Európa Könyvkiadó strana 58 z 143

Ez az írásom krónika: anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki sem fogja a kezem, és én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert immár egyedül én adhatok hírt a sörgyárról, arról a városkáról, ahol megállt az idő..." Hrabal ebben az 1970-ben írott könyvében megidézi a már akkor is nagyon távoli múltat - amikor ő maga még nem is élt -, hogy megjelenítse a letűnt, mozdulatlanná dermedt időt, hogy varázsos szövegébe elmentsen egy körülrajongott, rendkívüli asszonyt, és hogy emléket állítson művészete igazi múzsájának: zseniálisan szószátyár bácsikájának, Pepinnek. Krónika. Költészet. Idill. A szépség, a derű, az életöröm és a komikum utánozhatatlan elegye.

Tolvaly Ferenc író, filmrendező 1957-ben született Marosvásárhelyen. Családjával tizenhét évesen hagyta el Erdélyt. Németországban végezte tanulmányait a Friedrich Alexander Egyetemen, illetve a Müncheni Filmfőiskolán. Filmrendezőként, forgatókönyvíróként és producerként dolgozott, a rendszerváltozás után tért vissza Magyarországra. Szerepet vállalt a hazai reklám- és médiaiparban. Üzleti tevékenysége mellett folyamatosan ír. A Zsolnay-kód szerzője ezúttal Pécs másik nevezetes dinasztiájának, az orgonaépítő Angstereknek állít emléket. Angster József, az ükapa (1834-1918) Európa legjobb műhelyeiben tanulta a szakmát. Mesterlevelét Párizsban szerezte a Notre-Dame orgonájának tekintélyes építőjénél. Hazatérve Pécsett telepedett le, műhelyt alapított, melyben nyolc évtized alatt körülbelül ezerháromszáz orgona és háromezer hatszáz harmónium készült: három orgonaépítő generáció munkája. Angster József rövid idő alatt Európa egyik legkeresettebb szakemberévé lett - Mesterművész -, gyára a Monarchia legjelentősebb üzemévé nőtte ki magát. Az ükapa naplót vezetett. Ennek alapján írta meg Tolvaly Ferenc a maga naplóverzióját. Az emlékezőé az első földi hang. A második földi hang regénybe foglalja Angster József történetét. Fantáziajáték. A harmadik földi hang Bérczi Zsófiáé, a kései Angster-leszármazotté, aki színpadi műben eleveníti meg világhírű felmenőit. Három egymásba fonódó műfaj, három regiszter. És az égi zene, az égi hang.

A belorusz írónő már világszerte ismert volt a nagy honvédő háborúról szóló két könyve nyomán (Nők a tűzvonalban, Az utolsó tanúk), amikor 1991-ben, a Szovjetunió széthullásának kaotikus napjaiban megjelent az újabb műve: a Fiúk cinkkoporsóban. Azokban az időkben, amikor korábban betiltott könyvek tucatjai szembesítették az oroszokat (és a Szovjetunió más népeit) XX. századi múltjuk borzalmaival, Alekszijevics egyszer csak óriási indulatok kereszttüzében találta magát. "Mi nem egyszerűen csak rabok vagyunk, mi a rabság romantikusai vagyunk" - írta Alekszijevics, aki nemcsak kegyetlen őszinteséggel tárta fel, hogy mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között, hanem azt is kutatta a könyvében, hogy miért és hogyan lehetett olyan könnyen gyilkosokká tenni az egyszerű szovjet fiúkat. Hogy honnan ered a haza hősies védelmének és az eszme nevében elkövetett gyilkosságoknak az a kultusza, amely Afganisztánban olyan tragikusan ütközött össze egy néppel, amely valóban a hazáját védte. Alekszijevics az Afganisztánt megjárt katonákkal és az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé - s aztán az interjúalanyok közül néhányan perbe fogták: megriadtak a saját szavaiktól, amikor nyomtatásban látták meg, amit mondtak? Vagy a környezetük előtt szégyellték magukat? A könyv ennek a pernek az anyagát is tartalmazza, és számos véleményt róla - egyesek szemében az írónő áruló volt, aki a legszentebb érzéseket tiporta sárba, mások szerint az első bátrak egyike, aki az orosz történelem és mentalitás legkényesebb kérdéseire tapintott rá... A Fiúk cinkkoporsóban 1999-ben már megjelent magyarul - azóta a Nobel-díjas írónő átdolgozta és kibővítette a művet, s most ezt az új változatot adjuk közre.

