Európa Könyvkiadó strana 3 z 143

Pompejiben vagyunk, a '62-es földrengés után. A város fölötti hegyen madártetemek kerülnek elő, és egyre többen érzik úgy, hogy a vulkán morog, dübörög, remegteti a földet. Josse, a szegény családból származó, tanulatlan fiú a véletlenek folytán egy olyan mozgalom élén találja magát, amely a vulkán - a tagok által biztosra vett - kitörésére készülve a tengerparton, a várostól biztonságos távolban új település építését tervezi. Josse egyre otthonosabban mozog a szerepben, amelyre korábban alkalmatlannak találta volna magát, és a napról napra népesebb mozgalom elismert, tisztelt és népszerű vezetőjeként ténykedik. Az építkezés rendben zajlik, az új világ ideológiai alapjáról a mozgalomhoz csatlakozott filozófusok gondoskodnak, és Josse - talán - őszinte hittel dolgozik a közös célokért. Ám, ahogy azt várni lehetett, a hatalom sem marad tétlen. ,,Lucretius ott állt a fórumon a tömegben, és Josse beszédére fülelt, amikor hallotta a robbanást. A Vezúvot az ő pozíciójából nem lehetett látni, azonban már néhány másodperccel később látta felszállni a felhőt a kapitólium fölött, és azonnal megértette, hogy mi az. Meg fognak kövezni, ez volt az első gondolata." A német könyvdíjas Eugen Ruge regénye aktuális kérdésekre is élesen reflektáló, nagyszabású történelmi regény. Szórakoztató és mélyen elgondolkodtató történetet mesél el lebilincselően izgalmasan, finom színekkel megrajzolt figurákkal és sziporkázó szellemességgel: személyes ambíciókról és végzetes vakmerőségről, a demokrácia és a hatalom természetéről, a politikai machinációkról és a tények szándékos eltorzításáról.

Ez a megrázó és gyönyörű regény a szeretet különös arcairól szól: arról, hogyan élhetünk együtt a múlt árnyaival, hogyan őrzi meg a gyermeki lélek a feltétlen ragaszkodás erejét, és hogyan válhat a túlélés eszközévé egyetlen aprócska felismerés, egy varázsige, egy mantra: "oda se neki!" A négyéves Adrienne az egész nyarat az anyai nagyanyjánál tölti. A könyörtelen és kiismerhetetlen öregasszony titokzatos, fenyegető csendben fuldokló házában olyan dolgok történnek Adrienne-nel, amiket nem ért, és amik rettegéssel töltik el a lelkét. Ez a köd otthon sem oszlik el igazán, az anyja és apja furcsa, szélsőséges érzelmek között csapongó viszonya, gyakran zavarba ejtő életmódja és az egyre nyugtalanítóbb események közt Adrienne egyetlen kapaszkodója a saját, különös belső szabadsága marad. Amélie Nothomb ebben az egyszerre provokatív és érzelmes művében az édesanyjához fűződő összetett és minden ellentmondásossága ellenére is szeretetteljes kapcsolatát, a múlt, az emlékezet és a szeretet nehezen megragadható rezdüléseit állítja a középpontba. Azt a paradoxonokkal teli köteléket, amelyben egyszerre fér meg rajongás és rettegés, az elhallgatás és a mélységes, gyermeki ragaszkodás. "Oda se neki!" - biztatja magát Adrienne, és ebben a három szóban benne van minden: a félelem, az elfogadás és a makacs, gyermeki hit, amely a legnagyobb sötétségben is fényt keres.

Lehetséges-e a visszatérés? Vissza tudunk-e térni gyerekkorunk színhelyére? Térben utazunk ilyenkor, vagy időben? A visszatérés vajon a kör kezdetén vagy a végén ér bennünket? Alma hazatér Triesztbe, ahonnan sok évvel ezelőtt fejvesztve menekült, Triesztbe, ahol az ő útja elkezdődött, ahol keresztezték, vezették, eltérítették más utak és mindazok, akik ezeket az utakat bejárták, miközben önmagukat keresték. Imádott apja, aki állandó nyughatatlan mozgásban élt az odaát és az itthon között, az érkezés és az indulás között, többre tartva a jelent a múltnál, földrajzot a történelemnél. Apja, aki Tito bizalmi embereként élte meg Jugoszlávia széthullását, horvátként, cigányként, magyarként, örök szabad szellemként, fogva tartva egyetlen testben. Anyja, a Bolondok Városának fáradhatatlan angyalaként, megfoghatatlan anyaként, hűséges, szerelmes feleségként, örök lázadó gyerekként élte túl a napokat. Anyja monarchista, művelt nagypolgári szülei, a közép-európai hagyományok őrzői Alma számára nem a lázadást, hanem a vágyott biztos pontot, a rendet és kiszámíthatóságot jelentették a történetek, a könyvek és az ételek ismétlődésének megnyugtató ritmusában. Végül Vili. A barát, az ellenség, a testvér. A szerető. Akihez Alma visszatér az ortodox húsvét három napjában, hogy átvegye tőle apai örökségét... Federica Manzon fél évszázadot felölelő regényének szereplői számára az identitást alakító, meghatározó történelem és földrajz folyamatosan egymásnak feszül, átkeretezi és újraalkotja egymást, így Trieszt egy olyan szimbolikus és valóságos viszonyítási ponttá válik, ahonnan mi olvasók megfigyelhetjük és megkísérelhetjük megérteni Alma, a szerettei és Jugoszlávia sorsának alakulását, miközben felmerül bennünk a kérdés: kik is vagyunk, és hol vagyunk otthon...

