Európa Könyvkiadó strana 59 z 143

A XX. század sorsfordító napjairól szól ez a könyv. 1953. március 5-én távozott az élők sorából Joszif Sztálin, minden idők egyik legkegyetlenebb diktátora, akinek halálát is, halála előtti terveit is sok titok övezi a mai napig. Az amerikai történész hátborzongatóan írja le azokat az utolsó napokat és órákat, amikor a generalisszimusz már magatehetetlenül feküdt, s közben a szűk körébe tartozó vezető elvtársak hol riadtan figyelték (hátha mégis magához tér?), hol egymást próbálták kijátszani a hatalmi harcban. Nyugaton pedig szinte lélegzet-visszafojtva várták, hogy mi következik most: káosz, még kiszámíthatatlanabb szovjet politika? Vagy esetleg az új szovjet vezetőkkel szót lehet majd érteni? Rubenstein a Sztálin halálát megelőző eseményeket, az orvospert, a zsidóüldözést, az új világháborúra való előkészületeket is izgalmasan elemzi, de könyvének legújszerűbb és komoly vitákat kiváltó kérdése az: volt-e esély rá, hogy már akkor, közvetlenül Sztálin halála után véget érjen a hidegháború? A Sztálin halálát követő hatalmi manőverezések és a nyugati - főleg amerikai - külpolitikai dilemmák párhuzamos története a könyv: a precíz és egyben olvasmányos történetírás ragyogó példája. Az olvasó maga is átérzi mind a világ törékenységét (az új háború fenyegető közelségét), mind a megnyíló távlatokat - és elszalasztott lehetőségeket.

Ez a könyv - a divattervező első életrajza - annak az érzékeny fiúnak a története, akit erejét és törékenységét megidézve Misima "kötélidegzetű gyermeknek" nevezett, és aki tizenhárom évesen arról álmodott: Egy napon meghódítom Párizst, és fénylő betűkkel áll majd a nevem a Champs-Élysées-n! Hogyan fér meg egy emberben a 21 évesen Christian Dior helyére lépő sötét öltönyös fiatalember és a Sept 1971-ben meztelenül pózoló világfija? A depressziós férfi, a vörös-arany dicsőség foglya és az ördögi provokátor, aki hatalmas botrányt kavar az Opiummal? Az YSL-birodalom felépítője és a Babylone utcai remete? A sivatagról, szabadságról álmodó örök gyerek és a fehér köpenyes maximalista, aki azért alkotott, hogy természetükből fakadóan eltűnő ruháknak adjon életet? YSL bukása! A legpocsékabb bemutató Párizsban! Mi tagadás, határozottan és teljességgel förtelmes! Végtelenül ízléstelen, ocsmány, szélsőséges... - It's fantastic! Quelle Merveille! Milyen csodálatos! Őrült siker! Diadal! Yves Párizs bálványa! S ha kíváncsiak, hogyan csinálja? Nos, egy női arccal kezdem - vallja a szerelmes ördög -, mert az arc bája a titok, aztán egyszer csak érzem a színeket, a nő illatát, s mint mikor árnyékként átsiklunk egy álomvilágba, látom a ruhát: egy kis csillagpor, holdpor, kis szerelempor... és kész a varázslat

