Helikon Kiadó strana 36 z 115

„Elszökhetne Mityával külföldre, de mi lesz akkor, ha a forradalmat nem lehet megfékezni? Nem tudna együtt élni azzal a gondolattal, hogy sorsára hagyta a családját, de nem is engednék, hogy életben maradjon. Mindegy, hová menekül, őt, a nagyhercegnőt, apja rezsimjének szimbólumát bárhol utolérnék és meggyilkolnák. Amit ő képvisel, az túlságosan veszélyes a forradalmárok számára: egyszerűen nem hagyhatják, hogy éljen. És a férfi, aki őt megszökteti? Ha elmenekül Mityával, azzal az ő halálos ítéletét is aláírja, nemcsak a sajátját.” „Csillogó palotákból háborús kórházakba, kiváltságos életből fogságba - Bryn Turnbull nagy empátiával, intim részletekkel festi elénk a cári család tragédiáját. Az utolsó nagyhercegnő olyan, mint egy szimfónia: a megrázó és tragikus szépséggel letűnő Romanovok történetének fináléja.” - Erika Robuck. Sok könyvet írtak már róla - pontosabban róluk, az utolsó cárról és családjáról; de olyan elevenen még soha nem láthattuk őket magunk előtt, mint Bryn Turnbull regényében, aki Olga nagyhercegnőt helyezi a történet középpontjába. A tényeket, naplókat, leveleket, visszaemlékezéseket a képzelet munkájával kiegészítve a szerző egy olyan fiatal nővel ismeretet meg bennünket, aki mindvégig vállalta sorsát. Vállalta volna azt is, hogy beteg öccse helyett Oroszország uralkodónéja legyen; vállalta, hogy az első világháború idején szinte minden idejét sebesültek ápolásával töltse; vállalta a fogságot, és a gondolatát is elutasította annak, hogy elhagyja a családját. De Olga nagyhercegnő közben mégiscsak álmodozott egy másik, másfajta életről; miközben elutasította, hogy érdekházasságot kössön, orosz tisztekbe szeretett bele, és olykor - szavakban, amiket aztán megbánt - lázadt az anyja ellen, aki nem engedte, hogy fiatal lányhoz illő, élményekkel teli életet éljen, és az apja ellen is, aki nem tett meg mindent a szabadulásukért. Érzékeny, finom lélek volt - legalábbis Turnbull regénye szerint; s a könyv meggyőz minket arról, hogy ilyen lehetett a valóságban is.

Örkény István új életműsorozatának ötödik és hatodik kötete az író novellisztikáját fogja át, előkészített meglepetésként: a korábban közreadott népszerű kisregények és egypercesek mögé nézve az olvasó izgalmas felfedezőútra indulhat a legjellemzőbb motívumok, témák forrásától, a korai groteszktől, a háború előtti kor lázas, fiatal tempójától a fenyegetettség, majd pusztulás krónikáin át a szenvedés, a túlélés traumáinak szédületéig. Örkény írásainak hősei mintha mind folyvást macskajátékot játszanának, a sors hol euforikus, hol kegyetlen, hol védekező szerepeiben mutatkoznak. „Éljünk kalandosan, éljünk veszélyesen!” – kiáltja egyikük valamelyik huszadik századi szilveszter napján. Szó, ami szó, ez a fogadalom beteljesült.Örkény legelső kötetének címét kölcsön véve a Tengertánc (Novellák I.) a harmincas évektől az ötvenes évek végéig gyűjti egybe a termést, majd a Niagara Nagykávéház (Novellák II.) folytatja a sort az írói elhallgattatás idejének darabjaitól az utolsó remeklésekig.

