Gondolat Kiadó strana 2 z 6

"Ahogy e könyv levéltári anyagának gyűjtése előrehaladt, úgy vált számomra egyre világosabbá, hogy a sok-sok megvizsgált, kisebb-nagyobb irathagyaték mintha egyetlen történetet segítene feltárni. Mintha a szereplők pályaképe egy közös életúttá állt volna össze. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem az egyes egyének személyes történetét, hanem a vizsgált emigránscsoport egészének életrajzát kell megírnom, azaz prozopográfiát. A kivándorlás fő oka az 1918-1920 közötti időszak egészének katasztrófasorozata volt, azaz az I. világháború elvesztése, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, az ellenforradalom, a trianoni békeszerződés és a numerus clausus törvény. Kitűnt, hogy a vizsgált korszak magyar emigránsainak túlnyomó része nem közvetlenül ment az Egyesült Államokba: ez a kivándorlási hullám - nyelvi, politikai, társadalmi okoknál fogva - először a német nyelvterületre, azon belül is Németországba vezetett. Az ekkori kivándorlók nagyobbrészt (de nem kizárólag) zsidó származású magyarok voltak, akik a weimari Németországban jó fogadtatásra, rendes megélhetésre, színes kultúrára és virágzó tudományosságra találhattak. Hitler hatalomra kerülése, 1933 után az ott élő zsidó- magyaroknak tovább kellett vándorolniuk, és útjuk közvetve-közvetlenül az Egyesült Államokba vezetett. A nácizmus előli menekülésre mintegy rávetítette árnyékát a Magyarországról történt korábbi eltávozás. Innen e könyv címe, a kettős kivándorlás gondolata, amely egyre tudatosabban irányította kutatómunkámat. Az amerikai társadalom általánosságban nem szívesen látta a zsidó-német bevándorlóhullámot, s jellemezően csak a legkiemelkedőbb, s ekként az Egyesült Államoknak leginkább hasznos személyiségek számíthattak befogadásra. Akik Amerikába igyekeztek, és különösen akik végül bejutottak, számíthattak a nemzetközi szervezetek, az amerikai civil szféra, az alapítványok segítségére. Ezek a bevándorlók azután többnyire eltökélten és sokféle formában szolgálták az Egyesült Államok hadicéljait, a náci Németország és szövetségeseinek legyőzését. A kiemelkedő emigránsok körül nagyszámú tehetséges szakember mozgott, s az egész emigráció társadalomtörténetének feltárása csak a géniuszok és a dolgosak, a kivételesek és az átlagosak együttes bemutatása révén valósítható meg. Könyvem ezért igyekszik kiemelni és megrajzolni azt a kapcsolati hálót, társastársadalmi rendszert, amely az emigránsokat egymással is összekötötte, és bekapcsolta a befogadó közegbe is."(a Szerző)

A zarándokút vérbeli kalandregény, mely az első keresztes háború időszakába, a 11. század végére viszi el olvasóját. De egyúttal elmélkedés is az emberi létezésről, a szenvedésről, hűségről és hűtlenségről, szerelemről és árulásról. Főhőse és egyben elbeszélője egy északról jött ifjú harcos, aki barátja, Dieter neve alatt Toulouse grófja hadseregének tagjaként Jeruzsálem meghódítására készül. A harcos nem tartozik senkihez és sehová - de éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy a sors különleges szerepet juttasson számára a háború első döntő mozzanata, Antiochia meghódítása során. A regény eseményeit az öreg, immár egy kolostor kertészeként tevékenykedő Dietertől halljuk. Miközben a szerző pontosan rekonstruálja egy keresztes háború megszervezésének és kivitelezésének mikéntjét, a narrátor meditatív látomásain és belső monológjain keresztül izgalmas bepillantást nyújt a keresztesek ideáljaiba, úgyszólván pszichológiájába is. A leginkább Mika Waltari munkáihoz hasonlítható, eredeti szemléletű, gyönyörű nyelven megírt történelmi regény emellett feszültséggel teli thriller is, mely mindvégig lebilincseli olvasóját.