Ő az, aki költészetet vitt a rockba. Nem úgy, hogy "beoltotta" költészettel a rockot. Hiszen nincs külön Dylan-zene és Dylan-szöveg. Csak a dalok vannak. Éltetőjük ugyanaz az életérzés, amely végső soron a rockzenét is létrehozta. Magas és mély, városi és népi művészetből, szórakoztatóipari hulladékból és avantgárdból, aranyból és sárból. A dalait pedig Dylan ? az ő csöppet sem atyaszerű, de mégiscsak atyai barátja és rajongója, az üvöltő aranykor lázas prófétája, a néhai Allen Ginsberg legalábbis így hallotta, érezte és tudta ? nem dalolja, hanem lélegzi, zseniálisan értve a módját, hogy ne menjen kárba se szó, se szusz: No wasted language, no wasted breath. És hát akkor bizony hegyezze a fülét, és őrá figyeljen túl az Óperencián, erre az előadóra, Dylanre, azaz elképzelt hasonmására a Dylan-fordító is, ha akad ilyen. Jó tudni persze, hogy csalás ez így: az anyanyelvemen "szólaltatni meg" az angolul lélegző Bob Dylant. Csak hát rendes versfordításokon, amilyennek a mostani, alaposan bővített és jócskán javított válogatás darabjainak már a huszonnyolc évvel ezelőtti előzményeit is szántam, az effajta csalást nem szokás számonkérni. A csalás ugyanis, hogy tehát (ford.) fordítva szólaltja meg Homéroszt, Rimbaud-t vagy éppen Bob Dylant, megfelel a játékszabályoknak. Ha pedig még irodalmi Nobel-díjat is nyer az illető, (ford.)-nak talán tényleg nem kell szabadkoznia. De fülelnie és figyelnie, hallania őt közben is muszáj. Az ego szürreális kalandjait milliók fülébe süvöltő vagy dünnyögő lírai ént, a Bob Dylan álnevűt, ahogy énekli egy szál gitárral, dübörgő rhythm&blues-kísérettel, reggae-ritmusban, akárhogy, csak mindig-mindig máshogy: nem, nem, nem én vagyok. A lélegzetét, a hangját tehát: a mindig változó, mégis összetéveszthetetlen Bob Dylan-hangot. Ha az olvasó is hallja, nagy baj nem lehet.

1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba - s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig "ismert" történelmet. Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba. Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen? És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot. Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól. 2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat "többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet".

Miért olyan fontos a zsidóknak a szó? Zsidók és szavak viszonyáról szól Amos Oz, a világhírű izraeli író és Fania Oz-Salzberger, az ismert történész ?négykezes? könyve, mely e viszony leírásához a zsidó nép egész történetét segítségül hívja. Anekdotázókedv és tudomány, csevegő stílus és szabatos érvelés keveredik apa és lánya közös művében. Az Énekek éneke (talán női) szerzőjétől az idők homályába vesző talmudistákon át a modern kori írókig se szeri, se száma a szereplőknek. A zsidó folytonosság, sőt sajátosság - állítják, mondják, sugallják a szerzők - nem a fő-fő helyszínekből, építményekből, hősökből vagy rítusokból, hanem az írott szóból és nemzedékek folyamatos párbeszédéből adódik. Tanulságos, lírai és mulatságos könyvük, mely szerint a szó tehát a zsidó kultúra lényegét képezi, az olvasót is biztatja mintegy: ha kedve van, kapcsolódjék be ő is a beszélgetésbe.

Ő az, aki költészetet vitt a rockba. Nem úgy, hogy "beoltotta" költészettel a rockot. Hiszen nincs külön Dylan-zene és Dylan-szöveg. Csak a dalok vannak. Éltetőjük ugyanaz az életérzés, amely végső soron a rockzenét is létrehozta. Magas és mély, városi és népi művészetből, szórakoztatóipari hulladékból és avantgárdból, aranyból és sárból. A dalait pedig Dylan ? az ő csöppet sem atyaszerű, de mégiscsak atyai barátja és rajongója, az üvöltő aranykor lázas prófétája, a néhai Allen Ginsberg legalábbis így hallotta, érezte és tudta ? nem dalolja, hanem lélegzi, zseniálisan értve a módját, hogy ne menjen kárba se szó, se szusz: No wasted language, no wasted breath. És hát akkor bizony hegyezze a fülét, és őrá figyeljen túl az Óperencián, erre az előadóra, Dylanre, azaz elképzelt hasonmására a Dylan-fordító is, ha akad ilyen. Jó tudni persze, hogy csalás ez így: az anyanyelvemen "szólaltatni meg" az angolul lélegző Bob Dylant. Csak hát rendes versfordításokon, amilyennek a mostani, alaposan bővített és jócskán javított válogatás darabjainak már a huszonnyolc évvel ezelőtti előzményeit is szántam, az effajta csalást nem szokás számonkérni. A csalás ugyanis, hogy tehát (ford.) fordítva szólaltja meg Homéroszt, Rimbaud-t vagy éppen Bob Dylant, megfelel a játékszabályoknak. Ha pedig még irodalmi Nobel-díjat is nyer az illető, (ford.)-nak talán tényleg nem kell szabadkoznia. De fülelnie és figyelnie, hallania őt közben is muszáj. Az ego szürreális kalandjait milliók fülébe süvöltő vagy dünnyögő lírai ént, a Bob Dylan álnevűt, ahogy énekli egy szál gitárral, dübörgő rhythm&blues-kísérettel, reggae-ritmusban, akárhogy, csak mindig-mindig máshogy: nem, nem, nem én vagyok. A lélegzetét, a hangját tehát: a mindig változó, mégis összetéveszthetetlen Bob Dylan-hangot. Ha az olvasó is hallja, nagy baj nem lehet.

