Helikon Kiadó strana 28 z 115

„A fiatalok semmit sem vesznek annyira zokon, mint amikor az idősebbek tanácsot akarnak adni nekik.” Hercule Poirot megöregedett - tolószékben várja barátját, a hűséges Hastings kapitányt Styles St. Maryben, azon a helyen, ahová hajdan sebesült menekültként érkezett és derített fel sikeresen egy bűnügyet. Poirot meghökkentő történettel áll elő: a szállodában, ahol tartózkodnak, egy sorozatgyilkos is lakik, akinek az áldozata a vendégek egyike. Igen ám, de ez a gyilkosság még nem történt meg! Poirot szerint azonban hamarosan bekövetkezik, mert a leendő gyilkos, feltételezése alapján, összefüggésbe hozható öt korábbi bűnüggyel, melyek egyikében sem ő volt az elítélt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a panzióban tartózkodik Hastings lánya, Judith is... Vajon sikerül-e megakadályozni az előre vetített gyilkosságot? A regény először az Agatha Christie halála előtti évben jelent meg.

Moraes Zogoiby, a Mór kétszeres sebességgel éli az életét: harminchat évesen már aggastyán. A családi legendárium szerint ősei között tudhatja a 16. századi portugál gyarmatosítókat és a dél-indiai Kocsinban letelepült spanyol zsidókat. Anyja neves festőművész, aki bombayi műtermében egész életében megszállottan festi "mór sorozatát", dúsgazdag apja pedig ezer szállal kötődik az indiai alvilághoz. E nem mindennapi família szűk száz esztendőt felölelő krónikáját meséli el nekünk a kegyvesztett és száműzött Mór élete alkonyán, s miközben kibontakozik előttünk a család bosszúval, árulással, őrülettel és intrikákkal terhes históriája, a háttérben felsejlenek India modern történelmének vízválasztói is a korai függetlenségi mozgalmaktól kezdve egészen a hindu fundamentalizmus térnyeréséig. Rushdie lenyűgöző meséje egyszerre vaskos karneváli történet és antik tragédia, amelyet a mágikus realista irodalom egyik csúcsteljesítményeként tartanak számon. Mágiája azonban épp azért olyan hatásos, mert mélyen a valóságban gyökerezik. Van valami, ami időnként kitör belőlünk, ami bennünk lakik, eszi az ételünket, szívja a levegőnket, kinéz a szemünkön, és amikor játszani kezd, senki nem maradhat ki belőle; megszállottan fordulunk egymás ellen, sötéten villog a szemünk, kezünkben pedig fegyvert szorongatunk, szomszéd a szomszéd ellen, unokatestvér az unokatestvér ellen, fivér a fivér ellen, gyermek a gyermek ellen.

Romsics Ignác nagyívű szintézise a magyar történelem utolsó száz évét a történettudomány és a társtudományok eredményei alapján teszi mérlegre. A nyolc nagy fejezet tárgya a XX. századi magyar történelem egymást követő - és rendszerint egymást tagadó - nyolc nagy korszaka, kitágítva az időhatárokat az első világháború előtti három-négy évtizedre és befejezésként a rendszerváltozás utáni húsz évre. Az egyes fejezeteken belül minden esetben tematikai rendezőelv érvényesül: állam és politika, gazdaság, oktatás, társadalom, kultúra és művelődés, külpolitika. A jelenlegi kiadás az újabb kutatásoknak megfelelő néhány kiegészítéssel bővíti a könyv legutóbbi, 2010-es megjelenését.A Monarchia s ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása nem véletlenek következménye, hanem egy hosszabb folyamat eredménye volt. E folyamat motorjának, hajtóerejének a nyelvi-kulturális közösségekre épülő modern nacionalizmus tekinthető, amely előbb vagy utóbb a térség mindegyik multietnikus birodalmát - majd államát - felrobbantotta. Az átalakulás a Török Birodalom dezintegrálódásával és kis, de expanzív nemzetállamok kialakulásával kezdődött a Balkánon a XIX. század első harmadában, s legutóbbi fázisa a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása volt az 1990-es évek elején.

