Helikon Kiadó strana 35 z 115

Jura Liszicin, a fiatal kozák százados váratlan megbízatást kap a polgárháborúkban darabjaira szakadt Oroszország egyeduralkodójától: egy válogatott különítmény élére állva derítse ki, mi történt a jaroszlavli poszton, amelynek lakói egy állítólagos lázadás óta nem adtak életjelet magukról. Ezzel egy időben a "megszállottak" által elpusztított keleti határőrállomás megsüketült túlélői, Jegor, valamint a néhai katonaszerelmétől terhes Misell viszontagságos útra indulnak a főváros felé, hogy figyelmeztessék az embereket a közelgő veszedelemre. És miközben a jólét illúziójába merült, hatalmi intrikákkal behálózott Moszkva a cár apjának szentté avatására készül, a város határában megjelennek a gyilkos ragályt, a hallás útján terjedő "sátánimát" hordozó fertőzöttek... Dmitry Glukhovsky legújabb regényével ismételten bebizonyítja, hogy joggal tartják a kortárs orosz próza egyik legizgalmasabb szerzőjének. A Poszt 2 előzményének posztapokaliptikus világát tovább építő, megdöbbentő fordulatokban és gondolatébresztő dilemmákban gazdag kalandtörténet: egy rejtélyes járványról, a tömegtudatot háborús pszichózisba taszító politikáról, a történelmi bűnök örökös körforgásáról, a túlélésért folytatott elkeseredett küzdelemről... és nem utolsósorban a feltámadás reményéről.

Örkény István új életműsorozatának ötödik és hatodik kötete az író novellisztikáját fogja át, előkészített meglepetésként: a korábban közreadott népszerű kisregények és egypercesek mögé nézve az olvasó izgalmas felfedezőútra indulhat a legjellemzőbb motívumok, témák forrásától, a korai groteszktől, a háború előtti kor lázas, fiatal tempójától a fenyegetettség, majd pusztulás krónikáin át a szenvedés, a túlélés traumáinak szédületéig. Örkény írásainak hősei mintha mind folyvást macskajátékot játszanának, a sors hol euforikus, hol kegyetlen, hol védekező szerepeiben mutatkoznak. "Éljünk kalandosan, éljünk veszélyesen!" - kiáltja egyikük valamelyik huszadik századi szilveszter napján. Szó, ami szó, ez a fogadalom beteljesült. Örkény legelső kötetének címét kölcsön véve a Tengertánc (Novellák I.) a harmincas évektől az ötvenes évek végéig gyűjti egybe a termést, majd a Niagara Nagykávéház (Novellák II.) folytatja a sort az írói elhallgattatás idejének darabjaitól az utolsó remeklésekig.

Zadie Smith 2000-ben megjelent, ma már szinte klasszikusnak számító csúcsműve fergeteges történet barátságról, szerelemről, háborúról, három kultúráról, három családról - és arról, milyen csalafinta módon térhet vissza életünkbe a már elhagyottnak hitt múlt. A negyvenhét éves Archie meghiúsult öngyilkossági kísérlete után úgy érzi, kapott még egy esélyt az élettől. Feleségül veszi a nála jóval fiatalabb, jamaicai származású Clarát, és hamarosan megszületik egyetlen lányuk, Irie. Archie legjobb barátja, a bengáli mohamedán Samad, akit még a második világháborúban ismert meg, szintén családot alapít, iker fiai együtt nőnek fel Irie-val. A többnyire a '70-es és '80-as évek Angliájában játszódó, generációkon átívelő történet a sorsok összefonódásán keresztül mutatja be a másodgenerációs bevándorlók útkeresését, önmeghatározását. A hagyománytisztelet és az asszimiláció köztes terében vívódó fiatalok különböző válaszokat adnak a hovatartozás kérdésére.

Alessandro Baricco ötödik regénye, a 2002-ben megjelent Vértelenül egy meg nem nevezett országban lezajlott véres polgárháború különös utózöngéinek krónikája. A beköszöntő béke nem elég a továbbra is háborús lázban égő lelkek lecsillapításához: az elszenvedett sérelmek és veszteségek felszítják a bosszúvágyat, a beteljesített bosszú pedig újabb gyilkos haragot szül. A történet hősnőjén, Ninán múlik, hogy megszakad-e valamikor ez a halálos lánc, hogy eljön-e a megbocsátás pillanata. Az, amiről könyvében Baricco ír, bárhol és bármikor megtörténhet. A regény végére érve az olvasó bizonyára eltöpreng majd azon, hogyan döntene ő Nina helyében.