A love story soha nem a teljes történet.Victor Van Allen higgadtan, a barátai számára felfoghatatlan nyugalommal fogadja el felesége cseppet sem titkolt kilengéseit. Melinda nyilvánosan kezd ki férfiakkal, akiket még a házukba is meghív, és férjével mit sem törődve marasztalja őket éjszakára. A rendkívül intelligens férj látszólag hozzászokott a helyzethez, és egy külön világot alakított ki magának a ház másik felében.De egyszer csak az asszony egyik korábbi szeretőjét meggyilkolják. Vic - hogy a felesége szeretőit elriassza - azt kezdi terjeszteni, hogy ő volt a tettes. A makulátlan jellemű, a környezetében nagy tiszteletnek örvendő férfinak ezt nem hiszik el, de a gyanú egyre több emberben feltámad, amikor Melinda egy újabb szeretője is meghal...A regény legújabb filmfeldolgozása igazi sztárparádé: Adrian Lyne rendezte, a főszerepet pedig Ben Affleck alakítja.Patricia Highsmith (1921-1995) amerikai írónő a pszichológiai thriller műfajának óriási hatású klasszikusa. Már az első, Két idegen a vonaton című regényével ismertté vált a nagyközönség számára, miután Alfred Hitchcock filmvászonra vitte a történetet. A Mr. Ripleyről szóló könyveiben (A tehetséges Mr. Ripley, Ripley a mélyben, Ripley és a maffiózók stb.) a szerző izgalmas - és erkölcsileg felkavaró - játékot játszik az olvasóval: intelligens sorozatgyilkosát olyan mély beleérzéssel ábrázolja, hogy megkedveljük, sőt szinte szurkolunk neki, hogy megússza a bűntényt. A Mélyvíz - Patricia Highsmith legsikeresebb könyve, melyből több filmadaptáció is készült - bravúrosan, minden apró részletével tárja elénk egy pszichopata gyilkos legbensőbb énjét."Emlékszem, miután egy antikváriumban megvettem, arra gondoltam: "Miért nem említette nekem soha senki ezt a könyvet?"... A lélek sötétsége, a fóbiák, félelmek mind egy házaspár otthonában összpontosulnak, és ez engem mindig érdekelt: ez a durva háborúskodás férj és feleség között." - Gillian Flynn

„Én hiszek abban, hogy azoktól a könyvektől és történetektől vagyunk azok, akik vagyunk, amelyekbe beleszeretünk, vagy kevésbé eltúlozva: ha beleszeretünk egy könyvbe vagy történetbe, az valamiképpen megváltoztat bennünket, és a szeretett mese világképünk részévé válik, részévé annak, ahogy megértjük a dolgokat, ahogy döntünk és választunk a mindennapi életünkben. Felnőttként, mivel nehezebben leszünk szerelmesek, végül talán csak egy maroknyi könyvről mondhatjuk el őszintén, hogy szeretjük. Talán ezért hozunk annyi rossz döntést." A kötet a neves indiai-brit-amerikai regényíró 2003 és 2020 között írott esszéit gyűjti egybe. Rushdie értekező prózájában is önmagát adja: lebilincselő és gyakran szórakoztató stílusban szól a történetmesélés mára háttérbe szoruló hagyományáról, a regény természetéről, irodalmi hőseiről Cervantestől és Shakespeare-től kezdve Andersenen és Lewis Carrollon át egészen García Márquezig, Vonnegutig és Philip Rothig, de a könyvben éppúgy helyet kaptak politikai tárgyú írásai, valamint fontosabb nyilvános beszédei és kritikái is. Ám akár az irodalomról, akár a nyelvről, akár aktuális társadalmi kérdésekről ír, Rushdie mindannyiszor hitet tesz a művészet és az egyén szabadsága mellett.

„A régi császári palotában ma is megcsodálhatjuk a pompás bútorokkal és vörös falikárpitokkal teli szalonokat, amelyekben utóbb Sisi és Ferenc József vacsorázott meghitt hangulatban, kettesben. Mindenhol táncolnak. Főleg egy háromnegyedes ritmusú táncot, amit korábban nem ismertek. Ez az újdonság, a valcer, amit addig csak az utcabálok népe táncolt, most meghódítja az előkelő társaságot. Ekkor jön tehát divatba a keringő, amely azóta is az egyik legnépszerűbb tánc. A nagykövetségeken, a Hofburg szalonjaiban, a schönbrunni Nagy Galériában és a Práter kávéházaiban az emberek egész éjjel táncolnak.”Bécsről a zene, a képzőművészet és az építészet olyan kiválóságai jutnak eszünkbe, mint Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Johann Strauss, Gustav Klimt, Egon Schiele, Oskar Kokoschka, Otto Wagner és Friedensreich Hundertwasser - akik sorra fel is bukkannak a kötet lapjain.A Bécsért rajongó, a városban gyakran vendégeskedő francia író, újságíró, Jean des Cars részletesen ismerteti azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen Bécs egy világbirodalom fővárosa és a kultúra fellegvára lett. A szerző idegenvezetőnkül szegődik, s vele járhatjuk be a híres bécsi kávéházakat, a város csodálatos múzeumait, nagy múltú épületeit és történelmi emlékhelyeit. Jean des Cars élvezetes, csevegő stílusban mesél a birodalmi főváros sorsfordító napjairól, egyebek között a török támadásokról, ostromokról, az 1814-15-ös bécsi kongresszusról és a szovjet megszállás végét jelentő 1955-ös osztrák államszerződésről, de az irodalmi idézetekkel és anekdotákkal fűszerezett "városnéző séta" során bepillanthatunk a bécsiek hétköznapjaiba és a város kulisszatitkaiba is.

