Magvető Kiadó strana 67 z 97

Egy fiatal magyar tudós XVII. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, és Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az earlnek az ifjú tudóssal.Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázsos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében.

Első ízben jelentkezik novellákkal a népszerű költőnő. Írásaiban a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg a hetvenes éveket.

"Ebben a dokumentumgyűjteményben egy tótkomlósi parasztcsalád gazdálkodói erőfeszítéseit és elbukását szeretném bemutatni. Pontosabban: egy család gazdálkodástörténetének második fejezetét - azt az 1945 és 1956 közötti időszakát, amelyről a forrásul szolgáló családi irattár papírjai minden más korszakhoz képest bővebben szólnak." (A Szerző)

"Álmomban azt magyarázom apámnak, miközben ő kezemre teszi azt a nagy, súlyos apakezét, hogy az a jó, ha megírom ezt a históriát, ezt a szót használom, históriát, úgy mondom, mint egy gyereknek a doktor bácsi, ne féljen, nem fog fájni, ez a legjobb megoldás. Mint valami betegségről beszélek a "dologról", amiről senki nem tehet, és ő a szenvedő alanya. Hogy a kezét az enyémre tette, az olyan erős, jó érzés, hogy föl is ébredek. Nyolc óra van, gyorsan leírom (leírtam). Próbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen érzés vagy kedv vagy hangulat marad bennem az álom után, de a jónak csak az emléke van meg, mostanra csak a fázás maradt, fázom."

Esterházy Péter új könyvében három rövid, néhány szereplös drámát (dramolettet) olvashatunk. A Rubens és a nemeuklideszi asszonyok Esterházy Péter talán legnagyratörőbb könyve: Nem szöszöl, bármiről is legyen szó - napjainkról, a szerelemröl, a művészetről, Istenről vagy a boldogsagról - a világmindenséghez jut. Hogy azután a pin- es bin- kódokon, a pillanat végtelenségén és az euklideszi geometrián át a `kozmikus seggekig` vezet az út - ez a szerzö ajándéka olvasóinak.

A három rövid, néhány szereplős darab a szerzőre jellemző humorral és életlátással szembesít a világgal és a nagy kérdésekkel - életről, halálról, szerelemről, Istenről, igazságról, művészetről.

Az elmúlt tíz év novelláit bemutató kötet grammatikai térben kirajzolódó világ különös feszültséget teremt az olvasóban. Egyrészt megörvendezteti a nyelvben megbújó lehetőségek végletekig feszítésével és az új jelentésű szóösszetételekkel, másrészt szembesíti azokkal a mélyen tragikus mindennapi tapasztalatokkal, amelyekben mindannyian élni kényszerülünk...

Egy király megunja a magas tábornoki gallért és azt a sok más korlátot, ami őt a közönséges halandóktól elválasztja. Forradalmat szervez maga ellen, és otthagyja ősei trónját. De milyen foglalkozást válasszon, amikor az uralkodáson kívül semmihez sem ért? természetesen szélhámos lesz. De ehhez sincs semmi tehetsége, a szélhámosságot csak színleli. Szerencsére a véletlen jóvoltából egészen rendkívüli helyzetbe kerül: azt kell szélhámoskodnia, hogy az, ami - VII. Olivér exkirály. Mi ez? A legősibb vígjátéki forrás, a személycsere egy fejtetőre állított változata? Paradoxonok halmozása a kor divatja szerint? Vagy az egzisztencialista filozófia egyik legizgalmasabb problémájának - mi a személyiség? - játékos feldolgozása és persziflázsa egyszerre? Szerb Antal 1942-43-ban A. H. Redcliff angol írói álnév mögé rejtőzve jelentette meg ezt a bűbájos regényt, s nem sokkal ezután Ex címmel vígjáték formájában is feldolgozta a történetet.

Egy hajdanvolt kisfutballista végigjárja a régi meccsek helyszíneit, Csillaghegytől Hartháig, az 54-es berni döntőtől a 2005-ös megye kettőig. Közben fölkerül az egybe, majd megjárva a poklot megmarad, jobb híján, szurkolónak. Mellesleg politikai rendszerek omlanak össze. Nem más ő, mint az Író, aki új könyvében a világról, a "mindenről" szól, kiindulópontja azonban mindig "a világ legszebb, legvarázsosabb mértani alakzata, egy speciális téglalap, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpálya".

