Zsigmond Móricz strana 5 z 15

Elkezdődik ?a kihallgatás. Az igazságtalan, sokszor nevetséges vádak zuhataga között Misi már-már összeomlik. De amikor apját, az ácsot is felemlegetik rossz példaként, és a debreceni kollégiumi hagyományokra hivatkozva gonosztevőnek nevezik, kitör és kijelenti, hogy ő nem akar debreceni diák lenni tovább. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig Egy kiváló író kiváló regénye. Nem tesz jót neki, hogy háziolvasmány, pedig Nyilas Misi példája nem is olyan távoli, ma is belerendül a világ, ha egy tiszta és becsületes gyermeknek csalódást okoz a felnőttek világa. Ez a csalódás és megrendült bizalom azonban újjáépíti a gyermeki lelket, s még ha – a szövegből kiérezhetően – nem is oldódik föl soha igazán, mégis új távlatokat nyit épp elkezdődött életében: az emberiség tanítója, a jóság apostola szeretne lenni, az édesanyjától kapott tanítást akarja továbbadni. Nemes cél, mely legalábbis Móricz esetében megvalósult. Ugyanis kitűnő irodalomtörténészeink szerint a mű életrajzi ihletésű. A szerző a kommün összeomlásakor a nemzeti katasztrófák után érzett mély válságát fejezte ki; fájdalmában, csalódottságában menekülésképpen írta meg saját életérzését gyermeki szívbe ágyazva.

ZSIGMOND MÓRICZ (29. 6. 1879 - 5. 9. 1942) Maďarský publicista, prozaik, redaktor, novinár. Veľa cestoval po maďarskom vidieku. Napísal spolu 48 diel, v ktorých sa venoval tematike toho, čo na svojich cestách zažil. Takmer všetky jeho knihy vyšli aj na Slovensku. Prvý výrazný literárny úspech mu priniesla novela Sedem grajciarov. Keďže bol vášnivým cestovateľom, poznal život aj na Slovensku, najmä na Gemeri, kde sa v mestečku Jelšava oženil s Jankou Holicsovou v roku 1905. Práve život z tohto prostredia opísal v románe Pánu Bohu za chrbtom, ktorý bol prvýkrát publikovaný v roku 1914 v časopise Nyugat. Neskôr vyšiel vo viacerých knižných vydaniach v maďarčine, ale tiež nemčine, v chorvátskom jazyku, tureckom jazyku i francúzštine. V roku 1914 napísal román Zdarboh - o živote a práci baníkov v Železníku. O manželke Janke napísal v roku 1912 román Zarosená ruža. Po úmrtí manželky Janky v roku 1925 sa v roku 1926 oženil s poprednou maďarskou herečkou Máriou Simoniovou. Známe sú jeho romány Buď dobrý až do smrti a trilógia Sedmohradsko, Motýlik, Záhrada, Do bieleho rána a ďalšie. Posledné roky svojho života prežíval v tieni fašizácie spoločenského života a blížiacej sa vojny. Z tohto obdobia, pochádzajú jeho diela Šťastný človek, Zbojník, Sirôtka a nedokončený román Sándor Rózsa (1940), ktoré sú ostrým protestom proti pomerom a podmienkam, ktoré poznačili život vtedajšej spoločnosti.

A Légy jó mindhalálig (1920) egyik legszebb regénye Móricznak, s talán legtöbbet forgatott műve. Fiatalok és idősek egyaránt szívesen olvassák vagy olvassák újra. Szinte részévé vált életünknek, mindenki megismerkedett vele gyermekkorában. A gyorsan múló idő, a tovatűnő ifjúság ellenére kitörölhetetlenül nyomot hagy bennünk Nyilas Misi sorsa, a debreceni kollégium, a könyv teljes világa. A remekművek titka a lélek legmélyén keresendő: a Légy jó mindhalálig a mindenkiben meglévő vagy megbújó jóra való törekvés álmát és valóságát idézi meg s üzen könyörtelen hadat a jóra való restségnek... Az írót ért igazságtalanságok Nyilas Misi sorsában fogalmazódnak meg. És amit a kisdiák annyi méltatlan szenvedés után szeretne, hogy emberiség tanítója legyen, azt akarja végül is Móricz minden sorával. A valóság ábrázolásán, sorsok és érzések felejthetetlen fölmutatásán túl a nagy író életművének egyetlen mondatban összefoglalható üzenete minden embernek és minden magyarnak: légy jó mindhalálig!

- Szegény ember, ki ne nyisd, várjál, lelkem, egy kicsit! - A hat tyúkot, kakast, kappant, fizethetnék ám én roppant. - Neked adom tyúkod, kokód, pusztuljon el minden kopód. Róka szalad bugafővel, szeged ember kacag kedvvel: - Többet ésszel, mint erővel! (...) 8 oladalas színes lapozó. Móricz Zsigmond verses meséje.

