Zsigmond Móricz strana 5 z 15

Kopjáss ?István egy nap arra ébred, hogy megválasztották Zsarátnok főügyészének. Kultúrtanácsnokként – más szóval utolsó senkiként – dolgozott addig a városházán, s most, hogy a jó szerencséje és a forgandó véletlen ilyen magas pozícióba juttatta, minden szebbnek tetszik körülötte: egyszeriben a felesége is vonzó szépasszonnyá válik, a városban mindenki előre köszön és gratulál neki, s kínban született frázisát – hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon – mélyenszántó bölcsességként ismételgeti boldog- boldogtalan. Kopjáss, ez a se okos, se buta, de a maga módján tisztességes és idealista gondolkodású ember nagy reményekkel vág neki új munkájának: a törvényesség őre lesz a városban, s kitartó munkával – ha a polgároknak mindig elmondják, mire költik a pénzüket – talán még azt is el lehet érni, hogy a magyar ember szívesen fizesse az adót, s önzetlen örömmel szemlélje a köz boldogulását. A hatalom édességét azonban hamarosan megkeserítik az innen-onnan előbukkanó rokonok, akik most mind Kopjáss pénzét s befolyását lesik, s még inkább az új főügyész előtt lassanként feltáruló igazság: a kéz-kezet-mos panamázások kibogozhatatlan szövedéke. Móricz először 1930-ban, majd átdolgozott formában 1932-ben megjelent regénye azóta klasszikus példázattá vált, amely örökérvényűen mutatja be a hatalom mámorát s az aljasító körülmények közé került egyszerű ember vergődését. Bár a Rokonok csak egy pillanatkép az 1920-as évek végének Magyarországáról, a kórképet ma is hátborzongatóan pontosnak érezhetjük. Kötetünkben a regény mellett a belőle készült színpadi művet is közöljük: a komor hangulatot Móricz itt derűs elemek sokaságával oldja fel, s a regényben sodró realizmussal ábrázolt gondolatot itt pörgő, komikus jelenetekkel, lenyűgöző dramaturgiai profizmussal közvetíti, bizonyítva, hogy a színpadi műfajnak is újító, nagy mestere volt.

Móricz 1936 őszén a Ferenc József hídon találkozik egy fiatal lánnyal, aki öngyilkosságra készül. Magához veszi, majd örökbe fogadja – megmenti az életnek és a magyar irodalomnak. A volt lelenc és lágymányosi prolilány megrázó élettörténete szolgáltatja a nyersanyagot előbb a Csibe-novellákhoz, később, 1940-ben az Árvácska című regényhez. Ennek a könyvnek – amint Móricz vallotta – „ a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel”. A vérlázító tények azonban túlmutatnak önmagukon: a húszas-harmincas évek fordulójának alföldi tanyavilágában kallódó kis Állami Árvácska sorsában Móricz a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát írja meg. Nyomor-naturalizmusba vesző dokumentumregény helyett lírai pátoszú művet alkotott, amelyet „csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait”.

ZSIGMOND MÓRICZ (29. 6. 1879 - 5. 9. 1942) Maďarský publicista, prozaik, redaktor, novinár. Veľa cestoval po maďarskom vidieku. Napísal spolu 48 diel, v ktorých sa venoval tematike toho, čo na svojich cestách zažil. Takmer všetky jeho knihy vyšli aj na Slovensku. Prvý výrazný literárny úspech mu priniesla novela Sedem grajciarov. Keďže bol vášnivým cestovateľom, poznal život aj na Slovensku, najmä na Gemeri, kde sa v mestečku Jelšava oženil s Jankou Holicsovou v roku 1905. Práve život z tohto prostredia opísal v románe Pánu Bohu za chrbtom, ktorý bol prvýkrát publikovaný v roku 1914 v časopise Nyugat. Neskôr vyšiel vo viacerých knižných vydaniach v maďarčine, ale tiež nemčine, v chorvátskom jazyku, tureckom jazyku i francúzštine. V roku 1914 napísal román Zdarboh - o živote a práci baníkov v Železníku. O manželke Janke napísal v roku 1912 román Zarosená ruža. Po úmrtí manželky Janky v roku 1925 sa v roku 1926 oženil s poprednou maďarskou herečkou Máriou Simoniovou. Známe sú jeho romány Buď dobrý až do smrti a trilógia Sedmohradsko, Motýlik, Záhrada, Do bieleho rána a ďalšie. Posledné roky svojho života prežíval v tieni fašizácie spoločenského života a blížiacej sa vojny. Z tohto obdobia, pochádzajú jeho diela Šťastný človek, Zbojník, Sirôtka a nedokončený román Sándor Rózsa (1940), ktoré sú ostrým protestom proti pomerom a podmienkam, ktoré poznačili život vtedajšej spoločnosti.