A II. világháború utáni igazságszolgáltatás a magyar történetírás és a történeti emlékezet sokat vitatott kérdése. A kötet szigorúan fegyelmezett és következetes kvantitatív módszertan segítségével meghatározza, kik kerültek be a népbírósági folyamatba, hogyan működött a népbíróság, különösen a társadalmi nemek szempontjából, valamint hogy milyen hatással volt a népbíróság tevékenysége a poszt-soá zsidó identitás alakulására. A kötetnek az is a célja, hogy elfogultságoktól mentesen, objektív adatok alapján bemutassa azt a komplex folyamatot, amit a II. világháborút követő népbírósági eljárásnak nevezünk.

Vitári Zsolt munkája a Hitlerjugend „külpolitikájáról” szól, ennek változásait követi nyomon a kezdetektől - tehát az 1933 előtti időszakra is kitérve - egészen a második világháború végéig. Választ keres többek között arra, hogy milyen előzményekre támaszkodhatott a Hitlerjugend e tevékenysége során, milyen szellemiség és koncepció húzódott a háttérben, kik voltak a Hitlerjugend fő partnerei Közép- és Délkelet-Európában, melyek voltak azok a területek, amelyekkel elsősorban kapcsolatot ápolt a szervezet, e kapcsolatoknak milyen keretei és formái alakultak ki, és milyen viszonyrendszer volt közte és a helyi ifjúsági szervezetek között. E kapcsolatok gyakorlati működését a legrészletesebben és legsokoldalúbban Magyarország viszonylatában mutatja be.

Az immár kultuszkönyvvé vált "Jég-trilógia" utolsó kötetének magyar fordítása lát most napvilágot. Az egyetlen számjegyből álló cím sokaságot takar, a Fény Testvériségének teljes létszámát jelöli. Tagjai a Szorokin trilógiájának első részében bemutatott ösvényen, azaz Bro útján haladnak - úgy, ahogyan a második részben, A jég című regényben is tették, hogy megleljék egymást szerte a világon. Egyben a végkifejlet felé is tartanak. Amely ezúttal egy emberrabló üldözéses rémálmán, döglött szukák barátnőinek kényszermunkáján keresztül közeleg, s két, hozzátartozóikat elveszített fiatal világméretű nyomozása kis híján fényt is derít rá. Akárcsak a lakott világot benépesítő lények mindegyike, a két fiatal is puszta eszköz a Testvériség átgondolt nagy tervében. A Testvériségében, amely utolsó tagjait gyűjti kitartó szorgalommal, emberi lények átalakításával, a remény köreinek megalkotásával. Majd amikor egybegyűlt a 23 000 kiválasztott, visszavonul mind, hogy kiküszöböljék a teremtés egyetlen, legnagyobb hibáját…

2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?...

A két világháború közötti Ausztriában az anschluss kérdése folyamatosan napirenden volt. Miközben 1918. november 12-én az új osztrák köztársaság önmagát a "Német Birodalom alkotórészének" nyilvánította, néhány száz méterrel arrébb, az Operánál egy kis csoport a Habsburgok fekete-sárga zászlaját tűzte ki. A huszadik századi "nagynémet egység" megakadályozását a hivatásrendi rezsim mellett a következetesen náciellenes és az osztrák államiságot igenlő legitimisták emelték a misszió szintjére. Jelmondatuk így hangzott: "Aki meg akarja menteni Ausztriát, annak H-t H-val kell legyőznie." H-t, azaz Hitlert, H-val, azaz a Habsburgok restaurációjával - osztrák, esetleg osztrák és magyar területen. A királypárti propaganda és a Habsburg-mítosz állami szintű felelevenítése a kormány belpolitikai megerősödését és az ország külpolitikai elszigetelődését eredményezte. Bár a reálpolitikai megfontolások végül nem engedték érvényre jutni ezt a látens tradicionalizmust, a monarchisták tevékenységének is köszönhető, hogy a Németországtól történő elválás a háború végén magától értetődőnek számított. A könyv izgalmas olvasmány minden, a 20. századi európai történelem, a jog- és politikatörténet iránt érdeklődő olvasó számára.

