Zsigmond Móricz strana 6 z 15

Pillangó. A szép és csapodár szerető jelképe – meg a reménytelen szerelemé Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika elemi erővel fellobbanó, társadalmi konvenciókkal szembeszálló szerelmének története a szerző meghatározása szerint „idill”. Móricz könnyű kézzel, napok alatt írta meg a korántsem idilli helyzetet, amelyben két felfogás áll szöges ellentétben egymással: a nagy alföldi mezőváros peremén boldogulni megtanult öregeké, és a fiataloké. Jóska és Zsuzsika szülei a már kialkudott, érvényes szokáshoz kötődnek, ők akarják megszabni a „ki kivel házasodjék” törvényét, melynek alapja az anyagi biztonság. Minden eszközzel próbálják megakadályozni a fiatalok egybekelését. Jóska és Zsuzsika a szív, a szerelem jogán a lehetséges, a vágyott világ fölépítésére törekednek. A boldogságért azonban nemcsak szüleikkel, hanem egymással, egymásért is meg kell küzdeniük.

Kopjáss ?István egy nap arra ébred, hogy megválasztották Zsarátnok főügyészének. Kultúrtanácsnokként – más szóval utolsó senkiként – dolgozott addig a városházán, s most, hogy a jó szerencséje és a forgandó véletlen ilyen magas pozícióba juttatta, minden szebbnek tetszik körülötte: egyszeriben a felesége is vonzó szépasszonnyá válik, a városban mindenki előre köszön és gratulál neki, s kínban született frázisát – hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon – mélyenszántó bölcsességként ismételgeti boldog- boldogtalan. Kopjáss, ez a se okos, se buta, de a maga módján tisztességes és idealista gondolkodású ember nagy reményekkel vág neki új munkájának: a törvényesség őre lesz a városban, s kitartó munkával – ha a polgároknak mindig elmondják, mire költik a pénzüket – talán még azt is el lehet érni, hogy a magyar ember szívesen fizesse az adót, s önzetlen örömmel szemlélje a köz boldogulását. A hatalom édességét azonban hamarosan megkeserítik az innen-onnan előbukkanó rokonok, akik most mind Kopjáss pénzét s befolyását lesik, s még inkább az új főügyész előtt lassanként feltáruló igazság: a kéz-kezet-mos panamázások kibogozhatatlan szövedéke. Móricz először 1930-ban, majd átdolgozott formában 1932-ben megjelent regénye azóta klasszikus példázattá vált, amely örökérvényűen mutatja be a hatalom mámorát s az aljasító körülmények közé került egyszerű ember vergődését. Bár a Rokonok csak egy pillanatkép az 1920-as évek végének Magyarországáról, a kórképet ma is hátborzongatóan pontosnak érezhetjük. Kötetünkben a regény mellett a belőle készült színpadi művet is közöljük: a komor hangulatot Móricz itt derűs elemek sokaságával oldja fel, s a regényben sodró realizmussal ábrázolt gondolatot itt pörgő, komikus jelenetekkel, lenyűgöző dramaturgiai profizmussal közvetíti, bizonyítva, hogy a színpadi műfajnak is újító, nagy mestere volt.

A ?híres betyárvezér ebben a kötetben már abszolút ura és parancsolója egy rettegett, néma éjszakai seregnek, az elnyomott jobbágyok valósággal istenítik, tőle várják a szabadulást, a vármegye és Szeged város urai pedig még a nevét is csak félve és suttogva ejtik ki. Inkább eposz ez a Mórciz-mű, mint történelmi regény: nem annyira Rózsa Sándorról szól, mint inkább a Rózsa Sándorokat termő jobbágysorsról meg arról, hogyan morajlott föl a nagy paraszti tenger a szabadságharc eseményei közben, és arról, mit értett meg a nép negyvennyolc forrongásából, de arról is, hogyan látta ezt a fölmorajló pusztai-paraszti tengert Kossuth, hogyan Petőfi, hogyan az arisztokrácia, hogyan a nemesség és a városi polgárság. Móricz Zsigmond Rózsa Sándor alakjával világít be a népi sors áthatolhatatlan sötétségébe, annak a Rózsa Sándornak az alakjával, aki a szabadságharc első hónapjaiban alkalmat kap, hogy betyárvirtusát törvényesítse. És Móricz ebben a helyzetben tudja legjobban megmutatni, hogy Rózsa Sándor nem egyszerűen híres betyár; több annál: pusztai király, zsarnok és jótevő egy személyben. A regény így lett színes, fordulatos, kalandokban és izgalmakban bővelkedő eposz: a szabadságharc tökéletes körképe – és vád is a magyar végzett ellen.

