Kálman Mikszáth strana 9 z 13

Mikszáth komoly művei, remekmívű novellái és nagy regényei mellett nemegyszer "operettjellegű" kisebb opuszokat is alkotott. Ezek az írások - köztük az Akli Miklós is - az idők jártával kedvelt gyermekolvasmányokká, ifjúsági művekké alakultak. Az Akli Miklós nem igazán "komoly" alkotás, annál érdekesebb lehet kis tizenéveseknek, ráadásul azzal a plusszal, hogy remekül van megírva, izgalmas és megható egyszerre. Gyerekekről, éppencsak felnőttekről szól és igen sok benne a bohóckodás: a főszereplő ugyanis Ferenc József császár bolondja, aki szellemes tréfáival, csavaros ötleteivel nemcsak uralkodóját, de történetének olvasóit is elbűvöli. A kisregény sztorija meglehetősen fantasztikus: Kovács ezredes feláldozza életét a császárért, aki viszont gondoskodik gyermekeiről, Kovács Ilonkát például Aklira bízza, aki rendszeresen látogatja is a kedves leányzót abban a bécsi leánynevelő intézetben, ahol az "életre" készülődik. A gyámapa és a csíntalan kislány közt csak eleinte dominál az apa-gyerek viszony, lassan észrevétlenül átadja helyét egy nagy szerelemnek, amely elé azonban súlyos akadályok gördülnek. Lányrablás, világdiplomáciai- és sok egyéb bonyodalom...- Bűbájos, habkönnyű írás, amely ugyan felnőtteket is elszórakoztathat, elsősorban fiatal lányok, tizenévesek számára kedves kikapcsolódás.  (Forrás: Legeza Ilona könyvismertetõi. http://legeza.oszk.hu)

"Mikszáth a múlt nagy eszményeivel való szembesítés révén leplezte le korának üres, eszménytelen úri közéletét. A főszereplő - a váratlanul feltámadó egykori szigetvári hős - a maga groteszk újkori sorsával gúnyos-keserű tanúvallomást tett a dísztelen jelenről. A világirodalom nagy szatírikusaira emlékeztető művészi ötlet a maga fantasztikumával egymástól távol eső dolgokat rántott együvé, s ebben a kiélezettségben, rendkívüli megvilágításban felötlöttek, kirívóvá váltak az egyébként elfogadott s természetesnek tűnő visszáságok is. Kimutatta, hogy Zrínyiék hajdan hősök lehettek, mert nagy, igaz ügy szolgálatában égett el életük, de kicsinyes viszonyok közt, egy eszménytelen kor fullasztó, szennyes közéletében törvényszerűen nevetségessé és torzzá lesz egykori nagyságuk. Mivel azonban Mikszáth maga sem tudott az úri közélet ürességének határain túltekinteni, végső soron vázlatban maradt az ÚJ Zrínyiász nagy koncepciójú szatírikus körképe: a mű végén egy képzeletbeli ellenséges támadás megint életre hívja Zrínyiben az egykori vitézt, s ő hajdani tettét megismételve hősi halált hal a hazáért. "   (Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői. http://legeza.oszk.hu)

"Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik, és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát, és küld helyette egy másikat, egy erőset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét. Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne, rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszűnt, mert hasznavehetetlen, s jött helyette az influenza. Új seprő jól seper: a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdősorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze. Különösen a következő, az 1890-iki tél volt veszedelmes. Az influenza is fiatal volt, a tél pedig bolondozott, még december elején is nyárra játszotta magát. Minthogy azonban se a meleget, se a hideget nem eszi meg a kutya, hát januárban aztán minden maradék hideg előjött egyszerre olyan erővel, hogy az öregemberek is csodálkoztak: »Ilyen hideg lehetett a moszkvai, mely Napóleont leteperte.« Ekkor halt meg Kosztohay Péter, a község kilencvenöt éves embere, Divényi Szepi bácsi, a gyerekek barátja, aki minden vagyonát bábukra, fahuszárokra, kis bögrékre és kis kannákra költötte, nem voltak gyermekei, a másokéit szerette, meghalt a nyugalmazott kulcsárné, a Francka néni, az egyetlen asszony, aki még burnótozott, úgyszintén letette a kanalat Tóth István uram, az elaggott prókátor, és Ujlaki Mihály, a legnagyobb birkózó a vidéken, aki a száguldó bikát megkapta a szarvánál fogva és egy tapodtat sem eresztette tovább: »Hopp, állj meg, hékás!«"   (részlet)    