?A Zulejka kinyitja a szemét című regény nagyszerű debütálás. Megvan benne az igazi irodalom legfontosabb erénye ? egyenesen szíven üti az embert. A történet, melynek főhőse egy, a kuláktalanítás éveit átélő tatár parasztasszony, annyira hiteles, életszerű és varázslatos, amilyennel ritkán találkozunk az utóbbi évtizedek kortárs prózájának hatalmas folyamában.? Ljudmila Ulickaja Guzel Jahina Kazanyban született és nőtt fel, az ottani egyetemen szerzett bölcsészdiplomát. Jelenleg Moszkvában él, ott jelent meg első regénye, a Zulejka kinyitja a szemét, amely a 2015-ös esztendő legnagyobb orosz könyvsikere lett: elnyerte a Nagy Könyv- és a Jasznaja Poljana-díjat, s világszerte megjelent már (vagy megjelenés előtt áll). 1930 telén egy eldugott kis tatár faluban Zulejka végzi mindennapos munkáját, mindenben engedelmeskedve idős, a kegyetlenségig szigorú férjének. Megismerték már az új, ?kommunista? rendszer minden borzalmát, éheztek, tűrték a megaláztatást mint parasztok és mint tatárok ? de ha fogcsikorgatva is, mindig összeszedték magukat. Tehát ?kulákok?. Most újra a ?vörös hordát? várják rettegve? és az újabb csapás minden eddiginél pusztítóbb. Zulejkát kitelepítettek százaival együtt marhavagonban indítják el a mindenkori száműzöttek útján Szibéria felé. Egyszerű parasztemberek, leningrádi értelmiségiek, ?néhai uraságok? és köztörvényes bűnözők, muszlimok és keresztények, pogányok és ateisták, oroszok, tatárok, németek, csuvasok gyűlnek össze az Angara partján, ahol napról napra kell kiharcolniuk élethez való jogukat a tajgával és a könyörtelen államhatalommal szemben. Zulejka az elképzelhetetlenül zord körülmények között, ott, ahová Allah keze talán nem is ér el, hiába imádkozik hozzá, jóformán rabszolgasorban tengődve találja meg igazi női énjét: szerelmes lesz, anya, vadász? szabad ember, egyenrangú a férfiakkal.

