Európa Könyvkiadó

Szerintetek az boldog, aki nem birtokolja azt, amit akar?" Tagadóan válaszoltak. "Hogy is van ez? Mindenki boldog, aki birtokolja azt, amit akar?" Erre anyám így szólt: "Ha jó az, amit bírni akar, akkor boldog, ha azonban rossz dolgot akar birtokolni, még akkor is szerencsétlen, ha tulajdonában van." Boldogan rámosolyogtam: "Anyám, a filozófia fellegvárát hódítottad meg! Mert kétségkívül csupán a szavak hiányoztak hozzá, hogy ugyanúgy fejezd ki magad, mint Tullius. A Hortensius-ban, a filozófia dicséretéről és védelméről írott könyvben ugyanis ezt írja: 'Íme, ezt állítják azok, akik bár nem filozófusok, mégis serények a vitatkozásra: mindenki boldog, aki úgy él, ahogy akar.' Ez természetesen hamis állítás. Mert valamilyen meg nem engedett dologra vágyni az maga a legnagyobb szerencsétlenség. Kisebb boldogtalanság, ha nem kapod meg azt, amit akarsz, mint ha olyat akarsz megkapni, amit nem szabad. A visszás akarat több rosszat hoz magával, mint amennyi jót a szerencse." E szavak hallatán oly lelkesedés fogta el, hogy csaknem elfeledkeztünk asszonyi voltáról és azt hittük, valamilyen híres férfiú ül közöttünk."

Jongdzsu kiégett, pedig megvolt mindene, ami miatt sikeres és szerencsés emberként tekinthettek rá a szülei, barátai, kollégái, és ami miatt neki magának is sikeres és boldog emberként kellett volna tekintenie önmagára: lendületesen induló karrier, házasság és mozgalmas, izgalmas élet Szöul világvárosi forgatagában. Azután valahogy egyik napról a másikra kifogy belőle a lendület, az erő: egyre többször, egyre hevesebben jut eszébe régóta eltemetett gyermek- és ifjúkori álma, az, hogy könyvek között él, hogy van egy saját könyvesboltja. Végül vesz egy hatalmas levegőt, összeszedi a bátorságát és nekirugaszkodik, maga mögött hagyja a régi életét: felmond a munkahelyén, elválik a férjétől, kiköltözik Szöul egyik csendes, Hjunam-tong nevű külvárosi negyedébe, és megnyitja a könyvesboltját. Olvas, dolgozik, tanulja és figyeli a boltját, saját magát és legfőképpen az embereket, akiket kezdetben a véletlen sodor be hozzá, később viszont már az a békés és barátságos hangulat, amely révén a boltja hívogatón otthonos és megnyugtató szigetként várja és fogadja be a nagyváros űzött lelkeit, hogy ők is rájöhessenek: az irodalom, a könyvek ereje szinte kimeríthetetlen, és soha nem késő megállítani a rossz irányba kanyarodó cselekményt és elölről kezdeni mindent. Tiszta lappal.

BÓDIS KRISZTA (1967) író, pszichológus, filmes. Létrehozta a Van Helyed Alapítvány-t, fölépítette és vezeti a Van Helyed Rendszer-t, amelyben intézményeket és komplex szolgáltatásokat működtetnek annak érdekében, hogy a mélyszegénység újratermelődését megakadályozzák. Társadalmi aktivitását alkotásközpontú szemlélet és módszertan jellemzi. Nemzetközi figyelmet keltő tevékenysége elismeréseképpen háromszor ítélték neki a Tolerancia-, kétszer az Emberség díjat, 2010-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2013-ban Raoul Wallenberg-díjjal tüntették ki. Tüdős Klára életéről szóló Istenhegy trilógiájának első kötete, a Kisasszonyképző 2022-ben, második kötete, a Korzón a pokolba 2023-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, a Kapszula Könyvtár sorozatában pedig Kemény vaj című regénye, amely egy a társadalom legkiszolgáltatottabb, legszegényebb, leginkább kirekesztett rétegéből származó fiatal lány felnövéstörténete.

