Efficenter Kft. strana 25 z 27

Csokonai Vitéz Mihály (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.) a magyar felvilágosodáskori irodalom egyik legjelentősebb költője. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. A 18. és a 19. század fordulójának magyarországi viszonyai között lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkodását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt. Bár jelentőségét éppen e körülmények miatt Európa nem ismerte fel, de a magyar irodalomban rövidesen elfoglalta méltó helyét.

Nyilas Misi szorongó kiskamasz, aki nem találja a helyét a debreceni kollégium falai között. Szerencsétlen véletlenek folytán a felnőttek olykor kegyetlen világával is kénytelen idejekorán szembesülni. A nyakába szakadt felelősség súlyát addig-addig hordozza magában, míg végül rá kell jönnie: Én nem akarok debreceni diák lenni tovább! Móricz Zsigmond társadalomkritikájával ugyan elsősorban a felnőtteket akarta megszólítani, pontos gyerekkarakterei és az egész könyvből áradó humanizmus miatt azonban máig az egyik legfontosabb magyar ifjúsági regényként olvassuk és szeretjük Misi történetét.

Az első világháborús regénytrilógia (Virágzik a mandula.., Ne sárgulj fűzfa!) befejező része ez a mű. Fűzfa, vagyis ma az író a hiteles szemtanú szerepében számol be a történelem sorsfordító, véres eseményeiről: a vesztes Monarchia széteséséről, a háborút hősiesen vévigharcoló és túlélő katonák kiábrándultságáról, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság véresen viharos eseményeiről. Az író cselekményes beszámolójából az is kiderül, hogy miért és hogyan jutott el Magyarország a teljes összeomlásig, amely később a trianoni katasztrófához vezetett.

Benedek Elek 1905-ben hatalmas vállalkozásba fogott, meg akarta írni a magyar történelem és szellem nagyjainak 18 kötetre tervezett életrajzi gyűjteményét: 13 kötet el is készült a Nagy magyarok életéből, de a történelmi földcsuszamlás, a világháború megakadályozta az írót, hogy bevégezze a „nagy magyarok Patheonjának” fölépítését. E félbeszakadt, nagyratörő sorozat legszebb darabjait: Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István életrajzát veheti most kezébe az olvasó e válogatásban.

Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem. Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös kegyelmét látnám e nagy jótéteményben.

A mikszáthi idill helyett nyersen, naturalista módon mutatja be Móricz a parasztság nyomorát. A mikszáthi derű az ő novelláiban a nevetés elcsukló zokogásba fordul, a látszólag derűs történet tragikus csattanóval végződik. A nevetésnek és a sírásnak, a komikumnak és a tragikumnak ez a keveredése Móricz elbeszéléseit drámai feszültségűvé teszi, mint a Hét krajcár című novelláját is.

A szerző egykor oly ismert és kedvelt regénye a XVII. század második felébe viszi el az olvasót, a török elleni keresztes hadjárat Magyarországába. A főhős Gottfried Albert Joachim, a rajnai vértes, aki nem csak egy „felszabadítandó” s egybe kifosztandó területet lát az idegen földben. Buda ostromát, a hősies és izgalmas harcokat is az ő szemén keresztül mutatja be az író. A vértes a végső diadal perceiben sem tud igazán örülni: igazságérzete lázad az ellen, hogy az oly sok áldozatot hozó magyar katonákat fölényesen kisemmizik a dicsőségből az idegenek. Ez és egy romantikus szerelem az oka annak, hogy az eredeti szülőföld képe, a Rajna fokozatosan ködbe vész, hogy egy újfajta, egész életre szóló érzés töltse be a vértes szívét. S ez az érzés döntő és titokzatos elhatározásra készteti…

A ??nagy székely mesemondó hatvanesztendős korában kezdte papírra vetni emlékeit, amikor már Erdélybe visszaköltözve a Cimbora című gyermeklap szerkesztésén és szülőföldje szellemi föllendítésén munkálkodott. Számot ad származásáról, nemzetségéről, fölidézi szülei, nagyszülei alakját, feleleveníti a kisbaconi tündérkertet, megrajzolja a székely házak belső világát, saját gyerekkori önarcképét, mely a falu lakóinak csoportképébe illik. Szól a szülői háztól való elszakadásról, föltárja a székelyudvarhelyi kollégium mindennapjait, szokásrendjét, érdekes figurákkal és epizódokkal jelenítve meg ottani diákéveit. Egymásra halmozódó emlékrétegekből bontakozik ki az erdélyi táj és a benne élők, a szerzőt oly mélyen érintő világa. Fogyhatatlan kedély, mesélő közvetlenség, friss ábrázolókészség és a szeretet líraisága hatja át a könyv minden sorát. „Az önéletrajznak természettől fogva szerénytelen és szemérmetlen műfajában páratlan írás ez, nemcsak Arany János szemérmével és tartózkodásával, ami a személyes vallomásokat illeti, hanem azzal a szerénységgel is, amellyel írója a tenorista helyéről a kórusba húzódik vissza” – írja a kötet előszavában a szerző fia, Benedek Marcell.

