Emöke Bagdy strana 2 z 3

1 db audió cd, 76 perc Bagdy Emőke ebben az előadásában korunk egyik legizgalmasabb kérdéséről beszél. Szüksége van-e a családnak megújulásra? Mennyire alakulnak át a családtagok szerepei? Milyen korlátai lehetnek manapság a családalapításnak? Egy dolog azonban napjainkban is változatlan és vitathatatlan: a család szükségessége és varázsa.

Jó ideje szinte egyik krízisből esünk át a másikba. A világban súlyos, életfenyegető dolgok történnek, és mindnyájan a bizonytalanság alapélményét éljük át. Mint amikor egy hullámvasút utasának kinyíló táskájából szerte szóródnak az értékei, és ő azok után kapva vissza akarja nyerni, ami széthullott, ami fontos. Keressük tetteink célját, értelmét. Miben bízzunk? Hol itt a segítség? Hol van a remény? Nehéz időket élünk az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Értékkrízisben dagonyázik a világ, letapossa a megtartó éltetőt, és felemeli a szennyet, a pusztítót. Ám nem az a célom, hogy a negatívumokat hangsúlyozzam, hanem éppen az, hogy az ellenszerek lehetőségére, a rehumanizálásra, újra építkezésre hívjam fel a figyelmet, mert erre egyre nagyobb szükségünk van és lesz is a jövőben. Szükségünk van olyan erőre, belső parancsra, amely felemeli a fejünket, hogy tekintsünk előre. Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú és fáradságos útján, lavinaveszélyek közepette az előre haladás lépésenkénti feladatával kell megküzdenie, mi magunk is erőtöltésre szorulunk, energiák pótlására, hogy a belső küzdőerők ne szegényedjenek el és a célok elérését szolgálják. Az az erő, amely felemel, átemel, tovább lendít, segít, támogat és az eleséstől véd, előre csalogat a cél elérésének ígéretével, maga a REMÉNY. Könyvem antológia, a válogatott írások a fontosságokat szeretnék tükrözni. Vajon kinek fontosak? Hitem szerint mindnyájunknak. Tanár vagyok. Ez minden soromban kifejezésre jut. Ezért szívesen tanítom (magam is tanultam egykor), hogyan gondolkodjunk a változásról, tegyünk különbséget életnehézség és probléma között, sőt az első- és másodfokú változás között is. Több írásban járom körül, hogy mit kezdhetünk az agresszióval és a depresszióval. Személyes szakmai ars poeticámat, hitvallásomat is összefoglalom - mindazt, amit a nevelésről, sőt tágabban magáról a segítő emberi kapcsolatról fontosnak vélek. Végül pedig igyekszem átadni, hogy születetten és mindörökre társas lények vagyunk - ahhoz, hogy létünk fontosságot nyerjen, ne éljünk hiába, kell, hogy tudjunk kit szeretni és viszont, legyen célunk valakiért-valamiért élni, és belássuk, hogy az individuum gőgjében maradva "egyedül nem megy!". Azt kívánom minden Olvasómnak, hogy az összetartozás egységélménye tartsa mozgásban lelkében az élni akarást, a reménységet!