Az idő: valahol a jövőben, ahol 2084 már csak bizonytalan szóbeszéd: rejtélyes szám, ősrégi dátum, talán égi jel. Abisztán hatalmas birodalmában egy az Isten: Yölah, és Abi az ő Küldötte. Tilos az önálló gondolat, bűn az egyéni érzés, Yölah népe pedig üdvözülten éli múlt és jövő nélküli változatlanságba dermedt mindennapjait. Lehetséges-e, érdemes-e vajon kételkedni, bármit keresni ebben a világban, ahol kérdések már rég nincsenek, s ahol mindenre megvan a válasz? A regény csetlő-botló, ám céltudatos főhőse mégis útnak indul, hogy kérdésekre s újabb kérdéseket hozó válaszokra leljen. Boualem Sansal a kortárs francia nyelvű irodalom egyik meghatározó hangja. Hol ironikus, hol pedig profetikusan komor vagy éppen filozofikusan elemző látomása egy régi-új veszedelem, a szélsőséges vallási radikalizmus lehetséges következményeit viszi el a néhol már szinte abszurd végletekig. Akárcsak Orwell regénye, Sansal műve is szenvedélyes figyelmeztetés: olyan disztópia, amely a világ egyes részein már megvalósulni látszó borzalmakból táplálkozik. A vallás otthona a valódi hitnek és ürügye a vakhitnek. A vakhitnek azonban már semmi szüksége ürügyre: egyszerűen csak van. És ahol vakhit van - fűtse bármely ideológia -, ott minden más megszűnik. Ha hagyjuk. Boualem Sansal, a kortárs francia nyelvű irodalom egyik nagy jelentőségű képviselője egy algériai faluban, Theniet El Hadban született 1949-ben. Mérnöki képesítése és közgazdasági doktorátusa megszerzése után számos területen tevékenykedett: dolgozott az oktatásban, volt tanácsadó és cégvezető, valamint egy ideig magas pozíciót töltött be az algériai közigazgatásban, ahonnan a hatalomnak kevéssé tetsző írásai miatt 2003-ban mennie kellett. Jelenleg is Algériában él, ahol regényeit és egyéb írásait cenzúrázzák, őt magát pedig rendszeresen érik fenyegetések és személyes támadások. Annál nagyobb népszerűségnek örvendenek könyvei Európában, nem utolsósorban Franciaországban és Németországban. Számos irodalmi díjban és kitüntetésben részesült. Goncourt-, Renaudot-, Femina-, Flore- és Médicis-díjra is jelölt, 2084 című regényéért 2015-ben elnyerte a Francia Akadémia Regény- ?Jelentős eseményről volt szó, nagyon régóta nem volt boszorkánysági per, már nem is remélte senki, hogy valaha is lefolytathat ilyet, pedig a vallás elszegényedik, elveszti életerejét, ha senki sem támadja hátba. Inkább a stadionban meg a harcmezőn, semmint a hitoktatás derűs légkörében kap újból erőre.?

Emilie Flöge egyszerű varrónőből lett az első fergeteges hatású divattervezőnő: hazájában, Ausztriában valóságos divatdiktátor, sok mindenben meg is előzve a Párizsban egyre népszerűbb Coco Chanelt. Ő az, aki már Chanel előtt megszabadította a nőket a fűzőtől, és - a korabeli Bécsben meglehetősen szokatlan módon - nő létére tárgyalt férfiakkal, minden nehézség és támadás közepette megőrizve a Mariahilfer Strassén lévő divatszalonja függetlenségét. És Emilie Flöge mindemellett Gustav Klimt társa és múzsája is volt évtizedeken át, a festő számos művének, köztük, szakértők szerint, A csók-nak is az ihletője. Margret Greiner regényes életrajzából közelről ismerhetjük meg az extravagáns festőművész magánéletét és karrierjét, Emilie személyében pedig egy olyan rendkívüli tehetségű nőt, aki művészként és üzletemberként is megelőzte korát. A századfordulós Bécs szertelen hangulata, az új művészet, a szecesszió friss pezsgése árad Margret Greiner könyvéből, amely tele van a divat és a szabászat iránt érdeklődők számára máshonnan kideríthetetlen ínyencségekkel is. Több könyv és egy nagyszerű film született már erről a nagy, romantikus történetről (az utóbbi Raoul Ruiz alkotása, és a John Malkovich által megszemélyesített Klimt oldalán Veronica Ferres alakította Emilie Flögét), ám az első nagy divattervezőnőt a legtöbben mégiscsak Klimt festményeiről ismerik. Érdemes elolvasni az életrajzát: a század egyik legrendkívülibb asszonya volt.

