Joshua Könyvek

"Ó, nekünk rangunk volt! Nővérem és én régi, előkelő, nemesi család sarjai vagyunk. Igaz, a családi birtok idővel eltűnt, de egy darabig megmaradt a név, amely annak idején a legcsillogóbb nevek közé tartozott. Apámat Esterházy Ferencnek hívták, aztán ahogy a vagyon és az ég lábát érintő hegyek orma, úgy a neve is elkopott; számomra máig is kideríthetetlen okból - talán valahol valakik rossz helyre írták a 'z' betűt - Eszterhaivá változott. Így lettem én már csak majdnem Esterházy." "Azt mondják, a múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó, hanem mert a miénk, mert bennünket húz le a sárba, vagy emel az égig. Múltunk határozza meg, kik is vagyunk, honnan jöttünk, és a múltunk adhat szárnyakat vágyainknak, érzelmeinknek." Eszterhai Katalin olyan, mint a csillagok: valósággal beragyogja környezetét. S akár az égboltot járó csillagképek, ő is nagy utat tett meg, míg a szabolcsi nincstelenségből egészen Kanadáig jutott. Memoárját olvasva mi is elkísérhetjük ezen a hosszú, fájdalmas és örömteli fordulatokban egyaránt bővelkedő úton, mely a sparhelt sütőjének melegéből - ahol a hat hónapra született Katalint kisbabaként melengették - a rideg pécsi bányásztelepen, majd a ragyogó Rómán keresztül végül a hűs Niagarához vezet. Mindannyian nap mint nap tapasztaljuk, hogy az élet válaszutak sokasága: döntenünk kell, mit kezdünk a rajtunk kívülálló adottságokkal, tehetségünkkel, gyengeségeinkkel; merünk-e kockáztatni, feladni a kényelmes életet a kalandosabb és jobb élet reményében. Eszterhai Katalin szívhez és lélekhez szólóan vall arról, ő miként küzdött meg ezekkel a kihívásokkal és saját démonaival. Történetének ereje abban rejlik, hogy miközben az ő egészen különleges emlékei között járunk-kelünk, saját életünk kérdéseire is megtalálhatjuk a választ.

Négy szemtanú, egy liberális eszmékkel rokonszenvező gróf, egy nemzeti érzelmű, konzervatív katonatiszt, egy kommunista munkás és egy zsidó irodalomtörténész mesél a weimari köztársaságról, az első német demokráciáról – a véres születéséről, egy évtizednyi fénykoráról, majd tragikus bukásáról. A weimari köztársaság tizennégy éve példa. Példa arra, miként bukik meg egy demokrácia, ha a körülmények kedvezőtlenül alakulnak, ha nem élvez elegendő támogatottságot, és színre lép egy elszánt politikai kalandor, aki mindenre megoldást ígér. Ez utóbbi pedig példa egy diktátor személyiségére és cselekvésére, az önkényuralom természetrajzára. Akkor is, ha nem minden diktátor tömeggyilkos, és léteznek kíméletes diktatúrák. Példa arra, hogy egy demokrácia rendkívül termékeny, de igen törékeny építmény. Nehezen épül, roppant ingatag, és – mert a nép egyetértésén múlik – mindenkor magában hordozza bukásának lehetőségét. Ha feltűnnek időszerű párhuzamok, azokat nem a véletlen, hanem a történelem szülte.

