E-knihy - Vojnová literatúra - ostané strana 5 z 7

Další kniha známého spisovatele, záhadologa a badatele Vladimíra Lišky se vrací k pohnutým a nejvypjatějším okamžikům našich novodobých dějin, do doby, kdy byla zcela podkopána naše samostatnost a ohrožena existence národa. Kniha si klade za cíl seznámit především mladé čtenáře s dobou, od které uplynulo více než sedmdesát let. Morální apel, ať nezapomínáme na svou minulost, se táhne jako neviditelná nit celou touto publikací. Zabývá se především obdobím dějin mezi lety 1938–1945, ale nalezneme v ní i odbočky k letům předcházejícím, kdy se formoval duch nacionalismu a kdy Hitler získával svou moc v Německu.

A Háborúk, járványok, technikák a világtörténelem alapvető kérdéseire keresi a választ: Hogyan lettek ennyire különbözőek napjaink társadalmai? Miért az eurázsiai népek hódították meg a világ nagy részét, és miért nem az őslakos ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak gyarmatosították a világ többi részét? Mi az oka annak, hogy egyes országok gazdagok, mások pedig szegények? Jared Diamond klasszikussá vált könyve betekintést enged a mezőgazdaság, a technológia, az írásbeliség, a kormányzás és a vallás fejlődésébe, és átfogó elméletet kínál az emberi történelemről, amely legalább olyan lebilincselő, mint a dinoszauruszok és gleccserek története. ÚJ UTÓSZÓ: Gazdag és szegény országok A közgazdaságtan egyik központi kérdése a nemzetek gazdagságára és szegénységre vonatkozik. Egyeseknek sokkal jobban megy másoknál: az Egyesült Államokhoz vagy Norvégiához hasonló leggazdagabb országokban a lakosság évi átlagjövedelme akár négyszázszor nagyobb, mint a Tanzániához vagy Jemenhez hasonló legszegényebbekben. Vajon mi az oka az ilyen különbségeknek?