„A nők másról mesélnek és másképp. A „nők” háborújának mások a színei, illatai, más megvilágításba kerül minden, az érzések más világába. Saját szavaikkal mesélik el. Nincsenek hősök és hihetetlen hőstettek, csupán emberek vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le.” A csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből. Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rózsaszín fátyolba borította a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért.

Az ind-hindu hagyomány késő védikus korszakából (nagyjából az i. e. 700 körüli időszakból) származó szent iratai az upanisadok, melyek titkos tanításokként a legősibb metafizikai tudást közvetítik többnyire a mester és tanítványa közti dialógusok segítségével. (Maga az upanisad szó jelentése is "a mester mellé telepedés".) Céljuk, hogy a tradíció követője ne csak fejben értse meg a tanítást, hanem a megértetteket valósítsa is meg az életében. A legismertebb és legjelentősebb upanisad a Brihadáranjaka-upanisad, mely a teremtésmítoszok átadásával indul; lényegük, hogy a mindenség a Brahman és az Átman princípiumából származik. Ezután kerülnek sorra azok a tanítások, melyek többek között az ember végső lényegéről és tudatállapotairól, a Lélekről, a halálról és a halál utáni állapotokról szólnak.

Az ind-hindu hagyomány késő védikus korszakából (nagyjából az i. e. 700 körüli időszakból) származó szent iratai az upanisadok, melyek titkos tanításokként a legősibb metafizikai tudást közvetítik többnyire a mester és tanítványa közti dialógusok segítségével. (Maga az upanisad szó jelentése is "a mester mellé telepedés".) Céljuk, hogy a tradíció követője ne csak fejben értse meg a tanítást, hanem a megértetteket valósítsa is meg az életében. A Cshándógja-upanisad a Dalok Tudásának (Számavéda) irodalmához tartozik, és elsősorban a varázsénekekkel és-mondásokkal, azok felcsendítésének misztériumával foglalkozik. Az upanisadban emellett helyet kaptak azok a tanítások is, melyek a lét végső természetét, továbbá az Önvaló (Átman) mibenlétét tárják föl.

Patrick Bateman, az Amerikai psycho gazdag, fiatal és jóképű főszereplője a Wall Street-i yuppie-k gondtalan aranyéletét éli a 80-as évek végének Manhattanjében. Mindennapjainak elmaradhatatlan kellékei az elegáns ruhák és márkás luxuscikkek, a méregdrága éttermek és egzotikus ételköltemények - ám e ragyogó felszín mögött perverz vágyak és pusztító ösztönök rejlenek. Bateman valójában ugyanis pszichopata sorozatgyilkos, aki a személyisége helyén tátongó hiányt újabb és újabb orgiákkal, valamint egyre rafináltabb kínzásokkal és mészárlásokkal igyekszik kitölteni. Ám a kényszeres testi-lelki szadizmusból nem látszik kiút, Bateman egymás után hág át minden elképzelhető erkölcsi határt, még akkor is, amikor egy magánnyomozó felbukkanásával már a lebukás veszélye fenyegeti... Bret Easton Ellis mindössze huszonhat éves volt, amikor megírta minden idők egyik legradikálisabb amerikai nagyregényét, melyet már a kezdetektől fogva szélsőséges reakciók kísértek. Eredeti kiadója a már kifizetett jelentős előlegek ellenére is inkább visszakozott az Amerikai psycho publikálásától, a regény 1991-es megjelenését követően pedig egyes kritikusai nyilvánosan követelték a regény betiltását, a szerző több halálos fenyegetést is kapott. Mindazonáltal az Amerikai psycho sokkalta több egyszerű "botránykönyvnél". Mesterien felépített, komplex és önironikus szöveggel van ugyanis dolgunk, mely egy egyszerre zsigerien felkavaró, sötét humorú és elgondolkodtató horrortörténetként viszi színre a társadalmi kiüresedés drámáját. Az Amerikai psycho harminc év után is változatlanul aktuális szembesítés egy perverzióval és őrülettel teli világgal, amely már nem kedvez az ártatlanoknak.