Ez a könyv a számomra legkedvesebb írásaimból született. Már a megírásuk során is éreztem azt az örömöt, hogy bennük megmutathatom, miképpen gondolkodom a lelki folyamatokról, álomról, szimbólumokról és a pszichoterápiás munka rejtelmes világáról. Azt is láttathatom, hogyan dolgozom a lelki erőtérben, amikor nem a szokványos közlési utakon járunk, hanem az ősibb álomnyelven, a képek sokjelentésű tartományában, a szimbólumterápiás lelki ösvényeken. Szeretem ezt a világot, mert megtapasztalhattam, hogy éber vagy éjszakai álmaink egyaránt a színtiszta igazat üzenik, a legfontosabbat, amit tudatosítanunk kell, meg kell értenünk. Ehhez azonban bele kell tanulnunk a szimbólumok nyelvébe. Néhány olyan terápiás esettanulmányt is bemutatok, amelyeket csak a szakember kollégáim ismerhetnek, ez idáig nem kerültek széles nyilvánosság elé. Eldöntöttem azonban, hogy kinyitom a titkok ajtaját, és behívom a pszichoterápia (sokszor misztifikált) világába azokat, akik érdeklődnek ez iránt. Szeretettel ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik ebben az elembertelenedett, eldologiasodott világban egyedül vagy „társas magányban” küzdenek, emberhez méltó létezés, megértő lélek keresésével. Azt üzenem: nézz körül, van segítség, ne félj, nem vagy egyedül!

Ez a válogatás azokból az írásaimból és előadásaimból született, amelyekben a pszichológia üzeneteit éppen ma, mostanában rendkívül fontosnak érzem. Olyannyira, hogy legszívesebben folyvást mondanám, tanítanám ezeket mindenkinek. Terjeszteném… Ezt a lehetőséget kínálja a könyv is. Lapjaiba, betűibe költöztetem a lelkem, és olvasótársaimmal együtt élem át: az ilyen tudásanyagban rejlik a lélektan igazi emberszolgálata! Segít nekünk örülni az életnek, tudatosítani, mit tehetünk önmagunk és szeretteink életminőségének jobbítása érdekében. Az elkötelezett odatartozás, a szeretet, az egymásra figyelő segítőkészség, a felelősségvállalás, az örülni tudás, a boldogító párkapcsolatok és szeretetkötelékek lélekápoló erői, a hála, a megköszönni tudás és a megbocsátás megannyi erő, amelyek által megújulhat az életérzésünk, javulhat az egészségünk. Ami ebbe a könyvbe belefért, csupán egy csepp talán az életbúsulás, a reménytelenség, a megkeseredés lelki kövültségeinek feloldására, de ha személyesen is utánagondolunk, vajon érvényesek-e az életünkben ezek a tanítások, akkor máris előbbre lépünk az önismeretben és kapcsolataink minőségének tökéletesítésében.

Ez a könyv lelki útikalauz. Lámpása bevilágítja azokat a lelki tájakat, amelyeket alig, vagy nem is ismerünk. Úti célja az önismeret. Mindnyájan lelki egyensúlyra, sikerekre, békére, örömökre vágyunk, de nem tudjuk, hogyan érjük mindezt el. A könyv minden sora vezet, tanít, önmagunkról szól, lelkivilágunkról, a fejlődésünk rejtelmeiről, törvényeiről. Hogyan lehetünk minden nehézség és akadály ellenére győztesek az életküzdelemben? Miből meríthetünk életkedvet, életerőt és bátorságot a megküzdési erőfeszítésekhez? Konfliktusaink közepette vajon hogyan válhatunk győztessé akképp, hogy az ellenfelet is méltó küzdőpartnernek tekintjük, tiszteljük? A szellemi utazás végcélja annak megismerése, miként vállalhatunk felelősséget az ön- és társismereti tudás hatalmával annak az Univerzumnak a védelméért, amelynek lakói, haszonélvezői, fogyasztói vagyunk, noha – ha akarjuk – lelkierőink felismerésével és működtetésével építő, bel- és külvilágot megtartó erőkké is válhatunk.