1923-ban a Nemzeti Színházban tartott Shakespeare-ciklus előadásai voltak ihletői e Móricz-írásoknak, de nem alkalmi színikritikák születtek a színjáték, a színházi élmény hatására. Móricz Zsigmond írásai egy összefüggő Shakespeare-kép színeit, távlatait fogják egybe, egyidejűleg vallanak a nagy angol drámaíró költői világáról, hozzák emberközelbe a tragédiák és vígjátékok hőseit, s ugyanakkor személyes vallomások: hogyan s miképpen érinti meg az angol drámaíró 16. századi világa a 20. századi magyar elbeszélő óriás szellemét. Zseniális szellemek párbeszéde a kilenc tanulmány, korok találkozási, ízelítő abból, miképpen lehet egyénien olvasni és értelmezni, miképpen lehet saját kincsünkké tenni a klasszikus nagyságok életművét. Móricz Zsigmond remek idegenvezető a múltban: kezét fogva mindig a jelenben sétálunk.

Az ?iskola követelményeit szem előtt tartva, a kötet elsősorban a közvetlenebbül társadalmi mondanivalójú, egyszerűbb szerkesztésű és ismertebb elbeszéléseket tartalmazza. A Hét krajcár önéletrajzi ihletésű történetéből a látszólag humoros, valójában tragikus kicsengésű krajcárkeresgélés vérlázító következtetésekhez vezeti az olvasót. A Sustorgós, ropogós tafotában látszólag idilli faluképéről az elbeszélés végére derül ki, hogy mennyire hamis, mennyire csak a felszínen idilli ez a világ. A Szegény emberek az első világháború pusztításainak különös, rendkívül eredeti szempontból való ábrázolása; nem háborús történet, hanem azoknak a lelki, pszichikai sérüléseknek és következményeinek a drámai rajza, amelyeket a háború mindenkiben létrehoz. A kondás legszennyesebb inge egy kisfiú halála kapcsán mutatja be azokat az iszonyú különbségeket, amelyek „lent” és a „fent” világa között fennállnak. A Csibe-novellákat az egyik legjellemzőbb darab, a Csibe a színházban volt képviseli. A Világ végén már szép és jó című novella a kis négyéves állami gyerek, Rozika története: az Árvácskára emlékeztető rövid írás visszafogott hangja, tulajdonképpen apró, jelentéktelen eseményei ellenére is az egyik legtragikusabb, az embertelenséget leginkább felmutató Móricz-írások közül való.

A ?mű az Erdély aranykorának záróakkordja, bár tervezett még egy negyedik kötetet is, a Hadak ura címmel, ám ennek megírásától a kiadó érdektelensége eltérítette. Ez is Bethlen Gábor regénye, fejedelemségének hatodik esztendejéről szól, a férfiszenvedélyről, az emberi hűségről és a harci készülődésről. Móricz Zsigmond így tűnődik egyik vallomásában hőséről: „nemzeti hőst kerestem, akiről regényt lehet írni, valakit, aki evvel a néppel nagyot tudott alkotni… Így állapodtam meg Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást leltem: árva gyerek, maga csinálta ember, s ízig-vérig magyar minden célkitűzésben. Ma már nem látom politikáját a második korszakban annyira magyarnak: őbenne is hatalmi vágy van, s a háborúra is azért indult ki, hogy cseh király lehessen… Az asszonykérdés pedig a Janka probléma. Íme, kilenc éve meghalt, és nincs több asszonyesetem. Soha más nő nem érdekelte »elszánt poéta ceruzámat«, csak a vele való élethalálharc. Ő levonta a konzekvenciákat; én tovább vívódom vele. Ő tett íróvá, s ő tart ma is.” – Nagy íróvá tette. Erdély s a XVII. század magyar és közép-európai történelmét tőle tanuljuk tisztelni is, átélni is.

1928-ban, a Forró mezők születése idején Móricz sokat kereső és mégis állandó anyagi gondokkal küzdő író. A megnövekedett család egyre súlyosabb anyagi terheket ró rá. Talán azért is fordul a hirtelen nagyon divatossá lett detektívregény műfaja felé. Gyorsan, egyszerű eszközökkel pénzt keresni, s egyúttal megmutatni, hogy ez az új műfaj sem idegen a számára – mindez vonzhatta és izgathatta képzeletét. De ahogy nekikezdett, zsenialitása az irodalomalatti műfajból egyszerre irodalmi és eredendően magyar alkotást formált. Az izgalmas bűnügyi történetből izgalmas társadalomrajz kerekedett, amelyben a nyár azért oly kietlen, azért fed mindent ujjnyi vastagon a szürke, szomorú por, mert Móricz még felcsillanni sem látja annak a reményét, hogy másképpen is lehetne élni. Illúziói végképp szétfoszlottak, az úri osztályban a továbbjutás lehetőségének már szikráját sem látja.

