Helikon Kiadó

Örkény István interjúinak gyűjteményével a reflektor most az életműsorozatban eddig megjelent művekről a művek háttérvilágára irányul. Egy remek társalgó beszélget kendőzetlenül főleg életrajzi és irodalmi témákról, könnyedén elhárítva minden próbálkozást, hogy szoborrá avassák: saját figuráját és sorsát is olykor metsző szarkazmussal kezeli, öniróniára mindig készen áll akkor is, amikor alkotói szemléletéről és technikájáról kérdezik. Az általa oly magas szintre emelt groteszkről szerényen azt mondja: írói eszközeit csak hozzácsupaszította a világhoz, a századhoz. Politikus írónak nevezi magát, aki bármilyen áttételesen is, mindig ugyanarról írt: „a mi korunkról és benne mirólunk, a mi népünk jelenéről”. Ez a nép pedig – szegezi kíméletlen kritikáját egyúttal nekünk, olvasóknak is – önsajnálattal, morális önfelmentéssel, a történelmi vétkek elkenésével nem válhat „felnőtt” nemzetté. Az interjúknak ezek a komoly pillanatai is feloldódnak Örkény közvetlen és világos beszédében, amelyet természettudományos műveltségéből hozott. Élvezet hallgatni egy éles intellektus evidenciaként ható, lényegre fókuszáló mondatait. Kíváncsisága és derűje pedig ragadós: kedvet csinál élethez, irodalomhoz.

Lehet-e izgalmas egy Agatha Christie-regény tojásfejű belgák, angol vénkisasszonyok és persze gyilkosságok nélkül? A krimi királynőjének Mary Westmacott álnéven írt érzékeny lélektani regényei egyértelmű igennel felelnek a kérdésre. Az e lapokon kibontakozó, idill és tragédia közt ingadozó élettörténetek finom társadalom- és élénk karakterrajzzal egészülnek ki, elfeledtetve a hullák hiányát.Miközben Európa a japán fegyverletételre és a II. világháború végére vár, valahol Cornwallban az élete legboldogabb napján autóbalesetet szenvedő, tolószékbe kényszerült Hugh Norreys az öngyilkosság gondolatával küzd. A közelgő választások és a konzervatív vidék képébe cseppet sem illeszkedő fausti alak, John Gabriel megjelenése ugyanakkor váratlanul felkavarja eseménytelenségre kárhoztatott életét. Vajon hogyan borítja föl ez a csúnya, szabadszájú, jövőbe látó szoknyabolond a világvégi, múltban ragadt St. Loo életét, s hogyan hozza vissza Norreys életkedvét?

Agatha Christie nemcsak regényíróként és novellistaként futott be fényes karriert, de az 1930-as évektől számos színdarabot is írt. Hogy mennyire sikeresen, azt bizonyítja, hogy van közülük olyan, amit 1952-es bemutatója óta folyamatosan játszanak a West Enden. Ez a kötet Christie két nagyon különböző oldalát mutatja be: A vád tanúja vérbeli tárgyalótermi dráma, az Egy se marad pedig egyszerre keresi a választ a „Ki a gyilkos?” és a „Ki marad a végén?” kérdésre egy külvilágtól elvágott szigeten. Ami a két színpadi adaptációt különlegessé teszi, az az, hogy Christie mindkettőbe beletesz egy pluszcsavart az eredetihez képest – sőt, a Mert többen nincsenek drámaverziója, a magyarul először megjelenő Egy se marad rögtön két, merőben eltérő befejezéssel olvasható!