Vannak családi titkok, amelyeket érdemes elmesélni. Ez egy ilyen történet. 1900 februárjának egyik viharos éjszakáján a galiciai Valdés család vidéki kúriájában két kislány születik, Catalina és Clara. Az egyikük Dona Inés és Don Gustavo gyermekeként, a másikuk pedig Renata, a cseléd gyermekeként, akivel Don Gustavo titkos viszonyt folytatott. De másnap, amikor Don Gustavo elutasítja a bűnös kapcsolatból származó gyermeket, Renata reményei szertefoszlanak, és végzetes cselekedetre szánja el magát: kicseréli a két kislányt. Kétségbeesésből? Bosszúból? Szeretetből? Renata nem is sejti, hogy tettével megpecsételte az összes Valdés nő sorsát: Dona Inésnek egyedül kell lábra állítania a családi birodalmat, miután férje a kubai gyarmatot választotta Spanyolország helyett. Renata kislánya ugyan kényelmes körülmények között nő fel Catalinaként, de végzetesen elhatalmasodik rajta a féltékenység. A nyomorban nevelkedő Clara pedig, miután Dona Inés maga mellé veszi segítőnek, észrevétlenül levetkőzi félénkségét, és kitartóan küzd a sikerért és a szeretetért. A 2023-ban Planeta-díjjal elismert családi saga nagyszerű betekintést nyújt a nők emancipációjába a 20. századi Spanyolországban és Kubában.

A világ egyik első társadalomtudományi kutatóintézete, a Jiddis Tudományos Intézet (YIVO) az 1930-as években pályázatot hirdetett 16–22 év közötti zsidó fiataloknak, hogy írjanak magukról, írják meg, milyennek látják a világukat. Az utolsó felhívást 1939-ben tették közzé. A beérkező anyagok túlélték a második világháborút, és a kor fontos dokumentumai.A Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány élet.történet. pályázatának kiírása, amely a holokauszt nyolcvanadik évfordulóján tisztelgés az elnémítottak előtt, már minden 16–22 éves fiatalt megszólított, de a kérdések ugyanazok maradtak: Milyennek látod a világot? Hogyan képzeled el a jövőt?A beérkezett 199 pályaműből a Freeszfe Egyesület által delegált zsűri, Németh Gábor, Szőcs Petra és Upor László választotta ki a díjazott írásokat, amelyeket ebben a kötetben olvashatnak.A pályázat a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter partneri együttműködésével, Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával valósult meg. 

Ennek a novelláskötetnek az adja a különös értékét, érdekességét, hogy nyolc olyan írás is olvasható benne, amely most először jelenik meg magyar fordításban. A Prágához közeli falucska, Kersko nem idegen a Hrabal-rajongók számára. Sokszor, sok alkalomból jártunk már itt, tudjuk, hol a bolt, a kocsma, nem tévedünk el az erdős tájban, a hol saras, hol poros utakon, ösvényeken, a mezőkön és a szántóföldeken, ismerjük az évszakok illatát. 1965-től haláláig ez volt Hrabal második otthona, ez az a hely, ahova nemcsak a valóságban, de a műveiben is mindig visszatért, amelyre újra és újra rácsodálkozott, amelyet a rá jellemző hol harsány, hol csendes színekkel, hol elérzékenyülve, hol hangosan röhögve, újból és újból elmesélt, és amelyet az ő ihletetten áradó prózája tartott és tart azóta is életben. A kerskói ciklus darabjai nem csupán a szerző legszemélyesebb, legszelídebb írásai, de ráébresztenek arra is, hogy e hömpölyögve áradó próza titka, nem múló varázsa éppen az, hogy a Hrabal által teremtett világ és annak valamennyi lakója nem egyszerűen ismerős és érthető, hanem megnyugtatóan otthonos a magyar olvasók számára.