A szerzőről: 1960-ban születtem Budapesten. Első verseimet a Budapesti Piarista Gimnáziumban írtam Jelenits István tanár úr inspirálására. Érdekes fintora a sorsnak, hogy később tudtam meg, Jelenits tanár úr volt a mentora Pilinszky János költészetének és Esterházy Péter első irodalmi próbálkozásainak. Ezt persze csak tényként írom le, nem szeretném magam a fenti szerzőkhöz mérni, egyszerűen büszke vagyok erre. 2007-ben egy pályázat egyik nyerteseként a Don Giovanni di Praga egy részlete megjelent a Szép írások 2007 című antológiában. Én akkor úgy képzeltem, hogy a könyv majd egy „multiart” koncepcióban jelenik meg, vagyis a Don Giovanni és a Figaro házassága CD mellékletével, hogy teljes legyen az „élménye” az olvasónak. De ez akkor túl bonyolult feladat volt, így aztán nem jelent meg a könyv. Szerencsére a technológia azóta nagyot fejlődött és most a könyvvel együtt egy honlapon tudom nyújtani a zenei hátteret. Amikor a Kedves Olvasó a könyvem végére ér, azt fogja érezni, hogy Mozart, Casanova és Faust közös története Prágában nem ér véget a Don Giovannival. Meg kell, hogy mondjam, jól érzi a Kedves Olvasó. A történet majd folytatódik. A huszadik században, Közép-Európában. De ez most még titok.

Molnár Ferenc életműve több mint egy évszázada „torkán akadt” a magyar irodalomtörténészeknek és esztétáknak. Ennek oka, hogy nagy terjedelmű munkásságát, de különösen a színműveit hiába próbálták különböző ideológiai sémákba szorítani és értelmezni. Kortársai nem tették fel a kérdést: hogyan kelthettek művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot? Központi témájával – a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái Európában – a kor égető problémáját vetette fel. Ez tette őt a huszadik század második évtizedében a világ egyik legnépszerűbb szerzőjévé, akit Nobel-díjra is felterjesztettek. Molnárt mindvégig foglalkoztatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája. Jobboldali kritikusai kétségbe vonták, hogy egyáltalán művészet-e, amit létrehozott. Szemére vetették, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és az „erkölcstelen zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. 1918 decemberétől a kommunisták támadták azzal, hogy kiszolgálja a nagypolgárság ízlését, figyelmen kívül hagyja a társadalmi konfliktusokat, és nem képes megmutatni a polgári romlottság világából kivezető utat. 1948 és 1956 között színdarabjait egyáltalán nem játszották, de A Pál utcai fiúk című regényét, a kétségbevonhatatlan klasszikust még ekkor is kiadták. Molnár mindmáig a legismertebb magyar író, napjainkban is sikeres színpadi szerző, akinek magánéletéről több könyv is megjelent. Ideje, hogy az életművét új megvilágításban is szemügyre vegyük.

Az iskolakezdés, az olvasás és írás tanulás gyerekpróbáló feladat. Hát még Elának! Gondolataiban továbbra is csak szeretett almafájára mászik, vagy éppen üldögél az ágain, így aztán tényleg nehéz és unalmas az osztályban ülve a betűket magolni! Mindenki biztatja, „Ne add fel, meg tudod csinálni!” Egy napon, hazatérve az iskolából, ahogy szinte mindig szokta, felmászik az almafa tetejére. Csakhogy a felső, vékony ágak már nem bírják el őt, az egyik ág letörik, és a kislány egy pillanat alatt a földön találja magát. A baleset teljesen megváltoztatja Ela életét… Miután a gyógyulását segítő gyakorlatokat sem szívesen végzi, mindenki mondja neki, hogy „Ne add fel, meg tudod csinálni!” Közben egy vihar kidönti kedvenc almafáját. Mindent megtesz, hogy megmentse, ápolja, öntözi. Észre sem veszi, azzal, hogy a fának segít, saját magán is segít. Végül mindketten meggyógyulnak. Visszatérve az iskolába, azzal az elszántsággal, amivel a fát és önmagát meggyógyította, olvasni is megtanul. Megfogadta a tanácsot: Ne add fel, meg tudod csinálni!

