Kalligram strana 2 z 78

Brünn, a sör városa. A furcsaságok városa. A véletlenek városa. A mesék városa. Brünn, ahol egy szép napon találkozik két régi barát, hogy megvitassák önmagukat, a barátságukat; megvitassák a magyar és cseh történelmet. Az írók - mert ki más lehetne, mint két író, aki történetekre és szépségre vadászik a kocsmáktól hangos éjszakában - egy harmadik társat is magukkal cipelnek: Mona Lisát, a sisakos kaméleont. Emlékek és elméletek, zene és abszint folyik át tetemes mennyiségben a testükön, mikor kiderül, hogy a pórázon tartott törpesárkány nincs sehol. Ki lopta el Mona Lisát? A két barát a titok nyomába ered, hogy történetről történetre haladva végül megtapasztalja, milyen is kétfelé nézni. Közben még az is lehet, hogy főhősünk a kacskaringós mellékutcákon véletlen rátalál saját ösvényére.

1987. augusztus 20. Koszos, kihalt nyári utcák, üres hűtőpultok, műbőr puffok, a presszók asztalain üveglapok alá szorított csipketerítők. Farmernadrág és csavaros fagyi, flipper és majmos Nintendó; a tévében már a Petrocelli megy, de a tisztavatáson még az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet déli hadseregcsoport parancsnoka a díszvendég. Haldoklik a szocialista rendszer és vele együtt Davidovics László, a tengizi Magyarvárost megjárt vendégmunkás. Vajon el tud búcsúzni apa és fia, vagy újra elnémítják őket a kibeszéletlen titkaik? Kinek van joga dönteni a végakarat nélkül eltávozott apa temetéséről, az ateista gyereknek vagy a vallásos fivérnek?

"Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él."

Kácsor Zsolt új regénye előzmény nélküli vállalkozás a kortárs magyar irodalomban. Főhőse egy drogfüggő cigány bűnöző, aki kábítószeres hallucinációi és vallási olvasmányai hatására új Mózesnek képzeli magát, s börtönlázadást robbant ki annak érdekében, hogy a magyar cigányságot visszavezesse az indiai őshazába. A regény a magukat komolyan vevő megmondóemberek, kocsmai bölcselkedők, beteges vallásalapítók világmagyarázatainak kápráztató paródiája - egyszersmind kifordított hősi eposz, szívszorító jajkiáltás a mindenkori kisebbségekért és menekültekért.

"Láttál már jégesőben végrendelkező fát?" Korpa Tamás ismer egyet. Ahogyan a Szádelői-völgy valamennyi fáját ismeri, emlékezetből és képzeletből. De nemcsak őket hallgatja ki, hanem a Szlovák-karszt elhagyott katonai bunkerét, egy jégbarlangot vagy éppen a Blatnica patakot is. Meghatározó kérdése ezúttal is az, hol gyökeredzik a nyelv. Harmadik kötetének sűrű ágrendszerében pedig csönd és levélzaj, suttogás, függő beszéd. Lassan bizonytalanná lesznek az érzékek: mi az emberi, és mi az emberen túli? Az avarra vetülő árnyékom, például? Mennyit érthetni a vízcsobogásból? Hogyan hullajtja lombját a tölgy, amikor senki nem figyeli? És ami emberi, abban feltétel nélkül megbízhatok? "A kettős látásnál nem ismerek szívszorítóbb csapdát." Szívszorító csapda Korpa Tamás érzékeny és merész költészete is, amelybe érdemes belesétáni, míg "egy árnyék, másodmagával, elvonul utánad".