A Biblia történetei évszázadokon át formálták kultúránkat, mégis a magyarázatok és újramesélések gyakran háttérbe szorították a női szereplők hangját. Ez a kötet ezen változtat. A jól ismert eseményeket most Éva, Judit, Mária Magdolna és más bibliai nők mesélik el - saját szavaikkal, saját nézőpontjukból. A könyv érzékenyen és bátor frissességgel mutatja meg, miként élhették meg ők a teremtést, a hitet, a kísértést, a veszteséget és a reményt. A mű nemcsak hiánypótló vállalkozás, hanem kifejezetten olvasmányos is: irodalmi igényességgel, mégis közérthetően közelít az ősi szövegekhez. Új fényt vet a legismertebb történetekre, miközben emberközelivé teszi a bibliai alakokat. Azok számára is élvezetes és befogadható olvasmány, akik kevésbé jártasak a Bibliában, hiszen a személyes hangvétel, az érzelmi mélység és a modern narráció hidat képez múlt és jelen között. Ez a könyv egyszerre újraértelmezés és felfedezés: meghívás arra, hogy a Bibliát ne csak olvassuk, hanem meghalljuk benne azokat a hangokat is, amelyek túl sokáig maradtak csendben.

"1981. szeptember 15-én egy Jack Sawyer nevű gyerek állt a szárazföld és a víz találkozásánál, keze a farmernadrágja zsebében, tekintete a végtelen Atlanti-óceánon." A tizenkét éves fiú még nem sejti, milyen iszonyatosan nehéz feladat vár rá: őt szemelték ki arra, hogy megküzdjön azokkal az erőkkel, amelyek nemcsak Amerika, hanem egy másik, fantasztikus világ, a Territóriumok, sőt az egész világegyetem létét veszélyeztetik. Csak annyit tud, hogy édesanyja nagyon beteg, és az utóbbi hónapokban folyton menekül valami vagy valaki elől. Jack útra kel, világok között vándorol, hogy a rá leselkedő, többször emberi alakot öltő gonosz elől futva megszerezze a csodatévő Talizmánt, amellyel megmentheti szeretteit a mi világunkban, és Ikreiket a Territóriumokban. Ebben a horrorisztikus elemekkel, felejthetetlen barátokkal, szövetségesekkel és a legvadabb képzelet számára is kihívást jelentő ellenségekkel teletűzdelt, meseszerű felnövéstörténetben újra egymásnak feszül a jó és a rossz, és a világ sorsa azon múlik, hogy egy gyerek képes-e mindig, minden helyzetben jó döntést hozni. Stephen King és Peter Straub először 1984-ben megjelent bestsellere felújított magyar szöveggel vonja ismét bűvkörébe régi és új olvasóit. Itt és most.

Ez a csodálatos könyv a veszteségről, az újrakezdésről és az önmagunk felé vezető útról szól, arról, hogy a gyógyulás gyakran akkor kezdődik, amikor végre hagyjuk, hogy mások is belépjenek a világunkba. A húszéves Ambre szerelmes, Philippe viszont házas, és csupán szeretőt keres. A lányt egy év után felemészti az érzelmileg egyre megterhelőbb, egyre kilátástalanabbá váló kapcsolat, és öngyilkosságot kísérel meg. Túléli, de az igazi gyógyulás reménytelenül távolinak tűnik. Ha nem is könnyen, Ambre elfogadja a Philippe által tulajdonképpen mindkettejük számára menekülőutat jelentő megoldást, és a téli szezonra elszegődik felszolgálónak egy eldugott, alpokbeli panzióba. A gyönyörű táj, a munkatársak, az új barátok támogatása lassan megmozdít benne valamit. Fokozatosan ráébred, hogy az életben nem csupán romboló kapcsolatok létezhetnek, mert vannak emberek, akik bár maguk is gondokkal, traumákkal küzdenek, tudnak és akarnak is segíteni, és hogy vannak még olyanok, akik előtt nem szégyen gyengének, kétségbeesettnek mutatkoznia, mert ők is vállalják a maguk esendőségét. Tim, Rosalie, Andréa, Wilson és a többiek, bár a véletlen szeszélye sodorta őket össze Arvieux-ben, fél év múltán már igazi közösségként fogják elbúcsúztatni a téli szezont, Ambre pedig megerősödve kerül ki a kegyetlen erőpróbából: ismét készen áll arra, hogy nyitott szívvel és lélekkel fogadja be a világot, az embereket.