A huszadik század száz legfontosabb könyve között van számos lista szerint ez a karcsú esszé. Anélkül, hogy egyszer is használná a "feminizmus" kifejezést, Virginia Woolf alapművet írt a nők helyzetéről, lehetőségeiről, arról a ma már - úgy-ahogy, és legalábbis a világ jelentős részén - elfogadott, de akkor még sokak szemében eretnek gondolatról, hogy a nők is érnek ugyanannyit, mint a férfiak. "Az intellektuális szabadság anyagi tényezőkön múlik. És a nők mindig szegények voltak" - írja. Vagy: "Az irodalom nagy nőalakjait kizárólag a másik nemmel való kapcsolatukban ábrázolták. De milyen kicsiny része ez egy nő életének!" Egyesek feminista eltévelyedésnek tartották ezt az esszét, ma sokan a feminizmus alapműveként tisztelik és tanulmányozzák. Az biztos, hogy Virginia Woolf könnyed, csevegő hangon elemzi, mi mindenre van szükség a nők egyenjogúságához. És hogy miért fontos a saját szoba és a saját kereset. Ma, a huszonegyedik század elején megállapíthatjuk: hosszú utat tettünk meg azóta, nők is, férfiak is. Ma már nem ritkaság, ha egy nőnek van saját keresete, szobája, élete - és karrierje, sőt kiemelkedő intellektuális teljesítménye. Ennek ellenére Woolf könyve nemcsak irodalomtörténeti csemege, hanem a mai napig friss és elgondolkoztató írás - nemcsak nők, hanem férfiak számára is.

"Sosem attól vagyunk boldogok vagy boldogtalanok, hogy mi történik, hanem aszerint, hogy milyen folyadék áramlik bennünk..." A. asszony kimeríthetetlen energiával és szeretettel veti bele magát egy fiatal házaspár életébe: bejárónő lesz náluk, szakácsnő, dada, barát. Őrangyal. Határozott és önzetlen jótét lélek, aki nélkül elképzelhetetlen lenne megszervezni a hétköznapokat, kibírni egymás rigolyáit vagy a karácsonyi rokon hadjáratot. Évekig tart ez a neki köszönhető paradicsomi állapot, amikor egy diagnózis még az ő erejét is felőrli. Tüdőrák. A történetet a férj meséli el, aki Galénosz alapján a fekete testnedvek túltengésének tulajdonítja a rákot. Meg a mélabúra való hajlamot, amit saját magán tapasztal. Felesége, Nora színe eszerint az ezüst. Elegyedik a fekete az ezüsttel? Paolo Giordano 1982-ben született Torinóban. Végzettsége szerint elméleti fizikus. A prímszámok magánya című első regénye 2008-ban valósággal berobbant az irodalomba: Olaszországban elnyerte a legrangosabb irodalmi- és a legnagyobb népszerűséget jelző közönségdíjat. Azóta már világsiker. Második kötete, Az emberi test egy "új típusú" háború regénye, hősei az afganisztáni olasz misszió újoncai. Szinte még gyerekek. Az Ezüst és fekete érzékeny, finom kamaradarab, egy fájdalmas élettöredék irodalmi feldolgozása.