A Somorjai Lajos életét meghatározó, maga szabta négy alapelvhez: őszinteség, jóindulat, intelligencia és szorgalom, bízvást hozzátehetjük ötödikként: emberség. Sohasem hangoztatta, de mindenkor meghatározta cselekedeteit. A fronton is, életveszedelemben is, társulva a hippokratészi eskü szellemével. Orvosként is ember volt: egyformán gondjaiba vette az orosz hadifoglyot és a lezuhant német pilótát, magyar túlélőt keresett a holtak között a partizánok járta erdőségben, mert „az orvosnak az kötelessége”. Katonaként is ember maradt: nem bántotta, futni hagyta a fegyvertelen ellenséget, s örült, hogy jót tett vele. És emberként is igazolta humánumát a körülötte dúló embertelenségben: megindult a lelke a halálra ítélt, élő pajzsként fogva tartott oroszok és az elgyötört zsidó munkaszolgálatosok láttán, s párás szemmel hallgatta a súlyos sebbel a műtőasztalán fekvő, családját szólító magyar bakát, miközben bátorította, pedig tudta, hogy menthetetlen. Mindennél jobban ragaszkodott feleségéhez és gyermekeihez. Már-már követelve óhajtotta a szeretetet, mert az jelentette számára az egyetlen kapaszkodót a túléléshez a végletekig elfajult világban. S amikor testileg-lelkileg meggyötörve kikerült az urivi hídfőcsata poklából, az első simogató szóra feladta érte a házastársi hűséget. De később nem szégyellte megvallani gyengeségét. Gyakorlatias gondolkodása és tisztánlátása nemcsak reménytelennek tűnő helyzetekből mentette ki, hanem képessé tette átfogó katonai és politikai összefüggések felismerésére is. Már 1942 nyarán, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája előtt látta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút, főként nem az oroszok ellen. A magyaroknak pedig semmi közük hozzá, valamennyien eszközök és áldozatok az idegen célok oltárán. Latolgatta hazája sorsát: vajon szerbek, oroszok, esetleg angolok szállják-e meg a vereség után? Tárgyilagosan ítélte meg a magyar hadsereget, a német szövetségest és az ellenséget. Kárhoztatta a magyar hadvezetés I. világháború idejét idéző felfogását, a csapatoknak a német és az orosz erőkéhez mérten korszerűtlen fegyverzetét, felszerelését és akadozó ellátását. Elismerte ugyan a németek katonai felkészültségét, jó szervezettségét és modern haditechnikáját, de nehezen viselte el gőgjüket. Ugyanakkor érdeklődéssel – és nem az ellenség elfogultságával – fordult Oroszország felé, s megértette, sőt méltányolta az orosz mentalitást. A „nyugati kultúrfölény” szemszögéből vélekedett a városi és a még szembetűnőbb falusi elmaradottságról, de lenyűgözte az orosz táj és az ortodox templomok látványa. Sajnálkozott a kolhoz gondolatával félrevezetett, nyomorult paraszton, és elvi felsőségének tudatában folytatott vitát a kommunizmus eszméjét meggyőződéssel valló pilótanővel, de tisztelettel szólt a mezítlábas, elhanyagolt külsejű tanítóról és az autószerelőről, aki Tolsztojt olvasott, s jól ismerte a világirodalom klasszikusait is. Megértéssel szólt a szülőföldjéért harcoló orosz katona fanatizmusáról, az utolsó előtti töltényig ellenálló s az utolsót magának szánó lezuhant repülőről. Elborzadt a partizánok kegyetlensége láttán, amikor senkinek sem irgalmaztak, de hősöknek kijáró tisztelettel szólt róluk, amikor nem kértek maguknak kegyelmet. A napló eleven, jó tollal megírt, érdekfeszítő olvasmány. Somorjai Lajos adott helyen és időpontban élte meg az eseményeket, azonnal vagy néhány napos késéssel rögzítette a történteket, s mivel jó megfigyelő volt, a történelmi hitelességhez többnyire nem fér kétség. Legfeljebb az innen-onnan érkezett rémhíreket érheti kritika, amelyek között nem tett – nem is tehetett – különbséget a szerző. A szövegen a lehető legkevesebb változtatást hajtottuk végre. Mindenekelőtt az elmúlt évtizedekben megváltozott helyesírási szabályok szerint igazítottunk rajta. A katonai alakulatok és a rangfokozatok rövidítését feloldottuk az érthetőség kedvéért – szögletes zárójelbe téve a kiegés

Teroristy se nestávají jen muslimové. Nikdo není vůči riziku džihádismu imunní. Tato zkušenost může potkat každou rodinu. Ondřej Kundra z Respektu s kolegou Tomášem Lindnerem líčí příběhy Evropanů, kteří odešli bojovat za Islámský stát a v řadě případů tam zemřeli. Proč byli ochotni se všeho vzdát, včetně svého života? Co je vedlo ke konvertování, radikalizování se a přidání se k IS? Kniha mapuje i příběh jediného českého radikála, s nímž probíhá soud.

Kniha Cesta vojáka představuje osobní příběh, ve kterém autor zachytil svou vlastní cestu – od své motivace pro vstup do armády přes zážitky během základní vojenské služby až po tvrdý výcvik a mnohaleté působení ve službě jako profesionální voják, během které se zúčastnil i čtyř misí v Afghánistánu. Ve své knize zachytil nejen život v armádě, tvrdou dřinu a povinnosti, které vojenská služba obnáší, ale i osobní život táty a manžela.

Literatura faktu, která se však čte jako napínavý román. Poznejte příběh velkého útěku z Mussoliniho věznice.  Druhá světová válka, boje na africké frontě. Díky Rommelovým počátečním úspěchům se v zajetí ocitá mnoho vysokých důstojníků britské armády včetně několika generálů. Jedna ze zajatých skupin je internována ve fašistické Itálii, konkrétně v přísně střežené věznici na hradě jménem Vincigliatta. Jsou to prominentní vězni, esa v rukávu samotného Mussoliniho. Ale nepodceňujte odhodlané britské vojáky a jejich touhu po svobodě. Zdá se to nemožné, ale naděje nikdy neumírá. Jeden z největších příběhů války začíná.