"Az a baj, hogy nincs önbizalmam" - halljuk úton-útfélen, még olyan emberek szájából is, akikről adottságaik és körülményeik alapján nem gondolnánk, hogy ilyen problémával küzdenek. Mások nem vallják be, hogy így éreznek, sőt épp az ellenkezőjéről igyekeznek meggyőzni lehengerlő viselkedésükkel, ám arroganciájuk mögött gyakran szintén belső bizonytalanság, az önelfogadás hiánya húzódik meg. Bár egész modern kultúránk énközpontú, narcisztikus, a lelkünk mélyén sokan nem szeretjük magunkat, és félünk, hogy mások is kevésnek, elégtelennek, értéktelennek találnak minket. Éppen ezért védekező pozíciót veszünk fel, visszahúzódunk, nehogy még jobban megsérüljünk - vagy éppen minden erőnkkel bizonyítani próbáljuk, hogy igenis érünk valamit. Ám a bennünk lévő kétséget a külső sikerek csak átmenetileg enyhítik. Ráadásul saját magunkkal kapcsolatos elégedetlenségünket hajlamosak vagyunk környezetünkre is kivetíteni, ezért rossz közérzetet és türelmetlenséget terjesztünk magunk körül. Tiszta szívből szeretni és becsülni önmagunkat azonban nem könnyű, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük, ha mások bántó, lekicsinylő mondatai belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül. Ebben az esetben önismereti munkára van szükségünk, hogy felnőtt fejjel csodálkozzunk rá: minden gyöngeségünkkel együtt is értékes és szeretetreméltó emberi lények vagyunk. Ebben igyekeznek segítséget nyújtani a kötet kiváló szerzői is.

Megismerkedünk, egymásba szeretünk, és eldöntjük, hogy megpróbáljuk együtt az életet. Úgy tűnik, teljesen tiszta lappal indulunk, hiszen ez egy új kapcsolat, úgy alakítjuk, ahogy csak szeretnénk. Ráadásul tele vagyunk lelkesedéssel, bizakodással, egymás iránti pozitív érzésekkel. Hamarosan mégis azon kaphatjuk magunkat, hogy ez a kapcsolat is kezd úgy alakulni, mint az előzőek – sőt, működése gyanúsan hasonlít arra is, amit hajdan otthon, a saját származási családunkban láttunk. Érdemes tisztában lennünk azzal, hogy párkapcsolataink alapmintáját – vagyis azt, hogy miként kötődünk a társunkhoz, hogyan viszonyulunk hozzá, hogyan kommunikálunk vele – a gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. Mi is és a társunk is egy-egy „alapcsomaggal” érkezünk a kapcsolatba, és viszonylag hamar kiderül, hogy mély bevésődések határozzák meg közös életünket. Gyakran meg sem tudjuk indokolni, hogy egy adott helyzetben miért érzünk és viselkedünk éppen úgy, ahogy, mert számos automatikus, spontán válaszunk nem más, mint régi sérüléseink visszhangjai. Az is lehet, hogy mindezzel már valamelyest tisztában vagyok, és kijelentjük: mi biztosan nem leszünk olyanok, mint a szüleink, nem úgy fogunk bánni egymással, mint ahogy ők tették. A tudatos elhatározás azonban önmagában kevés a tudattalan minták átírásához, és azzal, hogy megmondjuk, mit nem akarunk lemásolni, még nem tettünk egy lépést előre. Tovább az vezet, ha azt is megfogalmazzuk és kidolgozzuk, mit teszünk helyette. A minket nem segítő minták felülírása komoly, olykor hónapokig-évekig tartó lélektani munkát igényel – de lehetséges! A múltból megérkezhetünk a jelenbe, ahol végre nem a hosszú évekkel vagy évtizedekkel korábban történt események, hanem az adott helyzet, az aktuális pillanat határozza meg érzéseinket és viselkedésünket. A Nyitott Akadémia tematikus gyűjteményes kötetében korábbi előadások és vadonatúj, kifejezetten ebbe a könyvbe készült írások egyaránt helyet kaptak.

