Kálman Mikszáth strana 3 z 13

Mikszáth hőse csak a kívülállók szemében gazember. Ügyesen leplezi jóságos szívét.

Mikszáth első regénye, a krimi elemeivel.

Mikszáth újságíróból lett íróvá. Rövid cikkeiben az összes kortárs hjresember megjelenik, Ez a cikkek 3., utolsó kötete.

Dielo klasika maďarskej literatúry Kálmána Mikszátha (1847 – 1910), rodáka z Novohradskej Sklabinej, tvorí najmä krásna literatúra. Publicistika a esejistika je zastúpená v menšom rozsahu. V kritickom vydaní jeho diela je beletria zastúpená päťdesiatimi knihami a 34 kníh je tzv. litertatúra faktu. V slovenskom literárnom povedomí dominujú autorove svojrázne štylizované poviedky, novely a romány. Vydanie tohto súboru textov pod spoločným názvom autorovho okrídleného výroku „Dlhé vlasy, krátky rozum“ predstavuje známy mikszáthovský štýl prózy na menej známom literárnom poli. Román Mocný Máčik, fiktívna dvojnovela a cyklus listov Dvoje volieb v Uhorsku, parlamentné črty Ctená snemovňa a spomienkové fejtóny Moji rovesníci majú spoločný leitmotív: voľby. Mikszáth veľmi dôverne poznal túto tému so širokým dobovým spoločenským pozadím. Sám bol poslancom uhorského parlamentu 28 rokov. V snemovni predniesol dva prejavy, ale napísal bezpočet umeleckej publicistiky, ktorá svojím uštipačným podtextom je doslova pochúťkou mikszáthovského žoviálneho humoru. Slovenský čitateľ sa dozvie aj to, že v uhorskom parlamente bola „neoficiálna“ zábavná slovenská strana: Traja Tóti/Slováci: poslanci Prileszky (Prešporok), Urbanovszky (Trenčín) a Krajtsik (Orava). Trojica však neurobí nič, lebo Mikszáthovými slovami podľa Prileszkého Slováci „tisíc rokov radšej zdrôtujú, čo iní rozbijú“.

Magyarország történetének színes, kronologikus tablója Mikszáth Kálmántól, utánozhatatlanul. Mikszáth többször is leszögezte, hogy nem történelmet ír, hanem mesét. Olyan meséket, melyek szinte a teljes magyar évezredet felölelik. A kiadó ezzel az összeállítással tiszteleg a 175 éve született klasszikusunk életműve előtt, s ajánlja a magyar olvasó szíves figyelmébe. Ezzel a megszívlelendő bölcsességgel is: „Egy történetnek mindig igaznak kell lennie, ha jóravaló író beszéli. Csakhogy nem úgy, ahogy megtörtént, hanem csak úgy, ahogy megtörténhetett volna.”

„Olyan ez a mese, mint egy dúsan, sok színnel virító virág – írta Schöpflin Aladár. – Mikszáth, a szatirikus, az okos ember, kemény bírálója a körülötte folyó életnek, ebben a könyvében félretette szatíráját, okosságát, bíráló kedvét, s kitárta a világ elé emberszeretetének mély érzelmességét.” Wibra György, a besztercebányai fiatal ügyvéd útnak indul, hogy megkeresse örökségét, illetve felkutasson egy vörös esernyőt, amelynek nyelébe apja, a ravasz öreg, fia vagyonát rejtette el a kapzsi rokonok elől. A nyomozás nem jár eredménnyel, a fiatalembernek nem sikerül rábukkanni az eltűnt kincsre. De talál helyette mást, ami többet ér minden kincsnél: a glogovai papkisasszony tiszta szépségét, önzetlen szerelmét. Talán a Szent Péter esernyője hozta Mikszáthnak a legnagyobb sikert, a Jókaiéhoz fogható népszerűséget. Még életében tizennégy nyelvre lefordították.

A századvég-századelő – Jókai mellett – legnépszerűbb, legolvasottabb írója novellistaként indult. Elbeszélései nyomán szűkebb pátriája, a Palócföld jellegzetes figuráinak avatott tollú megörökítőjeként vált ismertté, szeretettel és egyben a rá jellemző ironikus látásmóddal rajzolta meg az általa jól ismert embereket, az egyszerű nép egyszerre furfangos és érzelmekben gazdag lelkületű fiait-lányait éppúgy, mint a kedélyes, régimódi kisnemeseket, birtokosokat, akik fel-feltűnnek későbbi műveiben, a nagy sikerű romantikus kisregényeiben, majd hosszabb lélegzetű műveiben is. Bár a drámaiság sem idegen tőle, az anekdotaszerű szerkesztésmód, a bájos humor nagymestere, akinek társadalomkritikája, a kiegyezést követő kor bírálata többnyire megértő, megbocsátó, ritkán vitriolos, leszámítva politikai karcolatait, amelyek nem egyszer keltettek komoly felzúdulást. Kiapadhatatlan mesélőkedve, szellemes, szórakoztatóan tömör stílusa, realisztikus, de nem földhözragadt világlátása a magyar próza legjelentősebb mesterei közé emelik, akinek művei ma is az írót joggal megillető népszerűségnek örvendenek.