"Azok a jelek, amelyekkel az Úr eddig megnyilatkozott Jézus személyén keresztül, csupán kisszerű csodák voltak, ügyes ujjgyakorlatok, csak-a-kezemet-figyelje típusú bűvésztrükkök, és lényegében véve alig különböztek azoktól a mutatványoktól, amelyeket bizonyos keleti mágusok mutattak be sokkal kifinomultabb technikával. Jézusnak elegendő volt akarnia ezeket a dolgokat, hogy megvalósuljanak, de ha valaki megkérdezte volna tőle, mi célja volt velük, nem tudott volna mit válaszolni, vagy csak annyit mondott volna, így hozta a sors, néhány halász nem talált halat, nem volt más kiút a viharból, elfogyott a bor egy esküvőn, igazából még nem jött el az idő, hogy az Úr szóljon a szájából." José Saramago talán leghíresebb, de mindenképpen leghírhedtebb regényében újrameséli Jézus Krisztus evangéliumi történetét a fogantatásától kezdve egészen a kereszthalálig. A Nobel-díjas portugál író fanyar iróniával, költészettel és filozofikus gondolatokkal teli szövegében Jézus alakja kifejezetten földi dimenziókat nyer: bűntudat gyötri, amiért evilági apja, József veszni hagyta a betlehemi gyermekeket; haláláig hű társa, Mária Magdolna karjaiban megízleli az érzéki örömöket; saját létezésének okát kutatva pedig már fiatalon lázadni kezd Isten kifürkészhetetlen tervei és zsarnoki törvényei ellen.

Jó néhány könyv született már Coco Chanelről - arról a kényes és máig sem teljesen tisztázott témáról azonban mindig is kevesebb szó esett, hogy a németek megszállta Franciaországban milyen szerepet töltött be. Arról tehát, hogy egy a náci államapparátushoz tartozó férfi szeretője volt, és az Ellenállás tagjaiból szerveződött Francia Belső Erők letartóztatta és kihallgatta őt hazaárulás vádjával. Az egy újságíró éles szemével és egy regényíró lelkével megalkotott, hiánypótló Coco a Ritzben ebbe az időszakba repíti el az olvasót. A megtörtént eseményekből kiinduló, szerteágazó kutatásokon alapuló, de hátramaradt levelek, feljegyzések, napló vagy kihallgatási jegyzőkönyv híján mégis fikciós mű fő kérdése: kollaboráns volt-e Coco? Gioia Diliberto virtuóz karakterrajza egy női lélek rejtelmeibe, egy személyiség labilitásába enged betekintést. Magával ragadó történetében nyomon követhetjük, mi lehetett a motivációja a női divatot forradalmasító Chanel opportunizmusról árulkodó döntéseinek a II. világháború rémjáró szakában, és ezek a döntések aztán milyen hatással voltak környezetére, világhírű művészbarátaira. GIOIA DILIBERTO amerikai író, történelmi regények, életrajzok és egy színdarab szerzője. Női sorsoknak szentelt, változatos témájú alkotásaiban sikeresen ötvözi a történetcentrikusságot a mélyreható elemzésekkel. Műveit számos nyelvre lefordították. Mindent tud Párizsról: hét könyvéből négy a francia fővárosban játszódik, miként a Coco a Ritzben is. Újságíróként többek között a The New York Times, a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és a Vanity Fair hasábjain publikált. Tanított felsőoktatási intézményekben, és írást is oktat. Connecticut államban, Woodbury városában él. "Ez a lenyűgöző könyv Chanel személyiségének egy olyan oldalát mutatja meg, amelyet korábban nem ismertünk. Erősen ajánlott olvasmány." - Historical Novel Society