Paul Verhaeghen, az Egyesült Államokban élő flamand pszichológiaprofesszor és író monumentális regénye az elmúlt évtized egyik világirodalmi szenzációja. A mű nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy "az egész huszadik századot próbálja meg egyetlen regénybe sűríteni" (Richard Powers). A számos irodalmi díjjal kitüntetett alkotást, amely németül, angolul és franciául is megjelent, olyan mesterek műveihez mérik, mint Günter Grass vagy W. G. Sebald, de hasonlítják olyan, a posztmodern próza teljes fegyverzetében fellépő írókéhoz is, mint Thomas Pynchon. A történet a Harmadik Birodalom Berlinjétől az 1950-es évek harvardi értelmiségi elitjén, a Los Alamos-i sivatagon és az auschwitzi haláltáboron át az 1990-es évek újraegyesülő Németországáig ível, óriási energia röpíti epizódról epizódra, s eközben "útba ejti" a részecskefizikát, az emlékezet kultúráját, a tapasztalat és az identitás filozófiáját, a Manhattan-tervet, a harmincas évek filmvilágát és a huszadik század végének német szkinhedkultúráját. Ezt a hatalmas, izgalmas epizódokkal teli, nagy plaszticitással kidolgozott hálószerkezetet több szereplő története, egymáshoz való viszonya tartja össze. A Potsdamban kutató fiatal flamand pszichológus, Paul Andermans 1995-ben összetűzésbe kerül a város felforgatásra készülő neonáci bandával, aminek következtében kórházba kerül. Itt ismerkedik meg az Auschwitzot megjárt Jozef de Heerrel, aki elmondja neki az élettörténetét, a menekülés és árulás történetét a háború alatti Berlinben. De Heer azonban, akárcsak a regény többi alakja, nem egészen az, akinek látszik. Mint ahogy nem az Goldfarb, a Nobel-díjas fizikus sem, az atombombát kifejlesztő Los Alamos-i csoport egykori tagja, aki most szintén Berlinben tartózkodik, vagy Donatella, a posztgraduális tanulmányait végző olasz fizikusnő, akit intim szálak fűznek Goldfarbhoz. A regényt lenyűgözően olvasmányossá teszi a szöveg nyelvi tűzijátéka, a már-már botrányos szókimondás, legyen szó szexről vagy az erőszak pornográfiájáról.

Nassim Nicholas Taleb a pénzügytan különös hatású, világhírű alakja. Életét a szerencse, a bizonytalanság, a valószínűség és a tudás beható tanulmányozásának szentelte. Hármas pályafutást épített e témakör köré: esszéista-író, üzletember-kereskedő és egyetemi tanár. Bár főleg a világ kávéházaiban meditál, egyszersmind a New York-i Egyetem professzora és az Universa Befektetési Társaság vezetője. Könyveit, A véletlen bolondját; és A fekete hattyút harmincegy nyelven adták ki világszerte - és utóbbiból most a magyar kiadás is elkészült. Az először 2007-ben, majd 2010-ben átdolgozott, bővített kiadásban megjelent kötet - mint egyik recenzense megjegyezte - "mérföldkő a könyvek sorában - maga is Fekete Hattyú." A Fekete Hattyú a rendkívül valószínűtlen események jelképe, amelyeknek három jellegzetességük van: előreláthatatlanok, tömeghatást váltanak ki, és csak utólag magyarázhatók kevésbé esetlegesnek, előreláthatóbbnak. Ilyen Fekete Hattyú volt a Google sikere vagy, 2001. szeptember 11. Taleb éveken át tanulmányozta, hogyan csapjuk be magunkat, és hitetjük el magunkkal, hogy többet tudunk annál, mint amennyit valójában tudunk. Könyvében megpróbálja felnyitni szemünket: összegyűjti mindazt, amit arról tudunk, amit nem tudunk. Meglepően egyszerű trükköket kínál arra, hogyan bánjunk a Fekete Hattyúkkal, és miként hajtsunk hasznot belőlük.