Hogyan lett Budapest lüktető, modern, kozmopolita városból németek által megszállt, oroszok által porig bombázott romhalmaz? Hogyan lett az európai zsidóság egyik központjából a nyilas rémuralom színtere? És legfőképp: ki tett a legtöbbet azért, hogy mindez ne így történjen? Adam LeBor letehetetlen könyvében kémek, embermentők és ellenállók feszülnek össze az egyre jobban fasizálódó nagypolitika végrehajtóival a "Kárpát-medence Casablancájában". A katasztrófa felé rohanó város krónikája ugyanakkor mélyen emberi történeteken keresztül bontakozik ki előttünk, s lapjain épp olyan fontos szerepet játszik Horthy Miklós vagy Adolf Eichmann, mint egy lengyel femme fatale, akiért a férfiak a Dunába ugranak, egy német fogolytáborból megszökött dél-afrikai tüzértiszt, vagy Budapest csempészkirálya, aki sokszoros ügynökként egyszerre dolgozik a náciknak, a magyaroknak és a cionistáknak. LeBor könyve szokatlan, nemzetközi fénytörésben láttatja egy város tragédiáját - mely egyben egy nemzet és a benne élő hús-vér emberek tragédiája is. "Magyarország neve hallatán a legtöbben a pirospaprikára, a cigányzenekarokra, a festői tájakra, a hatalmas síkságokon legelő marhacsordákra és a rájuk vigyázó félbarbár népre gondolnak. Mármost az igazság az, hogy a civilizációnak épp azon a szintjén vagyunk mi is, mint bármely nyugat-európai ország. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a nyugati civilizáció legkeletibb előőrse vagyunk." Adam LeBor (1961) külföldi tudósítóként hosszú évekig élt Budapesten, és olyan lapokban publikált Magyarországról és Közép-Európáról, mint a Times, az Independent és az Economist. Hét regény és kilenc tényirodalmi mű, köztük az Orwell-díjra jelölt Alvó számlák szerzője. Idejét London és Budapest között osztja meg.

A történet a szerzőtől megszokott módon rendkívül csavaros, a feszültség oldalról oldalra nő, a megfejtéstől pedig leesik az állunk. A kor olvasóinak azonban még egy szempontból különleges élményt jelenthetett a regény: a cselekménybe ugyanis Agatha Christie beépítette az évszázad bűnügyének nevezett, brutális gyermekgyilkossági esetet, mely ""a Lindbergh bébi elrablása"" néven híresült el világszerte. A híres Orient expressz a hóban vesztegel. Az egyik utas holtan fekszik a kabinjában, testét tizenkét késszúrás járta át. Az ajtó belülről zárva. A vonaton tizenkét utas maradt, a legkülönbözőbb társadalmi osztályból és nemzetiségből, ám mind egyre idegesebbek. Vagy van más is, ami összeköti őket? Hercule Poirot, a legendás nyomozó csak a kis szürke agysejtjeire támaszkodhat a hóviharban rekedt luxusvonaton. Egyetlen dolog biztos: a gyilkos az utasok közt van, és Poirot-nak meg kell találnia, mielőtt újra lesújt... 

Sir Charles Cartwright, a híres színész már visszavonultan él tengerparti villájában, ahol fogadásokat tart barátai számára, vagy éppen vitorlázással múlatja az időt. A mostani hétvégén tizenkét vendég szerepel a meghívottak listáján, köztük a neves magándetektív, Hercule Poirot is. A könnyed derűvel induló vacsorát azonban váratlan tragédia szakítja meg: Stephen Babbington, a helyi plébános egy korty koktél után a torkához kap, majd élettelenül esik össze. Poirot és a rendőrség is természetes halálnak tartja az esetet mindaddig, amíg nem sokkal később egy hasonló vacsorán teljesen megegyező körülmények között meg nem hal az est házigazdája. A gyanút tovább fokozza, hogy a vendégek a második halálesetnél is majdnem ugyanazok. Vajon melyik lehet közülük a gyilkos...? 