A XIX. és XX. század fordulóján járunk. Panama párás levegőjében a változás feszültsége vibrál. Egy letűnő és egy születőben lévő korszak határán állunk, a senki földjén. Ahol ma még talajt érzünk a lábunk alatt, ahol ma még hegyek vonulnak büszkén, holnapra eltűnik minden, és a víz veszi át a hatalmat: két összeömlő óceán hullámai mossák el a múltat. Ez a gyönyörű és kissé ijesztő kép adja Cristina Henríquez egyszerre nagyszabású és bensőséges hangulatú regényének hátterét. Az író visszafogott eszközökkel ragadja meg a Panama-csatorna építésének feszített tempóban zajló, hatalmas tömegeket megmozgató, egyszerre felemelő és embertelenül kegyetlen munkálatait. A Panama-csatorna az emberiség történetének egyik, ha nem a legnagyobb mérnöki teljesítménye, ám a felépítéséről szóló nagyszabású regény a gazdasági, politikai nézőpont helyett elsősorban a történet emberi oldalára helyezi a hangsúlyt, azokra a történelemkönyvek lapjain meg sem említett szereplőkre, akiknek a mindennapi életéről, a sorsáról, a megélhetésért, a boldogságért, a szeretetért, az érvényesülésért a vívott küzdelméről nem sokat tudtunk mind ez idáig. A Panama - Átjáró a végtelenbe című regényben egy távoli korszak és világ ölt testet: emberek, tervek, álmok, sikerek és kudarcok vonulnak előttünk, és olyan mesés gazdagsággal kavarognak a sorsok, hogy nem is a történelem néz vissza ránk e bámulatos regény lapjairól, hanem maga az élet.

Az ország népszavazásra készül, amelyen arról döntenek a polgárok, kötelezővé váljon-e az empátiateszt. Lehetne magyar történet is, de ez Izlandon játszódik a közeli jövőben, és négy szereplő markánsan különböző hangvételben előadott, számos ponton egymásba kapcsolódó elbeszéléséből bontakozik ki. Mindannyiuk életét meghatározza a forradalmian új, az egyén együttérző képességét mérő, az antiszociális viselkedést kimutató empátiateszt, amely jelöltekre és jelöletlenekre osztja a társadalom tagjait. Akik vállalják és sikerrel teljesítik a tesztet, jelöltté válnak, nagyobb biztonságot és bizonyos kiváltságokat élvezhetnek, de ez a személyiségi jogok csorbulásával jár. Az emberek többsége már elvégezte a tesztet, "megjelölte" magát, és bekerült a mindenki számára hozzáférhető országos adatbázisba.

A Mások országá-ban megismert hőseink immár kézépkorú emberként állnak előttünk a családtörténet második részében. Az 1960-as évek végére, amíg Mathilde a gyerekekkel, az otthonukkal és a helyiek gyógyításával foglalkozik, Amin évtizedek kőkemény és elszánt munkájával virágzó, gazdaságilag és társadalmilag is sikeres birtokot teremt a terméketlen sivatagban. Az immár független Marokkó új, sikeres nagypolgárságához tartoznak tehát, amely ugyanakkor nehezen találja helyét abban a társadalomban, amelynek az ősi tradíciók és a nyugati életszemlélet, életmód között kell választania, és amelynek hétköznapi kereteit a II. Hasszán király által kiépített, totális elnyomáson alapuló politikai rendszer alkotja. Ebben a zavaros korszakban teszi meg első lépéseit az az új generáció, amelyhez Amin és Mathilde két gyermeke is tartozik. Áisa Franciaországban tanul, és végzett orvosként hazatér Marokkóba, Szelim viszont otthagyja az iskolát, utazni kezd, európai hippikhez csatlakozik, hogy végül aztán álmai városában, New Yorkban kössön ki. Slimani varázslatos mesélő, a Nézd, hogyan táncolunk! pedig nem pusztán folytatja ezt a tanulságos, történelmileg és lélektanilag is hiteles, érzelemgazdag, hús-vér szereplőkkel benépesített családtörténetet, de egyre mélyebb, izgalmasabb színekkel árnyalja is azt.

Hrabal későn indult az írói pályán. Volt, hogy a szárnyára kapta és magasra röpítette az írás, az alkotás mámora, az olvasók szeretete, és megízlelhette a sikert, de volt, hogy a hatalom, a politika hallgatásra kényszerítette, meg persze olyan is, hogy a saját kétségbeesése némította el. Az azonban bizonyos, hogy bárhol is kezdünk bele, egy világosan megkülönböztethető szakaszaival, tisztán kivehető határaival és korlátaival, végleteivel és szélsőségeivel együtt is egy tömbből faragott, nagyszabású életmű bontakozik ki előttünk, amely minden ízében, az első betűjétől az utolsóig pontosan olyan, mint maga Hrabal: ismerősen emberi, játékos és halálosan komoly, tünékeny és örök, hétköznapian esendő és ünnepélyesen magasztos.