Novák ?Antal világa a kívülállók számára egyszerű, szelíd, tiszta és titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma, lelkiismeretessége legendás hírű, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél, melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az évek lassú vonulatában a hitves falon függő, néma képe összeépült egy másik, egy élő, egy mind vonzóbb arccal – a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebből semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában találkozik először a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ettől fogva, mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenvedő ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak, mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. „Szép”, mert fénylő, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-testű. Csodálni való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gyűlöletes, mert jelzése, parancsoló istene az elmúlásnak.

Történelmi alakok, megtörtént történelmi események keretében bontakozik ki egy izgalmas, fordulatos kalandregény. A misztikus elemektől se mentes mese a tizenkilencedik század első két évtizedének török birodalmába vezeti az olvasót. A janicsárok – a török hadsereg hírhedt gyalogos testőrsége – a mindenkit rettegésben tartó katonai rend Törökországban. Mahmud szultán a széteső birodalom megújítására készül és ennek feltétele a janicsárokkal való leszámolás. A hírhedt nagyúr, a birodalom jelentős részét kezében tartó janinai Ali pasa méltó ellenfele a szultánnak. Legyőzése és bukása után kerülhet csak sor a janicsárok feletti győzelemre, a megerősödött ország egységének megteremtésére.

„Kis manók, kis és nagy bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan vagytok, induljatok egyszeribe itt legyetek, földi ember és hegyi tündér fiának palotát építsetek! – mormogta Nagy Bűbájos, és abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes varázslókkal, bűbájosokkal, akik gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal, s mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszűrődött a rengeteg erdőbe, hatalmas palota állt a kis házikó helyén.” Hét nap, hét éjjel tartott a lakodalom, s mindenki nagyon boldog volt. Így végződik Bűbájosnak és Mirkó király leányának története. Vége jó, minden jó – az olvasó is megelégedetten teszi le a könyvet, egy nagy élménnyel gazdagabban. Benedek Eleknek – a magyar nép Elek nagyapójának – minden meséje élmény, szín, szó, érzelem. A világszép Nádszál kisasszony, a Többsincs királyfi, a Vitéz szabólegény és A kék liliom után ebben a kötetben még mindig új, ismeretlen motívációjú meséket talál az olvasó.

Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom évezredeiből százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú – bár nem túlságosan hűséges – magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitűnő és mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró – akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek.

A regény cselekménye a Rákóczi-szabadságharc utolsó hónapjaiban, majd a szatmári békekötést követő időszakban játszódik. Főhőse, Karponayné Ghéczy Julianna jellegzetesen romantikus Jókai-nőalak. Démoni szenvedély munkál benne; kisfiát akarja nagyúrrá, arisztokratává tenni. Ezért adja Lőcse városát egy titkos rejtekút elárulásával labancok kezére, ezért lesz hűtlen férjéhez, a fejedelmet még a szatmári béke után is szolgáló kuruckapitányhoz. A császári udvar, s különösen az odasereglő áruló magyar főurak azonban szatmári békekötés után nem hajlandók fiának megadni az ígért birtokot és címet, érdemeiről már nem vesznek tudomást.

A Magyar Mese- és Mondavilág kötetei sok ezer példányban forognak a magyar ifjúság és a nagyközönség kezén, s így az a vágyam, hogy a magyar nép meseköltése közkinccsé váljék, máris teljesült. Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. A magyar népé ezért az érdem elsősorban. Az ő lelkének kincsei e mesék. Én csupán a nép mesemondó fia vagyok. Köszönöm, hogy hallgatjátok mesemondásomat. Benedek Elek

Móra Ferenc talán legismertebb, önéletrajzi ihletésű ifjúsági műve. A kis Gergőt édesapja, a szegény szűcs végtelen szeretettel és bölcsességgel neveli. Saját bőrén, tapasztalatok árán gyarapodik a kisfiú világról való ismerete, s ez mélyebb nyomokat hagy benne, mintha csak a szülői intelmeket hallgatná. Az áhított kisködmön lassan, de sok-sok szeretettel készül. Nem is meglepő, hiszen csodaködmönt varr a szűcsmester, melyben tündér fog lakni. Márton szűcs sok mindent mesél fiának, miközben a kisködmönbe belehímzi szíve minden szeretetét. Így lesz belőle csodaködmön, ami azonban csak akkor kényelmes, ha viselője mindig igazat mond, emberül viselkedik.

A regény a magyar kapitalizmus keletkezéstörténetének egyik sikeres és közismert szépirodalmi dokumentuma. Hőse egy üzletember, akit szegény hajóbiztosként a véletlen, saját vakmerősége és nem utolsósorban ügyeskedése hatalmas vagyonhoz juttat. Zsákba rejtett kincse egy szultán üldözte török úrtól származik, az ő lánya megnyeréséért hozza fel a Dunába süllyedt hajóból és tartja meg magának Tímár Mihály. A mesés vagyon birtokosaként üzletelni kezd gabonával, telekkel, földbérlettel, és az arany még több arannyá változik kezében.