A Bábel-Budapest egy különös család, egy gyönyörű város és egy sorsfordító szerelem története. Lévai Katalin élvezetes stílusban, eddig kevésbé ismert oldaláról mutatja be a múlt századforduló Budapestjét, a Monarchia korszakát és a Trianon utáni országot. És nem utolsósorban a magyarországi szerbséget és tulajdon édesanyját, azt a bátor és modern gondolkodású nőt, aki az álom és a valóság határán él. És hogy mit még? Életre szóló élményeket és sosem múló traumákat. Egyéni boldogságot és boldogtalanságot, az országot övező gondokat. Háborút és békét. A lélek békéjét és békétlenségét. A nagy sikerű Bábel-Budapest második, bővített kiadásában a szerző nagyobb hangsúlyt helyez apja személyes történetére, a bevándorlás és a beilleszkedés pszichológiai csapdáinak értelmezésére. Mindeközben pedig kiderül, hogyan szólt bele a politika egy soknemzetiségű család életébe a,,boldog békeidőktől" a második világháború befejezéséig.

2023. október 7-én olyasmi történt, amire azelőtt nem volt példa a zsidó állam történelmében: a Gázai övezetből 20 perc alatt több ezer rakétát lőttek Izraelre, majd ezt követően a Hamász militánsai az övezetet körülzáró falakat áttörve kegyetlen mészárlást hajtottak végre a közelben fesztiválozó fiatalok és a környék lakói között, az életben maradtak közül pedig rengeteget elhurcoltak. A váratlan és brutális agresszióra válaszul Izrael átfogó hadműveletbe kezdett, melynek célja az elrabolt túszok kiszabadítása és a Hamász teljes megsemmisítése. Az eseményeket figyelve sokakban felmerül a kérdés: vajon mi lehet az oka Izrael és a palesztinok közötti több évtizedes viszálynak? Mi fűti a békétlenségüket? A kérdés megválaszolása roppant körülményes, már a konfliktus forrása is számtalan vita tárgyát képezi. A folyamatok nehezen vagy egyáltalán nem követhetők egy kívülálló számára, de napjaink információs zajában mégiscsak fontos lenne a helyzetről egy átlátható, letisztult képet kapni. Visszapörgetjük az idő kerekét, és a tényszerűség mentén a múltból a jelen felé haladva végigvezetjük az olvasót azokon a fontosabb történéseken, amelyek alapjaiban meghatározták, illetve meghatározzák a jelenkori Izrael és a palesztinok egymáshoz fűződő viszonyát. Egy rövid geopolitikai összefoglalóval kezdünk, ahol azt nézzük meg, hogy a mai Izrael területét kik uralták az elmúlt évezredek során, majd dr. Olosz Levente, az Erőszakkutató Intézet és a Holokauszt Emlékközpont kutatója a cionista mozgalom megalakulásától az 1950-es évekig mutatja be az eseményeket. Ezt követően dr. Kovács Szabolcs, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa elemzi tovább a két fél közötti konfliktus lényegesebb mozzanatait egészen napjainkig.

A 20. század elején New York volt a nagy bevándorlási kapu Amerikába. Az Óvilágból érkező emberek etnikumok szerint telepedtek le, volt ír negyed, olasz negyed, lengyel negyed és zsidó negyed is. Nagy szegénységben éltek, és keményen dolgoztak, de néhányan közülük megpróbálkoztak a könnyebbik, bár véresebb úttal: gengszterek lettek. Az ír és olasz bandák rendszeresen fosztogatták a zsidó szűcsök, szabók, kereskedők, kocsmárosok boltjait és műhelyeit – mindaddig, amíg meg nem jelentek New York utcáin a zsidó gengszterek is. Kétezer év óta ők voltak az első olyan fiúk (és lányok), akik fegyvert fogtak a családjuk, a közösségük és saját maguk védelmében. A környezet nem győzött csodálkozni: azt hitték, a zsidók hajlott hátú, mindent eltűrő nép, akiknek nagy ugyan a tudásuk, de önvédelmi képességük nincs. Tévedtek. Olyannyira, hogy néhány évtized alatt az önmagukat zsidónak nevező gengsztercsoportok átvették az uralmat a New York-i alvilág fölött, sőt, rövidesen Chicagóban, Los Angelesben és Las Vegasban is ők diktáltak. Kik voltak ezek a zsidó pisztolyhősök, rablók, szeszcsempészek, zsarolók, kemény öklű szegénylegények és zseniális szervezők, akik még Al Caponénak is parancsoltak? Miért tették hát le egy idő után a revolvert? Mi volt a titkuk?