Az ég gyökerei után itt a folytatás, A gyermekek keresztes háborúja, egy trilógiára tervezett mű második része. A Tribuláció után sötétség borult a világra. Sötétség és fagy. Vegetáció csak a metró állomásain. Élelem, ivóvíz alig. Hús: jobb esetben patkány, a rosszabbikról hallgatunk. Gyerek? Kevés. Városok csakis a föld alatt - egyáltalán mi az, hogy város? Például Velencét ez a generáció már hírből sem ismeri. John Daniels atya pedig éppen onnan érkezett háromhavi fényes nappal megtett út után a szánjával, amelyen egy nukleáris robbanófejet vontatott a valaha volt Milánóig embertelen körülmények között, egyes-egyedül. "- És hol az a bizonyos szán? A felderítők, akik összeszedtek téged, semmiféle szánt nem láttak. - Ellopták. - Vagy úgy. És ki lopta el? Azok, akik kis híján agyonvertek? - Nem azok voltak, hanem a szektatársaik. Más arcok, de ugyanaz a népség. - A Harag Fiai? - Ezek szerint ti így hívjátok őket. - És mit vittél a szánkón? Netán ajándékokat a jó gyerekeknek? Daniels elmosolyodott. - Igazából csak egyetlen ajándék volt rajta. Egy nagyon rossz embernek vittem volna. De sajnos ellopták. - Te a rosszaknak hozol ajándékot? - Ajándéka válogatja." Az ég gyökerei-ben megismert John Daniels ennek az "ajándéknak" a visszaszerzéséhez keres szövetségeseket Milánó romjai között. Nem a legjobb lelkiismerettel, félig-meddig vakon, öregen. Mert mindenképpen át akarja adni. Talán a bosszúért. Talán a gyerekekért. Talán az égi - vagy a földi - szerelemért.

Heten voltak. Hét kiskamasz barát, akiknek szembe kellett szállniuk a városukat terrorizáló rémmel. A csatornákban, a lefolyókban, a kanálisban lakó Az időről időre felszínre bukkant, és akkor útját hullák szegélyezték. Sok hulla. De Derry városában ezen senki sem lepődött meg. Az emberek halandóak, a gyerekek meg főleg. Egészen addig, amíg ők heten össze nem fogtak, hogy legyőzzék Azt. Bill, a vezér, aki az öccse halálát akarja megbosszulni. Ben, akinek a könyvek a barátai, na meg az ennivaló. Richie, akinek mindig rosszkor jár a szája, ráadásul különféle Hangokon. Stan, aki gyűlöli a rendetlenséget és a piszkot. Eddie, akinek asztmája van és tankszerű anyja. Michael, a néger. És Beverly, a lány, akit ver az apja és akibe ketten is szerelmesek. De hogyan szállhat szembe hét gyerek az egész várost megfertőző gonosszal? Stephen King hatalmas regénye vérfagyasztó izgalmak során válaszolja meg a kérdést. És mesél még gyerekkorról és felnőttségről, pénzről és szegénységről, barátságról és kirekesztettségről, lányról és fiúról. Szóval az életről.