Mellár Dávid (1992) a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének doktorandusza, a Vagy valami egészen más az első kötete. A fülön található két kép és a hozzájuk tartozó rövid bemutatkozás azonban két szerzőről tanúskodnak. Mellár Dávid női alteregója Kozmár Klára. Bár a két alkotó versei a szövegtérben különválasztva szerepelnek, a különálló ciklusok közé egy ÉS megnevezésű rész ékelődik, amely kijelöli a két "személyiség" közti határt, de össze is fűzi őket. Az álnevesség, a maszkos játékok hagyományához való kapcsolat már a kötet ajánlásában egyértelművé válik, hiszen Mellár a művét a magyar nyelvű queer-költészet kiemelkedő, bár minden bizonnyal fiktív képviselőjének, Rosmer Jánosnak ajánlja. A testiség, a szexualitás, a vágy, a hiány, a különböző testnedvek olyan hívószavak benne, amelyek azonnal a 20. századi francia posztstrukturizmus és pszichoanalízis koncepcióit idézik. A versek azonban távol maradnak az elmélet által vezetett poézistől, a filozofikum álca, nem lényeg. Mellár Dávid és Kozmár Klára egymással feleselő szólamai teszik valami egészen mássá ezt a kötetet.

Fascinuje nás veda, ľudská myseľ i vedecký pokrok. Žasneme nad tým, koľko toho dokážeme. A stále chceme viac. Nemali by sme však radšej spomaliť? Nevymklo sa nám to všetko z rúk?

Fascinuje nás veda, ľudská myseľ i vedecký pokrok. Žasneme nad tým, koľko toho dokážeme. A stále chceme viac. Nemali by sme však radšej spomaliť? Nevymklo sa nám to všetko z rúk?

Ľudstvo na tom ešte nikdy nebolo materiálne lepšie ako dnes. Napriek tomu však západné demokracie tŕpnu pri strate dôvery v politické elity a právom sa obávajú o svoju budúcnosť. Celý svet sa dnes nachádza v nebezpečnej situácii. Ak sa nepodarí revitalizovať chradnúci medzinárodný poriadok založený na pravidlách, najviac utrpia malé a zraniteľné krajiny nachádzajúce sa v krehkej zóne medzi svetovými veľmocami. A s nimi aj Slovensko. Slovenský zahraničnopolitický analytik a publicista Dalibor Roháč pôsobiaci vo washingtonskom think tanku American Enterprise Institute, vníma prebiehajúce oslabenie medzinárodného usporiadania ako hlavnú výzvu, ktorej čelí svet. Povojnové usporiadanie pomohlo obmedziť medzinárodné konflikty a prehĺbiť hospodárske väzby medzi krajinami. Bolo by však chybou vnímať medzinárodnú spoluprácu ako všeliek na každý neduh ľudstva. Dalibor Roháč vo svojej eseji Hľadanie kotvy tvrdí, že motorom inovácie medzinárodného poriadku môže byť aj schopnosť adaptovať sa na zmenu. Medzinárodné inštitúcie nie sú dokonalé, no ich úspešné reformy, ktoré sú v životnom záujme menších krajín, si vyžadujú jasný hodnotový kompas. Dnes je veľmi dôležité, ako západné demokracie odpovedia na rastúcu nespokojnosť a hnev voličov, na strach z imigrácie, ako aj na prerastanie korupcie do najvyšších poschodí politiky. Nároky na politických lídrov naprieč západným svetom sú mimoriadne vysoké. Dokáže ich nová politická generácia naplniť? Esejistická skica Dalibora Roháča Hľadanie kotvy vychádza vo vydavateľstve Absynt pod zavedenou značkou Kalligram.