Mikszáth ?Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1908-ban megjelent regényének alapötletét hírlapi szenzáció szolgáltatta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt. Az ilyen néven nem létező, de nagyon is valóságos Bontó vármegyében (ahova Mikszáth szerint „a francia forradalom szele még mostanáig sem fujt be") élő, szerteágazó rokoni kapcsolatokkal rendelkező Noszty család egy szépreményű sarja, Feri is hozományvadászatra indul. Ez a "vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas és nagy kártyás” ifjú ember előbb nyalka huszár hadnagyként egy dúsgazdag felvidéki polgárlány kezét akarja elnyerni, ám egy váltóhamisítás miatt el kell tűnnie a színről. Másodjára az Amerikából multimilliomosként hazatért Tóth Mihály leányára veti ki a horgot. A dologba be van avatva a Noszty család összes öregasszonya, akik szövik-fonják a szálakat: minden részletében kimunkált haditervet készítenek, különös tekintettel arra, hogy Tóth Mari gyanakvó természetű, s az a rögeszméje, hogy mindenki csak vagyonáért akarja feleségül venni. Már majdnem sikerül nyélbe ütni a dolgot, amikor a véletlen – amely eddig mindig segítségükre volt – közbeszól: Feri egykori ezredparancsnoka leleplezi a könnyelmű, sőt a becstelenségtől sem visszariadó fiatalember múltját. S most, hogy a család praktikái csődöt mondtak, Feri is a „kompromittálás” bevált módszeréhez nyúl. A dzsentrivilág íratlan törvényei szerint immár szabad az út a milliókhoz. Tóth Mihály, a kemény gerincű polgár azonban közbelép, úgy véli, itt az ideje, hogy szakítson „ezzel a korhadt elvi tétellel…”

Báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öregúr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édesatyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per 'koma' szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött sohase nevezte másképp apámuram, mint 'az a vén tolvaj', vagy 'a vén gazember'. Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképpen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is kilopta a borjút. (részlet)

A kötet tartalma: Ajnácskő - Árva - Beckó vagy Bolondóc - „Castrum Léta” - Csábrág vára - A Csák fészke - Csejte vár és asszonya - Csicsóvár - Csókakő - Drégely - Érsekújvár - Fogaras - Galambóc - Gúnyvár - Kapivár - Kékkő vára - A keresdi vár - Kosztolán - Kőhalom - Krasznahorka - Likava vára - A markomannok vára - Sárospatak - Selmec vára - Somlyó vára - Sóvár - Szádvár - A szegedi vár - Székelykő A várak királya - Veneturné vára - Világos Királyok vára - Zboró .

  Kiscsoltói Mikszáth Kálmán (Szklabonya (1910-tol Mikszáthfalva), 1847. január 16. ? Budapest, 1910. május 28.) magyar író, újságíró, szerkeszto, országgyulési képviselo, az MTA tagja.   Mikszáth Kálmán ?A toll neki nem az íróeszköz, de egy kedves játékszer, amelybol feketén patakzik a tinta és a poézis, nem is játékszer, hanem egy része a nagy-nagy természetnek, egy termo ág, amelyen mindig mosolyogva ring a gondolat friss gyümölcse. Boldog, boldog, ezerszer boldog muvész. Boldog és azt hiszem, hogy az utolsó boldog író. Nemcsak azért, mert játék neki az írás, de azért is, mert az életet is játéknak tekinti. Reá mosolygott utoljára az adoma tündére.? (Kosztolányi Dezso)

A kisregény a kortársi valóságról fest képet, pontosabban a Mikszáthot nagyjából egyforma erővel vonzó és taszító dzsentri életmódot veszi célba, leleplező leleménnyel. Hiteles szemtanúként számol be egy Sáros megyei esküvőről, s azt a folyamatot igyekszik bemutatni, miként teszi vakká a kívülállót egy jól megrendezett színjáték illúziója, s hogy miként kerekedik felül a kiábrándító valóság. A lecsúszott, de családját a hét vezér koráig visszavezető dzsentri nem csapja be önmagát a fényűzés, a gazdagság színlelésével. Itt mindenki pontosan tudja az igazságot, csakhogy ez a legkevésbé sem zavarja őket abban, hogy egy ábrándot teljes odaadással tudjanak eljátszani. Mikszáth elbűvölő belülállása (ő is szereplője a történetnek) vezet oda, hogy az olvasót is fogva tartja, megdermeszti ez a színjáték. Az ábránd varázslata azonban csak addig tart, míg a jól poentírozott kisregény vissza nem rántja olvasóját a valóság talajára.  