Parti Nagy Lajos nem bánik kesztyűs kézzel a magyar nyelvvel: mindent kihoz belőle, ami kihozható. Szétszedi, majd összerakja a szavakat és kifejezéseket, abajgatja, csinosítja a nyelvet. Keze nyomán a legkopottabb szavak is megtelnek valami újfajta ízzel, s olybá lesznek, mint azok a nők, akik kivirágoznak, ha szeretik őket. És Parti Nagy szereti a szavakat, miképpen azok is őt. Meghajolnak előtte, vagy vigyázzba vágják magukat, s olyan is akad, amelyik a nyakába csimpaszkodik. Így kínálkoznak fel az író számára, aki "novellamakettekbe" rendezi őket, de úgy, hogy ezek a makettek lecsupaszított szerkezetükkel is egy nagyon ismerős, jóllehet kevéssé szerethető világot tárnak elénk. A roncsolt, tört, fiktív monológokban groteszk és szürreális, álomszerű és szociografikus, bizarr és fantasztikus motívumok fonódnak egybe, meghökkentő szókapcsolások, nyelvi bravúrok és szójátékok követik egymást. E grammatikai tér szereplői között találjuk többek között a nagy evészet sportbajnokát, a kukatúró öregasszonyt, a vízilénnyé átváltozó, rejtélyesen eltűnő munkásembert, és néhány, az új időkhöz kiválóan alkalmazkodó mesehőst is. Parti Nagy Lajos: nyelvkirály. A hullámzó Balaton: a nyelvkirályság.

A kötet tartalmából: A Drugeth-legenda (Nyugat, 1939), A Hegy Lelke (Turul irodalmi antológia, 1939), A kilenc kínai (Budapesti Hírlap melléklete, 1939), Dalszínház (Színházi Magazin, 1939), Hét perc (Tükör, 1940. február), La Concepción (Irodalmi almanach, 1941), Hamisjátékosok (Nyugat, 1941), Vegyészek (Vigilia, 1942), Hűség (Ezüstkor, 1943), A drótszemüveg (Magyar Csillag, 1943), Pangásos papilla (Magyar Csillag, 1943), A kegyelem (Magyarok, 1945), Keléby (Új Idők, 1945), Két mese (Új idők, 1945), Uszodai tolvaj (Új Idők, 1946), Szerelem (Új Idők, 1946), Virrasztók ("Budapest", 1946), A rakparton (Magyarok, 1946), Fényűző élet (Új Idők, 1946), Apagyi (Válasz, 1948), Minden megvan (Vigilia, 1968)

1946-47-ben Gödöllőn belekezdtem egy természettudományos kriminek szánt hangjátékba, A Valencia-rejtély címmel. A Rádió, vagyis Cserés Miklós elkérte tőlem olvasásra a még teljesen megíratlan első vázlatomat. Ijedelmemre elfogadta úgy, ahogy volt. Kigépeltette, szereposztással, súgópéldánnyal, mi-mindennel. Nekem 47 elején el kellet utaznom. Jó, majd kijavíthatom, ha visszajöttem. Csakhogy ezt nem kijavítani kellett, hanem átírni, sőt: megírni."Mire visszajöttem Rómából, már megkezdődtek, 47 októberében, az 'ötvenes évek'. A természettudományos krimimet elnyelte (velem együtt) a történelem krimije. A tudományos szocialista krimi. Szőröstőlbőröstől. Megszűnt minden gondom, és soha nem is lesz, a Valencia-rejtéllyel. A Rádiónál minden kéziratomat eltüzeltek. Legfeljebb mint egy soha le nem leplezett bűncselekményem enyhe lelkifurdalását, hordoztam magamban a Valencia-rejtély bűntudatát. 20-30-40 évig, semmi gond. Akkor egyszerre, egy harcos ifjú rádiótörténész, az archívumokból, a föld alól napfényre hozza egy csomó ősrégi írásomat: Baj van. Megijedtem - még Cserés hagyatékából is előkerülhet -, ezt előadják, öregapám, ahogy van, és foroghatsz majd a sírodban, ha sürgősen át nem írod, hogy az édes szülőanyja se ismerjen rá.

A Sátántangó, Krasznahorkai László első regénye 1985-ben jelent meg, s a rendkívüli kritikai elismerés és olvasói érdeklődés rögtön a kortárs magyar próza egyik alapművévé avatta. A szokatlan hangvételű történet egy olyan világlátásból született, amely még nem törte ketté a világot, s épp ettől lesz tragikus - saját egzisztenciális állapotunk és történelmi helyzetünk látlelete. A regény az elmúlt két évtizedben mit sem vesztett aktualitásából: ezt bizonyítják újabb hazai kiadásai, megfilmesítése, sorjázó külföldi fordításai és az azok nyomán született további elismerő kritikák. A történet egyszerre létfenntartó hazugságaink leleplezése és metafizikai sóvárgásunk, becsapottságunk dokumentuma.