Kötetünk ?Móricz Zsigmondot, a novellaírót és az izgalmas riportok íróját kívánja bemutatni. Szeretné megéreztetni: milyen csodálatos, gazdag világ történeteinek, teremtményeinek, igazságkereső szenvedélyének bő világa. Móricznak, az elbeszélőnek gazdagságát kis novelláiban figyelhetjük meg legjobban. Nagy gyüjtő ő, mohó feljegyző, betelhetetlen figyelő – megejti egy figura, belékapcsolódik egy beszélgetésbe, hall egy csattanó történetkét, beletéved szorongató vagy vidám helyzetekbe: mindent felszív – a lépesméz kamrácskái telnek így meg mézzel. Talán a háborús rajzokkal, a gyors vázlatokkal tűnik el a novellák szigorú, drámai kompozíciója. Ekkor kereszteződik a riport és a novella, s második korszakában, majd még inkább a harmadikban döntő számmal a riportból kihajtó, tökéletes elevenségű, leleplező erejű rajz lép a szigorúbb novellaszerkezet helyébe. Móricz Zsigmond mindig tékozló volt: amit tyűjt, azt ő azonnal továbbadja – a pillanatot kapjuk így tőle, a tetten ért történést, a gyors ceruzavázlatot, a helyzetjelentést, sokszor csak dokumentumnak látszó adatot, valójában ekkor is jellemző, sűrített, kort megvilágosító figurát és helyzetet.\"" (Illés Endre)

Novellák Móricz Zsigmondtól.

Móricz 1936 őszén a Ferenc József hídon találkozik egy fiatal lánnyal, aki öngyilkosságra készül. Magához veszi, majd örökbe fogadja -megmenti az életnek és a magyar irodalomnak. A volt lelenc és lágymányosi prolilány megrázó élettörténete szolgáltatja a nyersanyagot előbb a Csibe-novellákhoz, később, 1940-ben az Árvácska című regényhez. Ennek a könyvnek -amint Móricz vallotta- " a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel". A vérlázító tények azonban túlmutatnak önmagukon: a húszas-harmincas évek fordulójának alföldi tanyavilágában kallódó kis Állami Árvácska sorsában Móricz a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát írja meg. Nyomor-naturalizmusba vesző dokumentumregény helyett lírai pátoszú művet alkotott, amelyet "csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait".

A borítón mosolygó embert az elmúlt évszázad legszigorúbb magyar írójaként emlegették, és sokáig ritkábban álmélkodtunk azon, mennyi játék és gyöngéd művészi mozdulat van az írásaiban. Az új századforduló prózájában fedeztük föl igazán, milyen sokszínű hagyomány bontakozik elő Móricz Zsigmond novellisztikájából. „A hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége – mondta róla Kosztolányi. – Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát.”

KISREGÉNYEK, ELBESZÉLÉSEK. TARTALOM: Esőleső Társaság Cserebere Don Öreg pásztor Jégember A vagyont őrizni kell A kétszerkettő segít Homokbucka A komornyik húga Nyájban A pusztai párbaj Szidonia védelme A fogorvos A kőmíves befalazza az ajtót Egy fütty sör mellett Útjavítás Savanyu Jóska csaplárosa Pityu és Bodri Kicsi Áldozócsütörtök Ebéd Tiszazugi méregkeverők

A Harmatos rózsa a házassághoz elvezető egymásra találásról szól, két ifjúról, akikben egymás iránt igen rövid ismeretség után olthatatlan szerelem ébred.

A szél egész éjjel rázta az ablakokat. A kereszti szél, amely sohasem szűnik meg s északról nekifekszik az iskolának, amelyet a falu felett a dombtetőre építettek. A fiatal tanító felébredt a reggeli hangszóra. Első gondolata valami emberi dolog volt, de aztán savanyúan ásított s inkább a munkájára gondolt.

„Móricz Zsigmond a legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látója, vérbeli írója. S ez a józan, bátor, bölcs, néha-néha szinte koldus őszinteségű író, ez a kemény, kálvinista, magyar fiú olykor olyan titkos izgalmakat kelt s olyan végtelenségeket tárít föl akaratlan vagy nagyon akart szimbólumaival, mint senki eddig. S a történetei. Rosszmájú s elrontott ember olykor kimondaná már róla, hogy írójuk a tyukodi Maupassant, mikor egy legoriginálisabb, senkihez nem hasonlító művészet hirtelen közbeszól: óvakodjunk nagy irodalmi nevekkel tréfálkozva játszani ütősdit. Ez a falu, ez a magyarság, ez a népiesség, ez az élet átélő látása, ez a művészet, a Móricz Zsigmondé. Századok ős érzései s a mai európai magyar művész-ember differenciáltsága házasodtak benne össze. Móricz egy-két olyan típust ad a magyar parasztról, hogy tapsolva kérjük – a többit. Móricz Zsigmond egyedül fölér egy forradalmi szabad csapattal.” (Ady Endre)

Móricz Zsigmond novellái, elbeszélései. TARTALOM ÉJJELI SZÁLLÁS A LÓFIÓ MÁRI NÉNI A DEBRECENI CSORDÁS KÉZFOGÓ LESZ CSATA A PEREGRINUS KI A TANYÁRA! A NEMES KOCSIS A VIZIT FÜSTI FECSKÉK VERA A VÉGEK JULIJA A VÉGVACSORA (I.II.)