A regény történelmi környezetben játszódik, romantikus, népmondai ihletésű. Pajzán históriája, érdekes-szép meséje Mátyás király alakja köré fonódik: a török elleni harcok miatt férfi nélkül maradt szelistyei asszonyok nem nyugszanak bele helyzetükbe, és új férfiakat kérnek a királytól. El is küldenek hozzá "mustrába" három gyönyörű asszonyt, igaz, egyik sem szelistyei. Mikszáth lebilincselő közvetlenséggel meséli el a rájuk váró eseményeket, a csalás kiderülését és következményét.

Mikszáth Kálmán írásainak jellemzője az anekdotikus szerkesztésmód és a stilizált élőbeszéd. Az irodalmivá nemesített népnyelv gyökere az író gyermekkorában található, a hallott dalokban és mesékben, abban a falusi környezetben, melyben a Palócföld fiaként nevelkedett. „Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem… a magyar paraszttól" – vallotta Mikszáth idősebb korában. Munkásságának talán legfontosabb állomása A tót atyafiak (1880) és A jó palócok (1881) megjelenése. Az utóbbiról írta azt, ami mindkét kötetre érvényes: „Jó volt hozzám. Sok örömöt szerzett: Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és… mondta: Gyere, kedves gazdám, a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni”. Kétségtelen: a novelláskötetek hozták meg Mikszáthnak az olvasók szeretetét, a kritikusok dicséretét és nem utolsósorban biztos megélhetést. A tót atyafiak novellában Mikszáth megtalálta egyéni hangját. Szemlélete ugyanakkor még alapvetően romantikus.

Madame Szilvássy bécsi leánynevelő intézetében csütörtökre estek a kimenőnapok. Hogy várta ezeket a vidám délutánokat Kovács Ilonka, vagy ahogyan társnői nevezték: a kis Búzavirág! Pedig hosszú éveken keresztül csak egyetlen igazi látógatója akadt: Akli Miklós úr, császári és királyi udvari mulattató. Ilonka a kedves látógatót eleinte „Akli papának” szólította, de ahogy teltek az évek, Búzavirágból szép sudár nagylány lett, aki már csak „Klipi-Lipi”-nek becézi fiatal pártfogóját…

A tabáni vendéglők idillikus kispolgári miliőjében kezdődik a cselekmény, s ez a színhely a befejezésben visszatér, keretet alkotva Druzsba tanár úr végzetes kalandjának elbeszéléséhez. A Fehér Pávát a lengyel Jahodovszka asszony vezeti; vendégeinek kedvence egyedül nevelt lánya, Sipsirica. Jahodovszkát a szentté magasztosuló anya példájaként tisztelik, aki minden áldozatra kész lányáért. A családias bensőségességet egy rejtélyes előkelőség felbukkanása bolygatja meg, majd Sipsirica eltűnése dúlja föl. A félénk Druzsba tanár úr, akinek a neve visszafelé olvasva "abszurd", távoli kiküldetése során megdöbbenve és fölháborodva fedezi föl, hogy az excellenciás úr megvásárolta anyjától, és egy külvilágtól elzárt kastélyban rejtegeti a szeretőjévé tett gyereklányt. Kockázatos helyszíni szemléjekor Druzsba képtelenül bizarr és ijesztő jelenségekkel találkozik, a borotvával hadonászó majom motívumát pl. Poe ismert bűnügyi novellájából kölcsönözte Mikszáth. Az efféle vadromantikus elemek funkciója kettős: a törvénytelen erőszak megfélemlítési stratégiáját karikírozzák, és a szorongatott kisember tudatában keletkezett fantasztikus rémképeket vezetik vissza idétlen, de "reális" tényekre. Druzsba igazságát eltiporják: őrültnek nyilvánítják, a lipótmezei tébolydában köt ki. Ez a nagyszabású pamflet nemcsak az oligarchia mindenfelől támogatott erkölcsi gátlástalanságát, az álszent anya jelképezte ocsmány anyagiasságot és perverzitást, vagy a kispolgári kibicek cinkos kényelemszeretetét leplezi le, hanem a monarchikus "boldog békeidők" egészét, a látszat és a való ellentétét, az idill látszatával leplezett fertőt.