„Napközben megengedték, hogy normális (idegesítő) gyerekként viselkedjek. Hülye kérdéseket tegyek fel, gyerekes és önző legyek, mint a legtöbb kölyök. De ha elvittek egy kellemes étterembe vagy bárba (ami előfordult, mert Curt bárzongoristaként dolgozott), vagy egy éjszakai lokálba (amit időről időre szintén megtettek), vagy moziba, vagy dupla randira egy másik párral, tudtam, hogy ez a felnőttek ideje. Ha azt akartam, hogy körülöttük legyeskedhessek a felnőttek ideje alatt, akkor kurvára csihadnom kellett.” Quentin Tarantino régóta várt könyve ékes bizonyítéka annak, amit a világszerte elismert rendező nyilatkozatai és a vele készült interjúk alapján már eddig is sejthettünk: Hollywood örökifjú fenegyereke nem csupán napjaink amerikai filmművészetének zseniális alkotója, de a filmek egyik legélesebb szemű nézője, kritikusa és csodálója is. Ebben a hatalmas filmtörténeti ismeretanyagot megmozgató, mégis mindvégig olvasmányos könyvben Tarantino meghatározó gyerekkori moziélményeiből kiindulva vizsgálja a '70-es évek amerikai filmtermésének számára legérdekesebb darabjait, megkerülhetetlen klasszikusokat és már-már elfeledett B kategóriás gyöngyszemeket egyaránt. Magával ragadóan laza stílus és irigylésre méltó profizmus - Tarantino sajátos kor- és életrajzzá összeálló elmélkedéseinek ugyanazok az ismérvei, mint utánozhatatlan filmjeinek. A Cinema Speculation mélyen személyes vallomás a mozi szenvedélyes szeretetéről - kihagyhatatlan olvasmány nemcsak Tarantino rajongóinak, de általában a filmek szerelmeseinek. QUENTIN TARANTINO: Lehengerlő fantáziájának és összetett forgatókönyveinek köszönhetően Quentin Tarantinót generációjának egyik leghíresebb filmeseként tartják számon. Első nagyjátékfilmjét rendezőként az 1992-es Kutyaszorítóban jelentette, ezt pedig egyik legnépszerűbb filmje, a Ponyvaregény követte, amelynek elkészítésében rendezőként, társszerzőként és színészként is közreműködött, és amelyért elnyerte első Oscar-díját a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. További filmjei, a Jackie Brown, a Kill Bill 1 & 2 és a Halálbiztos sikersorozatát a Becstelen brigantyk című második világháborús eposz, a Django elszabadul (amelyért ismételten elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscart), valamint az Aljas nyolcas folytatta. Tarantino legutóbbi filmje, a Volt egyszer egy... Hollywood öt Golden Globe-, tíz BAFTA-, valamint tíz Oscar-jelölést kapott. A szerzőtől a Helikon Kiadónál megjelent: Volt egyszer egy Hollywood

"Sokan úgy tartják, hogy a szakszerűtlen, propagandisztikus, manipulatív vagy egyszerűen csak dilettáns múltértelmezésekkel a történésznek semmi dolga sincs. Én nem osztom ezt a véleményt. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy a történész fontos társadalmi feladata az ideológiailag durván meghatározott, a múlt ismert és igaznak elfogadott tényeitől eltávolodó, manipulatív és propagandisztikus célzatú értelmezések hiteltelenítése - még ha az abszolút objektív igazság nem is tárható fel." "Egotörténelmem" első kötete arról szól, hogyan lettem történész. A második, melyet az olvasó a kezében tart, arról, hogy milyen történész lettem. Miként végeztem a munkám a modern magyar történelem kutatójaként, kutatásszervezőként, az Osiris, az Akadémiai és a Kossuth Könyvkiadó szerzőjeként és sorozatszerkesztőjeként, hazai és külföldi konferenciák előadójaként, rádió- és tévéműsorok szereplőjeként és nem utolsósorban az ELTE, majd az egri Eszterházy Károly Főiskola s több külföldi universitas, mindenekelőtt az amerikai Indiana Egyetem és a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem oktatójaként. Az első kötethez hasonlóan ebben is igyekeztem kívülről szemlélni magam, s kritikusaim és méltatóim optikáján át egyaránt láttatni történészi tevékenységemet. Bár a pártpolitikához köthető csatározásoktól következetesen távol tartottam magam, időnként mégis személyeskedő támadások kereszttüzébe kerültem. Ezek során egyesek a legkülönfélébb politikai címkéket igyekeztek rám aggatni. Úgy gondolom, hogy e megbélyegző törekvések nemcsak rólam szóltak, hanem tükrözték a rendszerváltozás utáni magyar társadalom érzékenységeit, indulatait és frusztrációit is. Visszatekintésemben ezért ezekről is részletesen beszámolok.

