba csillagközi géplények világába kalauzol, a nemlétező tökéletes ember képét mutatja föl, s a tökéletesség tükrében teszi nevetségessé az ember, a Föld téveszméit, ostobaságát. A Capillária szürrealisztikus tenger alatti tájakra vezet, az oihák és a bullokok országába, s e medúzákhoz közeli, lidérces környezetben a 20. századi férfi és nő viszonyának képtelenségeit karikírozza. Az ezerarcú lélek és a Kötéltánc a misztikus titokzatosság művei. Hőse mágikus erővel megvert ember, aki nemcsak alakját tudja megváltoztatni, hanem gondolata erejével gyógyít vagy gyilkol.