Csak ez ne kerüljön senki kezébe, idézi önmagát, és persze hogy nem gondolja komolyan. Hiszen például kicsoda is ő (Constance, Connie, a férje után Chatterley, apja után Reid, Wragby Hall úrnője, a vadőr szeretője), a Lady? Neki oly mindegy, von finoman vállat, biggyeszti női száját. De verset írt, kötetre valót, amit igenis neked szán, kedves olvasó. Lapozz csak belé az idegen kezeddel, olvasd ki belőle az életét. Botránkozz meg, de szeresd is őt. És ismerj magadra, akárki vagy is. Mert a lélek, tudod, semleges nemű. / Barna Imre Lady Chatterley (Constance Reid) versei különböző irodalmi folyóiratokban (Mozgó Világ, Kalligram, Kortárs, 2000, Vörös Postakocsi, Tiszatáj) jelentek meg.

Gereon Goldmann atya visszaemlékezései már olvasók százezreit érintették meg. Feljegyzéseiből kalandos élet bontakozik ki: katolikus ifjúsági mozgalom, szemináriumi tanulmányok a ferences rendben; besorozták a Wehrmachtba, majd a második világháború kitörésekor áthelyezték a Waffen-SS kiképzőegységébe; a náci eszmék elutasítása és az ott tapasztalt keresztényellenesség miatt – ami ellen tiltakozva egyenesen Himmlernek, az SS vezetőjének írt levelet – folyamatosan konfliktusban állt környezetével, ezért visszahelyezték az SS-ből a Wehrmachtba; kapcsolatba került a német ellenállással, és nyíltan beszélt a nácizmus iránti gyűlöletéről, amiért 1942 szeptemberében hazaárulással vádolták meg, és Kasselben hadbíróság elé állították, ahol végül felmentették, így megúszta a halálbüntetést; pápai engedéllyel teológiai végzettség nélkül szentelték pappá; titkos küldetéssel bízta meg a Vatikán; a Monte Cassinó-i csata után brit hadifogságba, majd francia hadifogolytáborba került, ahol elvakult náci foglyok hamis vádjai alapján a francia hatóságok ítélték halálra, s csak az utolsó pillanatban – többek között a pápa közbenjárására – menekült meg; a háború után misszionáriusként Japánba küldték, ahol „a tokiói rongyszedőként” vált ismertté. Gereon atya egyszerű szavakkal, izgalmasan és – az átélt megpróbáltatásai ellenére – humorral vezet végig életének drámai évein, mutatja meg hitének erejét. „A világ minden tájáról, minden létező vallás követőitől érkező sok száz levél olyan pozitív visszhang erre a könyvre, hogy hiszem, a könyv tanúság lehet Isten mellett, Izrael és a kereszténység istene mellett, aki lát és hall bennünket” – Gereon Goldmann „Immár öreg és beteg ember vagyok, azonban még az eddiginél is szilárdabban hiszem, hogy minden, ami az életben történik, az örök szeretet jóságos és gyakran megérthetetlen gondviseléséből történik. Öröm és bánat, siker és kudarc, betegség és mindenféle ínség, minden a javunkra válik, ha megőrizzük a hitünket, hogy Isten lát, hall és szeret bennünket, ha hozzá fordulunk. Az ima és a szent eucharisztia a híd hozzá.”