"2005 tavaszán, a rendszerváltás 15. évfordulóján a "Tűsarok" szerkesztői egy esti beszélgetésre hívtak három nőt, akik egykor részesei voltak a szamizdatos időknek, részt vettek a rendszerváltás előkészítésében, majd parlamenti képviselők lettek, ám 2005 tavaszán már egyikük sem volt aktív politikus. Ki ezért, ki azért hagyta ott végleg vagy átmenetileg a pályát. Engem viszont már korábban is inkább az érdekelt: miért kezdtek bele? 1988-1989 euforikus és megismételhetetlen időszakában az élet legkülönbözőbb területeiről mi vezette a nőket a politizálás, a közélet felé? Mit vártak, hogyan élték meg azokat az időket? Hogyan lehetett szembeszállni a hatalommal, s később hogyan lehetett -ha lehetett egyáltalán- nőként politizálni? Milyen minták, példák voltak azok, amelyeket a politizáló nők követtek, vagy követni próbáltak? Kik voltak az elődök, akiktől tanulni lehetett, akiktől el lehetett lesni a politizálás játékszabályait? Voltak-e női mintáik a mai politizáló nőknek? Vagy inkább elképzelt mintákhoz igazodnak, külföldi politikusokat próbálnak másolni, vagy önmagukat adják? Ha már belekezdtek, hova jutottak, hogyan tudtak érvényesülni, milyen szerepeket játszottak? (...)" (részlet a Bevezetésből) A kötetben a szerző Béki Gabriellával, Botos Katalinnal, Büky Dorottyával, Hága Antóniával, Hodosán Rózsával, Kóródi Máriával, Kósáné Kovács Magdával, Kutrucz Katalinnal, Pusztai Erzsébettel, Rózsa Edittel, Szelényi Zsuzsával és Ungár Klárával készült interjúkat tartalmazza.

Egy jól szitált felső középosztálybeli finn család. Elsa, a feleség, aktív éveiben elismert pszichológus volt; a férj, Martti, neves festőművész; lányuk, Eleonoora orvosként dolgozik. Elsa hamarosan meg fog halni. Férjének és lányának hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy elveszítik őt, miközben megpróbálják a lehető legszebbé tenni a hátralévő hónapokat. Eleonoora lánya, Anna még keresi a helyét a világban. Szívesen figyel meg számára ismeretlen embereket, hogy megpróbálja kitalálni a sorsukat. Számára a valóság csupa megtörtént és lehetséges történet. Egy nap Elsa említést tesz neki Eeváról, a lányról, aki egykor Eleonoora bébiszittere volt, és akinek sorsáról Anna nagyszülei évtizedeken keresztül hallgattak. Eeva elfelejtett története, amelyet egy egyes szám első személyben beszélő fiatal nő mesél el, apránként bontakozik ki az olvasó előtt. A regényen belüli regényben, melynek kulcsmozzanatai izgalmasan játszanak egybe Anna jelenbeli történetével, az 1960-as évek elevenednek meg. A szerző rendkívüli érzékenységgel beszél három női generáció érzelmi világáról és traumáiról, olyan elemi témákról, mint az anya-lánya kapcsolat, a szerelem és a csalódás vagy az elmúlás.

Petsamo, Finnország északi vidéke, 1944 nyara, a lappföldi háború előestéje. A szovjet-finn frontvonal finn oldalán és Norvégiában a német csapatok erősítik állásaikat, a Jeges-tengert övező partvidéken a helyi ellenállás emberei, valamint szövetséges és német hírszerzők tevékenykednek. "Szilajszemű", a bába gyermekkorától számkivetettként él a születés és halál világában. Számára minden megváltozik azon a napon, amikor megpillantja a férfit, és így könyörög: "Istenem, én akarom ezt a férfit. Istenem, ha őt megkapom, én másikat nem követelek." A német tiszt és a finn nő előtörténete fokozatosan bomlik ki az olvasó előtt. A kérdésre, hogy e világ végén született, jövő nélküli szerelem túlélheti-e a világégést és a fogolytábor borzalmait, csak a könyv végén kapunk választ. Az erős hangulatú és szuggesztív nyelvezetű regényben, mely a groteszk és a mágikus realizmus hagyományait követi, és amelyben teljes természetességgel kerül egymás mellé a szépséges és a taszító, a kifinomult és a durva, az európai történelem egyik feledésbe merült epizódja elevenedik meg: a fogolytáborok és háborús mátkák Finnországba, valamint a messzi észak, a finn Lappföld világa.