Rakovszky Zsuzsa különleges szemléletmóddal megírt költői regényének főhőse egy gyermek, akinek szeme a világra nyílik, s ugyanazzal a kíváncsisággal figyeli a szomszéd kislány titkait, mint a felnőttek beszélgetéseit. És főhőse egy anya, egy fiatal nő, aki készül tisztességgel átbotorkálni az életen, miközben ő is, mint sokan mások a környezetében, egy másik, szabad életről ábrándozik, amely "odatúll", a határ túloldalán várná.... "Van, ami eltűnt, elveszett, de visszajön: idővel megint kedd lesz és vasárnap, az elfogyott, körömszilánknyi hold újra megtelik, az anyja reggel elmegy, de este megjön a hivatalból. Máskor a dolgok egy óvatlan pillanatban átcsúsznak a határ túloldalára. Az eltiport hangya vagy a cserebogár, amelyet egy üres gyufásdobozba csukott és ottfelejtett - a krinolinos-parókás porcelánnő, amelyik leesett és kettévált a derekánál - a fonnyadt, szirmát hullató csokor, amelyet már séta közben megunt és az anyja kezébe nyomott - ezek végleg és jóvátehetetlenül kicsúsztak önmagukból, valami más lettek, olyasmi, aminek talán nincs is neve." Az ötvenes évek egy határszéli kisvárosban. Színeit vesztett környezet, a vitrinből eltünedező tárgyak, átalakított, egyre kopottabb ruhák. Egy anya és a lánya. A hullócsillag éve a határok regénye. Anya és gyerek, férfi és nő keresi a határokat egymás között a tűrés és a tűrhetetlenség határvidékén. "Ismer egy embert, hadarja, aki ismer egy embert, aki ismer egy embert, aki úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét, és tudja, hol lehet átjutni a határon, csak Brennbergig kell eljutnunk valahogyan, de az könnyű lesz, csak az a fontos, hogy ne vigyünk nagy csomagot magunkkal, mert akkor gyanússá válunk, legfeljebb egy uzsonnatáskát, ő hallott valakiről, aki hallott valakiről, aki nekivágott az erdőnek egy szál nyári ruhában, és most már Kanadában van, és milyen szerencse, még megvan otthon egy-két apróság, két gyémánt mandzsettagomb és egy nyakkendőtű - Flóra, szólok rá halkan, élesen, de legszívesebben megragadnám a vállánál fogva, és megráznám, mint Krisztus a vargát - Flóra, és a lányod? Ővele mi lesz? Sötét, zavarodott, kómából ébredő pillantással néz rám, kábán erőlködik, hogy megértse, miről beszélek. A lányod! Őt is magaddal akarod hozni az erdőbe? A pillantása hirtelen kitisztul, és a következő másodpercben mélyen, bűntudatosan elpirul: úgy látszik, az elmúlt félórában csakugyan megfeledkezett róla, hogy van valahol egy lánya."

Krasznahorkai László költői erejű, kíméletlenül pontos víziói időről időre igazolást nyernek - minél inkább távolodunk megírásuk idejétől, annál ismerősebbnek tűnnek, mígnem hétköznapjainkban megelevenedő realitásként ismerünk rájuk. A regénybeli történet ezúttal is egy olyan végpontról indul, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A megváltatlanság apokaliptikus távlatot kap, de az ítéletet a szereplők mérik magukra. A szerző mélységesen szkeptikus történelemszemlélete elutasít mindenféle hamis messianizmust és önáltató életstratégiát, ugyanakkor fokozott érzékenységet és részvétet érez valamennyi vereséget szenvedő és vereségre ítélt ember iránt. „Mint a legjobbaké, Krasznahorkai László művészete is a valóságba varázsolja vissza olvasóit, a reménytelenség és a mindig egy emberre szabott remény szűk mezsgyéjére, ahol a tét már - nem az irodalom." - írta egyik méltatója.

Bartis Attila új kötete tizenkét történetet tartalmaz, melyek az Élet és Irodalom tárcarovatában jelentek meg. A fiatal írónak ez a negyedik könyve. Tizenkét hónap, tizenkét történet. A Lázár apokrifek egy /lapzártától lapzártáig tartó/ év dokumentuma, bizonyos értelemben már-már napló. S bár az Irodalmi fogalomtár szerint a tárca alapvetően könnyed, szellemes műfaj, Bartis mégis Istenről mesél nekünk tizenkét igaz történetet. Vagy „arról, hogy üres volt a helye. Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb: néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember. /.../ Így könnyen lehet, hogy amit ő az Úristenről gondol, az még tárcának is csak apokrif." Részlet a könyvből: „A hágón innen az utolsó férfi azt mondta, ez a helyes út. Azért elővettük a térképet, hátha nem értette a kérdést pontosan, mert tulajdonképpen nem volt miért értse. Mi van, ha téved? Ha eltévedünk, miközben ránk sötétedik? De úgy tűnt, többé-kevésbé érti, hová szeretnénk jutni. Yes, yes, there is the nothing, bólogatott kis gondolkodás után, és mutatta, hogy még tíz kilométer, legfönnebb tizenöt. Mondom, a hágón innen még biztosak lehettünk benne, hogy odaát már a semmi van. Vagy, ha nem is rögtön a hegy mögött, mindenesetre valahol arrafele, a közelben. Tényleg nem lehet több mint tizenöt kilométer. Maximum húsz, mert a helybéliek egy kicsit mindig szépítenek. Igaz, a térképészek meg mindent elnagyolnak, de akkor se több huszonötnél. Jó bakancsokkal, még ha néha meg is állunk pihenni, már éjfél előtt ott vagyunk. És onnan azért biztosan másképp látni a dolgokat. Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. /.../ Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék."