Európa Könyvkiadó strana 124 z 143

A kötetben található - részben új fordításban, részben magyarul most először megjelenő - hosszabb lélegzetű tanulmányokban lépésről lépésre, példák sorát idézve férkőzik közel például Balzac élethabzsoló egyéniségéhez és sorsokban dúskáló óriásfreskójához, az Emberi színjáték-hoz; szinte fejlődésregényként ábrázolja Hölderlin tragikus pályáját, benne a költő-fenomén megszállott küzdelmét, melyet démonaival vívott a sorsának érzett költészetért. Az 1928-as kötetből vett Tolsztoj-tanulmányban Zweig új megvilágításba helyezi az író öregkori műveit: kiérezni véli belőlük a Jasznaja Poljana-i próféta örök lelkifurdalását. Miközben érzékletesen leírja az aszkéta életet hirdető öreg gróf egy kényelemben töltött napját, Zweig az írói hitelesség kérdéseit is feszegeti a tőle megszokott szenvedéllyel.

A szerző a Műszaki Egyetemtől kezdve Csepelig végigjárja velünk mindazokat a helyeket, ahol a forradalom eseményei zajlottak, s megkísérli a számos, gyakran egymásnak ellentmondó beszámolók alapján rekonstruálni nemcsak a tényleges történéseket, hanem a történelem viharába került emberek indítékait is.

Vannak alakjai a történelemnek, akik újra meg újra megmozgatják az írók-költők fantáziáját. Hogy vonzó egyéniségű, tragikus sorsú királyi nők, mint például Stuart Mária vagy Mária Antoinette ilyenek, az könnyen érthető, és magyarázatra sem szorul, hogy Stefan Zweig, a regényes életrajzok mestere miért idézte meg alakjukat. Ám azt, hogy miért esett a választása Joseph Fouchéra, a francia forradalom és a napóleoni idők ellenszenves mellékszereplőjére, az erkölcsöt nem ismerő rendőrminiszterre mint megformálandó regényalakra, azt már, érzése szerint, alaposabban meg kellett indokolnia. Mint könyve előszavában írja, Fouché figurájára Balzac hívta fel a figyelmét, aki szerint a politikus "Bonapartéénál is nagyobb hatalmat gyűjtött össze kezébe az emberek fölött#. Zweiget tehát érdekelni kezdte ez a zseniális kaméleon, aki pályafutását szerzetesrendbeli tanítóként kezdte, de két év múlva, 1792-ben, már templomokat fosztogatott, aki a nép képviselőjeként rábólintott XVI. Lajos kivégzésére, majd pár évvel később milliomos lett, aztán a császár kegyelméből Otranto hercege. Szolgálta-elárulta Napóleont, egyengette a restauráció útját, ám a Bourbonok visszatérése után kitelt a becsülete, és utolsó éveiben bele kellett törődnie, hogy újra szürke kisember, amilyen volt fiatal korában. Csupa ellentmondás életút, pálfordulások sorozata. Zweig, saját megfogalmazása szerint, pusztán "lélek-kutató szenvedélyből" írta meg Fouchénak és benne "egy még meg nem világított, de igen veszedelmes fajtának, a Diplomatának annyira hiányzó és szükséges biológiáját".

Öt magyar dráma. - Bródy Sándor: A tanítónő - Heltai Jenő: A néma levente - Molnár Ferenc: Játék a kastélyban - Füst Milán: Boldogtalanok - Tamási Áron: Énekes madár Ezen felül tartalmazza a szerzők életrajzi jegyzeteit!

Stefan Zweig (1881-1942) gazdag és több mint hatvan éve világszerte népszerű életművéből hét kötetre való válogatást ad közre az Európa Könyvkiadó. Az első kötet a novellista Zweiget mutatja be, élére az utolsó s talán legkiforrottabb mestermű, a Sakknovella címét kölcsönöztük. De megtalálhatók a kötetben a korábbi alkotóperiódusok remek darabjai is - amelyek a pubertás érzelmi viharaival foglalkoznak (Égő titok), egy-egy különleges sorsot követnek a végkifejletig (Leporella, Könyves Mendel), vagy a pattanásig feszült szenvedély drámáit elevenítik meg (Ámok, Huszonnégy óra egy asszony életéből). A felsoroltakon kívül a kötet tartalmazza az Érzések zűrzavara és az Epizód a Genfi-tavon című műveket is.