A regény témáját egy reformkori szájhagyomány adta; a dúsgazdag Buttler János és a katolikus paptól megejtett Dőry Mária kényszerházasságának különös története az aulikus és klerikálius erők ellen küzdő hajdani szabadelvű nemesség között terjedt szájról szájra, egy hosszan húzódó, 19. század elején zajló botrányos válóper kiszivárgott adatai alapján. A klérus rögtön a regény megjelenésekor igyekezett néhány ténybeli eltérés alapján hitelt vesztetté tenni a regény vádló művészi igazságát.

Mikszáth korai elbeszélő művészetének két tündökletes darabja A tót atyafiakban (1880) a népélet tragikus és művészi szemlélése Arany János balladaköltészetéhez hasonlítja Mikszáth stílusát, akit a legnagyobb magyar írok sorában tartunk számon. A jó palócok (1881) kis történetek tudatos kompozíciójából áll össze. Számos forrásból eredő, több helyszínhez köthető valós történetek (zsánerképek) szerveződnek ciklussá a kötet lapjain, azt az írói meggyőződést sugallva, hogy a halál nem egyenlő a pusztulással, de azt is, hogy a sors független az emberi akarattól. A palóc történetek gyűjteménye a romantikus népiesség záró darabja. Hősei: Olej bacsa és Lapaj, a híres dudás, Bede Anna és a pogány Filcsik feledhetetlenek. Történeteiknek babonás modernségét Mikszáth a józan megfigyelés, a csaknem pozitivista kriticizmussal ellenpontozza.

A múlt század végén feltámadó, és katonái élén megjelenő Zrínyi az ezeréves Magyarországot ünneplő közéletbe csöppen bele. A szigetvári hős akaratlanul is szembekerül a társadalom, a politika és a gazdaság jeleseivel, s így jó alkalmat ad az írónak, hogy szatírája körébe vonja a közélet mindenféle köreit, ne kímélje a minisztereket, más nagyurakat, ne kímélje olyan barátait sem, mint Szilágyi Dezső vagy Darányi Ignác, akikkel esténként együtt szokott ülni az István főhercegben. A regény, amely eredetileg 1898-ban jelent meg Mikszáth kérészéletű lapvállalkozásában, az Országos Hírlapban, majd ugyanabban az esztendőben könyv alakban is, a megjelenése pillanatában a nyílt vagy burkolt támadások célpontjába került. De amíg a sértettek dohogtak, fenyegetőztek vagy ellentámadásra készülődtek, az olvasóközönség a szívébe zárta az író remekművét, s az Új Zrínyiász a friss szenzáció elmúltával is, közel száz éve, Mikszáth egyik legolvasottabb műve maradt.

A ?költő-Jókai élethíven tűnik elénk ebből a regényből. Szinte kilép belőle. Nem az a konvencionális Jókai, aki a tömeg képzeletében él, s minden kirakat képes levelezőlapjain látható. Egy egészen új ember, kinek a gyengeség az erőssége. Egy hatalmas és ingadozó óriás, aki kedves és szeretetre méltó, de társaságban félszeg, és sohasem melegedik fel. Egy álomfejedelem, ki ha az ősidőkben él, bíborszőnyeget kap lábai alá., a vértes, vasas vitézek is meghódolnak neki, és királyok lesznek szolgáivá. S látjuk őt gyerekkorától fogva furcsa szeszélyeivel és derűs egyszerűségével. Beteges, leányos, álmodó s a többiek „Móric kisasszony” – nak csúfolják. Lázas fantáziájával törpékről, medúzafejekről, csodaszörnyekről álmodik. Mindenki bámulja a csodagyereket, a halhatatlanságra készülőt, s majdnem úgy nevelik, mint egy trónörököst: a magyar költészet trónjának elfoglalóját és királyát. Látjuk azután, mint ütközik be az arisztokratikus, finom lélek az élet durva gerendáiba. A csodagyerek észreveszi, hogy az életben nincs minden kipárnázva, mint otthon és az álmok puha fészkében. Jön a viszály a szülői házzal, a politikai harcok, a honfibú, a lejáró váltók s az öregedő feleség a lenmagfőztes rongyokkal, a kámforos flastrommal s azután még sok-sok más, de minden elmúlik, s Jókai marad az, aki volt, álmodó, költő, a poézis fellegein lebegő.

Pongrácz István grófnak az volt a mániája, hogy gondolataiban, szokásaiban egy középkori várúr szerepébe képzelte bele magát. Nem fogadta el kora, a XIX. század utolsó harmada életformáit, középkori őseinek életét akarta élni. Nedeci ódon várában fegyveres várnépet szervezett, alkalmazottait katonai rangokkal látta el, uradalmi cselédeit, az uraldalmából élő tót parasztokat katonai szervezetbe akarta fogni és állandóan katonásdit játszott velük... Kicsit Don Quijote lett belőle, Don Quijote lényének szépsége és ideáljának fellengző tisztasága nélkül.