- Szegény ember, ki ne nyisd, várjál, lelkem, egy kicsit! - A hat tyúkot, kakast, kappant, fizethetnék ám én roppant. - Neked adom tyúkod, kokód, pusztuljon el minden kopód. Róka szalad bugafővel, szeged ember kacag kedvvel: - Többet ésszel, mint erővel! (...) 8 oladalas színes lapozó. Móricz Zsigmond verses meséje.

A Légy jó mindhalálig (1920) egyik legszebb regénye Móricznak, s talán legtöbbet forgatott műve. Fiatalok és idősek egyaránt szívesen olvassák vagy olvassák újra. Szinte részévé vált életünknek, mindenki megismerkedett vele gyermekkorában. A gyorsan múló idő, a tovatűnő ifjúság ellenére kitörölhetetlenül nyomot hagy bennünk Nyilas Misi sorsa, a debreceni kollégium, a könyv teljes világa. A remekművek titka a lélek legmélyén keresendő: a Légy jó mindhalálig a mindenkiben meglévő vagy megbújó jóra való törekvés álmát és valóságát idézi meg s üzen könyörtelen hadat a jóra való restségnek... Az írót ért igazságtalanságok Nyilas Misi sorsában fogalmazódnak meg. És amit a kisdiák annyi méltatlan szenvedés után szeretne, hogy emberiség tanítója legyen, azt akarja végül is Móricz minden sorával. A valóság ábrázolásán, sorsok és érzések felejthetetlen fölmutatásán túl a nagy író életművének egyetlen mondatban összefoglalható üzenete minden embernek és minden magyarnak: légy jó mindhalálig!

Hol voltak már a betyárok, s hol a betyárromantika, amikor Móricz Zsigmond megírta egyik legnagyobb regényét Rózsa Sándorról. Miért volt szüksége éppen Rózsa Sándor alakjára Móricznak, aki – Ady szavaival élve – „nemcsak temeszteni, hanem támasztani” jött irodalmunkba? Azért, mert a negyvenes évek elejére egy másfajta betyárvilág kezdődött a háborúra készülő Magyarországon, ahol a szegényparasztság olyan kisemmizett volt, mit a szegedi puszták jobbágyai száz évvel ezelőtt. Móricz Zsigmond Rózsa Sándora a néma, a legázolt népből ugrik elő, hogy üssön, s hogy odakiáltsa Szeged város urainak, a Pruksa doktoroknak, kimetszett pandúroknak: „A szögény is ember!” Az író mesélő kedve talán ebben a regényében csap a legmagasabbra. Varázslatos erővel örökíti meg a természetet, az embert, a népet, s csodálatos, égő színekkel festett tájak, nádasok, mezők keretezik a regény nagyszerűen mintázott alakját.

A Sárarany egyes fejezeteit 1909-ben kezdte el közölni a Nyugat című folyóirat. A cím már előrevetíti a témát, az írói szándék szerint arra utal, hogy civilizálatlan körülmények között a tehetség elsikkad, ""sárként használódik el az emberi élet útján"". A helyszín Kiskara, egy csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Móricz szerint a falu népe éppen úgy tele van tehetséggel, mint bármely más társadalmi réteg, de a nép emberének tehetsége, az akkori viszonyok közt, nem juthat felszínre, és nem alakulhat át cselekvő energiává.