„- Próbáltam kiigazítani őket, apa - felelte őszintén. - Tényleg igyekeztem, hiszen te többször is elmesélted nekem a történteket. De nem érdeklik őket az árnyalatok. Udvariasan meghallgatnak, egy ideig illedelmesen csendben maradnak, aztán kezdődik az egész elölről. Az embereknek nem igazságra van szükségük, hanem legendákra.” Noámnak hívják. Újjá- és újjászületik, több civilizációban élt az évezredek során, és most arra készül, hogy elmesélje történetét - egy nagyon hosszú történetet, amely 8000 évvel ezelőtt, egy tó partján, édeni körülmények között kezdődött, amikor az ember még korlátok nélkül élt, szimbiózisban a természettel. Ebben a régmúlt időben, amiről mesélni fog, Noám a falu vezetőjének a fia, aki mindent elsöprő szerelmet érez Nura, a kiszámíthatatlan, lenyűgöző és szellemi társként is elsőrangú nő iránt - a közelgő apokalipszis árnyékában. Schmitt nem kevesebbet kísérel meg az Elveszett édenekben, mint hogy a jelen fénytörésében újraírja az emberiség mítoszait, keletkezés- és hanyatlástörténeteit. A nagy filozófiai, társadalmi és pszichológiai kérdéseket hús-vér karakterekkel, felejthetetlen alakokkal jeleníti meg egyedülálló kalandregényében - ebben a családi tragédiákkal, elhallgatott múlttal, bibliai cselekménnyel átitatott, gyengéd és lebilincselő mestermunkában. „Szeszélyes kaland, őrült projekt. Schmitt csúcsminőségű regényben meséli el az emberiség történetét.” (Libération)

"Mikor kiderült, hogy korántsem vagyunk annyira értelmesek, mint azt egy, az Ész tiszteletétől eltelt boldogabb század hinni szerette volna, fajtánk megjelölésére a homo sapiens mellé a homo faber, az eszközöket előállító ember társfogalmát rendelték. Csakhogy ez a kifejezés még kevésbé volt találó, mint az első, hiszen sok állat is faber. Ami áll az eszközkészítésre, az a játékra is áll: nagyon sok olyan állat van, amely játszik. Mégis hiszem, hogy a homo ludens, a játszó ember, éppoly alapvető tevékenységet jelöl, mint amilyen az eszközök készítése, és mindenképp helyet érdemel a homo faber elnevezés mellett. Már régóta mind erősebben gyökeret vert bennem az a meggyőződés, hogy az emberi kultúra játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki." (J. Huizinga)

Miért tett úgy Agatha Christie egész karrierje során, mintha csak egyszerű "háztartásbeli" lenne, mikor ez nyilván nem igaz? Ahogy Lucy Worsley írja, "izgalmasan, pezsdítően modern" volt. Szörfözni járt Hawaiin, imádta a gyors autókat, és érdekelte az új tudomány: a pszichológia, amely komoly mentális krízisen segítette át. Akkor miért játszotta - minden ellenkező bizonyíték dacára - a szemérmes, gazdag századeleji úriasszony szerepét? 1890-ben született, egy olyan korban, amikor világos szabályok szabták meg, mit tehet és mit nem tehet egy nő. Lucy Worsley életrajza nem csak a világhírű bestselleríróról szól. Hanem olyasvalakiről, aki a származása és a neme jelentette akadályokat legyőzve elképesztően sikeres dolgozó nő lett. Lucy Worsley életrajza alapmű és rendkívül szórakoztató olvasmány. Személyes levelek és ritkán látott dokumentumok alapján mutatja meg, mennyire úttörő volt Agatha Christie - az a nő, aki tényleg megírta az egész huszadik századot. ,,Agatha rettentő vonzó lehetett. Önéletrajzában pontosan kilenc különböző férfit említ meg (illetve utal rájuk), akik megkérték a kezét tizenhét és huszonkét éves kora között, s két eljegyzés is lett belőle. Derűsen tárgyilagos, amikor a kérőiről mesél." "Egy zseniális nő ír egy zseniális nőről: kihagyhatatlan." - Antonia Fraser Lucy Worsley, angol történész (sz. 1973), a Historic Royal Palaces alapítvány főkurátora, Agatha Christie mellett írt már nagysikerű könyvet Jane Austenről és Viktória királynőről, valamint történelmi műsorokat is vezet a BBC csatornáin.