A Szindbád hazamegy, amellett, hogy Márai pályájának csúcsteljesítményei közé tartozik, minden bizonnyal a Krúdy Gyula életéről és művészetéről valaha írt legérzékenyebb, stílusát és gondolatvilágát a legpontosabban megragadó és továbbértelmező alkotás. Megírásának tervéről - ezzel összefüggésben pedig a példaképhez fűződő viszonyáról - Márai már 1933-ban, Krúdy halála másnapján megjelent nekrológjában említést tett: "Krúdyról összeszedtem mindent, amit tudni lehet felőle, pincéreket és kártyásokat faggattam ki felőle, kritikusokat, nőket és lump pajtásokat. Izgatott ez a csoda, ez a megfejthetetlen titok, egy író titka, aki nem csinált hibát. Életem legnagyobb kitüntetésének tartom a ritka órákat, melyeket társaságában tölthettem. Egyszer meg akarom írni, amit tudok és sejtek felőle. Ezt meg is ígértem neki, s ő szavamat vette." Reichert Gábor

Szergej Geraszimov írót szülővárosában, az orosz határtól mindössze negyven kilométerre fekvő Harkivban érte a 2022. február 24-én Vlagyimir Putyin által elrendelt ""különleges katonai művelet"", vagy egyszerűbben fogalmazva: a háború.Feljegyzéseiben Geraszimov kíméletlen őszinteséggel, némi - az ostromállapothoz illően sötét - humortól sem visszariadva eleveníti meg a folyamatos bombázásokkal és pergőtűzzel sújtott város pokoli mindennapjait, ahol ""élni"" leginkább már annyit tesz, mint ""túlélni"". Könyve fontos szemtanúi beszámoló Ukrajna lerohanásáról, amely jócskán túlmutat a háborús pusztítás megrázó dokumentálásánál - elgondolkodtató értekezések gyűjteménye, többek között a fegyveres harcokat előkészítő propagandáról, az ukrán és az orosz nemzet közötti elszakíthatatlan kötelékekről és messzire visszanyúló feszültségekről, valamint arról, miért nem jelent megoldást a putyinizmussal szemben a nacionalizmus.A Harkivi napló megkerülhetetlen olvasmány ahhoz, hogy pontosabb képünk legyen az egész világot megrázó őrületről, Európa második világháború óta legnagyobb katonai konfliktusáról.SZERGEJ GERASZIMOV 1964-ben született Harkivban, író, költő és fordító. A Harkivi Állami Egyetemen szerzett diplomát elméleti fizikából, később pszichológiával kezdett foglalkozni, számos akadémiai cikket publikált a kognitív működés témakörében. A pszichológián keresztül jutott el a populáris irodalomhoz mint az emberi kíváncsiság speciális tárgyához és jelenségéhez, és kezdett el maga is fantasy és sci-fi történeteket írni.Műveit korábban olyan jelentős orosz könyvkiadók tették közzé, mint az ASZT és az Ekszmo - nagyszabású, Ukrajna és Oroszország 20. századi történelmére és a marxizmus tévedéseire fókuszáló mágikus realista regényének megjelenését azonban már megakadályozta a feszültté vált politikai helyzet. Több elbeszélése és két regénye is olvasható angol nyelven.A Harkivi napló a 2022-es orosz katonai invázió első két hónapjának krónikája.

Zsarnóth Attilát, a fiatal, tehetséges nyomozót nem érdekli a politika, de szereti a rendet. Igazából egy kicsit hálás is a „rendszernek”, amiért „intézetis” gyerekből rendőr válhatott belőle. Az 1970-es évek elején járunk: a gazdasági reform már lefulladt, a beatkultúra, legalábbis Magyarországon, viszont épp erőre kap – nem mintha Zsarnóthot ez az új, csörömpölő zene különösebben érdekelné. Őt most leginkább az érdekli, hogy hova tűnhetnek el egyre gyakrabban az intézetekből szökött lányok; meg az, hogy kiderítse az apja halálának titkát. Mert aligha hihető, hogy 1956-ban, amikor az „ellenforradalmárok” betörtek a börtönbe – ahol köztörvényes bűncselekmény miatt ült –, egyszerűen szívrohamot kapott a félelemtől. Egyszer csak a két nyomozás ugyanahhoz az emberhez vezet – és talán minden titokra fény derül. Mátyás Győző regénye ravaszul szőtt krimi – és egyben a hetvenes évek elejének bravúros felidézése. MÁTYÁS GYŐZŐ (1954–2021) író, szerkesztő, filmesztéta, egyetemi oktató volt. 1992-ben Bilincstörők című elbeszéléskötetével jelentkezett szépíróként, majd élete utolsó két évében ismét rendszeresen publikált novellákat, valamint egy egyfelvonásos drámát.