Hét nap alatt hét gyilkosságot követnek el Isztambulban, és az áldozatokat a város történetének fontos helyszínein hagyják... Az Isztambuli emlék különös krimi. Nemcsak soha el nem múló, tovább élő és következményekkel járó traumák, hanem életre szóló barátságok és felejthetetlen szerelmek könyve is - és legalább annyira egy emlékmű: a régmúlt Isztambuljának emlékműve. Ahmet Ümit, miközben beavat minket a grandiózus város múltjának titkaiba, úgy beszél az emberekről is, mint aki mindent tud a lelkükről. Tudja például, hogy "a gyilkosok nem mindig a rossz emberek közül kerülnek ki".

A zsidó állam kikiáltását megelőző időszak megrázó, döbbenetes története; történet egy évezredes vízióktól, gyötrelmektől, üldöztetéstől sújtott nép hazára találásáról, mely a bibliai beteljesedéstől újabb egyetemes problémák felé tart. A cionizmus és a zsidó állam megalapítása iránt érdeklődők számára különleges olvasmány Koestler munkája. A neves író közvetlenül a második világháború vége, illetve Izrael megalapítása után fogalmazta meg gondolatait a zsidó állam születésének előzményeiről és folyamatáról. Koestler 1917-ig tekintve vissza elemzi a cionista mozgalom összefüggéseit elvonatkoztatva minden vallásos elképzeléstől, racionális okokat, gazdasági és politikai szükségszerűségeket keresve. Koestler a tőle megszokott szenvedélyességgel, ugyanakkor az európai közéleti gondolkodás, a nyugati politikai viszonyok alapos ismerete birtokában vázolja fel - a könyv három fejezetéül szolgáló - hátteret, a közelből látható jelenségeket és a távlatokat. A téma iránt érdeklődők mellett a koestleri életmű és világnézet formálódása iránt érdeklődőknek is ajánlható az Ungvári Tamás alapos utószavával záródó mű.

"Párizs, az 1950-es évek derekán - itt és ekkor játszódik Arthur Koestler regénye. A fény városára a totalitárius diktatúra fenyegető árnyéka borul. A veszély egyre közelibb, és minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy mi történik majd, ha végül bekövetkezik a katasztrófa. Csak maroknyian készek a küzdelemre; a többieket megbénítja a félelem, a beteges gyűlölet, a cinizmus, a reménytelenség vagy a jámbor és botor optimizmus. " Koestler bemutatja, miképpen mond csődöt a hagyományos nyugati kommunikáció a totalitárius propagandagépezettel szemben. Ha a Nyugat a puszta védekezésre szorítkozik a rágalmak ellen, amikor azok már beszivárogtak a köztudatba, és megtették hatásos munkájukat, akkor önmagát ítéli vesztésre; rosszabb esetben háborúk, enyhébb változatban választások dőlnek el azon, hogy milyen kommunikációs stratégiát tudnak előállítani a politikai versenytársak. A totalitárius rendszerek többé-kevésbé finomítva, tudatosan alkalmazzák a megtámadás, a védekezésre kényszerítés, a féligazságok terjesztésének és az azok igazságokként való megvillantásának módszereit. S ahol nincsen erős beágyazottságuk a polgári értékeknek, ott nagyobb esélye van a győzelemre annak, aki gátlástalan - ezen a téren a demokráciák mindig hátrányban lesznek a totalitárius rendszerekkel szemben. Ez a mű nem csak rendkívül bátor politikai mondandói miatt lebilincselő. Nem csak az izgalmas dialógusok egész sorozata miatt, amelyekben ott lélegzik a háború utáni nemzedékek teljes kiábrándultsága. A regény nagyszerűségét a belső pszichológia tökéletessége is adja. A mű méltatói nem felejtenek el rámutatni arra, hogy noha kulcsregényről nem beszélhetünk, bizonyos szereplők megformálásakor Koestler ismert hírességeket használt föl modellként. Szabadon garázdálkodott a jellemek és viselkedések túlságosan is gazdag tárházában, szétszabdalt bármit, és összevegyítette bármivel. Több mint félszáz év telt el a regény megírása óta; a mai olvasó számára Sartre, Beauvoir vagy Camus alakja a maga fizikai valóságában már eltávolodott, ők már félklasszikussá vált irodalom- vagy filozófiatörténeti személyiségek.