Philip Roth ebben a regényében is egy lebilincselő, a háború utáni amerikai történelemben mélyen gyökerező történetet mesél el a rá mindig jellemző fantasztikus profizmussal és részletgazdagsággal. Szembesülünk az amerikai életforma brutalizálódásával, az amerikai álommal, a zsidóság vállalásával és elutasításával, az ember alapvető megismerhetetlenségével - hisz nincs olyan borzalom, olyan árulás, olyan perverzió, amitől az ember visszariadna. A történetet a hatvanöt éves író, Nathan Zuckerman meséli el, pontosabban hat estén keresztül beszélget egykori irodalomtanárával, akinek rég elhunyt öccse a mű főhőse: Iron Rinn, a kommunista rádiószínész, akinek kommunistasága mögött Nathan rettenetes titkot sejt - nem alaptalanul. Rinn ugyanis tizenhat éves korában gyilkossá válik, menekül, álnéven bányász lesz, majd egy véletlen folytán színész, Abe Lincoln megszemélyesítője, de közben van egy másik élete - a kommunista szervezkedés. Mindez a mccarthyzmus idején nem veszélytelen vállalkozás. Irát felesége, az öregedő színésznő képében éri utol a végzet; neki, az antiszemita zsidó sztárnak sikerül összeroppantania a Vasembert, amikor ország-világ elé öklendi: "Kommunistához mentem feleségül". Philip Roth 1997-ben az Amerikai pasztorál-ért Pulitzer-díjat kapott. 1998-ban a Fehér Házban átvehette a National Medal of Arts nevű, legmagasabb állami művészeti díjat, 2002-ben pedig az Amerikai Irodalmi és Művészeti Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Gold Medal in Fictiont, amelyet korábban többek között John Dos Passosnak, William Faulknernek és Saul Bellow-nak ítéltek oda. Kétszer nyerte el a National Book Awardot és a National Book Critics Circle Awardot, háromszor a PEN/Faulkner Awardot. 2005-ben az Összeesküvés Amerika ellen című könyvével elnyerte az Amerikai Történész Szövetség díját "2003-2004 kiemelkedő amerikai témájú történelmi regényéért". Roth elnyerte a PEN két legrangosabb díját is: 2006-ban a Pen/Nabokov Awardot "következetesen eredeti és tökéletes mesterségbeli tudással megalkotott életművéért", és 2007-ben a PEN/Saul Bellow Awardot, melynek indoklása szerint "hosszú pályafutása során alkotott életművének minősége Philip Rothot... az amerikai irodalom legmagasabb csúcsára helyezi". Philip Roth az egyetlen élő amerikai író, akinek művei a Library of America gyűjteményes, mértékadó kiadásában megjelentek. 2011-ben a Fehér Házban átvehette a National Humanities Medalt, és ugyanabban az évben neki ítélték a negyedik alkalommal kiosztott Nemzetközi Man Booker-díjat.

Philip Roth ebben a regényében is egy lebilincselő, a háború utáni amerikai történelemben mélyen gyökerező történetet mesél el a rá mindig jellemző fantasztikus profizmussal és részletgazdagsággal. Szembesülünk az amerikai életforma brutalizálódásával, az amerikai álommal, a zsidóság vállalásával és elutasításával, az ember alapvető megismerhetetlenségével - hisz nincs olyan borzalom, olyan árulás, olyan perverzió, amitől az ember visszariadna. A történetet a hatvanöt éves író, Nathan Zuckerman meséli el, pontosabban hat estén keresztül beszélget egykori irodalomtanárával, akinek rég elhunyt öccse a mű főhőse: Iron Rinn, a kommunista rádiószínész, akinek kommunistasága mögött Nathan rettenetes titkot sejt - nem alaptalanul. Rinn ugyanis tizenhat éves korában gyilkossá válik, menekül, álnéven bányász lesz, majd egy véletlen folytán színész, Abe Lincoln megszemélyesítője, de közben van egy másik élete - a kommunista szervezkedés. Mindez a mccarthyzmus idején nem veszélytelen vállalkozás. Irát felesége, az öregedő színésznő képében éri utol a végzet; neki, az antiszemita zsidó sztárnak sikerül összeroppantania a Vasembert, amikor ország-világ elé öklendi: "Kommunistához mentem feleségül". Philip Roth 1997-ben az Amerikai pasztorál-ért Pulitzer-díjat kapott. 1998-ban a Fehér Házban átvehette a National Medal of Arts nevű, legmagasabb állami művészeti díjat, 2002-ben pedig az Amerikai Irodalmi és Művészeti Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Gold Medal in Fictiont, amelyet korábban többek között John Dos Passosnak, William Faulknernek és Saul Bellow-nak ítéltek oda. Kétszer nyerte el a National Book Awardot és a National Book Critics Circle Awardot, háromszor a PEN/Faulkner Awardot. 2005-ben az Összeesküvés Amerika ellen című könyvével elnyerte az Amerikai Történész Szövetség díját "2003-2004 kiemelkedő amerikai témájú történelmi regényéért". Roth elnyerte a PEN két legrangosabb díját is: 2006-ban a Pen/Nabokov Awardot "következetesen eredeti és tökéletes mesterségbeli tudással megalkotott életművéért", és 2007-ben a PEN/Saul Bellow Awardot, melynek indoklása szerint "hosszú pályafutása során alkotott életművének minősége Philip Rothot... az amerikai irodalom legmagasabb csúcsára helyezi". Philip Roth az egyetlen élő amerikai író, akinek művei a Library of America gyűjteményes, mértékadó kiadásában megjelentek. 2011-ben a Fehér Házban átvehette a National Humanities Medalt, és ugyanabban az évben neki ítélték a negyedik alkalommal kiosztott Nemzetközi Man Booker-díjat.