Tolsztoj megrajzolja Katyusa Maszlova tragikus sorsát, majd újjászületését, Nyehljudov herceg vezeklését és törekvését az új életre. Ugyanakkor bemutatja a tönkrejutott, nincstelen orosz falut, a cári börtönt és foglyait, a szibériai száműzetést és a forradalmárokat. Megdöbbentő képet fest a bíróságról, az egyházról, a magasrangú hivatalnoki karról, a cári Oroszország egész államrendjéről és társadalmi berendezéséről. Az erkölcsi felemelkedéssel együtt járó társadalmi lesüllyedés története bizarrnak, már-már egzotikusnak tetszhet manapság, ám művészi ereje mellett talán éppen Tolsztoj gondolkodói radikalizmusa a magyarázata annak, hogy nemcsak korábbi művei # a Háború és béke, az Anna Karenina, az Ivan Iljics halála # izgalmasak számunkra ma is, hanem a nagyon mély, nagyon orosz igazságkeresésből fakadó későbbi írásai is, amilyen a Feltámadás.

Számos horrortörténet világhírű, hazánkban is népszerű szerzője lenyűgöző világba vezet e félelmetes és meseszép regényben, mely a távoli Delain birodalomban játszódik. A király halott - különös méreg végzett vele. A gyilkossággal idősebb fiát, Petert vádolják. Öccse, az elvetemült Thomas parancsára tüstént börtönbe vetik. Egyedül Peter tudja, hogy a szörnyű tettért az udvari mágus, Flagg a felelős. Egyedül ő ismeri a varázsló ördögi tervét. Szöknie kell. A roppant Tűtoronyból azonban egyetlen fogolynak sem sikerült még élve kijutnia... Stephen King, a borzongás modern mestere ebben a könyvében is remekelt.

Ez az angolul és németül is napvilágot látott könyv gondos kutatáson alapuló munka, amelyet hitelesít az a tény, hogy a szerző személyesen élte át mindazt, amiről beszámol: az 1948-at követő ideológiai boszorkányüldözést, mely a pozsonyi orvostudományi egyetemen zajlott. A vezető professzorok többségét és közel ezer diákot távolítottak el, mivel nem voltak hajlandóak magukévá tenni a marxizmus-leninizmust, a pártdiktatúra parancsait és kitartottak keresztény meggyőződésük, értékrendjük mellett. Minden, ami az egyetemen zajlott, regényszerűen "izgalmas". Az orvostudomány és általában az orvosi hivatás megalázása, elzüllesztése ez időben kezdődött el a szocialista blokk országaiban.

A drámák: Éjjeli menedékhely; Kurázsi mama és gyermekei; Az ügynök halála; A vágy villamosa; A fizikusok.

Jean Genet: A cselédek (Les Bonnes) Nagy Péter fordítása; Eugéne Ionesco: A kopasz énekesnő (La Cantatrice chauve) Gera György fordítása; Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában (Die Verfolgung und Ermordung Jean Paul Marats dargestellt durch die Schauspielgruppe des Hospizes zu Charenton unter Anleitung des Herren de Sade) Görgey Gábor fordítása; Edward Albee: Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?) Elbert János fordítása; Slawomir Mrozek: Tangó (Tango) Kerényi Grácia fordítása; Harold Pinter: A gondnok (The Caretaker) Bartos Tibor fordítása.

Az író legjelentősebb alkotásában - a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében - egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekévei tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. "S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében... láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől?"