Kilenc évvel legutóbbi regényét követően a magyar olvasóközönség számára eddig prózaíróként – és mindenekelőtt a megosztó remekmű, az Amerikai psycho szerzőjeként – ismert Bret Easton Ellis egy esszékötettel jelentkezett, szokás szerint zajos sajtóvisszhangot keltve. A Fehér nyolc vállaltan provokatív, önéletrajzi anekdotákkal teli értekezésen keresztül térképezi fel a mai Amerika társadalmát és politikai-kulturális életét átható (de lényegében a nyugati civilizáció egészére is érvényes) szélsőséges tendenciákat, például a szólásszabadságot és a művészi alkotást korlátozó politikai korrektség uralmát. Mihez kezdene napjaink digitális (negatív) utópiájában, a közösségi média nárcisztikus buborékvilágában az Amerikai psycho antihőse, Patrick Bateman? Esztétikai vagy ideológiai megfontolások vezettek az Oscar-díjjal kitüntetett Holdfény hatalmas sikeréhez? Miben rejlik Charlie Sheen és Kanye West megbotránkoztató imidzsének ereje? Hogyan vezetett az amerikai baloldal önjelölt erkölcsi felsőbbrendűsége Donald Trump megválasztásához? Miből ered a milleniál generáció ellenvéleményeket elfogadni képtelen túlérzékenysége? És ami a legfontosabb: miképp maradhatunk „negatívak”, kritikusak és tökéletlenek egy olyan korban, amely kollektív pozitivitást követelve az érzelmek elfojtására és az egyén elhallgattatására törekszik? A Fehér ilyen és ehhez hasonló kérdésekre választ kereső, vitára és továbbgondolásra inspiráló szövegek gyűjteménye. Szórakoztató vagy kegyetlen? Helytálló vagy felháborító? Akárhogy is vélekedjünk Bret Easton markáns véleményáradatáról, egy dolog biztosnak látszik – illúziómentes és fájóan aktuális társadalomkritikája mellett nem mehetünk el szó nélkül.

"A haláltól Potasnyikov nem félt. De volt benne valami szenvedélyes vágy, valami végső makacsság: arra vágyott, hogy valahol a kórházban, rendes ágyon, ágynemű közt haljon meg, mások figyelmétől kísérve, még akkor is, ha ez amolyan kincstári figyelem, nem pedig odakint, nem a fagyban, nem a fegyőrök csizmája alatt, nem a barakkban, a káromkodások között, a piszokban, a többiek teljes közönye mellett." Salamov elbeszélései élet és halál fagyos határvidékén játszódnak. Nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselője ő (Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a legszélsőségesebb szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom minden didaktikus felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta dokumentarizmusnak hat: a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó tények szenvtelen továbbadásának. És mégis: éppen csak felsejlő irodalmi fogások révén Salamov minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet óriási belső dinamika feszít. A Salamov-szövegeket olvasva az erkölcsi felháborodáson túl, amelyet az orosz kommunizmus kegyetlensége vált ki belőlünk, mi is átérezhetjük azt a mély esztétikai és morális dilemmát, amely a szerzőt egy egészen újfajta prózastílus kialakításához vezette. Szerinte "a művészetnek nincs joga többé az igehirdetésre", az irodalomnak meg kell szabadulnia minden feleslegestől, hogy ábrázolni tudja azt az irracionális világot, amely lehetővé tette a Gulag létrejöttét... Rég volt mindez, mondhatnánk; ám ennek az irracionális kegyetlenségnek, mint napjainkban látjuk (amikor Oroszországban a Gulag áldozatainak sorsát kutató Memorial Társaságot is betiltották), olyan mélyek a gyökerei, hogy ma sem vagyunk védettek vele szemben. Salamov prózája hat kötetben jelent meg oroszul; ennek magyarul egyelőre csak kis része olvasható. Az életműsorozat indításaként most az első kötet anyagát jelentetjük meg teljes egészében.

Jerry Burton egy repülőszerencsétlenség után az orvosa tanácsára vidékre költözik húgával, Joannával, hogy nyugodt körülmények között tudjon lábadozni. A csendes kisváros lakói hamar tudomást szereznek érkezésükről, és sorban bemutatkozó látogatást tesznek náluk. Burtonék nyugalmát azonban hamar megtöri egy helyben feladott, rosszindulatú névtelen levél, melyet újságokból kivágott szavakból és betűkből állítottak össze, és benne Joannát ordenáré módon sértegetik, sőt meg is rágalmazzák. Rövidesen az is kiderül, hogy nem egyedi esetről van szó, ami az újonnan jött „idegeneknek” szól – Dr. Griffith ugyanis beszámol róla, hogy Lymstockban már többen kaptak hasonló névtelen levelet, köztük ő maga is. Rövidesen azonban a bosszantó helyzet tragédiába fordul: egy újabb névtelen levél hatására valaki öngyilkos lesz…