Sokak szerint megőrült, vagy mindig is őrült volt, mások szerint vizionárius zseni, akinél jobban senki nem lát bele a jövőbe. Az biztos, hogy kevés ember van a világon, aki Elon Musknál nagyobb hatással lenne a technológiai, gazdasági, sőt világpolitikai folyamatokra. Vagy úgy általában az emberiség jövőjére. Az ő rakétái állították pályára a Starlink-műholdakat, amelyek nélkül már szinte elképzelhetetlen a háború. Ő gyártja a világon a legtöbb elektromos autót. Ő vezeti azokat a kutatásokat, amelyek célja az emberi agy és a számítógép összekapcsolása. Az ő háttérirányításával és algoritmusain keresztül zajlik a globális támadás a fennálló világrend ellen. És ő akarja elvinni az emberiséget a Marsra.Óriási a tétje annak, hogy megértsük, mit akar ez az ember. Még mielőtt túl késő lenne. A két kiváló amerikai szerző a muskizmus megfejtésére vállalkozik - és a kép, amelyet elénk festenek, hátborzongató.A világpremierrel egy időben magyarul is megjelenő kötet a Financial Times, a New Yorker és a Literary Hub szerkesztősége szerint is 2026 legjobban várt könyve."Mélyenszántó bepillantás Musk törekvésébe, hogy az univerzum urává váljon... A muskizmus doktrinája a kevesek gazdagságát s egyben politikai uralmát jelenti: a SpaceX az űrben, az X és a Grok a számítógépeinken, a Starlink minden telefonon... Hogy "disztópikus", az nem elég erős szó arra a technokrata jövőre, amelyet a szerzők előrevetítenek ebben a komor, de nagyon fontos könyvben."KirkusQuinn Slobodian a Bostoni Egyetem történelem professzora; a mai világpolitikai és gazdasági folyamatokról szóló fontos könyvek szerzője; 2024-ben a brit Prospect magazin a világ 25 legjelentősebb gondolkodója közé sorolta.Ben Tarnoff Massachusettsben élő technológiai szakíró, az Internet for the People című könyv szerzője, valamint a Voices from the Valley: Tech Workers Talk About What They Do - And How They Do It társszerzője. Rendszeresen publikál a New York Review of Booksban, emellett írásai megjelentek többek között a New York Times, a New Yorker és a New Republic hasábjain is.

„– Csak egy pillanatra láttam. Pár másodpercig. Egy olyan nyolcvan év körüli nő lehetett, talán öregebb. Derékig érő, hosszú, ősz haja volt és anyaszült meztelenül állt az úttesten. Somlyói felnézett a jegyzetelésből. – Micsoda? – Mondtam, hogy hülyének fog nézni. Márpedig teljesen pucéran mászkált ott. Egy sovány, inas asszony volt, a haja így lebegett körülötte – mondta, miközben a levegőt legyezgetve próbálta demonstrálni. Somlyói elismerően bólintott, értékelte az igyekezetet. – És látta már korábban azt a nőt? Tamás megrázta fejét.” „De ki engedheti meg magának, hogy szabadon érezhessen akármit, ha figyelő szemek követik mindenhová? Hogy érezhet szabadon az ember egy kicsi településen? Szabályok kötik az embereket, megszólják azt, akinek a viselkedése nem konform, ezért mélyre szorítjuk dühünket, ami kelepcébe zárva viszont egyre csak rothad és növekszik bennünk. És aztán szemmel verünk, rosszat kívánunk, ütünk, gázolunk, ártunk. Felborítják bennünk az egyensúlyt a sok ördögök, nem látjuk tőlük, hol a határ, s ha nem tudunk mit kezdeni szorító érzelmeinkkel, kiszabadulnak, megtörténik velünk a legrosszabbtól is rosszabb.” „Mennyire hétköznapi is az indulat elszabadulása, s abból mégis mennyire rendhagyó tragédiák tudnak kibontakozni.” Terék Anna

"De ki engedheti meg magának, hogy szabadon érezhessen akármit, ha figyelő szemek követik mindenhová? Hogy érezhet szabadon az ember egy kicsi településen? Szabályok kötik az embereket, megszólják azt, akinek a viselkedése nem konform, ezért mélyre szorítjuk dühünket, ami kelepcébe zárva viszont egyre csak rothad és növekszik bennünk. És aztán szemmel verünk, rosszat kívánunk, ütünk, gázolunk, ártunk. Felborítják bennünk az egyensúlyt a sok ördögök, nem látjuk tőlük, hol a határ, s ha nem tudunk mit kezdeni szorító érzelmeinkkel, kiszabadulnak, megtörténik velünk a legrosszabbtól is rosszabb."Terék AnnaHorváth Adél a mágikus realizmus világát idéző regénye egy ködbe burkolózó partiumi faluban játszódik, ahol a generációkon át öröklődő traumák, bűnök és titkok nyolc nap eseményein keresztül kerülnek terítékre. Miközben a szereplők egy része a jelen tragédiáival való szembenézés, a felelősségvállalás és az önreflexió helyett a folklór magyarázataihoz és függőségekbe menekül, az olvasó sem lehet biztos benne, hogy a megmagyarázhatatlan események, borzalmak forrása a természetfölötti vagy az emberi gyarlóság.Horváth Adél (1999) orvos, író. Debrecenben él.