„Zabili mi mámu. Máminy ruky bych se nikdy nepustila ... Musela jsem utéct, ale máma mě držela... Moc silně. Nevím, jak se mi to povedlo, ale nakonec jsem se vysmekla. A utekla jsem do stodoly. Věřil bys tomu? ... Já jsem tam mámu nechala. Věřil bys tomu?“ Chtěl jsem jí říct, že to chápu. Jenomže co jsem mohl chápat? Když jsem ty příběhy poznával, trýznily mě jen málo, a při oživování minulosti jsem cítil hlavně napětí. Ale věřil jsem tomu. A přesto stále nevěřím, že se něco takového mohlo stát. Že lidstvo mohlo klesnout k takovým ohavnostem. Kdo by mohl být tak zlý? Kdo může odpustit takové ničemnosti? Věděl jsem jen jedno: chci se o minulosti své rodiny dozvědět víc. Autor knihy Noah Lederman se rozhodl odhalit tajemnou minulost svých židovských prarodičů pocházejících z Polska. Jako jediní ze svých rodin přežili druhou světovou válku, přežili ghetto v Otwocku, koncentrační tábory Majdanek, Osvětim, Bergen Belsen, Ravensbrück. Po válce založili rodinu a emigrovali do USA. Lederman vyrostl v míru v Americe ke konci dvacátého století. Ale cítil, že potřebuje znát své kořeny a rozumět tomu, co babička s dědečkem prožili. Po několik let tak skládá střípky z vyprávění své babičky, ze svých cest po Evropě po místech, kde byly koncentrační tábory, z návštěv památek holokaustu a ze vzpomínek pamětníků, které při svém hledání objevil. A hrůzná minulost ožívá.

Studená válka charaktrizovala světové dění v druhé polovině 20. století. V tomto časovém období se mezinárodní krize, vyvolané soupeřením dvou mocenských bloku, střídaly s relativně klidnými roky, kdy čas konfrontace vystřídalo "détente". Publikace Horké krize studené války je věnována oněm časovým úsekům mezinárodních vztahů, kdy svět stanul na prahu globálního ozbrojeného konfliktu. První berlínská krize v letech 1948-1949 souvisela se sovětskou blokádou přístupových cest do Západního Berlína, na Dálném východě vyvolala snaha severokorejského režimu o násilné sjednocení rozděleného poloostrova horkou korejskou válku a suezská krize v roce 1956 souvisela s krizí koloniální politiky Velké Británie a Francie. Zřejmě nejnebezpečnější byla Karibská krize v r. 1962, kdy Sověti bezprostředně ohrozili Spojené státy svojí raketo-jadernou přítomností na Kubě. Vedle těchto krizí, jejichž aktéři skutečně balancovali na okraji celosvětového válečného konfliktu, provázely studenou válku dílčí střety, které de facto byly zástupnými konflikty obou supervelmocí. Nálevkova publikace je z velké části založena na odtajněných pramenech ze sovětských a severoamerických archivů a navazuje na jeho předchozí publikace Studená válka a Karibská krize.

„Válka! ... K čemu je dobrá? Absolutně k ničemu,“ říká jedna slavná protiválečná píseň. Archeologie, historie a biologie však ukazují, že válka přece jen k něčemu dobrá je. I když to zní překvapivě, právě válka zajistila lidstvu větší bezpečí a bohatství. Renomovaný historik a archeolog Ian Morris vypráví v této knize hrůzný a fascinující příběh o patnácti tisících let válek. Jde za hranice bitev a brutalit, aby odhalil, co války vlastně udělaly světu a pro svět. V době kamenné žili lidé v malých, ustavičně se svářících společnostech a čelili šanci jedna ku deseti, nebo dokonce jedna ku pěti, že zemřou násilnou smrtí. Ve 20. století zemřela násilnou smrtí ani ne jedna osoba ze sta (a to navzdory oběma světovým válkám, holokaustu a Hirošimě). Vysvětlení: jedině válka vytvořila větší a složitější společnosti s vládami, které vymýtily vnitřní násilí. Ačkoli je to zvláštní, zabíjení udělalo svět bezpečnějším a bezpečí zase umožnilo lidem zbohatnout. Autor mapuje historii války jako největšího paradoxu dějin, od pravěku až k robotickým válkám blízké budoucnosti. Ta se může stát nejnebezpečnějším obdobím existence lidstva, ale pokud toto období přežijeme, konečně se možná naplní starý sen o světě bez válek...