Móricz a saját családja körében remek nőalakok sokaságát figyelhette meg: ennek az irodalmi és teátrumi divatokon túlmutató dzsentritörténetnek a megírásához az író első felesége és annak nagynénjei szolgáltak modellül. Maga a cselekmény egy Kós Károlynál, a híres építésznél tett 1914-es farsangi látogatásra épül. Témájával, ábrázolásmódjával üde, idilli színfoltja ennek a korszaknak: az író bölcs derűjét, a férfi-nő kapcsolat évődő, játékos oldalát, a házastársi pozícióharc rivalizáló erőpróbáját a kellő távolságtartással mutatja be. Letűnt világot idéz meg a nagy mulató, duhaj ifjú földesúr figurája – aki háromnapos ünneppel üli meg a neve napját, és akivel már a cigányok sem bírják az iramot –, de van benne valami múlhatatlanul eleven, aminek ma is lehetetlen ellenállni.

Móricz ?Zsigmond „fáradt”, „lassú” éveinek termékeként tartja számon az irodalomtörténet a Rab oroszlánt. Valóban nem tartozik a legkiemelkedőbb, legérettebb remekek közé, de kétségkívül jó regény, amely iránt az is fokozhatja az érdeklődést, hogy talán e művében vallott legmélyebben, legőszintébben első feleségével való konfliktusairól, a Janka-házasság belső pokláról, amely végül is az asszony öngyilkosságába torkollott. A regény persze objektiváltan, idegen szereplőkbe vetítve adja üzenetét, az önéletrajzi, vallomásos jelleg azonban félreismerhetelen. A főhős, Vágrándy tanácsos vidéki dzsentriszármazék, aki csendeskén, a rangot tartva, mégis szűkösködő anyagi körülmények közt él feleségével a fővárosban. Gyerekük nincs, életüket a férfi hivatalba járása és az otthoni mindennapok töltik ki; úgy tűnik fel, így lesz ez már kései öregségükig. A tanácsos hivatali szobájába azonban a miniszter ideiglenesen beköltöztet egy ifjú hölgyet, akinek valamiféle felmérést kellene elkészítenie – persze a tanácsos úr segítségével. Az üde, „modern”, felszabadult fiatal nő megbolondítja Vágrándyt. Nem történik ugyan semmi, de az idősödő férfi nem tudja eltitkolni szenvedelmét odahaza, az asszony pedig – korábban a szelídség, alázat, feleség-úrinői méltóság megtestesítője – vad hisztérikává, fúriává válik. A házaspár veszekedésekkel, kibékülésekkel, tettlegességgel, öngyilkossági kísérletekkel pokolivá tett napokat-heteket él át. Egész életük felfordul, és e változások fényében Vágrándy arra is rádöbben, hogy a környezete hasonló emberi tragédiákkal van aláaknázva, hogy sorsa miben sem különbözik sógoráétól, hivataltársaiétól. A leányt végül elveszi egy Vágrándy-korú államtitkár, a házaspár „kibékül”, ám a korábbi harmonikus élet már sohasem térhet vissza. A kölcsönösen adott-kapott sebeket immáron életük végéig hordozniuk kell. Az emberi drámán túl a regény mint a húszas évek Budapestjének, a miniszteriális hivatali életnek hű tükre is figyelmet érdemel.

Hol voltak már a betyárok, s hol a betyárromantika, amikor Móricz Zsigmond megírta egyik legnagyobb regényét Rózsa Sándorról. Miért volt szüksége éppen Rózsa Sándor alakjára Móricznak, aki – Ady szavaival élve – „nemcsak temeszteni, hanem támasztani” jött irodalmunkba? Azért, mert a negyvenes évek elejére egy másfajta betyárvilág kezdődött a háborúra készülő Magyarországon, ahol a szegényparasztság olyan kisemmizett volt, mit a szegedi puszták jobbágyai száz évvel ezelőtt. Móricz Zsigmond Rózsa Sándora a néma, a legázolt népből ugrik elő, hogy üssön, s hogy odakiáltsa Szeged város urainak, a Pruksa doktoroknak, kimetszett pandúroknak: „A szögény is ember!” Az író mesélő kedve talán ebben a regényében csap a legmagasabbra. Varázslatos erővel örökíti meg a természetet, az embert, a népet, s csodálatos, égő színekkel festett tájak, nádasok, mezők keretezik a regény nagyszerűen mintázott alakját.