Az egész úgy kezdődik, hogy kihajtanak minket, mint csavart az anyából, és létünk (jó esetben) anyatejtől anyaföldig tart. Egy közkeletű állítást máris cáfolnék. "Anya csak egy van." Hiszen az embernek nem csupán egy anyja van (volt), hanem általában több is. Szerencsés esetben a halandó tele van (volt) anyákkal: van (volt) neki kettő nagyanyja, azután dédanyák, ükanyák, szépanyák... Nekem például az anyai nagyanyám (Csöpe, Csoze) éppen annyira az anyám volt, mint a második anyám (Titike, az édes-). És akkor még a nevelőanyákról, mostohaanyákról, keresztanyákról, örömanyákról, pótanyákról, ősanyákról, Holdanyákról, Földanyákról, béranyákról, bálanyákról, zászlóanyákról, betűanyákról, ellenanyákról, leányanyákról, legényanyákról, szerelmi anyákról és irodalmi anyákról nem is beszéltem. De (jelentős részükről) fogok. Ezért jöttem. Anya, anyu, anci, édesanyám, mama, anyuci, anyukáim... Szóval ezúttal anyázni fogok. Buzgó szüvel.

1930 tavaszán az akkor már befutott, frissen elvált Agatha Christie Irakban megismerkedett egy "sötét hajú, sovány, halk szavú" régészgyakornokkal, Max Mallowannel, akivel még abban az évben összekötötte az életét. Ez pedig azt jelentette, hogy a két világháború közt, különböző régészeti expedíciók tagjaként bejárta az ókori Mezopotámia számos lelőhelyét - európai szemnek olykor hihetetlen kalandjait pedig természetesen le is jegyezte. Az Így éltünk Mezopotámiában lapjain így egyszerre kelhetünk útra a (távolról sem mindig) mesés Keletre, és követhetjük végig egy angol Lady kendőzetlenül őszinte, öniróniában gazdag találkozását egy vonzó és ismeretlen új világgal. "Vagy ötezer esztendeje ez volt a világ legpezsgőbb pontja. Itt kezdődött a civilizáció, és itt szedem fel a földről egy kézzel formált agyagedény cserepeit, amely a feketével ráfestett pöttyökkel, keresztszemes mintával épp annak az áruházi bögrének az őse, amiből éppen ma reggel ittam a teámat..."

Sétahajókázás a Níluson, egy minden kényelemmel felszerelt gőzhajó fedélzetén, elegáns és izgalmas társaságban: tökéletes lehetőség a kikapcsolódásra, akár mézesheteit töltő, szerelmes ifjú leány, akár zsémbes, gazdag öregasszony - vagy épp sokat látott, briliáns magándetektív az utazó. A csöndes, enyhe egyiptomi nyáréjszaka békéjét azonban pisztolylövés döreje zúzza szét. Bár az áldozat túléli a merényletet, a kéjutazás légkörét a forrongó szenvedélyek és a hideg gyanakvás igencsak megrontja. Hercule Poirot, a legendás nyomozó nem tehet mást: kis szürke agysejtjeit az ősi Egyiptom misztériumainak megfejtése helyett a bűntett felderítésének szolgálatába állítja...

Nagynénje hosszan tartó, súlyos betegségét követő halála után Elinor Carlisle hatalmas vagyont örököl. Ám lehet, hogy mindezt már nem tudja élvezni, ugyanis gyilkosság vádjával áll a bíróság előtt. Ő az egyetlen gyanúsított, mivel féltékenységéből adódóan kizárólag neki lehetett oka a fiatal és szép Mary Gerrard, Laura néni felolvasónőjének a megölésére. A vádat csak súlyosbítja, hogy nagynénje – közvetlenül a halála előtt – módosítani akarta a végrendeletét Mary javára. Az indíték egyértelmű, minden Elinor ellen szól – de akad valaki, aki váltig hisz Elinor ártatlanságában: Peter Lord, Laura néni kezelőorvosa. A doktor, hogy megmentse Elinort a már biztosnak látszó ítélettől, nem kisebb szakértőt bíz meg a védelem oldalán, mint a nagy Hercule Poirot-t.