LEHETETLEN (1995-1997) Úgy kezdődött, hogy Szegvári Kati és Érdi Sándor nógatott, csináljak már egy tévéműsort. Elhessegettem őket. Végül leírtam, mire gondolok. Tartok egy rövid bevezetőt, utána behívom a vendégem, és ő történeteket mesél magáról. Felelevenítjük a régi, ráérős történetmesélés hagyományait. Megmutatták a tévé akkori vezetőjének, ő elolvasta, s azt kérdezte: - Jó. De mi lesz a műsor? Sosem értettem, miért lett ennyire népszerű, persze, örültem neki. Nem bántam volna, ha három-négymillióan olvassák a regényeimet, s csak nyolcvan-százezren nézik a LEHETETLEN-t. Nem baj, közös öröm, dupla öröm. RÖGTÖN (2000-2001) Már három éve nem tévéztem, és csöppet sem hiányzott, amikor a Magyar Televízió éppen új elnöke (elnökök jöttek és mentek) üzent értem. Ekkor tájt a nemrég alakult kereskedelmi tévék már kiütötték az államit. Meglepően fiatal ember fogadott, idősebbre számítottam. Azt mondta, az MTV-t - így hívták még - cserben hagyták a nagy sztárjai, legyek kedves segíteni, csináljak új műsort. Gondolkodtam, s fölajánlottam, jöjjenek el, nézzék meg a RÖGTÖN SZÍNHÁZ-at az IBS-ben, ebből talán lehetne tévés produkciót csinálni. Nem jöttek el, de megbíztak bennem. Így elindult a képernyőkön a RÖGTÖN. Két tévéműsor emlékére készült ez a kötet. Állandóan kérdezgették (-ik) az újságírók, hogyan fér meg bennem a prózaírás és a tévézés. Úgy érzem, bizonyos írói tapasztalataimat hasznosítottam a műsorkészítésben is. Az, hogy a kötet ebben a sorozatban jelenik meg, jelzi, életművem részének tekintem a LEHETETLEN-t és a RÖGTÖN-t. Ma már büszke vagyok rájuk. VM

Emilie Flöge egyszerű varrónőből lett az első fergeteges hatású divattervezőnő: hazájában, Ausztriában valóságos divatdiktátor, sok mindenben meg is előzve a Párizsban egyre népszerűbb Coco Chanelt. Ő az, aki már Chanel előtt megszabadította a nőket a fűzőtől, és - a korabeli Bécsben meglehetősen szokatlan módon - nő létére tárgyalt férfiakkal, minden nehézség és támadás közepette megőrizve a Mariahilfer Strassén lévő divatszalonja függetlenségét. És Emilie Flöge mindemellett Gustav Klimt társa és múzsája is volt évtizedeken át, a festő számos művének, köztük, szakértők szerint, A csók-nak is az ihletője. Margret Greiner regényes életrajzából közelről ismerhetjük meg az extravagáns festőművész magánéletét és karrierjét, Emilie személyében pedig egy olyan rendkívüli tehetségű nőt, aki művészként és üzletemberként is megelőzte korát. A századfordulós Bécs szertelen hangulata, az új művészet, a szecesszió friss pezsgése árad Margret Greiner könyvéből, amely tele van a divat és a szabászat iránt érdeklődők számára máshonnan kideríthetetlen ínyencségekkel is. Több könyv és egy nagyszerű film született már erről a nagy, romantikus történetről (az utóbbi Raoul Ruiz alkotása, és a John Malkovich által megszemélyesített Klimt oldalán Veronica Ferres alakította Emilie Flögét), ám az első nagy divattervezőnőt a legtöbben mégiscsak Klimt festményeiről ismerik. Érdemes elolvasni az életrajzát: a század egyik legrendkívülibb asszonya volt.

Egy házaspár Tokió egyik csendes részén kis házat bérel, amelyhez hatalmas, a hagyományok szerint megtervezett kert is tartozik. Mindketten a harmincas éveikben járnak, szabadúszóként otthon dolgoznak. Kis konyhájukban egyszer csak megjelenik egy macska. Kisvártatva elmegy, de másnap megint jön, aztán megint. A házaspár finom falatokat készít külön neki, és amikor nincs ott, élvezettel idézik fel, mi mindent csinált legutóbbi látogatásakor. Vendégként kezelik, nem házi kedvencként. Hirtelen mintha új értelemmel telt volna meg a férj és a feleség élete - több lett benne a fény és a szín, mígnem egy napon történik valami... Igazi kis gyöngyszemet tart kezében az Olvasó, kivételes szépségű, metaforákban gazdag történetet, amely bepillantást enged a japán lélek különös világába és a sajátos japán gondolkodásmódba. Hiraide Takasi megbecsült költő hazájában. Regénye, amely több országban bestseller lett, lírai hangulatú képekben arról mesél, milyen megfoghatatlanok az élet rejtélyei, csak távolról csodálhatja őket az ember, ahogy a macskavendéget a házaspár, akiket örökbe fogadott.