Champollion francia tudós 1822-ben megtalálja a hieroglifák helyes olvasásának kulcsát, s ezzel kitárja előttünk a fáraók Egyiptomának nagy könyvét. 1828 júliusában elindul egyetlen, másfél évig tartó utazására az istenek szeretett földjére, melyet igazi szülőföldjének tekint, hogy megvalósítsa legdédelgetettebb álmát: felfedezésének helyességét az eredeti helyszínen igazolja, ásatásokat végezzen és tanulmányozza a kőbe vésett feliratokat. Ez a hősies vállalkozás, a korabeli veszedelmes és varázslatos Kelet megismerése s az izgalmas kalandok a touloni rakparton kezdődnek, ahol a szálak máris összebonyolódnak... hiszen senki sem szeretné, hogy Champollion Egyiptomba menjen: sem Franciaország ottani konzulja, sem a zsarnok albán uralkodó, aki leromboltatja az örökkévalóságnak emelt ókori műemlékeket. Kelepcék, árulás, gyilkosságok - mindebből bőségesen kijut Champollionnak, aki - bár halálos veszélyben forog - makacsul folytatja kutatóútját a Nílus mentén...

Szerették egymást. Az arisztokrata, az író, a pilóta, Antoine de Saint-Exupéry és a gazdag, Európába vetődött San Salvador-i lány, a tehetséges festő és nagyszívű, igazi nő, Consuelo. 1930-ban ismerkedtek meg, s rá egy évre összeházasodtak. E kötet azokból a levelekből áll, amelyeket a II. világháború utolsó éveiben, New Yorkból Consuelo de Saint-Exupéry írt Algírban az európai eszméért hadirepülőként harcoló férjéhez. A levelek nem igazán jutottak el a címzetthez, és ezzel a levelek írója is tisztában volt. Mégis írt és írt. Azután is írt még évekig, hogy Antoine de Saint-Exupéryt már hivatalosan is eltűntnek nyilvánították... Több ez a könyv, mint egyszerű adalék egy nagy író magánéletéhez. Ez a könyv a múlhatatlan szerelem emlékműve.

Az Európai Könyvkiadó 1991 szeptemberében indította el megújított, külsejében is vonzóbb sorozatát. Alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg az összeállítást, hiszen a világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek kiadásával egyszerre kíván segítséget nyújtani tanárnak, diáknak s valamennyi felnőtt irodalomkedvelőnek. Nemcsak megjelenteti az általános iskolások és a középiskolások számára ajánlott műveket, hanem arról is gondoskodik, hogy ezek állandóan kaphatók legyenek a könyvesboltokban

Régóta tudhatjuk, hogy John Lukacs amerikai történész - avagy a mi Lukács Jánosunk - minden könyvében (a szigorúan vett történészi munkáiban is) "résztvevő" módon ír a történelemről: miközben igyekszik a lehető legpontosabban feltárni egy-egy történe lmi eseményt, mindig látjuk és érezzük az elemzés mögött őt magát, az érző és töprengő embert. Ez a könyve talán a többinél is szenvedélyesebb és szubjektívebb, s így sok mindenben vitára ingerelheti az olvasót akár a filozófiai nézeteit, akár egyes gondolkodók és történelmi személyiségek (Freud, Darwin, Marx, Einstein, Hitler) megítélését illetően. Ám Lukács János éppen azt akarja, hogy az olvasó gondolkozzék vele együtt, és reméli, "hogy egyesek számára könyve zenéjéből kihallatszik az igazság nak legalább valami halovány visszhangja".

A színész-rendező-író Harold Pinter csaknem fél évszázados pályáján mindvégig a maga útját járta. Egyéni színpadi írásművészete nem illik kategóriákba. Sosem eredt divatok nyomába, stílusa - habár összetéveszthetetlen - nem merevedett meg, nem ürült ki. Sikeresen elkerült egy sor buktatót, nem vált a "pinterizmus" foglyává, sőt még azt is "túlélte", hogy Martin Esslin híres tanulmányában az abszurd félrevezető címkéjét ragasztotta rá. Darabjai a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt kihívást jelentenek. Különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és "mögöttes tartalmát" egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt, apró információmorzsákból összerakni.