Az ?író kései – 1901 és 1903 között írt – három kisregényét tartalmazza a kötet. Mikszáth-ot ebben az időben egyre többet foglalkoztatta a romantikán túl a mélyebb valóságábrázolás. Valamennyit az író szélesen áradó, mesélő, anekdótázó humora és alakformáló realizmusa hatja át. A címadó kisregény (1901) történelmi környezetben játszódik, romantikus, népmondai ihletésű. Pajzán históriája, érdekes-szép meséje Mátyás király alakja köré fonódik: a török elleni harcok miatt férfi nélkül maradt szelistyei asszonyok nem nyugszanak bele helyzetükbe, és új férfiakat kérnek a királytól. El is küldenek hozzá „mustrába” három gyönyörű asszonyt, igaz, egyik sem szelistyei. Mikszáth lebilincselő közvetlenséggel meséli el a rájuk váró eseményeket, a csalás kiderülését és következményét. A Páva a varjúval (1894) „pávája” szép, körülrajongott grófnő, aki egy fiatal katonát tesz tönkre azzal, hogy az egyszerű embert kapitánnyá, majd férjévé teszi. A házasság azonban – Mária Terézia udvari etikettjétől is megzavarva – nem sikerül. Az anekdota csattanója: a válás után Nagy Jóska, a „durva káplár” visszatér régi, hozzávaló Borcsájához, de így sem találja már a boldogságát, ahhoz „finnyás kapitány” lett. A Sipsirica (1902) nemcsak e kötet legélesebb hangú írása, egyébként is Mikszáth leggyilkosabb szatírái közé tartozik. A történet a legkedélyesebben indul: a Páva vendéglő asszonyának s szépséges leányának férfiszemek kísérte cseperedésével. Az álszent vendéglősnő pénzért eladja lányát (sipsirica lengyelül bakfist jelent) a „köztiszteletben álló”, öreg élvhajhász főúrnak, s a barbár üzelmeiket leleplező Druzsba tanár urat őrültnek nyilvánítja a társadalom. Ez a történet már nemcsak egy anekdota kiszínezése, hanem a századvég feudális önkényének időszerű bírálata.

A kisregény alapja egy 18. században közismert népmonda, melyet a korban többen rögzítettek. Először Jósika  Miklós használta fel a történetet Második Rákóczi Ferenc című regényében. A csodatörténet egy másik  feljegyzője Vilsinszky Ferenc – derül ki Mikszáth írásából –, aki a hivatalos jegyzőkönyveket és kihallgatásokat  is csatolta feljegyzéséhez a Liber Actorumban, amelyet abban az időben a lublói levéltárban őriztek. A  legenda egy variációja Bél Mátyás nevéhez fűződik, aki Prodromus című művében örökítette meg azt. A  Mikszáth-féle kisregény utóbbi kettőre hivatkozik.  A történet szerint az 1718. február 28-án elhunyt Kaszparek Mihály kísértete visszajár Lublóra és környékére,  ahol rémtetteket visz véghez. Hogy ennek véget vessenek, a holttestet exhumálják, és máglyán égetik el, ám ez  sem bizonyul hatásosnak, csak magukra haragítják a szellemet. Egy boszorkány tanácsára Kaszparek özvegyét  kolostorba viszik, házát pedig a földdel teszik egyenlővé, a kísértet azonban újra fel-felbukkan. Valójában  azonban a szepességi polgárokat, a sztarosztát, a rendőrfőnököt és a többieket is elvakítja a kísértet-história,  készpénznek veszik a nem létezőt. Ebből adódóan nem látják a valóságot, melyre Strang titkos ügynök derít  fényt, amikor leleplezi a pénzhamisító Csernyiczky Mihályt, aki kivégzése napján árulja el magát: ő járt Lublón  a halott Kaszparek képében.