Mára közmegegyezés mutatkozik abban, hogy a naplók képezik a Márai-életmű centrumát. Ezek közül is kiemelkednek a világháborús naplók, mint nélkülözhetetlen kordokumentumok, melyek afféle műhelytanulmányokként és önvallomásokként is értelmezhetők. Márai az 1945-ös naplóban a háború fojtogatta és pusztította főváros egyedülálló rajzát adja. A humanizmus, az európai értékek, a lelkiismeret nevében igyekszik számot vetni a veszteségekkel, egy világ pusztulásával, az eltévelyedett ország sorsával. Közben saját magánemberi-írói lelkiállapotát is elemzi: végtelenül bensőséges hangon, megkapó őszinteséggel, vívódásait, kétségeit, kétségbeesését, szégyenérzetét sem titkolva. Legfőképpen pedig keresi, miként lehet morálisan elfogadható feleletet találni a zavaros új világ kihívásaira.„Naplóiban élete fő művét írta meg Márai.” (Bod Péter, Népszava)

Milyenek is a magyarok? Kevés beszédű, magányos cowboyok és kocsmai hencegők. Lepedőakrobaták és sámlin reszkető Gedeon bácsik. Hátrafelé nyilazók és cekkerben bontott csirkét cipelők. Alkoholisták. Dehogy alkoholisták, csak megisszák a magukét. Folyton panaszkodók és forrófejűek. Pacalevők és pizzafalók. Asztalsarkon búsongók, akik párszor az asztalra csaptak, és beleremegett a történelem. Valamikor nagyon tudtak focizni, most nagyon tudnak rá emlékezni. Ha meg akartak halni, mindig lerántottak magukkal egy törököt is. Ez az útikönyv elkalauzol a földönkívüliek ismerős birodalmába, kiderül belőle, hol húzódik a belga-magyar határ, kitalálták-e a magyarok az ideális társadalmat, igaz-e, hogy minden magyar tud atombombát gyártani és lóháton állva hatos fogatot hajtani. Ha valaki a könyv olvastán nem tudja, sírjon vagy nevessen, nyugodtan tegye egyszerre mind a kettőt.

Attól a naptól fogva, hogy az óvó bácsija összeesett, majd meghalt, miközben Nyúl Péter kalandjait mesélte a gyerekeknek, Clover Brooks erősebb köteléket érzett a haldoklókhoz, mint az élőkhöz. Mióta pedig imádott nagypapája, aki felnevelte, magányosan halt meg, mert ő épp Ázsiában utazgatott, Clover haláldúlaként dolgozik New Yorkban: annak szenteli életét, hogy végstádiumban lévő betegeket kísérjen el utolsó lelki útjukon: segítsen nekik elfogadni az elkerülhetetlent, és megbékélni önmagukkal, bármilyen hibákat követtek is el életük során. Clover olyan sok időt tölt haldoklókkal, hogy közben elfelejti - vagy nem meri - a saját életét élni. Nem akar senkit igazán közel engedni magához, mert az kockázatos: ha szeret valakit, akkor elkerülhetetlen, hogy egy nap elveszítse... Így él harminchat éves koráig, amikor egyszer csak - egy kedves öregasszonynak köszönhetően, aki elmeséli neki nagy szerelmének történetét -, nagyot fordul Clover élete: kénytelen lesz végre önmaga lelkének a mélyére nézni, és kideríteni, hogy igazából mire is vágyik. De vajon lesz-e bátorsága hozzá, hogy elinduljon a saját útján? ,,Beleszerettem Cloverbe, teljes szívemmel kívántam, hogy kinyíljon a világa, és ujjongtam, amikor végül megértette, hogy a komfortzóna arra szolgál, hogy kilépjünk belőle." - Jill Mansell ,,- Láttam, hogy egész életedben szép halált próbáltál biztosítani másoknak... amit a nagyapádnak nem adhattál meg. - Barna szeme még most is ragyogott. - De a szép halál titka a szép élet. Hogy beleadsz mindent. Nem baj, ha összetörik a szívedet. Nem baj, ha hibázol. Vállalni kell a kockázatot. - Leo egyre nehezebben kapott levegőt, alig bírt már beszélni. - Ígérd meg, kislány - suttogta -, hogy élni fogod az életedet."