Gondolatébresztő, sőt provokatív könyvében a szerző házaspár evolúcióbiológiai alapon vizsgálja az emberi szexualitást - azt, hogy hogyan párosodunk, miért hűtlenkedünk, és mit jelent ez a modern kapcsolatokban. Miért csaljuk meg egymást és válunk el egymástól egyre növekvő mértékben, amikor teljesen mégsem fordítunk hátat a házasságnak? Miért terjednek járványszerűen az egyszülős családok? Miért párolog el ilyen gyorsan a szenvedély oly sok házasságból? Mi okozza a vágy halálát? Ha egyszer együtt formálódtunk itt, ezen a Földön, miért szimpatizál annyi férfi és nő a gondolattal, hogy mintha külön-külön bolygóról jöttünk volna? Vitathatatlan, hogy a hagyományos házasság manapság teljes katasztrófa férfiak, nők és gyerekek millióinak. A hagyományos, "amíg a halál (vagy a hűtlenség vagy az unalom) el nem választ" házasság megbukott. A könyv nem kevesebbet állít, mint hogy az emberi szexualitásról szerzett rengeteg ismeretünk eleve téves, és olyan alaptalan, elavult feltételezésekre épül, amelyek Darwinig és a még korábbi gondolkodókig mennek vissza. Az a kijelentés, hogy az emberi lények a természetüknél fogva monogámok, nem egyszerűen hazugság; ez egy olyan hazugság, amelynek folyamatos hangoztatásához a legtöbb nyugati társadalom makacsul ragaszkodik. A főemlőskutatás, kultúrantropológia, anatómia és pszichológia számtalan eredménye alapján nyilvánvaló, hogy természeténél fogva se a hím, se a nőstény emberi lény nem monogám - ebből pedig az következik, hogy legfőbb ideje felülvizsgálnunk a párkapcsolatról, a házasságról és a társadalmi szerepekről vallott nézeteinket.

Mi a divat? - teszi fel a kérdést Miuccia Prada. - Pillanatkép magadról. Amilyennek mutatni akarod magad, még mielőtt kinyitnád a szád, vagy bármit is tennél. Talán az ördög súgta meg Prada nagypapának annak idején a siker receptjét. Tény, hogy alig két évtized leforgása alatt neve és apró bőrdíszműüzlete fogalommá vált Milánóban. S talán ugyancsak az ördög környékezte meg ötvenvalahány évvel később unokáját is, bár inkább egy másik férfi volt a dologban. Az az ember, akiről Miuccia Prada később így nyilatkozott az újságíróknak: "A férjem azzal vádol, hogy egyre fiatalabbak a modelljeim, hogy seregnyi fiatal srác tolong körülöttem. Ez persze így van, de a divat fejlődését követve magam is fejlődöm, megújulok, ezért csakugyan jobban vonzódom a fiatalokhoz. Hát mondják, el tudnának képzelni egy érettebb férfit, mondjuk egy George Clooneyt ezekben a bokáig érő csőnadrágokban kacsázni?" Igen, Patrizio, "a Bertelli" bírta rá jómódú, kissé sznob, de kellően baloldali, és meggyőződéses feminista feleségét, ?a Miucciát?, hogy a nap húsz óráját a divatnak szentelje. Kövessük ezt a tehetséges nőt öt kontinensen át, divatbemutatók, sajtókonferenciák, villogó vakuk és álomszép szövetek forgatagában. Pillantsunk be egy rendhagyó divatház életébe! Hogy miért rendhagyó? Mert öntörvényű, és nemigen követi a divatot. Mégis hordják. Hogy kik? Például az ördög. Akiről mindenki tudja, hogy Pradát visel.