Négyezer méternél is magasabban az Andok kietlen hómezején. Élelem, meleg ruha, orvosi segítség sehol. Egy rádiót sikerül rendbe hozniuk. Éppen híreket mond: Mivel már semmi remény sincs, hogy a Fairchild uruguayi repülőgép szerencsétlenségét bárki is túlélhette,a roncs keresését nem folytatják tovább ... 1972 októberében az uruguayi Keresztény Öregfiúk rögbicsapata bérelt repülőgépen ötfőnyi személyzettel és számos szurkolóval útnak indult Chilébe, hogy néhány meccsen megmérkőzzék az ottani Öregdiákok csapatával. A rossz látási viszonyok miatt a gép az Andok egyik csúcsába ütközött, szárnya, farka letörött, a roncs pedig lefelé száguldott a havas lejtőn, majd nagy zökkenéssel megfeneklett a hómezőn. A pilóta és több utas szörnyethalt. Néhányan súlyosan megsérültek. Élelmük mindössze ennyi maradt: pár tábla csokoládé, némi gyümölcsíz és néhány tubus fogpaszta. Vizet a napon olvasztottak a hóból... Tizenhatan mégis megmenekültek hetvennapi szörnyű szenvedés árán. A páratlan eset híre az egész világot bejárta, a történetet feldolgozó, drámai feszültséggel teli dokumentumregény pedig a túlélőirodalom egyik klasszikusaként került be a köztudatba.

Ez az a könyv, amiben mindannyian benne vagyunk. Ebben a könyvben születünk meg és növünk fel. Itt vagyunk gyerekek, kamaszok, apák és anyák, szeretők és szeretettek. Ebben a könyvben nekünk fáj, és mi örülünk. Mert ez a mi otthonunk könyve, a lakásunké, a városunké, a falunké, a szívünké. Ez a könyv a mi könyvünk nyáron, a strandon árnyékban és szikrázó napon, s persze télen, amikor minden túl kopár és túl hideg.

Vivienne Westwood a legnagyobb élő divattervezőnő, és ő a legformabontóbb is. A punk nagyasszonya, a szenvedélyes környezetvédő, a boldog nagymama: ebben a könyvben először beszél az életéről őszintén és részletesen. Ian Kelly megkereste a barátokat, üzlettársakat, rokonokat, és őket is kifaggatta. Az eredmény egy végtelenül izgalmas életrajz egy olyan nőről, aki soha nem foglalkozott mások véleményével, csak az álmait követte. Vivienne Swire szegény, de boldog gyermekkor után férjhez ment Derek Westwoodhoz, és fiút szült neki. A házasság nem sokkal később felbomlott, Vivienne megtartotta férje nevét, hazaköltözött a szüleihez, és tanítóképző főiskolára ment. Alsós tanító néni volt, amikor találkozott Malcolm McLarennel, öccse osztálytársával, aki fiatalabb volt nála. Évtizedekig tartó kapcsolatukból még egy fiú született - és egy bolt a Kings Road végén. A boltot hívták Too Fast To Live Too Young To Die-nak, Let It Rock-nak, Sex-nek, Seditionaries-nek, és manapság Worlds End-nek. Egyvalami volt állandó: a ruhákat, amiket árultak benne, Vivienne tervezte. A fiatalasszonyból, aki saját tervezésű ékszereket árult piacokon, és minden ruháját maga varrta, védjegy lett. Általa tervezett ruhában jár az angol királyi család és Hollywood krémje. A Távol-Keleten császárnénak kijáró imádattal veszik körül. Párizsban, a divathéten, az ő új kollekcióját várják a legizgatottabban. Bőséges képanyaggal, sokkoló őszinteséggel, olthatatlan lelkesedéssel mutatja be a könyv az elmúlt évtizedek gyűlölt és imádott ikonját