Ľudstvo na tom ešte nikdy nebolo materiálne lepšie ako dnes. Napriek tomu však západné demokracie tŕpnu pri strate dôvery v politické elity a právom sa obávajú o svoju budúcnosť. Celý svet sa dnes nachádza v nebezpečnej situácii. Ak sa nepodarí revitalizovať chradnúci medzinárodný poriadok založený na pravidlách, najviac utrpia malé a zraniteľné krajiny nachádzajúce sa v krehkej zóne medzi svetovými veľmocami. A s nimi aj Slovensko. Slovenský zahraničnopolitický analytik a publicista Dalibor Roháč pôsobiaci vo washingtonskom think tanku American Enterprise Institute, vníma prebiehajúce oslabenie medzinárodného usporiadania ako hlavnú výzvu, ktorej čelí svet. Povojnové usporiadanie pomohlo obmedziť medzinárodné konflikty a prehĺbiť hospodárske väzby medzi krajinami. Bolo by však chybou vnímať medzinárodnú spoluprácu ako všeliek na každý neduh ľudstva. Dalibor Roháč vo svojej eseji Hľadanie kotvy tvrdí, že motorom inovácie medzinárodného poriadku môže byť aj schopnosť adaptovať sa na zmenu. Medzinárodné inštitúcie nie sú dokonalé, no ich úspešné reformy, ktoré sú v životnom záujme menších krajín, si vyžadujú jasný hodnotový kompas. Dnes je veľmi dôležité, ako západné demokracie odpovedia na rastúcu nespokojnosť a hnev voličov, na strach z imigrácie, ako aj na prerastanie korupcie do najvyšších poschodí politiky. Nároky na politických lídrov naprieč západným svetom sú mimoriadne vysoké. Dokáže ich nová politická generácia naplniť? Esejistická skica Dalibora Roháča Hľadanie kotvy vychádza vo vydavateľstve Absynt pod zavedenou značkou Kalligram.

Ľudstvo na tom ešte nikdy nebolo materiálne lepšie ako dnes. Napriek tomu však západné demokracie tŕpnu pri strate dôvery v politické elity a právom sa obávajú o svoju budúcnosť. Celý svet sa dnes nachádza v nebezpečnej situácii. Ak sa nepodarí revitalizovať chradnúci medzinárodný poriadok založený na pravidlách, najviac utrpia malé a zraniteľné krajiny nachádzajúce sa v krehkej zóne medzi svetovými veľmocami. A s nimi aj Slovensko. Slovenský zahraničnopolitický analytik a publicista Dalibor Roháč pôsobiaci vo washingtonskom think tanku American Enterprise Institute, vníma prebiehajúce oslabenie medzinárodného usporiadania ako hlavnú výzvu, ktorej čelí svet. Povojnové usporiadanie pomohlo obmedziť medzinárodné konflikty a prehĺbiť hospodárske väzby medzi krajinami. Bolo by však chybou vnímať medzinárodnú spoluprácu ako všeliek na každý neduh ľudstva. Dalibor Roháč vo svojej eseji Hľadanie kotvy tvrdí, že motorom inovácie medzinárodného poriadku môže byť aj schopnosť adaptovať sa na zmenu. Medzinárodné inštitúcie nie sú dokonalé, no ich úspešné reformy, ktoré sú v životnom záujme menších krajín, si vyžadujú jasný hodnotový kompas. Dnes je veľmi dôležité, ako západné demokracie odpovedia na rastúcu nespokojnosť a hnev voličov, na strach z imigrácie, ako aj na prerastanie korupcie do najvyšších poschodí politiky. Nároky na politických lídrov naprieč západným svetom sú mimoriadne vysoké. Dokáže ich nová politická generácia naplniť? Esejistická skica Dalibora Roháča Hľadanie kotvy vychádza vo vydavateľstve Absynt pod zavedenou značkou Kalligram.