"Azok a jelek, amelyekkel az Úr eddig megnyilatkozott Jézus személyén keresztül, csupán kisszerű csodák voltak, ügyes ujjgyakorlatok, csak-a-kezemet-figyelje típusú bűvésztrükkök, és lényegében véve alig különböztek azoktól a mutatványoktól, amelyeket bizonyos keleti mágusok mutattak be sokkal kifinomultabb technikával. Jézusnak elegendő volt akarnia ezeket a dolgokat, hogy megvalósuljanak, de ha valaki megkérdezte volna tőle, mi célja volt velük, nem tudott volna mit válaszolni, vagy csak annyit mondott volna, így hozta a sors, néhány halász nem talált halat, nem volt más kiút a viharból, elfogyott a bor egy esküvőn, igazából még nem jött el az idő, hogy az Úr szóljon a szájából." José Saramago talán leghíresebb, de mindenképpen leghírhedtebb regényében újrameséli Jézus Krisztus evangéliumi történetét a fogantatásától kezdve egészen a kereszthalálig. A Nobel-díjas portugál író fanyar iróniával, költészettel és filozofikus gondolatokkal teli szövegében Jézus alakja kifejezetten földi dimenziókat nyer: bűntudat gyötri, amiért evilági apja, József veszni hagyta a betlehemi gyermekeket; haláláig hű társa, Mária Magdolna karjaiban megízleli az érzéki örömöket; saját létezésének okát kutatva pedig már fiatalon lázadni kezd Isten kifürkészhetetlen tervei és zsarnoki törvényei ellen.

Jó néhány könyv született már Coco Chanelről - arról a kényes és máig sem teljesen tisztázott témáról azonban mindig is kevesebb szó esett, hogy a németek megszállta Franciaországban milyen szerepet töltött be. Arról tehát, hogy egy a náci államapparátushoz tartozó férfi szeretője volt, és az Ellenállás tagjaiból szerveződött Francia Belső Erők letartóztatta és kihallgatta őt hazaárulás vádjával. Az egy újságíró éles szemével és egy regényíró lelkével megalkotott, hiánypótló Coco a Ritzben ebbe az időszakba repíti el az olvasót. A megtörtént eseményekből kiinduló, szerteágazó kutatásokon alapuló, de hátramaradt levelek, feljegyzések, napló vagy kihallgatási jegyzőkönyv híján mégis fikciós mű fő kérdése: kollaboráns volt-e Coco? Gioia Diliberto virtuóz karakterrajza egy női lélek rejtelmeibe, egy személyiség labilitásába enged betekintést. Magával ragadó történetében nyomon követhetjük, mi lehetett a motivációja a női divatot forradalmasító Chanel opportunizmusról árulkodó döntéseinek a II. világháború rémjáró szakában, és ezek a döntések aztán milyen hatással voltak környezetére, világhírű művészbarátaira. GIOIA DILIBERTO amerikai író, történelmi regények, életrajzok és egy színdarab szerzője. Női sorsoknak szentelt, változatos témájú alkotásaiban sikeresen ötvözi a történetcentrikusságot a mélyreható elemzésekkel. Műveit számos nyelvre lefordították. Mindent tud Párizsról: hét könyvéből négy a francia fővárosban játszódik, miként a Coco a Ritzben is. Újságíróként többek között a The New York Times, a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és a Vanity Fair hasábjain publikált. Tanított felsőoktatási intézményekben, és írást is oktat. Connecticut államban, Woodbury városában él. "Ez a lenyűgöző könyv Chanel személyiségének egy olyan oldalát mutatja meg, amelyet korábban nem ismertünk. Erősen ajánlott olvasmány." - Historical Novel Society