Az 1974-ben született német irodalomtörténész könyve dokumentumokra épülő, különleges családregény, Thomas Mann családjának élet- és kortörténete az 1920-as évek elejétől egészen a huszonegyedik század kezdetéig. Thomas Mann 1905-ben vette feleségül a dúsgazdag müncheni famíliából származó Katia Pringsheimet, és 1919-ig hat gyermeke - három fia és három lánya - született tőle. Tilmann Lahme a legidősebb gyermekek, Erika és Klaus kamaszkorától követi nyomon a családtagok külön-külön is regénybe illően fordulatos, a német történelemmel szorosan összefonódó és sok szempontból tragikus sorsát. Kronologikus rendben, évről évre, a párhuzamos életrajzok módszerével halad. A Mann-családban mindenki írt, ha mást nem, emlékezéseket, de mindenki az apa nyomasztó árnyékában. Publikált szövegeik mellett Lahme ismeretlen levelek, naplók és feljegyzések százait is áttanulmányozta, és bőségesen idéz belőlük. A tényeket és a dokumentumokat beszélteti, ő maga nem fűz hozzájuk értelmező, minősítő kommentárokat. Éppen ezek a tények oszlatnak el azonban olyan legendákat, amelyeket elsősorban a családtagok maguk híreszteltek el magukról, így többek közt a politikai tisztánlátás és következetesség illúzióját, valamint a családi harmónia ködét.

Ha kell, három pulóvert, két nadrágot és egy nagykabátot húz magára (plusz több takarót is), s így kucorodik be aludni egy terepjáró alá, az éjszaka hűvösségére (és az autóban hortyogó hölgyutasokra) tekintettel. Ha a helyzet úgy hozza, órákig várakozik egy jéghideg tóban dermedezve, hogy kihúzzák onnan, a kocsijával együtt. A nagylábujját csaliként szabadon hagyva vámpírdenevérekre vadászik a holdfényben... Ha az embert Gerald Durrellnek hívják, és filmfelvételt akar készíteni különleges állatok még különösebb szokásairól, netán a saját állatkertje számára gyűjt ritka példányokat, semmiféle nehézség nem tántoríthatja el. Tapírok és pingvinek, fókák és rókák, nanduk és tatuk, pumák és pekarik útját keresztezi argentin útja során, miközben a természet erői mellett megküzd a vámhivatal Garcíáival, és a Lillipampila család túlsúlyos és lelkesen ölelő tagjaival. Időleges megtorpanásra csupán egy arcpirítóan obszcénul káromkodó papagáj készteti. No meg egy hajdani magyar miniszterelnök fiának fotográfiái és élettörténete a régi világból... Ám a humora, amivel mindezt az olvasók elé tárja, mit sem vesztett ragyogásából!

Icsi csupán tizenöt éves, amikor nyomorgó családja eladja egy nyilvánosháznak, hogy attól kezdve önmagára utalva próbáljon meg rájönni, miként lehet túlélni, boldogulni a prostitúció világában, miféle lehetőségeket tartogat számára az élet a társadalom peremén, s van-e még mód visszatérnie a halászfalujába, a gyerekkor ártatlanságához, az ég és az óceán végtelen kékjéhez. Murata Kijoko műve a 20. század eleji Japánba kalauzolja el az olvasót, egy olyan korszakba, amelyben a lassan teret hódító modernizáció ellenére még az archaikus szabályok határozták meg az alapvetően kiszolgáltatott nők sorsát. A regény leheletfinom vonásokkal, mégis kegyetlen őszinteséggel ábrázolja nem csupán a bordélyok, hanem az egész korszak reménytelenül merev, patriarchális világát, a nők előtt nyíló lehetőségek és utak tragikus szűkösségét. Az örömlány nem csupán egy bátor és okos lány története, hanem felemelő példázat is arról, hogy nincsenek olyan merev, ősinek és öröknek gondolt társadalmi viszonyok, amelyeken az emberség, a szolidaritás, a közösség ereje ne lenne képes változtatni, hogy még a legkiszolgáltatottabb helyzetben is van helye a reménynek.

