Helikon Kiadó strana 114 z 115

Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik - mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban... Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek. "Azért van ma itt, mert Niklas beleegyezett, hogy találkozik vele, mielőtt ő és a lányok elutaznak Gotlandra. Egészen abszurd már az a tény is, hogy Niklasnak bele kellett egyeznie a találkozóba. Hogy az az ember, aki a világon a legközelebb áll hozzá, nem akarja látni őt. Egyedül akar lenni, hogy gondolkodjon, miközben Beának épp az ellenkezőjére van szüksége."  

Pamuk memoárregénye egy történelemmel, rejtélyes hangulattal és művészi érzékenységgel átitatott város káprázatos portréja, egy letűnt civilizáció nosztalgikus megidézése és meditáció az élet legintimebb kérdéseiről. A városportré egyben önarckép is: miközben a szerző Isztambul különös sorsán mereng, régi metszeteket és fényképeket nézegetve megidézi birodalmi múltját, fájdalmas szeretettel szemléli romos jelenét, csodálja nagyszerű íróit, s próbálja megfejteni a minden isztambulira jellemző melankólia, a hüzün érzését, a saját lelkébe is mind mélyebbre hatol. Miért érezte magát mindig idegennek a saját életében? Miért gondolta, hogy van benne egy másik világ, és létezik egy másik, igazibb Orhan? Miből fakadt a bűntudat érzése és az érzékenység, mely a művészi pályára vezette - anyja minden tiltakozása ellenére? Pamuk Isztambulja a világirodalomban páratlan módon meséli el egy város és egy ember lelkének fájdalmasan szép összefonódását.

1971-ben fejezte be Márai ezt a regényt, amelynek ötlete huszonöt évvel korábban merült fel benne. A Diktátort akarta körbejárni, azt a figurát, aki otthagyta ujjlenyomatát az egész történelmen. „Az elmúlt 2000 évben ritka volt az a korszak, amikor a Diktátor emléke nem kísértette az írókat" - írja az utószóban. Minden században, minden műfajban életre keltették. Született róla dráma és óda, értekezés és regény. Ő volt a „démonikus Cézár", a többiek mind őt utánozták, akár Napóleonnak, akár Barbarossa Frigyesnek hívták őket. Márai azt a rövid időt jeleníti meg, amely Julius Caesar meggyilkolása és temetése között eltelt. Rabszolgák és római kéjhölgyek, eunuchok és eleddig Caesar pénzéért tülekedő írók, ügyvédek és veteránok akarják eltüntetni magukról a Diktátor érintésének nyomait, hogy azonnal rohanjanak a másikhoz, a diktátor ellen lázadókhoz... Márai szatirikus írói vénája tobzódik ezekben a jelenetekben, sziporkázóan szellemes, könnyed - és könyörtelenül igazat mond.