Kilenc évvel legutóbbi regényét követően a magyar olvasóközönség számára eddig prózaíróként – és mindenekelőtt a megosztó remekmű, az Amerikai psycho szerzőjeként – ismert Bret Easton Ellis egy esszékötettel jelentkezett, szokás szerint zajos sajtóvisszhangot keltve. A Fehér nyolc vállaltan provokatív, önéletrajzi anekdotákkal teli értekezésen keresztül térképezi fel a mai Amerika társadalmát és politikai-kulturális életét átható (de lényegében a nyugati civilizáció egészére is érvényes) szélsőséges tendenciákat, például a szólásszabadságot és a művészi alkotást korlátozó politikai korrektség uralmát. Mihez kezdene napjaink digitális (negatív) utópiájában, a közösségi média nárcisztikus buborékvilágában az Amerikai psycho antihőse, Patrick Bateman? Esztétikai vagy ideológiai megfontolások vezettek az Oscar-díjjal kitüntetett Holdfény hatalmas sikeréhez? Miben rejlik Charlie Sheen és Kanye West megbotránkoztató imidzsének ereje? Hogyan vezetett az amerikai baloldal önjelölt erkölcsi felsőbbrendűsége Donald Trump megválasztásához? Miből ered a milleniál generáció ellenvéleményeket elfogadni képtelen túlérzékenysége? És ami a legfontosabb: miképp maradhatunk „negatívak”, kritikusak és tökéletlenek egy olyan korban, amely kollektív pozitivitást követelve az érzelmek elfojtására és az egyén elhallgattatására törekszik? A Fehér ilyen és ehhez hasonló kérdésekre választ kereső, vitára és továbbgondolásra inspiráló szövegek gyűjteménye. Szórakoztató vagy kegyetlen? Helytálló vagy felháborító? Akárhogy is vélekedjünk Bret Easton markáns véleményáradatáról, egy dolog biztosnak látszik – illúziómentes és fájóan aktuális társadalomkritikája mellett nem mehetünk el szó nélkül.

"A haláltól Potasnyikov nem félt. De volt benne valami szenvedélyes vágy, valami végső makacsság: arra vágyott, hogy valahol a kórházban, rendes ágyon, ágynemű közt haljon meg, mások figyelmétől kísérve, még akkor is, ha ez amolyan kincstári figyelem, nem pedig odakint, nem a fagyban, nem a fegyőrök csizmája alatt, nem a barakkban, a káromkodások között, a piszokban, a többiek teljes közönye mellett." Salamov elbeszélései élet és halál fagyos határvidékén játszódnak. Nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselője ő (Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a legszélsőségesebb szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom minden didaktikus felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta dokumentarizmusnak hat: a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó tények szenvtelen továbbadásának. És mégis: éppen csak felsejlő irodalmi fogások révén Salamov minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet óriási belső dinamika feszít. A Salamov-szövegeket olvasva az erkölcsi felháborodáson túl, amelyet az orosz kommunizmus kegyetlensége vált ki belőlünk, mi is átérezhetjük azt a mély esztétikai és morális dilemmát, amely a szerzőt egy egészen újfajta prózastílus kialakításához vezette. Szerinte "a művészetnek nincs joga többé az igehirdetésre", az irodalomnak meg kell szabadulnia minden feleslegestől, hogy ábrázolni tudja azt az irracionális világot, amely lehetővé tette a Gulag létrejöttét... Rég volt mindez, mondhatnánk; ám ennek az irracionális kegyetlenségnek, mint napjainkban látjuk (amikor Oroszországban a Gulag áldozatainak sorsát kutató Memorial Társaságot is betiltották), olyan mélyek a gyökerei, hogy ma sem vagyunk védettek vele szemben. Salamov prózája hat kötetben jelent meg oroszul; ennek magyarul egyelőre csak kis része olvasható. Az életműsorozat indításaként most az első kötet anyagát jelentetjük meg teljes egészében.

Jerry Burton egy repülőszerencsétlenség után az orvosa tanácsára vidékre költözik húgával, Joannával, hogy nyugodt körülmények között tudjon lábadozni. A csendes kisváros lakói hamar tudomást szereznek érkezésükről, és sorban bemutatkozó látogatást tesznek náluk. Burtonék nyugalmát azonban hamar megtöri egy helyben feladott, rosszindulatú névtelen levél, melyet újságokból kivágott szavakból és betűkből állítottak össze, és benne Joannát ordenáré módon sértegetik, sőt meg is rágalmazzák. Rövidesen az is kiderül, hogy nem egyedi esetről van szó, ami az újonnan jött „idegeneknek” szól – Dr. Griffith ugyanis beszámol róla, hogy Lymstockban már többen kaptak hasonló névtelen levelet, köztük ő maga is. Rövidesen azonban a bosszantó helyzet tragédiába fordul: egy újabb névtelen levél hatására valaki öngyilkos lesz…