"A hatóságok nyilván úgy látták biztosítottnak a rendszerhű és kifinomult magyar fiatalok nyugalmát, ha az első magyarországi Motörhead koncertet a Czabán Samu térre tolják ki a Volán SC sporttelepére, ahol az illetékes szerveknek van idejük és lehetőségük beavatkozni, amennyiben innen indulna ki a létező szocializmus alapját és felépítményét fenyegető lázadás." Para-Kovács Imre: Gyorsabb lettél a fénynél (Motörhead: Ace of Spades) 21 szerzőt (írót, költőt, műfordítót stb.) kértünk fel, olyanokat, akikről feltételeztük, valamilyen viszonyban vannak a metállal, hogy ugyan írják már meg, pontosan milyenben. Küldhettek bármit (novellát, tárcát, vallomást, emlékiratot, lemezkritikát, esszét, tanulmányt, naplót, koncertriportot vagy amit akartak), csak próza legyen és a metálról szóljon. Ennek megfelelően e kötet meglehetősen sokszínű lett, és a 70-es évektől egészen napjainkig végigköveti a műfaj útját. Szóval ez a könyv a metálzene egy lehetséges története. Egy speciálisan magyar és irodalmi szemszögből. Cserna-Szabó András

"A sztoikus (illetve más ókori filozófusok) számára a memento mori, vagyis az elkerülhetetlen halálon való töprengés nélkülözhetetlen filozófiai gyakorlatot jelentett, amelynek ráadásul nem várt kedvező hatásai is lehetnek. Az eljövendő rossz dolgok megfontolásaként a memento mori lehetővé teszi számunkra a halálra való felkészülést, és segít abban, hogy megszabaduljunk a halállal kapcsolatos félelmeinktől. Ezenkívül arra ösztönöz, hogy komolyabban vegyük a jelenlegi életünket, hiszen felismerjük, hogy halandók vagyunk. Mint arra magam is rájöttem, a saját halálomon, sőt a hozzám legközelebb állók szintúgy elkerülhetetlen halálán való töprengés egy teljességgel váratlan és erőteljes eredménnyel is járt: mélyebb hálát tudtam érezni minden egyes percért, amit még együtt tölthetünk." "Most csak arra tanítalak, hogy ne tartsd magad szerencsétlennek idő előtt, minthogy azok a dolgok, amelyeknek a bekövetkezésétől rettegtél, talán sohasem fognak bekövetkezni, vagy legalábbis egyelőre nem következtek be." - Seneca A római Seneca, az I. században élt sztoikus filozófus és államférfi gondolatai változásokkal teli, bizonytalan, sokszor szorongásra okot adó világunkban ugyanolyan aktuálisak, mint kétezer évvel ezelőtt. Sőt, ma talán még nagyobb szükség van a sztoikusok erényeire: a lelki nyugalomra, a megfontoltságra, a jelenlétre, az állhatatosságra, hogy örvénylő mindennapjainkban megtaláljuk magunkban a mozdulatlan középpontot, mely a legnehezebb élethelyzeteinkben is megvilágítja a kiutat. David Fideler - aki főiskolai tanárként az ókori filozófia kutatója - amellett, hogy bemutatja Senecának a barátjához intézett tanácsait, bölcs gondolatait, igyekszik azokat a mai körülményekre alkalmazva még inkább kézzelfoghatóbbá tenni. A szerző a kötet végén olyan, a sztoikusok filozófiájára építő gyakorlatsort is ajánl az olvasónak, mely Seneca szerint hatásos segítséget nyújt, hogy elfogadjuk és a magunk javára fordítsuk a tőlünk független, sorsszerű eseményeket.