Kisvárosi szálloda a normandiai tengerparton. Chantal a szerelmét, Jean-Marcot várja a víkendjükre. Amikor a férfi megérkezik, szomorúan csak annyit mond neki: „Többé nem fordulnak utánam a férfiak.” Később azonban titokzatos levélkét talál párizsi otthonuk postaládájában: „A sarkában vagyok, mint egy spion: maga szép, nagyon szép.” Majd újabb és újabb szerelmes leveleket kap rejtélyes imádójától, s az idősödő nő kivirul, szinte minden szembejövő férfiban a hódolóját látja: a buszon ránevető jóképű idegenben, a bisztróban bort kortyoló törzsvendég fiatalemberben, a ház előtti fa alatt kéregető, jól öltözött koldusban. Romantikus képzelgései, erotikus ábrándjai teljesen rabul ejtik… mígnem egy londoni orgia során rémálomba torkollnak. Végül is kicsoda ő, és ki a szerelme? Hol húzódik a határ a valóság és az illúzió között? Miként tekintünk önmagunkra, és mit hiszünk, hogyan látnak bennünket mások? Az idő múlásával mindez mennyiben változik? A világhírű cseh író 1996-ban, már franciául írt, finom szövésű regénye az önmeghatározás lehetőségeivel folytatott filozofikus játék, melyben az évezred végi szorongás és a kiábrándultság érzete egy párkapcsolat legintimebb pillanataiba is beszüremkedik, kérdésessé téve a továbblépés esélyét.

Tudni szeretné, hogyan kell oroszlánt etetni, tigrissel társalogni, medvebocsokkal fényképezkedni, zsiráf után takarítani, netán pöffeszkedő teve iránt kellő tisztelettel viseltetni? Mindezt úgy, hogy csupán a haja szála görbüljön meg, és ne az életével fizessen érte? Nos, ezen praktikák elsajátításához a legjobb útmutatót Gerald Durrell állatkerti gondozótanoncként szerzett gazdag tapasztalatainak mesés gyűjteménye kínálja. Az ifjú állatimádó széles körű ismeretekre tett szert a jegesmedvék medencéjénél, vagy a bölények karámjában - a zsebében mindig ott lapult a jegyzetfüzete; körülötte pedig mindenkoron peckes pávák pompáztak és vörösnyakú kenguruk zörgették a csalitost. Ám a whipsnade-i állatparkban eltöltött idő alatt nemcsak a kerítés túlsó felén élő vadakról készültek szórakoztató, érdekes, egyben hasznos leírások. A korlátok innenső oldalán sétálgató-nézelődő, jobbára tájékozatlan és könnyen megrémíthető látogatók és a ketreceket takarító munkatársak viselt dolgairól szintén kacagtató humorral számol be az embertanban is igen járatos szerző.

Képzeljük el, hogy a Cixin Liu nevű író, A háromezertest-probléma című sci-fi eposz szerzője (15 eladott példány), a vöröslámpás negyedet látogatja, a kukákat túrja élelemért, gyilkos számítógépes vírust programoz, és ha kell, mongol paripán vágtat a város utcáin! Képzeljük el a már százéves Stephen Hawking professzort egy Föld-közeli pályán keringő alacsony gravitációjú gondozóintézmény lakójaként, amint időnként egy toronyházak ablakainak tisztítására szakosodott "pókemberrel" osztja meg gondolatait az univerzumról, fekete lyukakról és az űrben szanaszét világító csillagokról! Ezek után mi sem könnyebb, mint hogy elmélázzunk azon, hogyan fogadná az emberiség Istent, aki űrhajóval tér vissza teremtményei közé, hogy nyugdíjas éveit szeretett gyermekei körében élvezze ki! Ha mindez meghaladja a fantáziánkat, aggodalomra semmi ok. Cixin Liu válogatott és díjnyertes novelláiban már mindezt kiötlötte és a rá jellemző fanyar iróniával, szórakoztató-filozofikus módon elénk tárja - minden képzeletet felülmúlóan! A novellagyűjtemény egyes darabjai hol a világunk mélységeibe, hol a peremvidékére, hol az idő egyik vagy másik végére kalauzolják az olvasót, idegen életformák közé és technológiai csodák közepette. Egyvalamit azonban mindvégig szem előtt tartva: a küzdelmet a túlélésért.