Victor Dupuy byl členem francouzského lehkého jezdectva a stejně lehce se čtou jeho poutavé paměti. Začínal v 11. mysliveckém pluku, s kterým se účastnil ještě "revolučních" válek i prvotních Napoleonových tažení v letech 1805 až 1807. V nadcházejících kampaních byl pobočníkem generála Jacquinota, velitele lehkého jezdectva, s kterým zažíval boje proti Rakousku roku 1809 a zejména kruté ruské tažení. Od roku 1813 se stal velitelem eskadron u 7. husarského pluku. Na čas se dostal do zajetí a poté se se zmiňovaným plukem účastnil bitvy u Waterloo. Kniha je doplněna o čtyři nákresy uniforem, které mohl v různém období nosit. Bonusem jsou ukázky z již vydané knihy (napoleonské obléhání - Toruň) a z připravované publikace: Napoleonské dialogy - Rusko 1812.

A dzsihádista szervezetekkel összefonódó embercsempész csoportok bevándorlók és menekültek áradatát juttatják el Európába. Ezt a sok milliárd dolláros üzleti hálózatot több mint egy évtized alatt építették fel fegyveres szervezetek és bűnbandák az elrabolt külföldiekért követelt váltságdíjakból. Loretta Napoleoni, Az iszlamista főnix című bestseller szerzője ezúttal nemcsak az emberrablás és az embercsempészet közötti összefüggést leplezi le, hanem a terrorizmus új jelenségét, a bűnözői dzsihádizmust is bemutatja. Izgalmas könyve, az Emberkereskedők menekültekkel, emberkereskedőkkel, a váltságdíjjal kapcsolatos alkudozásokban és mentőakciókban aktívan részt vevő túsztárgyalókkal, terrorelhárító szakértőkkel, a biztonsági szolgálatok tagjaival és egykori túszokkal készített exkluzív interjúkra épül. „Loretta Napoleoni felfedi előttünk azt a nyugtalanító folyamatot, amelynek során az évi több millió dolláros forgalmat bonyolító közel-keleti bűnöző és dzsihádista emberrabló-hálózatok az Európába irányuló menekültcsempészet még jövedelmezőbb üzletére nyergelnek át. Az emberkereskedők havonta mintegy 100 millió dollárt csikarnak ki kétségbeesett családok tízezreitől. Ezek az emberkereskedők pedig a mi teremtményeink, az ipari méreteket öltő halál és pusztítás logikus következményei, a működésképtelenné vált államok és az eluralkodó káosz termékei. Mi vagyunk a felelősek. És a kielégíthetetlen mohóság, amelyet ezekbe a két lábon járó ragadozókba oltottunk, nem fog megelégedni az emberrablással és emberkereskedelemmel. Ez jelenti az új világrendet.” - Chris Hedges, a Wages of Rebellion szerzője és a The New York Times volt közel-keleti irodavezetője

1940-ben, a franciaországi Dunkerque kikötővárosában több mint 300000 csapdába esett szövetséges katonát mentett ki a náci Németország karmaiból egy rendkívüli tengeri evakuációs hadművelet. A kilenc napig tartó csatában részt vevő katonák, tengerészek, pilóták és civilek igaz története az évek során legendává vált. A Winston Churchill által „csoda”-ként emlegetett mentőakciót most a több bestsellert is jegyző történész, Joshua Levine tárja fel, beavatva az olvasókat az események hátterébe, kiegészítve az áttekintést veteránokkal és túlélőkkel készített friss interjúkkal.