Ha úgy érzed, hogy valami megpróbál kihúzni az ágyból, nem csak a képzeleted játszik veled. Az 1930-as évekbeli nagy gazdasági világválság az Alabama állambeli Perdido városka legelőkelőbb családjának, a fűrészmalom-tulajdonos Caskey famíliának is megnehezíti a mindennapjait, ám az igazi katasztrófát egy bűnöző rokon visszatérése, a vele tettlegességig fajuló összetűzés, valamint a matriarcha és menye közti végső leszámolás rémületes küzdelme idézi elő. Miközben a hozzátartozók széthúzása mindannyiuk életét megkeseríti, mi több, a házukat külső támadás fenyegeti, odabent is félelmetes, kísérteties jelenés teszi próbára a gyerekszoba lakójának bátorságát éjszakáról éjszakára - ami a ház legsötétebb és legelhagyatottabb zugából, mint valami megelevenedett rémálom, lecsapni készül következő áldozatára. A folyó sodrásaként magával ragadó Blackwater saga harmadik kötetét olvasva minden korábbinál lélegzetelállítóbb módon élhetjük át, amikor a vér mégiscsak vízzé válik.

Truman Capote műve az egyik első dokumentumregény: nem valós eseményeken alapul, hanem valós eseményeket idéz fel aprólékos részletességgel, részben antropológiai, részben kriminalisztikai pontossággal – és elképesztően izgalmasan. 1959. november 15-én a Kansas állambeli kistelepülésen, Holcombban brutális kegyetlenséggel meggyilkolják egy köztiszteletben álló család mind a négy tagját. A felháborodást és félelmet keltő bűncselekménynek nincs nyilvánvaló indítéka. A nagy erővel folytatott nyomozás egy ideig nem hoz eredményt, ám a tettesek végül kézre kerülnek. Capote mint a The New Yorker magazin munkatársa már néhány nappal a négyes gyilkosság után a helyszínre érkezett, de az eredeti megbízást nem tudta teljesíteni, mert hamar átlátta, hogy az „anyag” nem fér el egy cikkben; már az első élményei, benyomásai alapján világossá vált számára, hogy könyvet kell írnia. A megszületett regény hat év munkája és hat év története: részletes beszámoló a szörnyű bűncselekményről, annak körülményeiről és szerteágazó hatásairól, illetve a nyomozásról és a bírósági eljárásról. És: egyszerre szenvtelen, tárgyilagos és érzelmekkel teli, empatikus képet ad a két tettesről. A Hidegvérrel Magyarországon először 1969-ben jelent meg. Kiadónk most Szíjgyártó László eredeti fordítását Wertheimer Gábor átdolgozásában adja közre.

A kötet hét novellája napjaink Macedóniáját és a külföldre kivándorolt macedónok világát jeleníti meg. Vegyes házasságban élő nők, akik hazavágynak Macedóniába, származásukat titkoló vagy épp a beilleszkedéssel küzdő macedón házaspárok, balkániak az USA-ban – Buzsarovszka történeteinek szereplői igyekeznek otthon lenni a világban, mégis legtöbbször idegennek érzik magukat ott, ahol a történetek idején találkozhatunk velük. A kortárs macedónok világa sokban emlékeztet saját kelet-európai valóságunkra: politikai és gazdasági válság, kivándorlás, identitáskeresés, kilátástalan hétköznapok. Buzsarovszka szereplőit leginkább monológok, párbeszédek, levelek segítségével ismerjük meg, ugyanakkor a hétköznapok tárgyi világa is ismerős lehet a magyar olvasóknak.

Vajon hogyan mesélné el a történetét egy nő, aki a negyvenes évei elején jár, egyedülálló, anyagilag és érzelmileg független - majd egyszerre belép az életébe a szerelem, egy olyan férfi személyében, aki elvált, ráadásul van egy kislánya? Hogyan tud megbirkózni ez a nő egy olyan szereppel, az anyasággal, amire sohasem készült, különösen akkor, ha a fogadott kislány féltékenyen őrzi az apjával való kapcsolatát? Képes megőrizni a szabadságát az állandó kompromisszumok közepette, és hű maradni önmagához, miközben fel kell adnia addigi életvitelét? Livia New Yorkban él fordítóként, távol a hazájától, Olaszországtól, és beleszeret egy amerikai informatikusba, Arnóba. A férfit mélységes bűntudat gyötri, amiért elhagyta a családját, emiatt képtelen határokat szabni volt feleségével, Charlotte-tal és kislányával, Emmával szemben, akit behoz a Liviával való közös életébe. Emma "nehéz" gyermek, szeszélyes és elkényeztetett, zabolátlanságával kikezdi az újdonsült pár személyes és érzelmi terét, néha egyszerűen csak a jelenlétével. Betolakodónak tekinti Liviát, aki nem képes Emmában a gyermeket látni, így az idő múlásával riválisokká, sőt ellenfelekké válnak. A bizalmatlanság kettejük között egyre fokozódik, mígnem egy baleset felszínre hozza az elfojtott feszültségeket.