A múlt végül mindannyiunkat utolér. Ott visszhangzik indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben. Ahhoz, hogy rájöjjünk, a nagyon is mainak gondolt életünket át- meg átszövi az elmúlt idő, el kell kezdenünk az ismerkedést. Az ismerkedést anyáink, nagyanyáink, dédanyáink bánataival, örömeivel, szenvedéseivel, veszteségeivel. Ezekből, mint apró igazságdarabokból, végül összeállíthatjuk sorsunk képletét. Megérthetjük döntéseinket, vonzalmainkat, választásainkat. Menjünk vissza a Szív utcába, mert nekünk is van Szív utcánk! Kérdezzünk, kutassunk, emlékezzünk, ahogy Gurubi Ágnes teszi ebben a lebilincselő családregényben, ami visz, sodor magával, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Ahogy a múlt, úgy a Szív utca története sem múlik el nyomtalanul. Képei, szereplői napok, hetek múlva is felbukkannak, pontosan úgy, ahogyan a legjobb regényekkel történni szokott. Orvos-Tóth Noémi

"A hírlapírás varázslatos világa életfogytiglanra ítéli azt, aki valaha hozzáférhetett, csinálhatott lapot. Az az este is ilyen volt. Fél tizenegy elmúlt, mire befutott a hír, hogy az egyik budapesti szórakozóhelyen öngyilkos lett egy menedzser, leugrott az épület tetején berendezett bárból. Azonnal átrendeztük a Mozaik-rovatot, amelyben a bűnügyektől a gasztróig annyi minden helyet kapott. Kidobtunk egy cikket, ami emlékeim szerint egy pécsi ügyről szólt. A helyi temetkezési cég korábbi igazgatója több száz koporsót rendelt meg szociális temetésekre, miközben egy évben összesen, ha nyolcvan ilyen volt a városban. Ráadásul a koporsók természetesen alkalmatlanok voltak, pocsék anyagból készültek, alapos volt a bűncselekmény gyanúja. Ezt hajítottuk el, hogy az oldal induló anyaga lehessen az öngyilkosság, amelynek bénító részletei már akkor kiderültek. Például, hogy az áldozat tette előtt közvetlenül posztolt az Instagramra. Gyorsak voltunk, ám a kiszedett cikk sokkal nagyobb volt, mivel nem volt érdemi képünk, nem húzhattuk fel nagyobbra, ott tátongott egy lyuk. Azonnal az MTI-hez fordultunk, bűnügyet kerestünk, nem sokkal korábban érkezett hír egy másik öngyilkosságról, vidékről." Lehet-e két újsághírből regényt írni? Elvileg mindenből lehet, miért ne lehetne újsághírregényt csinálni, ha valaki kitalálja a hogyanját. Például úgy, ahogy Pető Péter kezdett el nyomozni új regényében. Természetesen nemcsak e két férfi sorsa, még csak nem is tragikus haláluk érdekli őt íróként, hanem, mondjuk így, annak a mai Magyarországnak "levegőtlen prése", ahol a fent és lent világa más-más módon, de egyként rosszul érzi magát. A félreértésektől, az oda nem figyeléstől. A szolidaritás hiányától. Erről a mai magyar prózában alighanem Pető Péter tud a legtöbbet.

Szép versek 1944 – elképzelem, milyen lenne. Természetesen, hogy magam előtt lássam, kísérletképpen felül kell emelkednem bizonyos körülményeken. Mert hiszen bizonyos akkoriban zajlott események folyományaképpen nem minden, amúgy más körülmények közt közölhetőnek számítható költemény jelenhetett meg a kortárs folyóiratokban, lapokban. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar költők ne dolgoztak volna az ezerkilencszáznegyvenhárom december harmincegyedike és ezerkilencszáznegyvenöt január elseje közötti intervallumban. Nagyon is dolgoztak. Szóval, pusztán a gondolatkísérlet erejéig, vegyük számításba, mit termeltek a magyar költők abban a háromszázhatvanhat napban! – írtam két éve a Szomszéd című könyvben. És nekiláttam. Hamar kiderült, hogy az anyag tanulmányozásra érdemes. Sok szép versre akadtam, meg persze annál is több kevésbé szépre, de nemcsak műalkotásként lehet értékes egy vers, hanem dokumentumként is, meg egyszerre így is, úgy is. Mintha sokhúrú lírán kiismerhetetlen harmóniák szólalnának meg. Vagy mintha egymást folytonosan taszigáló játékosok tépnék, cibálnák ugyanazt a hangszert. Absurdus – a latin szótár szerint 'rossz vagy fonák hangzású; valamivel össze nem illő'. Nem tudtam és nem is akartam harmóniává simítani a fonák hangzást. A Szép versek 1944 abszurd antológia.