Megjegyzem, nagyságos asszony, a Markó nem is olyan rossz hely egy férjnek. Vilma a könnyein át, nevetve bökte ezt ki. Oly hirtelen változik a hangulata, s oly könnyen mond furcsát, hogy Emma nem is tudta komolyan venni, csak mosolygott rajta. – Na igen, – folytatta Vilma – legalább, ha hazajönnek, megbecsülik a feleségüket… Kérem ez az én uram, ez már nem tudta mit csináljon… Szegénynek semmi se volt jó… Elkényeztetik őket a vendéglőkben, ott az étlap, tizenöt-húszféle sült, tészta, előétel, minden csoda. Erdélyi fatányéros, meg lacipecsenye… Kérem, ne gondolja, hogy én hibás vagyok aban, hogy… differenciák voltak az elszámolásaiban… Á, nem is került arra sor… Persze, ilyenkor az egész világ követ dob az asszonyra, hogy ő szédítette el az arcát, s rá költötte a pénzt… Énrám ugyan nem költött, hacsak másra nem. Ezt persze sose lehet tudni…

TARTALOM ELSŐ FEJEZET amelyből kiviláglik, hogy egy elkövetett baklövés az embert újabbakra sodorja. Vagy az is, hogy a meg nem fontolt erényes cselekedetet az ember megfontolt rossz tettekkel igyekszik jóvátenni. MÁSODIK FEJEZET amelyben az élet furcsa hajszája jelenik meg. Ha a sors valakire ráveti magát, akkor annak nem hagy békét. És ez a hajsza addig tart, míg csak bírja az áldozat. Már akár jó az, ami történik vele, akár rossz. HARMADIK FEJEZET melyben kiderül, hogy az életben a legnehezebb az a rövid korszak, mikor a fiatal lélek a család, az iskola és a saját rabságából az önálló gondolkozásra és a szabadságra érik

Elkezdődik ?a kihallgatás. Az igazságtalan, sokszor nevetséges vádak zuhataga között Misi már-már összeomlik. De amikor apját, az ácsot is felemlegetik rossz példaként, és a debreceni kollégiumi hagyományokra hivatkozva gonosztevőnek nevezik, kitör és kijelenti, hogy ő nem akar debreceni diák lenni tovább. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig Egy kiváló író kiváló regénye. Nem tesz jót neki, hogy háziolvasmány, pedig Nyilas Misi példája nem is olyan távoli, ma is belerendül a világ, ha egy tiszta és becsületes gyermeknek csalódást okoz a felnőttek világa. Ez a csalódás és megrendült bizalom azonban újjáépíti a gyermeki lelket, s még ha – a szövegből kiérezhetően – nem is oldódik föl soha igazán, mégis új távlatokat nyit épp elkezdődött életében: az emberiség tanítója, a jóság apostola szeretne lenni, az édesanyjától kapott tanítást akarja továbbadni. Nemes cél, mely legalábbis Móricz esetében megvalósult. Ugyanis kitűnő irodalomtörténészeink szerint a mű életrajzi ihletésű. A szerző a kommün összeomlásakor a nemzeti katasztrófák után érzett mély válságát fejezte ki; fájdalmában, csalódottságában menekülésképpen írta meg saját életérzését gyermeki szívbe ágyazva. A debreceni református kollégium akkoriban a nemzeti nevelés fellegvárának számított. Nagy, komor, négyszögletű épület, a szegény sorból származó Nyilas Misi fél tőle, de büszke is rá. A megrázó történet végén azonban dacos eltökéltséggel ismételgeti, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. A szülői ház áldott emlékével, érzékeny lélekkel és határtalan bizalommal érkezik az alig tizenegy éves kisfiú a Református Kollégiumba. A fizikailag gyenge, ám önérzetében erős diák azokat a lépcsőket járja, melyeket korábban Csokonai, Kölcsey és Arany János, akikre rajongó csodálattal gondol. Szellemi képességei az osztály legjobbjai közé emelik, ám tapasztalnia kell, hogy a tanárokat a tanulók származása is befolyásolja az értékelésben. Jól ismert helyzet. Amikor szorosabb kapcsolatba kerül a debreceni felnőtt világgal, útravalója, a gyermeki hit, bizalom és az emberek iránt érzett tisztelet, fokozatosan szertefoszlik. Egy lutricédula ellopása mellett a felnőttek csalással, hazugsággal vádolják, jóllehet épp a felnőttek dúlják szét az ő bizalmát. Erkölcsi tartása szemünk előtt formálódik: jóhiszeműségéért keservesen megfizet. Érdemes-e ottmaradnia a patinás kollégiumban? Nyilas Misi fogalma mindannyiunk számára a lelki tisztaság, mely végső soron a pénzzel áll szemben. Nem csak az irodalomból ismerjük ezt az alapkonfliktust. A pénz ritkán kerül ki vesztesként, még ha a lélek tisztaságával is áll szemben, mely a regény címének bibliai idézetében (Jelenések könyve) összegződik.