1996 egy késő novemberi napján ereszkedik a Gatwick repülőtér leszállópályájára Saleh Omar gépe. Az idős férfi az Indiai-óceán távoli szigetéről, az eltérő kultúrák évszázados találkozóhelyéről, Zanzibárról érkezett, hamisított útlevéllel és álnéven, a táskájában pedig legféltettebb kincse, egy tömjénnel teli mahagóniládika. Korábban bútorüzlete és háza volt, férj volt és apa, ám most csak menedéket keres csendes magányába zárkózva. Mivel úgy tűnik, nem beszél angolul, kirendelnek mellé egy tolmácsot, az egyetemi oktató, költő Latif Mahmudot, aki szintén Zanzibárról származik. Amikor Saleh és Latif találkozik egy angol tengerparti kisvárosban, kiderül, a múltjuk nagyon is szorosan egymáshoz köti őket. Visszaemlékezéseik során feltárul családjaik ellenségeskedéssel terhes, szövevényes története, melyben szerelem, árulás, csábítás és birtoklásvágy egyaránt szerepet játszott. A háttérben pedig egy gyarmati uralom alól felszabadult nép küzdelmes sorsát is végigkövethetjük a Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah saját élettapasztalatait is felszínre hívó, magával ragadó regényében.

Miért pont Shakespeare? Miért írnak erről a pasasról már több száz éve? Miért nem tudunk szabadulni tőle? Miért nem lehet megunni? Miért kell még egy könyvet írni róla? - teszi fel kérdéseit a szerző, aki 33 évvel a legutóbbi, a teljes shakespeare-i pályát áttekintő magyar nyelvű szakkönyv megjelenése után ad mindezekre - igencsak időszerű - tudományos és rendkívül szórakoztató válaszokat monográfiaigényű könyvében. Ráadásul női kutatóként, aki így nemcsak az elmúlt bő harminc év kutatási eredményeivel tudja kiegészíteni eddigi ismereteinket! Pikli Natália a sok évszázados, egyre csak táguló Shakespeare-univerzum bemutatását és elemzését a nemzetközi és magyar tudomány legfrissebb eredményei alapján végzi: áttekinti a drámaírói pályát, feltárva a színdarabok belső, sajátos működési mechanizmusát, nem megfeledkezve a 16-17. századforduló Angliájának kulturális környezetéről. Ami viszont még különlegessebbé teszi ezt a „Shakespeare-bibliát”, az a 20-21. századi filmekre és színházi előadásokra vetett pillantása, személyes érdeklődése és problémaérzékenysége, a kivételesen lendületes és szellemes nyelvezete. Mert a tudomány mögött ott az ember, és vele sokkal izgalmasabb (elkerülhetetlenül) újraolvasni Shakespeare műveit - minden korban és minden időkre.

Mindig érhetik meglepetések az embert… Békésen pihen tóparti nyaralójában családjával, amikor fergetes vihar kerekedik, fákat csavar ki tövestül, leszaggatja a tetőt. Kitombolja magát, majd elvonul. És akkor a tó fölött leszáll a köd. Egyre közeledik, mindent beborít, és valamilyen furcsa csápok, nyúlványok, tapadókorongok kúsznak elő belőle, és amit megragadnak… Szóval nem árt meghallgatni az időjárás-jelentést! A klubban kártyázik a barátaival, de hiányzik egy játékos. Sebaj, az ott ülő jól nevelt idegen felajánlja, hogy beszáll a partiba. Csakhogy az úriember nem hajlandó kezet fogni bemutatkozáskor. Ez az egyszerű udvariassági gesztus ugyanis végzetes következményekkel járhat. Ne erőltessük! Jobb a békesség! Régi kacatok között talál egy játék majmot. A tengerész papa hozta tán külföldről, fura egy jószág – és milyen ocsmányul vigyorog! És hogy került a padlásra, holott már évekkel azelőtt kidobták?! Miért tér mindig vissza? Megrendeli a tejet, narancslevet stb., hisz milyen jó is az, ha házhoz szállítják a reggelit! Hajnalban jön a pofás kis teherautó, a tejesember meg lerakja az ajtó elé az árut… ja, hogy esetleg földúsította az üvegek tartalmát? Talán mégis jobb, ha elugrunk a boltba! Hajótörést szenved, lakatlan szigetre vetődik. Néhány alapvető dolgot sikerül megmentenie, például ceruzát, kést, varrókészletet meg két kiló heroint… A sziget olyannyira kopár, hogy legfeljebb egy-két sirály száll le rá, de nagyon nehéz ám elkapni a fürge jószágot, pláne úgy, hogy vadászat közben kitörik az ember bokája! A seb elfertőződhet, de ott a kés… A túlélésnek ára van! A kimeríthetetlen fantáziájú Stephen King vérfagyasztó történeteinek újabb kötete garantálja a Kedves Olvasó napi borzongásadagját. Nyugodt álomról azonban szó se essék!