Egy dúsgazdag perui bányamérnök és egy paksaméta fotó. Nagyon kínos fotó. Enrique Cárdenas borzadva ismeri fel magát egy tucatnyi prostituált közt, meztelenül, a legkülönfélébb pozitúrákban, az elé tett felvételeken. Zsarolás. A zsaroló Rolando Garro, egy bulvárlap főszerkesztője, a képeket titokban készítették egy orgián. Cárdenas nem fizet, a fotók megjelennek. Három utánnyomás egyetlen nap alatt! Óriási a botrány, a szégyen, egész Lima ezen csámcsog, a bányamérnök családja romokban. A főszerkesztőt nemsokára bestiálisan meggyilkolják - és a gyanú természetesen Cárdenasra terelődik...

E regény cselekménye 1955-ben és 1956-ban játszódik. Öcsi, a főhős, hatéves. Én is hatéves voltam akkor, de Öcsivel csak annyiban vagyok azonos, amennyiben mindenkivel, aki ama zűrös időszakban velem együtt volt nagycsoportos óvodás, majd első elemista. Hogy mi minden történt velünk ezen túl, azt itt most nem sorolom, remélem, benne van a könyvben. Úgy érzem, mindazt, amit e regény főszereplője nehezen képes fölfogni és földolgozni, azt az én nemzedékemnek máig sem sikerült teljesen megemésztenie: változatlanul küszködünk a kettős (hármas, négyes...) nevelés gondjaival, egyszerre hat ránk a vallás, a politika, a szerelem, a faji hovatartozás, a barátság, a családi kötöttségek minden gondja és öröme. Az első kiadás idején (1983-ban) egy-egy szövegrészt törölni kellett a kéziratból, művészeten kívüli szempontok kényszere alatt. A kimaradt bekezdések e kiadásba visszakerültek. De azt hiszem, emiatt nem érdemes megvenni. Nem politikai szenzáció: regény. Ajánlom mindazoknak, akikben felnőtt fejjel is él még a gyerek. Éljen soká " - írta az akkor új, 1996-os kiadás fülszövegében a szerző. Azt a kiadást az elmúlt huszonegy évben két újabb is követte már. Az új és újabb olvasóknak azonban érdemes lesz megvenniük ezt a még újabbat is. Hogy ismét meggyőződhessenek róla: bizony hogy szenzáció ez a regény így, harmincnégy év múltán is.

Urania Cabral harmincöt év után látogat vissza "hazájába", a Dominikai Köztársaságba, pedig megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát erre a "vacak kis szigetre". De mégis látni akarja még egyszer utoljára azt az emberi roncsot, mellyé az egykor oly nagy hatalmú apja változott... Nem megbocsátani akar neki, hanem a bűnhődését látni: magatehetetlen szenvedését, a riadt tekintetét, amikor szemére olvassa egykori tetteit. Urania látszólag sikeres életet él: jó nevű jogász az Egyesült Államokban, s még most, negyvenkilenc évesen is kívánatos nő - csakhogy férfi soha nem érintette a testét egy szörnyű éjszaka óta, melyet, még fiatal lányként Trujillóval, Dominika diktátorával kellett töltenie. Miközben Urania újra találkozik apjával és rokonaival, visszatérünk az 1961-es esztendőbe, amikor Trujillót meggyilkolták. Vargas Llosa borzongatóan eleven képet fest egy diktatúra hétköznapjairól. Elénk varázsolja mind a rendszert kiszolgáló, mind a zsarnoksággal különböző okokból szembeszálló alakokat... és persze magát Trujillót, aki élet és halál ura a szigeten, de a minisztereivel folytatott megbeszéléseken folyton a nadrágját nézi, nincs-e ott árulkodó vizeletfolt, mert egyedül saját testének nem tud parancsolni... És a történelemnek, amely elsöpri őt is, ahogy már elsöpört sok más aljas diktátort, aki önmagát isteni hatalommal ruházta fel. A Nobel-díjas Vargas Llosa remekművei közül is kiemelkedik ez a kötet: a világirodalom egyik leghatásosabb, legkegyetlenebb "diktátorregény