Márai Sándor az ember létállapota felől közelíti meg a szegénység fogalmát, tartalmát, s önmagát is a szegények közé sorolja. A mű sztoikus gondolatokon alapuló próbálkozás az élet titkával szemben, ugyanakkor az egész írást átszövi az irónia: Márai nem tudományos értekezést írt, hanem "szatirikus esszét", ahogyan Bálint György fogalmazott. "Itt az író nem egészen azt mondja, amit gondol, sőt sokszor vigyázni kell, nem az ellenkezőjét mondja-e annak, amit gondol. Az író gondolata valahol a szavakon túl, mögöttük, felettük vagy alattuk van. Ezért nem is elsősorban az a fontos, amit mond, hanem ahogyan mondja. Fontos az attitűd, amelyben témájával szemben áll és még inkább a hang, ahogy beszél róla. Ez a tiszta irónia. S ez az irónia a kis könyv valóságos tartalma. Ritkán olvasni könyvet, melynek tartalmát ilyen mértékben a hangja teszi. Az író íráskészsége, kétségtelen stílusművészete abban áll, ahogy ezt a hangot egyetlen kisiklás nélkül végigviszi." (Schöpflin Aladár, Nyugat folyóirat, 1933) "sürgős szükségét látom egy kézikönyvnek, mely a meglepett, orvul megtámadott s a szegénység kazamatáiba hurcolt új szegényeket, akik változott helyzetükben, első elképedésükben éppen oly kevéssé tudnak értelmesen és ízlésesen viselkedni, mint például az újgazdagok, kitanítsa állapotuk igazi mivoltára s az életöröm lehetőségeire, melyek, mondjuk, egy kazamatán belül rendelkezésükre állanak"

„Nem értem, hogy miért akarják mindenáron rávenni az írókat, hogy az írásról beszéljenek. Az ember azt gondolná, hogy az írónak az a dolga, hogy írjon, nem pedig az, hogy beszéljen.” 1954-ben Agatha Christie elhatározta, hogy egy megírandó novellája jogdíjából színes üvegablakokat csináltat a helyi templomnak. A novellából azonban kisregény lett, ezért egyetlen magazin sem tudta közölni, Christie pedig nem lerövidítette, hanem kibővítette: így született a Gyilkosvadászat. Az eredeti kisregény, A Greenshore-gloriett viszont egészen 2014-ig kéziratban maradt – most azonban megtudhatjuk, milyen volt eredetileg Mrs. Ariadne Oliver és Poirot játéknak induló kalandja Sir George Stubbs vidéki kastélyában. Annyit elárulhatunk, kedvenc belga nyomozónk ezúttal sem hagy minket cserben – ahogy Agatha Christie sem hagyta kedvenc templomát: az üvegablakok elkészítéséért végül egy Miss Marple-novellával, a Greenshaw bolondvárával „fizetett”.

Egyszerre lírai és brutális regény a hűségről, a szerelem erejéről és a világ kíméletlenségéről. Egy férfi újszülött gyermekével elindul, hogy megkeresse eltűnt feleségét. Északról délre, szörnyű hóviharban megy makacsul, keresve a várost, Vencsenget – amely talán nem is létezik. A kínai irodalom élő klasszikusának új regényét hatalmas várakozás előzte meg. Korábbi műveinek a közelmúlt vagy a jelen konkrét történelmi-politikai hátterébe helyezett és arra reflektáló cselekményvilágától eltávolodva a szerző ezúttal egy már-már kortalan történetet mesél el – bár annyit tudhatunk, hogy az 1900-as évek első évtizedeiben, a Csing-dinasztia végnapjainak és a Köztársaság korai, zűrzavaros időszakában vagyunk. Jü Hua a rá jellemző finom, de nem szentimentális érzékenységgel vezeti végig olvasóját két lélekben összetartozó, mégis magányos ember, egy férfi és egy nő – és a gyermekük – történetén.