V roku 2019 stále nevieme, čo tvorí 95 % vesmíru. Napriek tomu, že za posledných sto rokov sme urobili úžasné objavy, stále platí známe sokratovské Viem, že nič neviem. Branislav Sitár, jadrový fyzik, bývalý viceprezident Európskej organizácie pre jadrový výskum CERN, nám vo svojej eseji odhaľuje súčasné záhady vesmíru a hmoty. V autobiografickej linke nás zároveň prevedie po svojej unikátnej kariére vedca svetového formátu. Kniha Vesmír, hmota a my je vzácnym exkurzom do CERN-u, v ktorom vedci skúmajú, ako vyzeral svet v milióntine sekundy po Veľkom tresku, kedy sa rozsvietil vesmír či kedy vznikli hviezdy a galaxie, ale aj pozoruhodnou úvahou o človeku v súčasnom svete. Kde sú hranice ľudského poznania a čo sa môžeme naučiť a pochopiť pri skúmaní záhad vesmíru? Skica Branislava Sitára prichádza v čase, keď sú opätovne aktuálne otázky v oblasti kontroly jadrového zbrojenia, ale aj nových hrozieb v kyberpriestore. Aká je však zodpovednosť vedca a aký by mal byť jeho vzťah k moci? Branislav Sitár uvažuje aj o spolupráci ľudí v medzinárodných organizáciách ako CERN, ktorá môže byť príkladom pre spolužitie na celej planéte a navrhuje, aby sme namiesto nezmyselného zbrojenia investovali do vedy a ochrany našej unikátnej planéty. Esej Branislava Sitára Vesmír, hmota a my vychádza v edícii Skica, ktorú pod zavedenou značkou Kalligram prináša Vydavateľstvo Absynt.

Žijeme v časoch, v ktorých majú mnohí z nás nástojčivý pocit, že náš spoločenský status a vyhliadky do budúcnosti sú ohrozené. Paralyzuje nás pocit, že sme sa ocitli vo svete, v ktorom sme absolútne bezmocní. Prežívame strach z budúcnosti i z vynárajúcich sa tieňov minulosti, máme obavy z vojny, terorizmu, zo známeho i neznámeho, prežívame neuchopiteľné úzkosti z ekonomickej nestability. Strach je jedným z najvýraznejších pocitov súčasnej spoločnosti stojacej na nestabilných základoch. Popredný nemecký sociológ Heinz Bude sleduje líniu strachu v našej spoločnosti a odhaľuje, že naše súčasné pocity zo všetkého najviac vyjadruje znepokojujúca neistota, potláčaný hnev a tichý odpor. Jeho kniha Spoločnosť strachu ukazuje, že naše obavy a úzkosti nevznikajú z toho, že oproti nám stojí niekto silný, ale skôr z nekonečného množstva možností, ktorým musíme čeliť a vyberať si z nich. Strach nepozná žiadne sociálne hranice, píše Heinz Bude vo svojej eseji. Čo tlačí ľudí do úzkostných kútov, v ktorých sú ochromení obavami o seba a svojich blízkych? A ako môžu jednotlivci odolať strachu a pochopiť ho? V úsilí odpovedať si na tieto otázky stvoril Heinz Bude sviežu analýzu najvýraznejších znakov súčasnej spoločnosti. Kniha Heinza Budeho Spoločnosť strachu je dvanástym zväzkom esejistickej edície Skica, ktorú pod kultovou značkou Kalligram prináša Vydavateľstvo Absynt. Knihu preložila Petra Thomay.