Áldozatból bosszúállóvá válik. A férfiak pedig elkövetik azt a hibát, hogy megtámadják. De ki állította, hogy csak a nők vérezhetnek? Bellának elege lesz a megaláztatásokból, hogy a férfiak lekezelően bánnak vele, hogy nap mint nap szóban és fizikailag is erőszakot követnek el rajta. Nem tűr többé, és példát mutat a világnak, hogy eddig, és ne tovább! Egy hétvége alatt hétszer kötnek bele - fájdalmas felismerés lesz a támadók osztályrésze. Az utolsó az életükben. Helen Zahavi nagyon egyszerű mondatokból felépített regénye érzelmileg felkavaró, társadalomkritikailag provokatív és felzaklató - egyben végtelenül felszabadító! Minden nőnek és férfinak bőven lesz min elgondolkodnia a társas kapcsolatait illetően.

Öregedő párizsi férfiak róják a Luxemburg-kert gyalogútjait, fiatal lányok kivillanó köldökét vizslatják, miközben a nők ringó fara mégis vágykeltőbbnek bizonyul számukra. Egyikük rákbetegnek hazudja magát és koktélpartira invitálja a többieket. Másikuk pakisztáninak adja ki magát és kitalált nyelven csábítja a portugál szobalányt. Sztálin munkatársai a vécében toporzékolnak, csak ott merik kimondani, amit vezérük jelenlétében kénytelenek elfojtani - az anekdotából talán bábelőadás készül. Angyali tollpihe libben a plafon magasságában; a nagy költő olyan mélyen tiszteli a költészetet, hogy megfogadja, soha egyetlen verssort nem ír le... Kundera 2014-ben írt, utolsó regénye kortárs valóságunkról szól, noha a legkörültekintőbben elkerüli a realizmust; a lét legsúlyosabb kérdéseit veti fel, miközben egyetlen komoly mondata sincs - ez A jelentéktelenség ünnepe. Szürreális komédia, személyes gondok és egyetemes problémák játékosan szatirikus egyvelege - mesterien megkomponálva.

Japán, 1862. Az ország az erőteljes amerikai nyomásra már megnyitotta kapuit a külföld előtt - de épp csak résnyire. Az "Istenek Földjén" zűrzavar uralkodik: az egyre inkább elszegényedő szamurájok egy csoportja szeretné megfosztani hatalmától a sógunt. Japán irányítását ismét a "Mennyek Fiára", a császárra akarják bízni, akinek kezéből annak idején az első sógun kiragadta a kormánypálcát. Az ország nagyurai, daimjói közül is sokan úgy gondolják, hogy a sógunátus intézménye megérett a változtatásra, de a változtatást maguk szeretnék végrehajtani a sóguni cím birtokában. És mindeközben ott vannak az országban - Jokohamában - a gajdzsinok, a gyűlölt idegenek, az egymással is rivalizáló britek, amerikaiak, oroszok, franciák, akiknek nagyon komoly gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy a titokzatos Japán, amelyről az európaiaknak még csak nagyon homályos ismereteik vannak, teljesen feltárulkozzon előttük, s lehetővé tegye a szabadkereskedelmet. A jokohamai kolónia hajótulajdonos-kereskedői között ismerős nevekkel is találkozhatunk: itt van Malcolm Struan, A Tajpan-ban megismert legendás Dirk Struan unokája, itt van Tess Struan, akit most még senki sem mer Boszorkány Struannak nevezni, itt van a régi esküdt ellenség, Tyler Brock és famíliája. Mindenki mindenkivel, és mindenki mindenki ellen - ahogy a pillanatnyi érdek diktálja. És mindez egy aprólékos, művészi gonddal megfestett környezetben, olyan filmszerűen láttatóan, izgalmasan és érdekesen elénk tárva, ahogyan csak a régi Japánt és a Távol-Keletet töviről hegyire ismerő James Clavell írhatta meg.