Magvető Kiadó strana 69 z 97

Először és utoljára 1985-ben jelent meg önálló kötetben Esterházy Péter legszebb könyve, A szív segédigéi. A gyászkeretes oldalakon egy anya utolsó napjainak története, a haldoklás stációi, a temetés körülményei a huszadik század végének deszakralizált idején, az egyik gyereke elbeszélésében. Az öregség és az elmúlás pátoszmentes krónikájában a tét nagy: az anya halálának, és persze úgy általában a halál misztériumának megírása. Az új kiadás apropója Esterházy Péter Semmi művészet című regényének megjelenése, mely erős szálakkal kötődik ezekhez a bizonyos segédigékhez.

„A pincértörténeteimről például azt mondom: a formáról akartam írni, és a szakmáról. (Mint olyanokról.) És ha így, akkor így tovább: a (...) spionnovellában is ugyanezt járjuk körül (górcső alá venni?), csak a színek lettek otrombábbak, ijesztőbbek. A főhős egy bájos nyomozócska, aki a világot két részre osztja: »szép«, »nem szép«. Nyomozóságát mint szakemberséget tekintettem, akár mintha CRUYFFot vagy BECKENBAUERt vagy a HÉT MESTERLÖVÉSZt - hogy »közelítsek«." „Nem nagyon szeretem a sci-fit, mégis kicsit az lett ebből: azt hiszem, a scifinek is ez a módszere: elvesz a képzelet elől néhány korlátot, és - paradox módon - így szűkíti le egy már átlátható területre a gondjait (örömeit). Ekképp jutottam el ehhez a sohasem volt tájhoz, ahol rend van csak és szervezettség, ahol már ""minden lezajlott"", ahol a remény nincs. (Csak néhány bögyös maca.)..." - Esterházy Péter „Elfordítottam a fejem, a tükörkép oválisan elnyúlt, a szám helyén sötét árny, szemem rövid, ezüst kígyó. Ahogy szemügyre vettem a gép csillogó falán széjjelszaladó foltot, pillantásom visszacsúszott Máriára. Hirtelen tétje lett a jelenetnek. Önszántamból lemondtam a hódító és a felsült hódító szerepekről: az asszony nem volt ""hódított"" és nem volt ""meghódíthatatlan"". Bántó lelkesedéssel azt ismertem föl, hogy nincs mire játszani magamat, olyan valakivel állok szemben (italtól kissé kuszán, bennem előző mozgásaim következményeivel), aki előtt érdemes, hogy legyek, hogy én én legyek, már amennyire telik tőlem, és függetlenül attól, jól járok-e evvel, avagy sem."

„Fancsikóékat először először 1951-ben találtam ki - szól a kötet bevezetője. - Egy szék a fal felé fordult. A karfán a fehér festék fölrepedezett, mintha megsértődött volna. Álltam a széken, és három szót selypegtem a világnak: fancsikó, kalokagatijja, pinta. A három szó, mint három üveggolyó elgurult, s a felnőttek, ha volt idejük, mosolyogtak. Pedig én azt hiszem, hogy ezek a történetek már akkor bent voltak a szép üveggolyókban." Esterházy Péter 1974-ben mutatkozott be az Alföldben hat novellával, amelyek aztán bekerültek az ""írások egy darab madzaga fűzve"" alcímű novellaciklusba, amely egy gyermek szemszögéből mutatja meg a világot, két ""elválaszthatatlan jó barátja"", Fancsikó és Pinta főszerepeltetésével. A kötet a későbbi Esterházy-prózák minden jellemzőjét felvonultatja: a mese- és anekdotaelemeket, a narráció (az elmondhatóság) nehézségeinek felismerését, a (család)történet széttagolását, a nyelvközpontúságot, a humort és a személyiséget.