Vojnový denník a zápisky, písané s malým časovým odstupom od opisovaných udalostí, patria k najautentickejším prameňom dobových udalostí. Väčšinou ich po sebe zanechávajú vysokopostavení príslušníci armády. O to unikátnejšie a vzácnejšie sú rozsiahle zápisky Samuela Činčuráka, vojaka rakúsko-uhorskej armády. Počas päťdesiatjeden mesačného pobytu na bojiskách prvej svetovej vojny prešiel srbským, ruským i talianskym frontom. Prežité udalosti opísal podrobne, otvorene a kriticky, s množstvom detailov a faktografických údajov. Pútavým jazykom zaznamenal nielen vlastné zážitky a skúsenosti, ale prezentuje aj názory z pozície obyčajného slovenského človeka. V etickej rovine najviac odsudzuje morálku dôstojníkov a niektorých vojakov, najmä za smilstvo, podvody a ďalšie väčšie i menšie zlodejčiny a šmelinárstvo, ktoré bolo každodenným javom, predovšetkým v dôstojníckych kruhoch. Analyzuje sociálne, stavovské, triedne i náboženské rozdiely vypuklo sa prejavujúce v blahobytnom postavení generality, dôstojníctva a čiastočne aj poddôstojníctva na jednej strane, na strane druhej vykresľuje obraz ponižovaného mužstva, zajatcov a civilného obyvateľstva, ktorých údelom bola len všadeprítomná smrť a mátajúci moloch hladu. Realisticky to dokumentuje množstvo autorových otrasných svedectiev, až naturalistických obrázkov.

A klasszikus nemzetközi bestseller a II. világháború fordulópontjáról Antony Beevor világsikerű, nagy ívű összefoglaló munkája a II. világháború egyik legnagyobb fordulópontjáról a szerző kiterjedt német és orosz levéltári kutatásainak köszönhetően egyszerre tárja olvasói elé a történelmi tényeket, és azt, ahogyan a történelmet a szereplői – a legfelsőbb német és orosz vezérkaron át a hódítókból bekerített éhezőkké váló, vagy éppen a mai szemmel már elképzelhetetlennek tűnő nehézségek ellenére kitartó katonák és a minden háború legtöbb szenvedését viselő civilek – megélték. Beevor egy kalandregény izgalmával és feszültségével kelti életre fantasztikus ismeretanyagát.  „Sztálingrád nemcsak a II. világháborús szovjet hősiesség nagyszerű jelképeként fontos, hanem a háború lélektani fordulópontjaként is. (A geopolitikai fordulópont korábban, 1941 decemberében következett be, amikor Hitler erőit visszavetették Moszkva alól és Amerika belépett a háborúba.) Paulus fegyverletételének a híre bejárta az egész világot, meggyőzve a népeket arról, hogy a nácik soha nem diadalmaskodhatnak. És hirtelen a németeknek is szembe kellett nézniük a jövőjükkel: a háború azzal fog véget érni, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalja Berlint. És mindmáig látható a Reichstag falán meghagyott cirill betűs graffiti: Sztálingrád–Berlin.”

A II. világháború 1939 augusztusában kezdődött Mandzsúria peremén, és hat évvel később, Észak-Kína szovjet inváziójával ugyanott is ért véget. Az európai háború látszólag teljesen külön zajlott a csendes-óceánitól és kínaitól, a világ két felén történő események mégis kihatottak egymásra. A történelem legnagyobb katasztrófája globális hatásaival sokkal jobban uralta a későbbi generációk életét és világnézetét, mint bármelyik másik konfliktus. Antony Beevor a Sztálingrád, Berlin és D-nap című nemzetközi bestsellerekben már megszokott lendülettel, teljesen újszerű módon vizsgálja meg az esemény különböző aspektusait. A legfrissebb kutatásokat és tanulmányokat felhasználva, érthetően és nagy beleérzéssel rakja össze a képet, lenyűgöző narratívával jeleníti meg az eseményeket az Atlanti-óceán északi felétől a Csendes-óceán déli részéig, a hó borította sztyeppéket, Észak-Afrika homoksivatagait, a burmai dzsungelt, a határvidéken tevékenykedő SS-Einsatzgruppékat, a büntetőzászlóaljakba besorozott Gulag-foglyokat, a kínai–japán háború elmondhatatlan borzalmait. Minden emberi dráma alapja a morális választás, és a történelem egyetlen másik periódusa sem állította nagyobb dilemma elé a vezetőket és az átlagembereket, nem mutatott ilyen példákat egyéni és tömeges tragédiákra, a hatalmi politika korrupciójára, ideológiai képmutatásra, a parancsnokok egoizmusára, árulásra, perverzióra, önfeláldozásra, elképzelhetetlen szadizmusra és példa nélkül álló törődésre. Bár epikus méretekben vázolja fel a történéseket, Beevor könyve egy pillanatra sem téveszti szem elől azoknak az átlagos katonáknak és polgároknak a sorsát, akiknek az életét eltiporta a történelem legborzalmasabb háborújában szabadjára engedett titáni erő.

A VÖRÖS HADSEREGNEK volt miért bosszúra készülnie, amikor katonái 1945 januárjában elérték a birodalom határait. A politikai tisztek a hátországban megállás nélkül sulykolták a Wehrmacht és az SS kegyetlenkedéseiről szóló híreket. Az eredmény önmagáért beszélt, a szovjet katonák tűzzel-vassal irtották az ellenséget: harckocsival hajtottak a menekültekből álló menetoszlopokba, tömegesen erőszakolták meg a német nőket, fosztogattak és pusztítottak. A félőrült Führer bunkerében esztelen parancsokat osztogatott. Uralma végén, mintegy a végzetét beteljesítő istenek alkonyaként, még látni akarta a birodalom fővárosának pusztulását. Mindeközben Sztálin összes katonája életét kész volt kockára tenni azért, hogy még az amerikaiak megérkezése előtt elfoglalhassa Berlint. Az orosz levéltárakból napjainkban előkerült archív anyagokból most először derül ki egyértelműen, hogy a szovjet vezetőnek különösen jó oka volt a sietségre. A szovjet, német, amerikai, brit, francia és svéd archívumokból származó megdöbbentő bizonyítékokat felhasználva Antony Beevor rekonstruálja a Harmadik Birodalom végső bukását átélni kényszerült milliók mindennapjait. A Berlin, 1945 – Az összeomlás egyszerre a büszkeség, az emberi butaság, a fanatizmus, a bosszú és a kegyetlenség rettenetes története, és a hihetetlen kitartás, az önfeláldozás és a minden retteneten felülkerekedő élni akarás emlékműve.

Először futni tanítanak meg. Ez mindennek az alapja minden hadseregben szerte a világon. Megtanulsz futni, megtanulod bírni. Hegynek fel-le. Futsz erdőben, tó- és folyóparton, futsz sportpályán. Együtt a szakasszal, és amikor valaki nem bírja és lemarad, nyomod a fekvőtámaszt. Majd ha megérkezett, újra futsz. Ha már tudsz futni, van mire építeni a többit. Megtanítanak, hogy bánj a fegyverrel, hogyan élesítsd a gránátot, vezess harcjárművet és telepíts műszaki akadályt. De arra nem tanítanak meg, hogy amikor évekkel később a háború után, emlékeidtől verejtékben úszva egyedül ébredsz jéghideg ágyadban, azt hogyan dolgozd fel. Amikor olyan sötét az éj hajnali háromkor, hogy még az utcáról beszűrődő lámpa fénye se hoz világosságot, amikor már rég kialudt az a mécses, amit a halott bajtársaid emlékére gyújtasz minden este. Akkor hiába tanítottak meg futni. Amikor arra ébredsz, hogy skorpiók vannak az ágyadban, és hallod az ellenség suttogását, mintha csak méterekre lennének tőled a lövészárokban. Amikor minden olyan csendes, hogy már mar ez a hangtalanság. Akkor már nincs hova futnod. Évek után rádöbbensz, hogy meg kell állnod és szembenézned a múltaddal. Mindennel, amit tettél, vagy nem tettél. Én, mintha gyóntam volna, megírtam ezt a könyvet. Elszámoltam magammal, mert megtanultam egy fontos dolgot: a lelkedért csak te felelsz! Ezt senkinek se tanították meg. Erre nekünk kellett rájönnünk.