A vadnyugat története indián szemmel. A Wounded Knee-nél temessétek el a szívem fél évszázada látott először napvilágot, de hatása ma is ugyanolyan erőteljes, mint ötven évvel ezelőtt, amikor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak szembenézzenek őseik korábban egyértelműen dicsőségesnek tekintett „honfoglalásának” kegyetlenségével. A Vadnyugat története az indiánok szemszögéből az egyre telhetetlenebb telepesekről, a fehérek által sorozatosan megszegett szerződésekről, véres csatákról és egész indián törzsek elpusztításáról szól. Az őslakosok gyermeki hiszékenységét kihasználó amerikai kormány – habár látszólag az ő érdekeiket is védte – képmutató, hazug módon fosztotta ki a bennszülöttek természetes élőhelyeit. A fehér faj „feltartóztathatatlan haladásának” útja az indiánok otthonukból való kiűzetésén és gyakran lemészárlásán keresztül vezetett. A hivatalos dokumentumokat felhasználó könyv lapjain a különféle indián törzsek főnökei és harcosai saját szavaikkal számolnak be mindazokról a tettekről, amelyek egyértelművé teszik: a magát akkor felsőbbrendűnek tekintő fehér ember erkölcsileg semmilyen módon nem indokolható népirtást hajtott végre. Dee Brown (1908–2002) amerikai történész és regényíró. Főiskolás évei során könyvtárosként kezdett el dolgozni, és munkáját annyira megkedvelte, hogy a tanári és bölcsészdiploma megszerzése után a könyvtár szakot is elvégezte. Könyvei és tanulmányai többnyire a polgárháború és a Vadnyugat történetét, azok egy-egy jeles eseményét dolgozzák fel. Különleges forrásokon alapuló tudományos művein túl Dee Brown ifjúsági, western és történelmi regényeket is írt. Az immár klasszikussá vált Wounded Knee-nél temessétek el a szívem 1970-ben jelent meg először, azóta minden jelentős nyelvre lefordították.

Örkény István kötetével 1968 ünnepi könyvhetén elindult hódító útjára az egyperces novellák műfaja, új korszakot nyitva a rövidtörténetek irodalmában. Ám az Egyperces novellák egyúttal a magyar könyvművészet emlékezetes darabja is: illusztrátora Réber László volt. Jó néhány írónk (például Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Békés Pál) kötetei elmaradhatatlanul az ő rajzaival idéződnek föl előttünk, s látásmódjával, karikaturisztikus filozofikumával Örkénynek is társszerzője lett. Szöveg és kép (mintegy hatvan grafika!) együttes hatása ma is fölkavaró.  Mostani kiadásunk hűen követi a ’68-as megjelenést, két változtatással: későbbi gyűjteményeiben az író A szén utolsó bekezdését elhagyta (sokkal erősebb lett), így közöljük mi is; a Professzorok a bíróság előtt „szócikkeit” utóbb ugyancsak gyomlálta, egyet azért tartottunk meg, mert Réber azt illusztrálta. Társszerzőnek lenni nem mindig könnyű mesterség…

A lexikonformában megírt regény a kazárok történetét meséli el, amely a hetedik-nyolcadik század körül nem is volt olyan kis nép; jókora birodalmat építettek ki a Kaukázus környékén, ahol valamikor, ki tudja, mennyi ideig, az ősmagyarok is velük együtt éltek – legalábbis egy részük (akik talán szintén felvették a zsidó vallást). A kazároknak három vallás, a kereszténység, az iszlám és a judaizmus között kellett választaniuk – s e választás történetét meséli el Pavić a maga ravasz módján, három kitalált könyv anyagát összedolgozva, egymásra vetítve, s egyben új mitológiát kidolgozva, amelyben az egyébként alig-alig kibogozható történelmi tények az író fantáziájából származó alakokkal, történetekkel, népi és vallási hagyományokkal keverednek.A Kazár szótár 1984-ben jelent meg, s azóta is a modern irodalom olyan klasszikusának számít, mint, mondjuk, A rózsa neve Umberto Ecótól. Olvasása különleges élmény: egyszerre merülhetünk a történelem mélyére és egy különleges látásmódú író fantáziájának sejtelmes virtuális valóságába.