Egyik legnépszerűbb verses mesénk elevenedik meg újra a jó fogású keménytáblás képeskönyv lapjain. Szerzője, Móricz Zsigmond bámulatos könnyedséggel szórakoztatja mai napig a kicsiket, legyen szó a kíváncsi Mehemedről vagy az Iciri-piciri macskáról. Játékos sorai a szülőket visszaröppentik saját gyermekkorukba, a gyerekeket pedig minden megerőltetés nélkül mondókázható élményekhez juttatja. Így képeznek hidat gördülékeny rímei és a bennük visszacsengő hihetetlen életkedv a múlt, jelen és a jövő nemzedék nyelvi kultúrája között. Haui József ismert grafikái színesítik a vershez a képi hangulatot.

Szakhmáry Zoltán, a tehetséges fiatal földbirtokos több száz hold földön gazdálkodik a Kiskunságon. Nem éri be az elmaradott földművelői módszerekkel, modernizálni akar. Mindezt azonban úgy, hogy közben saját társadalmi osztályához is ragaszkodik, ő dzsentriként akar mintagazdaságot létrehozni. A lehetetlent kísérti, mint egyébként minden dolgában. Ezt tetézi magánéleti konfliktusa: szeretik a nők, és ő is odavan a szerelemért, de afféle „egyasszonyos ember”, mondta róla maga Móricz. Olyan ember, akinek egyszerre csak egy nő fér meg a vágyaiban: bárhogy rajong is a feleségéért, ha mégis beleszeret valaki másba, akkor már csak érte, a szeretőjéért fog megveszekedni, élni és halni. Regény és dráma „ikerköteteinknek” az Úri muri a negyedik darabja. A sorozatban eddig a Rokonok, a Légy jó mindhalálig és a Nem élhetek muzsikaszó nélkül jelent meg.

Móricz Zsigmond klasszikus gyerekverse lapozón. Illusztrátor: Pásztohy Panka Perzsel nap, meleg a nyár, kinn a mezőn a disznónyáj. Vígan túrják fel a tarlót, soha jobb dolguk még nem vót. (...)

Egyszer nagy hír riasztotta fel az iskolát s olyan zenebona kerekedett rá, hogy csengett a fülünk belé. Új csikóst fogadott a falu, Rojtos nevűt s azt suttogták róla, azelőtt igazándi betyár volt az Alföldön. A fia velünk fog járni az iskolába. Hő! nagyobb újság volt ez, mintha egy hercegfiú pottyant volna közénk. Herceg akárki lehet, akit a király azzá tesz, de betyár! Az nem. Betyárkodás dicsőség, büszkeség, hősiesség. Lázban volt az egész iskola s a hátulsó sorokban sugdolózó csoportokban mesélték a vén Rojtos rémes hőstetteit... borzongott tőlük a hátam, de azért csak meghallgattam. Mindennap jött valami csodahír a Rojtos-fiúról: pányvát vet a szilaj csikóra; a rigó nem fütyül pompásabban nála, kalapjánál mint a zászló leng az árvalányhaj; fekete szűre van, piros virágos, hetyke szűre. Egyszerre divat lett a fütty is, az árvalányhaj is, a fekete szűr is. Még nekem is megígérték otthon, hogy a kovácshoz viszik a füttyömet, reszelje le a hegyit s még én is kaptam fekete szűrt a tarcali vásárról.

Móricz Zsigmond gyakran nagy epikai vállalkozásai szüneteiben, majdnemhogy játékos erőpróbaként kezdett kisregényeibe. Fölfigyelt egy addig számára ismeretlen vagy kevésbé ismert társadalmi réteg életvitelére, életstílusára, mentalitására, izgatni kezdte a felszín alatt rejtőző valóság, és már írta is a regényt, rajzolta típusait, nyomozta az emberi sorsokat összekötő és meghatározó szálakat. a társadalmi porblémákat is emberi szituációkban és konfliktusokban ragadta meg. A figurák karakteréből és sorsából is azokat a dilemmákat bontotta ki, amelyekkel ő maga is reménytelenül vívódott egész életében. Így született a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Házasságtörés, A kis vereshajú és a sajnos befejezetlen maradt kisregénye, a Kamaszok. Morális nyugtalansága, tisztázó szándéka, szenvedélyes elemző indulata az olvasót is magával ragadja és állásfoglalásra kényszeríti.