A nagyanyám szájából hallottam először, hogy "a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös" - így, ebben a zárt és felbonthatatlan formában, ami valami réges-régi, könnyfakasztó ponyva címe lehetett... Nagyanyám akkortájt született egy Bécstől távoli magyar kisvárosban, amikor Rudolf és (hogy őt idézzem) "a Vecsera" meghalt Mayerlingben. A gyerekkorából hozott történet ereje azonban mit sem csökkent két világháború után sem, a negyvenes évek végén is érdemes volt még tovább mesélni, mert még nem szikkadt ki a benne lappangó titok. Egyáltalában nem történelmi regényt akartam írni, csak elmesélni egy - úgy gondoltam - lassacskán feledésbe merülő régi történetet, amit azért neveztem "szerelmi regénynek", hogy ennek avíttságával utaljak azokra a ma már százéves, rongyosra olvasott füzetekre, melyekből az anyagát jórészt összeszedegettem... Természetesen az "igazságot" ígérték Rudolf és Mária életéről, de még inkább a haláláról - szemben azzal, ami az újságokban állt -, valójában azonban regények voltak... melyekben a szerelem mindent elsöprő szenvedély, és tőszomszédja egyfelől mindig a halál, másfelől pedig a földöntúli, időtlen boldogság. A délceg királyfi és titkos arája, a világszép bárókisasszony szomorú története szinte magától értetődőn illeszkedett bele a "szerelmi regények" kész mesei-irodalmi formáiba, melyek egyszersmind magyarázatul is kínálták magukat az eset "valódi" lényegét illetőleg. Miközben Rudolf és Mária történetében persze éppenséggel csakugyan az a legmegkapóbb, hogy valóban szétválaszthatatlanul keveredik benne a kétségkívül homályos valóság és a cáfolhatatlan "városi legenda". Valószínűleg ezért is lett olyan felejthetetlen. Bart István

Milyen érzés, hogy megnyertem az elnökválasztást? Csodálatos. Ezért megérte, hogy annyi nehézséggel kerültem szembe, és bár tudom, hogy még nagyon sok van előttem is, az is mind megéri majd, azért, hogy szolgálhatom az országot, amelyre olyan hihetetlenül büszke vagyok. Hálás vagyok, amiért megkaptam ezt a lehetőséget, és Lincoln elnök "talán"-ja valósággá vált számomra. Az Egyesült Államok megérdemli a lehető legjobb vezetést, és én készen állok rá, hogy mindent beleadjak. Hihetetlen áldás, hogy ebben a rendkívüli országban élhetünk, s nekem gondom lesz rá, hogy ne hagyjon el bennünket a szerencse. Együtt naggyá fogjuk tenni Amerikát." Donald Trump az Egyesült Államok negyvenötödik elnöke. A választási kampány alatt jelent meg a könyve, amelyben összefoglalta politikai nézeteit, elképzeléseit, terveit. Most az egész világ nagy érdeklődéssel várja, hogy mit akar és mit tud megvalósítani belőlük.

Milyen érzés, hogy megnyertem az elnökválasztást? Csodálatos. Ezért megérte, hogy annyi nehézséggel kerültem szembe, és bár tudom, hogy még nagyon sok van előttem is, az is mind megéri majd, azért, hogy szolgálhatom az országot, amelyre olyan hihetetlenül büszke vagyok. Hálás vagyok, amiért megkaptam ezt a lehetőséget, és Lincoln elnök "talán"-ja valósággá vált számomra. Az Egyesült Államok megérdemli a lehető legjobb vezetést, és én készen állok rá, hogy mindent beleadjak. Hihetetlen áldás, hogy ebben a rendkívüli országban élhetünk, s nekem gondom lesz rá, hogy ne hagyjon el bennünket a szerencse. Együtt naggyá fogjuk tenni Amerikát." Donald Trump az Egyesült Államok negyvenötödik elnöke. A választási kampány alatt jelent meg a könyve, amelyben összefoglalta politikai nézeteit, elképzeléseit, terveit. Most az egész világ nagy érdeklődéssel várja, hogy mit akar és mit tud megvalósítani belőlük.