Tommy nagynénje, Ada néni nem sokkal Tommy és Tuppence látogatása után meghal az idősek otthonában. Hagyatéka között van egy festmény is, amely egy rejtélyes vidéki házat ábrázol. Tuppence-nek ismerős ez a ház, de nem tudja, honnan - talán a vonat ablakából látta? -, és míg a férje néhány napra elutazik az államvédelmi szövetség éves megbeszélésére, ő elhatározza, hogy megkeresi a különös házat. Az ártatlannak induló nyomozás váratlan fordulatot vesz, melynek szenvedő alanya Tuppence. Időközben Tommy is visszatér, és a felesége nyomába ered, hogy együtt fejtsék meg, ki mozgatja az idősek otthonában történt különös események szálait, melyek egyelőre megmagyarázhatatlan kapcsolatban állnak a festményen megörökített házzal.

„Másfelől viszont jó volna tudni, vajon amit ma érzünk egymás iránt, nem csak annyi-e, mint ezek az esőcseppek itt. Nézd, még mindig csöpögnek ránk az ázott falevelekről, pedig az égből már rég nem hull az eső. Vajon van-e még hátra más, mint hogy az emlékeink után a szerelmünk is elhalványodjék és kihunyjon?” Valamikor Arthur király halála után, a Római Birodalom romjai között békében élnek egymás mellett az őshonos britonok és a betelepülő szászok. Ám úgy tűnik, a béke záloga a felejtés: a hegyekből leereszkedő "homály" miatt senki nem képes fölidézni a múlt eseményeit. Az idős briton házaspár, Axl és Beatrice egy halovány emlékfoszlányba kapaszkodva mégis útnak indul, hogy megtalálja fiúgyermekét, aki hitük szerint egy másik faluban él, és régóta várja a látogatásukat. Út közben melléjük szegődik Wistan, a titokzatos küldetéssel megbízott szász harcos; fiatal tanítványa, Edwin; majd az Arthur-mondakörből ismert Gawain lovag is. Bár az útitársakat különböző célok vezérlik, hamarosan kiderül, hogy sorsuk - múltjuk, jelenük és jövőjük - szorosan összekapcsolódik egymással, és lassan mindannyiuknak dönteniük kell emlékezés és felejtés között. Ishiguro 2015-ben megjelent, sárkányokkal és mitikus szörnyekkel benépesített, allegorikus-melankolikus regényében ezúttal a fantasy műfaját használja föl, hogy örök érvényű kérdéseket tegyen föl a szerelem erejéről, a bosszú természetéről, az egyéni és kollektív emlékezet jelentőségéről.

Mr. Shaitana, a híres-hírhedt társasági ember bridzspartit rendez, amire négy "gyilkos" és négy "detektív" kap meghívást. Így az este részvevője lesz Hercule Poirot, Battle főfelügyelő, Race ezredes, valamint a neves krimi-írónő, Mrs. Ariadne Oliver is. A két társaság külön asztalnál játszik, a házigazda viszont nem vesz részt a partiban, távolabbról, a kandalló mellől figyeli a bridzsezőket. Mire a játék véget ér, Mr. Shaitanát holtan találják a karosszékében - megölték. A tettes csakis a "gyilkosok" asztaltársaságából kerülhetett ki. Vajon Dr. Roberts, a közismert és népszerű orvos, vagy Anne Meredith, a csinos, de félénk kisasszony az elkövető? Netán John Despard, a nemes lelkű katona, vagy Mrs. Lorrimer, az éles eszű, de életunt öreg hölgy? Poirot-éknak ismét föl van adva a lecke!