Az 1904-ben kiadott Mikszáth-mű hasonmás kiadásban."Húsz éve taposom a t. Ház szőnyegeit: sokat láttam, sokat átéltem, sok millió forintot megszavaztam. E hosszú korszak szereplő politikusait személyesen ösmertem, sőt barátságban voltam sokakkal, láttam őket kívülről és belülről. Szemeim előtt nőttek meg némelyek és zsugorodtak össze mások. Mondhatom,több illuziót vesztettem ez idő alatt mint hajat, pedig ugyancsak dús hajam volt és most ritka."

A humor és a nevetés mindig ott van körülöttünk. És az igazi, a jó humor mellett nem is szabad csak úgy elmenni. Mikszáth Kálmán leírja a humor köznapi előfordulási formáit a 19. századi Magyarországon. Humorista az, aki észleli, értékeli, és élvezi a humort, a természetnek ezt a különös, emberi ajándékát. Az igazi humorista nem feltétlenül a humorából él. Csak él a humorral. A magyar irodalom történetében talán Mikszáth Kálmán az a szerző, aki a legtöbbet tette e „természeti kincs”, a humor közösségi hasznosításának ügyéért.

Az ?1889-ben írt A beszélő köntös jellegzetesen mikszáthi történelmi idill. A három részre szakadt ország korát idézi vissza; a helyszín Kecskemét, a „különleges státusú” város nehezen megőrzött szabadsága miatt szenved hol ettől, hol attól a féltől. Bár Mikszáth több helyütt is hivatkozik a történet hitelességére, témája mégsem a történelmi konfliktusokra épül, „mert a mese benne a fő, a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte”.A történet hőse a kecskeméti főbíró, Lestyák Mihály – akinek már megválasztása is tündéri módon megy végbe – a népmesék ifjú hőseinek furfangjával próbálja megmenteni Kecskemétet a portyázó hadak dúlásától. A csodakaftán fölfoghatatlan törökszelidítő hatalma meg is hozza a várt eredményt, Kecskemét virágzik, Lestyákot, mint szabadítót ünneplik. Az idill még Mikszáth tündérvilágában sem tarthat sokáig: a kaftánt kicserélik, Lestyák szépséges szerelmét lefejezni viszik a város elárulása miatt, maga Lestyák is eltűnik. A boldog vég mégsem marad el: ha nem is kecskeméti főbíróként, de boldog lesz Lestyák és mátkája.A romantikus történet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt kedves, kellemes, színvonalasan szórakoztató olvasmánya.

„Olyan ez a mese, mint egy dúsan, sok színnel virító virág – írta Schöpflin Aladár. – Mikszáth, a szatirikus, az okos ember, kemény bírálója a körülötte folyó életnek, ebben a könyvében félretette szatíráját, okosságát, bíráló kedvét, s kitárta a világ elé emberszeretetének mély érzelmességét.”Wibra György, a besztercebányai fiatal ügyvéd útnak indul, hogy megkeresse örökségét, illetve felkutasson egy vörös esernyőt, amelynek nyelébe apja, a ravasz öreg, fia vagyonát rejtette el a kapzsi rokonok elől. A nyomozás nem jár eredménnyel, a fiatalembernek nem sikerül rábukkanni az eltűnt kincsre. De talál helyette mást, ami többet ér minden kincsnél: a glogovai papkisasszony tiszta szépségét, önzetlen szerelmét.Talán a Szent Péter esernyője hozta Mikszáthnak a legnagyobb sikert, a Jókaiéhoz fogható népszerűséget. Még életében tizennégy nyelvre lefordították.

A "Kísértet Lublón" című kisregényt 1892-ben írta a szerző, első ízben a Pesti Hírlap közölte folytatásokban "A lublói ember" (Kísérteties krónika) címmel. A szepességi Lubló városka lakosságát a 18. század elején rémítgető Kaszperek históriája közismert volt megírása idején. Forrása is az élőbeszéd, a mélyebb rétegekből jövő népmonda. A képzeletet fogva tartó, leleményes és titokzatos pénzhamisítási bűnügy egy naivan borzongató kísértet-história és a felvilágosult szkepszis, irónia összeszikráztatásával született meg. A kisregényben ugyanis a szepességi polgárok, a sztaroszta, a rendőrfőnök és a többiek azt veszik készpénznek, ami nincs (jelesen a sírból hazalátogató Kaszperek csínytevéseit) és azt nem veszik észre, ami a realitás, az élet valódi kísérteties kalandja (a varsói Csemiczky Mihály pénzhamisító üzelmeit). A kisregényt Szervét Tibor előadásában hallgathatjuk meg. Teljes szöveg: 139 perc