Móricz Zsigmond összes költeménye.

Mit ?tehet egy szegény fiatal író, ha családjának pénzre, kisfiának cipőre van szüksége? Ír – a saját gyerekének. Ezt tette Móricz is 1906-ban. Ekkor jelent meg ugyanis ez a regénye először újsághasábokon folytatásokban. De nemcsak a honorárium, s siker is elmaradt. A bűbájos gyerektörténet több mint harminc évig várt a sárguló lapok fogságában, mígnem 1938-ban ismét az író kezébe került. Újraolvasásakor meghalt kisfia jut eszébe, az ő emlékére jelenteti meg regény alakban. A poétikus történet kis főhőse, Gabi gyerek a nagyapa parókiáján nyaral Galamboson, a Tisza mellett. Itt csöppen bele valóságosan is és képletesen is a tengerbe – a végtelen rónaságot elárasztó, tengerré dagadó árvíz kellős közepén. Szíve választottja, a kis piros szoknyás parasztlányka, Zsuzsika is a víz foglya. Neki akar imponálni, amikor is bátran útra kél a bajbajutottak segítségére siető öreg Bucsi bácsival csónakon. A sors megjutalmazza: ő menti ki az árból a magas fára menekült Zsuzsikát. De jaj, a kislányt más fiú várja a parton – Miska, a szerelmese. Hősünknek csak az ár sodorta hervadt pipacsok maradnak, amelyeket a „magyar tenger” egy kis szárazulatán szedett makrancos ideáljának.

Móricz Zsigmond Rózsa Sándora a magyar irodalom egyik legtökéletesebben megformált paraszti alakja, a megtaposott, elnémított nép legjobb tulajdonságainak megtestesítője, a népi vágyak összesítője egy személyben, valóságos mesehős bátor igazságtevő, hibátlan férfi, gáncstalan gavallér. Ezért számíthat mindig a nép támogatására, ha másra nem, hát cinkos hallgatására. És ezért szólnak róla népdalok, ezért dicsőítik minden tettét, eszményítik alakját. Lelkesítő, ihlető népi hős, s az író mesélő kedve is talán ebben a regényben bontakozik ki a legszebben. Varázslatosan örökíti meg a természetet, csodálatosan szép csínekkel festett tájakon, vad nádasokban, végeláthatatlan mezőkön bonyolódik az izgalmas, eseményekben, kalandokban gazdag cselekmény. S minden alakját utolérhetetlen művészettel mintázza meg, a hős betyárvezért éppúgy, mint az esett szegényparasztot, a furfangos polgárparasztot éppúgy, mint a finomkodó urat vagy a bárdolatlan dzsentrit.

Kötetünk ?Móricz Zsigmondot, a novellaírót és az izgalmas riportok íróját kívánja bemutatni. Szeretné megéreztetni: milyen csodálatos, gazdag világ történeteinek, teremtményeinek, igazságkereső szenvedélyének bő világa. Móricznak, az elbeszélőnek gazdagságát kis novelláiban figyelhetjük meg legjobban. Nagy gyüjtő ő, mohó feljegyző, betelhetetlen figyelő – megejti egy figura, belékapcsolódik egy beszélgetésbe, hall egy csattanó történetkét, beletéved szorongató vagy vidám helyzetekbe: mindent felszív – a lépesméz kamrácskái telnek így meg mézzel. Talán a háborús rajzokkal, a gyors vázlatokkal tűnik el a novellák szigorú, drámai kompozíciója. Ekkor kereszteződik a riport és a novella, s második korszakában, majd még inkább a harmadikban döntő számmal a riportból kihajtó, tökéletes elevenségű, leleplező erejű rajz lép a szigorúbb novellaszerkezet helyébe. Móricz Zsigmond mindig tékozló volt: amit tyűjt, azt ő azonnal továbbadja – a pillanatot kapjuk így tőle, a tetten ért történést, a gyors ceruzavázlatot, a helyzetjelentést, sokszor csak dokumentumnak látszó adatot, valójában ekkor is jellemző, sűrített, kort megvilágosító figurát és helyzetet.\"" (Illés Endre)

Novellák Móricz Zsigmondtól.

A borítón mosolygó embert az elmúlt évszázad legszigorúbb magyar írójaként emlegették, és sokáig ritkábban álmélkodtunk azon, mennyi játék és gyöngéd művészi mozdulat van az írásaiban. Az új századforduló prózájában fedeztük föl igazán, milyen sokszínű hagyomány bontakozik elő Móricz Zsigmond novellisztikájából. „A hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége – mondta róla Kosztolányi. – Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát.”