"Nincs olyan ember, aki élete során legalább egyszer - de inkább többször - ne kerülne lelkileg a padlóra. Valamennyiünket érnek veszteségek, vereségek, kudarcok, ám mivel ezekben többnyire csak a szenvedést látjuk, az értelmet nem, pánikszerűen menekülünk előlük. "Nincs idő a fájdalomra!" - halljuk a tévéreklámban is, a fájdalom azonban igenis időt és teret követel magának az életünkben. Van, amikor képtelenség kivédeni - az egyetlen lehetőségünk, hogy megküzdjünk vele, azután erőnket újra összegyűjtve feltápászkodjunk a földről. Erre azonban kultúránk nemigen tanított meg minket, és környezetünk sem sokat segít a biztatónak szánt, ám sokszor ostorcsapásként ható mondatokkal: „Szedd már össze magad!”, „Ha nem csinálsz semmit, mitől várod, hogy jobb legyen?” „Nem gondolod, hogy kissé túlreagálod a dolgot?” De mi segíthet annak, aki éppen mélységesen gyöngének, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és szomorúnak érzi magát? Mi tesz képessé valakit arra, hogy súlyos csapások után is talpra álljon? Hogyan lehet a veszteséget nyereséggé, a vereséget győzelemmé alakítani? A modern pszichológia eszköztára és a hit, a spiritualitás útja egyaránt segítségünkre lehet a sikeres lelki megküzdésben; abban, hogy egy nehéz, fájdalmas életszakasz után újra - immár megerősödve - önmagunkra találjunk.

A szülő-gyermek kapcsolat életünk alapvető, meghatározó viszonya, néha mégis fényévnyi távolságra érezzük magunkat egymástól, és reménytelennek tűnik, hogy akár a legapróbb dolgokban is egyetértésre jussunk. Vajon miért nem beszélünk közös nyelvet azzal, akit annyira szeretünk, vagy legalábbis annyira szeretnénk szeretni? Jól tudjuk, hogy a gyermek felnövekedése során van – legalább – két olyan érzékeny időszak, amikor különösen sok ütközésre, konfliktusra számíthatunk. De mely esetek tartoznak a fejlődéssel együtt járó, természetes problémák körébe, és mi az, ami már aggodalomra adhat okot? Mikor érdemes a szülőnek türelmesnek, toleránsnak lennie, s mikor határozottan föllépnie? Hogyan értessük meg és fogadtassuk el gyermekünkkel azt, amiben nem vagyunk készek a kompromisszumra? Miként érjük el, hogy kamaszként is a bizalmába avasson bennünket? Rendbe hozhatjuk-e még – akár szülőként, akár „felnőtt gyermekként” – a kapcsolatot, ha már eldurvultak a konfliktusok, és tele vagyunk sebekkel? A nehéz, sok szülő számára napi problémát jelentő kérdésekre négy kiváló szakember igyekszik választ adni. A kötetben olvasható Ranschburg Jenő élete utolsó előadásának szerkesztett anyaga, amely a tőle megszokott emberséggel, humorral és eleganciával idézi emlékezetünkbe a nagy formátumú, szeretetre méltó tudós alakját.

A könyv Bagdy Emőke nyolcvanadik születésnapja alkalmából jelenik meg. A szerző a tőle megszokott igényességgel szól arról, hogy mit kell magunk mögött hagyni, és mit viszünk magunkkal tovább mindabból, amit az előző századok emberi sorsunk, történelmünk évgyűrűibe véstek.