A D-nap még Sztálint is csodálattal töltötte el. „Az egész háború folyamán nem került sor ehhez hasonló vállalkozásra” – írta Churchillnek. Akik részt vettek a La Manche túlsó partjáról indított invázióban, legyenek katonák, tengerészek vagy repülősök, sohasem fogják elfelejteni a látványt. Természetesen a német védők sem, akiket csak az utolsó pillanatban riadóztattak a normandiai partokon. Ez volt a valaha összegyűjtött legnagyobb inváziós flotta. A vállalkozás nagysága és az aprólékos tervezés példa nélkül álló volt, és bár a hídfőállásokat a tervek szerint sikerült elfoglalni, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a csata következő fázisa sokkal nehezebb lesz, mint azt bárki gondolta volna. Normandia vastag sövényei a védőknek kedveztek, és a németek, különösen a Waffen-SS hadosztályok ravaszul és kétségbeesett vadsággal küzdöttek. Ahogy egyre mélyebben hatoltak a szárazföld belsejébe, a brit, kanadai és amerikai erők olyan harcokba keveredtek, melyek ádázságukban gyakran felvették a versenyt a keleti fronton vívott ütközetekkel. A veszteségek egyre nőttek, akárcsak a feszültség mindkét oldal parancsnokai között. A harcmezők között vagy a szövetségesek bombázásaiban csapdába esett francia civilek elmondhatatlan gyötrelmeken mentek keresztül. Még a felszabadulás örömének is megvolt az árnyas oldala. A Franciaország északi részén vívott csata nem csak egy generációt jelölt meg, hanem az egész háború utáni világot, és nagymértékben befolyásolta az Amerika és Európa közötti kapcsolatokat. A D-nap eddig mellőzött, új dokumentumokat használ fel fél tucat ország több mint harminc archívumából, és így válik a normandiai csata eddigi legszemléletesebb, legalaposabb beszámolójává. Akárcsak a Sztálingrád és a Berlin, 1945 – Az összeomlás esetében, Antony Beevor magával ragadó narratívája hűen közvetíti a valódi háborús tapasztalatokat.

Hitler 1944. december 16-án az Ardennek hóborította erdői és szurdokai közt belevágott „utolsó játszmájába”. Úgy vélte, éket verhet a szövetségesek közé, ha eljut Antwerpenig, és a háborúból való kilépésre kényszeríti a kanadaiakat és a briteket. Bár tábornokai kételkedtek a sikerben, a fiatalabb tisztek és altisztek kétségbeesetten szerették volna hinni, hogy otthonukat és családjukat megmenthetik a keletről közeledő, bosszúszomjas Vörös Hadseregtől. Sokan lelkesedéssel fogadták a lehetőséget a visszavágásra. A több mint egymillió ember részvételével zajló ardenneki offenzíva a nyugat-európai háború legnagyobb ütközetévé vált. A meglepett szövetségesek két páncéloshadsereggel találták szemben magukat. A belga civilek elhagyták otthonaikat, joggal tartva a németek bosszújától. A pánik még Párizst is elérte. Sok amerikai katona elmenekült vagy megadta magát, mások azonban hősiesen helytálltak, hullámtörőt alkottak, amely lelassította a németek előrenyomulását. A kegyetlen téli körülmények és a csata kíméletlensége a keleti frontéhoz volt mérhető, és a Waffen-SS mészárlásai után még az amerikai tábornokok is jóváhagyták a magukat megadó németek lelövését. Az ardenneki csata volt az az ütközet, amely végül megroppantotta a Wehrmacht gerincét.