„A közvetlen utazás az NDK-ból az NSZK-ba 1984-ben lehetetlen volt. Egy módon juthattunk ki Kelet-Németországból – egy Budapesten átvezető, és négyéves ott tartózkodást jelentő kerülővel, és csak ezután indulhattunk tovább Nyugat-Németországba. A budapesti évek viszont irányt mutattak jövőbeni életünk felé, amit csak akkor értettünk meg, amikor már Budapesten éltünk.” „Budapest az emlékeimben az a hely, ami visszaadta a szabadságomat. A szerző politikai okokból 1984-ben elhagyta az NDK-t, és négy évig Budapesten élt. A Budapesti napló – a Kelet és a Nyugat világa között – az 1984 és 1988 közötti magyarországi életéről, és a „fordulat” előtti időszakot idézi fel, annak nehézségeiről és örömeiről mesél, valamint részletes képet kapunk az NDK viszonyáról saját állampolgáraihoz. A szerző programozóként és fordítóként, de főleg némettanárként betekintést nyert a magyar hétköznapokba. Környezete befogadta, és sokan kiöntötték a szívüket-lelküket. A könyv különlegessége az is, hogy azon kevés német nyelvű irodalmi megnyilvánulások közé tartozik, amely saját tapasztalatból tükrözi azt a különös, rendszerváltás előtt időszakot.

Este 11, kinyomtatom Mari könyvét, és leülök vele a nyitott ablak mellé, a negyedik emeletre felnőtt hatalmas cseresznyefa szinte bemászik az ablakon. Lent, a késő esti visszhangos Böszörményi úton dübörög egy üres villamos. Elkezdek olvasni, és azonnal torkon ragad a lüktető élet. Marié, az enyém, mindannyiunké, akik két évezred fordulóját kaptuk ki kegyesen, a hosszú béke viharos éveit, a hippi korszakból örökölt széles, aztán egyre keskenyedő margókat a hivatalos kultúra, a polgári lét peremén. Minden a margókról indul. Minden fontos a margókon történik. Megyek befelé az erdőbe, az ismerős-ismeretlen világba, ami Mari maga. Minden egyszerre van, a születésünktől a mostani pillanatig tartó ív egyetlen nagy, sűrű dzsungel, látható és láthatatlan lényekkel, zajokkal és illatokkal teli, amiből snapshotokat tép ki valami közeledő vihar száraz villámainak vakuja. Nincs benne kitaposott út, még ösvény sem, nagylelkűen enged, bármerre kóborolhatsz benne. Meglódul bennem minden, fájdalmas és szép, de mindenek felett elemien élő, az is, amit ismerek ebből a személyes világból, de még inkább, amit most fedezek fel. Hetvenes évek vége, a Budapest Szálloda félemeleti kávézója, hárman ülünk: Erdély Miklós, én és a Mari. Fehér blúz, tiszta, erős tekintet, egy álruhás királynő. Végigfut rajtam a mély, elemi szeretet. Egy olyan időben, amikor minden ismeretlen leuralni akar - vagy aktívan, vagy azzal, hogy átnéz rajtam -, itt van valaki, aki igazán néz engem. És azt érzem, hogy igazán lát. Azt, aki valóban vagyok. Ritka, öntudatlan nagyvonalúság. Hajnal van, a szürkeségben megszólalnak a madarak. Felzaklatva és hálásan teszem le a kéziratkupacot. Boldog az a világ, amit Mari néz. Mert ő igazán mer látni. Bátran, humorral, élesen, gyöngéden. Köszönöm. Enyedi Ildikó

20 érdekes dolog, amit jó, ha tudsz a nyárról!