„Minden fejben dől el!” – szokták mondani. Talán egyetértünk ezzel, de az is lehet, hogy némi ingerültséget kelt bennünk ez a mondat, annyiszor hallhattuk az elmúlt évek során olyan értelmezésben, hogy elegendő „pozitívan gondolkodni”, s önmagában ettől majd jól mennek a dolgok. Az élet minden bizonnyal nem ennyire egyszerű, s ha ezt már magunk is megtapasztaltuk néhány alkalommal, akkor fenntartásokkal fogadhatjuk a hasonló kijelentéseket. Ugyanakkor ma már sokszorosan bizonyított tény, hogy a mentális beállítódásunk valóban jelentős hatást gyakorol a teljesítményünkre, a közérzetünkre, az egészségi állapotunkra, sőt, még az emberi kapcsolatainkra is. Például az élsportban bizonyos szint felett tényleg majdnem minden fejben dől el, erős mezőnyben a győzelem vagy vereség már jórészt a mentális állapoton és felkészültségen múlik. A gyógyítás világában is evidenciának számít, hogy amit elvárunk egy adott szertől vagy eljárástól, az nagymértékben befolyásolja a hatást. Alaposan dokumentált esetek bizonyítják, milyen lenyűgöző öngyógyító erők ébredhetnek a szervezetben a bizakodó gondolatok, a felépülésbe vetett hit, a pozitív elvárások nyomán. De gyakran a kapcsolataink sorsa is azon áll vagy bukik, hogy elég nagy súlyt helyezünk-e mindarra, ami a mi kezünkben (vagyis a fejünkben) van: az értékeinkre, az elveinkre, a meggyőződéseinkre, a józan mérlegelésre, a stratégiaalkotásra. Annak, aki csakis a folyton változó érzései alapján dönt, nagyon nehéz lesz a kapcsolatait jól működtetni, s azokban kitartani. Ha tehát nem is minden, de számos dolog bizonyosan fejben dől el. Éppen ezért igen hasznos megtanulnunk, miként formálhatjuk a gondolatainkat, a mentális beállítódásunkat úgy, hogy ezek minél inkább segítsenek, ne pedig hátráltassanak bennünket az életünkben.

Mit kezdünk az élet nehéz, emberpróbáló helyzeteivel? A kihívásokkal, a veszélyekkel, a krízisekkel, az igazságtalanságokkal, a veszteségekkel? Milyen erőforrások és eszközök állnak rendelkezésünkre a megküzdéshez, és min múlik, hogy azokat képesek vagyunk-e eredményesen használni? Van-e bennünk életbátorság, azaz kurázsi és kedv ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogy valóban érdemes: a nehézségek elől sem megfutamodva, egyenes gerinccel, ugyanakkor derűre és örömre képesen? Ebben a gyűjteményes kötetben hét olyan előadás átdolgozott változatát adjuk közre, amelyek a Nyitott Akadémián hangzottak el életbátorságról, kitartásról, megküzdésről, és korábban még nem jelentek meg nyomtatásban. A nagyszerű szerzők különböző irányokból és sokféle stílusban közelítik meg a témát, ám az utak végül talán összefutnak. 

A nevetést a szabadság legteljesebb megélésének, életolajozónak, az Olümposz isteneitől eltanult csodának tartjuk. Könyvünk írása közben amiatt aggódtunk, hogy ha a nevetést darabkáira szedjük, megvizsgálva eredetét, okát, formáját, lélektanát és társas jellemzőit, elfelejtünk tiszta szívből nevetni. De nem így történt. Jókedvünk, humorérzékünk továbbra is a régi, s Milan Kunderával valljuk: "Nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni." Kiknek ajánljuk ezt a könyvet? Az Isten ablakain kitekingetőknek, az életöröm kivételes birtokosainak, a nevetni vágyóknak: megerősítésül. A nevetni nem tudóknak, az élet súlyos terhei alatt görnyedezőknek pedig gyógyszerként írjuk fel – hiszen a megértett világ sokkal elviselhetőbb. Nyissák ki valahol a könyvet, olvassanak bele, majd nevessenek Szűcs Édua bölcs-bolondos rajzain. Közben pedig gondoljanak arra, mi mennyit nevettünk, amikor megpróbáltunk erősebbek lenni a nevetés erejénél, és okosabbak a humor bölcsességénél. Ha elmormolják: "ma még nem nevettem", talán eszükbe jut egy barát, társ vagy régi ismerős, akivel kedvük lesz majd együtt mosolyogni és kacagni a világ bolondságain, vagy éppen a mi történeteinken.