A vadnyugat története indián szemmel. A Wounded Knee-nél temessétek el a szívem fél évszázada látott először napvilágot, de hatása ma is ugyanolyan erőteljes, mint ötven évvel ezelőtt, amikor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak szembenézzenek őseik korábban egyértelműen dicsőségesnek tekintett „honfoglalásának” kegyetlenségével. A Vadnyugat története az indiánok szemszögéből az egyre telhetetlenebb telepesekről, a fehérek által sorozatosan megszegett szerződésekről, véres csatákról és egész indián törzsek elpusztításáról szól. Az őslakosok gyermeki hiszékenységét kihasználó amerikai kormány – habár látszólag az ő érdekeiket is védte – képmutató, hazug módon fosztotta ki a bennszülöttek természetes élőhelyeit. A fehér faj „feltartóztathatatlan haladásának” útja az indiánok otthonukból való kiűzetésén és gyakran lemészárlásán keresztül vezetett. A hivatalos dokumentumokat felhasználó könyv lapjain a különféle indián törzsek főnökei és harcosai saját szavaikkal számolnak be mindazokról a tettekről, amelyek egyértelművé teszik: a magát akkor felsőbbrendűnek tekintő fehér ember erkölcsileg semmilyen módon nem indokolható népirtást hajtott végre. Dee Brown (1908–2002) amerikai történész és regényíró. Főiskolás évei során könyvtárosként kezdett el dolgozni, és munkáját annyira megkedvelte, hogy a tanári és bölcsészdiploma megszerzése után a könyvtár szakot is elvégezte. Könyvei és tanulmányai többnyire a polgárháború és a Vadnyugat történetét, azok egy-egy jeles eseményét dolgozzák fel. Különleges forrásokon alapuló tudományos művein túl Dee Brown ifjúsági, western és történelmi regényeket is írt. Az immár klasszikussá vált Wounded Knee-nél temessétek el a szívem 1970-ben jelent meg először, azóta minden jelentős nyelvre lefordították.

Örkény István kötetével 1968 ünnepi könyvhetén elindult hódító útjára az egyperces novellák műfaja, új korszakot nyitva a rövidtörténetek irodalmában. Ám az Egyperces novellák egyúttal a magyar könyvművészet emlékezetes darabja is: illusztrátora Réber László volt. Jó néhány írónk (például Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Békés Pál) kötetei elmaradhatatlanul az ő rajzaival idéződnek föl előttünk, s látásmódjával, karikaturisztikus filozofikumával Örkénynek is társszerzője lett. Szöveg és kép (mintegy hatvan grafika!) együttes hatása ma is fölkavaró.  Mostani kiadásunk hűen követi a ’68-as megjelenést, két változtatással: későbbi gyűjteményeiben az író A szén utolsó bekezdését elhagyta (sokkal erősebb lett), így közöljük mi is; a Professzorok a bíróság előtt „szócikkeit” utóbb ugyancsak gyomlálta, egyet azért tartottunk meg, mert Réber azt illusztrálta. Társszerzőnek lenni nem mindig könnyű mesterség…

A lexikonformában megírt regény a kazárok történetét meséli el, amely a hetedik-nyolcadik század körül nem is volt olyan kis nép; jókora birodalmat építettek ki a Kaukázus környékén, ahol valamikor, ki tudja, mennyi ideig, az ősmagyarok is velük együtt éltek – legalábbis egy részük (akik talán szintén felvették a zsidó vallást). A kazároknak három vallás, a kereszténység, az iszlám és a judaizmus között kellett választaniuk – s e választás történetét meséli el Pavić a maga ravasz módján, három kitalált könyv anyagát összedolgozva, egymásra vetítve, s egyben új mitológiát kidolgozva, amelyben az egyébként alig-alig kibogozható történelmi tények az író fantáziájából származó alakokkal, történetekkel, népi és vallási hagyományokkal keverednek.A Kazár szótár 1984-ben jelent meg, s azóta is a modern irodalom olyan klasszikusának számít, mint, mondjuk, A rózsa neve Umberto Ecótól. Olvasása különleges élmény: egyszerre merülhetünk a történelem mélyére és egy különleges látásmódú író fantáziájának sejtelmes virtuális valóságába.