Két ?fiatal érkezik Kerekegyházára, a nyári hőségtől eltikkadt, tunya alföldi cívisvárosba. Kerek Ferkó külföldről tér haza, hogy átvegye az ősi birtok irányítását. A fiú külföldi tanulmányai során megtapasztalta a modern élet előnyeit, maga is újítani szeretne, de apja hallani sem akar változtatásról. Ferkó kedveszegetten veszi tudomásul, hogy szülőföldjén senkit nem érdekelnek a reformjai. Szenved a város lakóinak kicsinyességétől és műveletlenségétől, idejét mulatozással tölti, s minél őrültebb ötlettel áll elő, annál népszerűbb ivócimborái között. Céltalan tivornyáin köszörüli nyelvét az egész város. Koczogh Mariska, a polgármester lánya Pesten érettségizett. A fővárosban művészek között mozgott, szellemi fejlődését a Nyugat határozta meg. Benne volt a kulturális élet vérkeringésében, emancipált nőként „művészi szépségű” perspektívát képzelt el magának. A városában azonban csupa kisszerűséget talál, ami éles ellentétben áll a Pesten tanult divatos, dekadens frázisokkal. Börtönben érzi magát, képtelen alkalmazkodni az otthoni élethez. Egymásra találásuk Ferkó virtuskodásának köszönhető. A szerelem, mint annyi más Móricz-regényben, hirtelen és váratlanul lobban fel közöttük. Vajon Merry könyvízű feminizmusa kiállja-e az élet próbáját? Ferkó hajlandó-e átgondolni a nő és a férfi hagyományos viszonyát? Képesek lesznek-e álmaikat, vágyaikat és eszményeiket közösen átélni? A jól szerkesztett, pergő tempójú, romantikus cselekmény mögött a két különböző társadalmi státusú fiatal küzdelmének pontosan kidolgozott lélekrajza tárul fel.

A könyv a Légy jó mindhalálig folytatása. Bemutatja az érettségire készülő Nyilas Mihályt, de tizenkilenc társát is - a földbirtokos fiút, a gazdag zsidó és a szegény zsidó fiút, a parasztfiút, a jövendő bankárt, hadbírót, matematikust és hősi halottat -, akik tizenöt-húsz év múlva a jövő középosztályát fogják alkotni.

A múlt század utolsó éveinek egyik István-estéjén elevenedik meg előttünk az a sokbeszédű, de munkára, tervekre már képtelen dzsentri-világ, amely végérvényes bukása előtt ellágyultan, anekdotázva vigasztalja önmagát. Mert minden álom összetörik ezen az éjszakán: mozgékonyabb gazdálkodásra, pénzre vágyó új emberek törnek be a mozdulatlanságba merevedett Alföld grófi birtokaira. S a bérlők modern elképzeléseit követni sem tudja – de nem is akarja a dzsentri. Ezeknek a szétmálló életeknek, kilátástalan sorsoknak, a boros kedélyeskedésbe, az ősi magyar életkedvbe fojtott szorongásoknak értő-ostorozó rajza a regény. Zaklatott évek, társadalmi csalódások után, az otthon vibrálóan ideges légkörében, egy új szerelemtől megérintve, 1924 januárjában kezdi írni Móricz ezt a regényt. Először a Pesti Hírlapban jelenik meg folytatásokban, majd 1926-ban könyv alakban is.

Ágnes meleg volt hozzá, szép volt és jószagú. Oly boldogan kúszott hozzá, felcsúszott, amennyire lehetett, és engedte, hogy lankadt feje megérintse a felesége vállát. Ágnes néha ránézett s mosolygott. Mint egy anya, úgy mosolygott rá. Hát mégis van benne valami anyai?